Erika
Leültem Tóth Krisztával egy havas, téli napon egy jó meleg, kandallóval befűtött szobában, és elkezdtünk beszélgetni egy pohár forró tea mellett. És csak mondta és mondta, én meg ittam a szavait. Sorra vettük majdnem az összes testrészt, felvázolt nekem egy-egy történetet, érintve mindig az adott részünket, aztán a végén valami csodás úton haladva egy szép teljes egésszé állt össze. Szóval valami ilyesmit éltem át olvasás közben, és annyira kellemes volt, csak kevés... A kis novellák önmagukban is megállták a helyüket, de persze tényleg a korona a végén került fel a FEJ-re. A történetek szereplői között pedig sokszor magunkra ismerünk, ami azért eléggé elgondolkodtató. Tényleg olyasmi volt, mint amikor a fényképezővel játszunk, próbáljuk a képet hol közelre, hol távolra beállítani, s így váltakozik a látásmódunk is.

Én mindig megtorpanok a kortárs magyar irodalom ajtaja előtt, sőt, rettegés fog el, hogy én ebből úgysem fogok semmit érteni, túl buta vagyok hozzá. Az utóbbi években viszont nagyon kellemes élmények értek, így már sokkal bátrabban próbálkozom. Most is nagy öröm ért, sajnálnám, ha nem "ismertem" volna meg az írónő egy munkáját. Aztán majd szép lassan a többit is.
"Egy-két méter közelségből az ember csak pixeleket, kiszáradt teafiltereket lát, távolabbról azonban mindez egyetlen testté mosódik össze."
Ó, én nagyon büszke vagyok, hogy van nekünk egy Tóth Krisztinánk!

5/5


Magvető Kiadó, Budapest, 2011
166 oldal
0 Responses

Megjegyzés küldése