Erika
Jaj, hát ez nagyon szomorú volt! :-(

Úgy tűnik, Cesare ​Annunziata kibírhatatlan, zsémbes öregemberként fogja leélni élete utolsó éveit. Hetvenhetedik évét tapossa, de már semmi sem jó. Vagy sosem volt jó? Az élő fába is beleköt, családja szanaszét hullva, mégis képtelenek a változásra.

Szokványos mindennapok, unalmas évtizedek a háta mögött, plusz ott van a homoszexuális fia, és hát a lánya élete sem százas. A házban - ahol él - sincs sok érdekes, csak olyasmi, amit szintén kerülni kell. Elsősorban Eleonora, aki ezer macskával él együtt, bűz árad ki a lakásból, ahányszor csak kitárja az ajtót. És mindannyiszor kitárja, amikor Cesare elhalad előtte, mivel legfőbb szórakozása a hölgynek, hogy szórakoztassa a férfit. Viszonzás azonban nincs.

Legnagyobb megdöbbenésemre a szerelmet(?) egy prostituált mellett éli ki néhanapján, akivel némi érzelmi szál is összegabalyodik időnként, de ez ellen is nyilván harcol. Egyetlen vigasza némely esténként egy pohár bor Marinóval, a magatehetetlen másik öreggel. Akkor egy kis időre minden rendben, de hát ez nyilván nem maradhat örökké így.

Nem is marad. Hiszen a házba költözik a fiatal pár. A feleség, Emma nagyon zárkózott, nem hajlandó nyitni a szomszédok ismerkedési kezdeményezésére sem. Pedig még Cesare is próbálkozik, a lehetetlen természetű öreg.

Napról napra egyre nagyobb a gyanú, hogy valami nem stimmel a párral. Szereplőkben, olvasóban is felmerül a kérdés, hogy mi az a határ, amit még esetleg át lehet lépni, ha úgy érezzük szüksége van a másiknak segítségre, de kínossá is fajulhat a helyzet adott esetben.

Cesare töri a fejét, miként járjon a dolog végére. Amikor már dulakodás hangjait is felfedezni véli, mindezek után pedig a nő napszemüvegben jelenik meg, már kétség sem férhet hozzá, hogy családon belüli erőszakról van szó. Egyértelmű, hogy tennie kell valamit, de eleinte a nő teljesen elzárkózik mindenféle segítségnyújtás elől, később pedig inkább csak lelki támaszra van szüksége, nem valós segítségre.

Közben Cesare családja körében is folyamatos, fontos változások zajlanak, kezdenek kitárulkozni a családtagok, azzal is kezdeni kell valamit. De nagyon sok az új dolog, amit sokszor nem szeretünk. Nem tudunk velük mit kezdeni.

Megható és tényleg nagyon szomorú történet arról, hogyan képesek a váratlan körülmények megváltoztatni a megváltoztathatatlannak tűnőt. Sokszor gondoljuk úgy, hogy a megrögzött, begyöpösödött dolgokat, embereket képtelenség rávenni a változásra, de egy kis csoda sokat segíthet.

4,5/5

GABO Kiadó, 2016
Fordította: Hajdúné Vörös Eszter
302 oldal
Erika
Javíthatatlan pesszimista vagyok! Többek között éppen ezért is figyeltem fel a könyvre, hátha ad valami életmódbeli tanácsot. :-) De ebben nem tud segíteni. Viszont, hogy még jobban megszeressük az olvasást, abban igen!

Több szálon fut a történet. A kedvencemről, a főszereplő fiúról az Aranypintyben szereplő srác jutott eszembe, aki szintén pillanatok alatt nagyon a szívemhez nőtt, egyszerűen imádtam.

A 60-as évek Párizsában élő Michelt is azonnal megszerettem. Olasz bevándorló családban él, és ő is egy kicsit különc. Nagyon szereti a könyveket, képes az életét is kockára tenni, ahogy átvág forgalmas utakon keresztül, le nem téve újabb olvasmányát. Iskolában, délután tanulás helyett, bárhol, bármikor képes olvasni. Már csak ezért is megszereti az ember. Szíve jó, reményei nagyon nagyok.

Van még egy óriási szenvedélye, a csocsó. Ezt nagyon profin űzi, de vannak még nála is sokkal jobbak, és célként tűzi ki, hogy ha sokáig lesi őket, még profibbá válik. Haverjával idejük nagy részét a Baltóban töltik, amire az van írva, hogy étterem, de a hátsó fertályon van egy elfüggönyözött rész, amely mögött egy ajtó jelzi, hogy onnan nyílik a Javíthatatlan Optimisták Klubja. Sok időnek kell eltelnie, hogy ők odatartozzanak, tagok lehessenek, és megtudják, mit takar ez a felirat.

Aztán a másik szálon a keletről politikai okokból kimenekült bevándorlók életét ismerhetjük meg. Vannak köztük oroszok, magyarok, lengyelek, mindenféle személyiséggel, vicces és szomorú helyzetekkel. A vehemens játék közben politizálnak, szidják a rendszert, egymást, magukat. A megengedett nyelv a francia, de nyilván az érzelmek elburjánzása közben van ott minden. :-)

Eléggé elkülönülnek a különböző szálak a történetben, igazából nem is nagyon van közük egymáshoz, de ez mégsem hátrányára, inkább előnyére válik a történetnek. Ami összeköti őket, az a Balto. Mindegyik vonal nagyon fontos, mély mondanivalót közöl az emberi kapcsolatokról, jellembeli erényekről, gyengeségekről. Eleinte nehezen ment, hogy Michelt ebből a környezetből ne akarjam kihúzni, hiszen annyira nem odavalónak tűnik, aztán rájöttem, hogy tökéletes egységet alkotnak. Egyfajta menedék ez a hely az érintetteknek. Itt egy a cél: túlélni, élni. A fiú szívja magába a tapasztalatokat, tudást, és ezt mind-mind kamatoztatja az élet más területein. Ezektől az élményektől csak még több lesz, pedig előtte sem volt kevés.

Folyton azon gondolkodtam, hogy min gondolkodjak? :-) Annyi impulzus ért olvasás közben, hogy kell egy kis idő, hogy emésszem, feldolgozzam. Fantasztikus könyv, de már meg sem lepődök.

5/5***

Park Kiadó, 2017
Fordította: Szántó Judit
Eredeti cím: Le Club des Incorrigibles Optimistes
716 oldal
Erika
Nem nagyon volt még olyan témájú könyve Picoultnak, amely ne érdekelt volna, olyan, amely ne adott volna hetekig tartó gondolkodni valót, amelyen ne rágódtam volna hosszú időn keresztül. Még akkor is, ha kezdettől fogva egyértelmű volt a véleményem. Mindig eléri, hogy teljes mértékben átrágjam magam a másik fél álláspontján is, és ne csípőből "ítéljek".

Most egy picit más volt a helyzet, mert tudtam, hogy az álláspontomat nem fogja tudni megváltoztatni, bármilyen taktikát vessen is be. Ez az a téma, ami ha akár baráti társaságban, akár munkahelyi környezetben vagy bárhol másutt felmerül, menekülök. Illetve csak akkor menekülök, ha elvakult, szélsőséges nézeteket valló delikvenssel kerülök szembe. Tudom, hogy ott, ha a feje tetejére áll a világ, akkor is a mérhetetlen gyűlölet lesz a meghatározó, amit észérvekkel nem lehet lecsitítani.

A rasszizmusról szól ez a könyv. Amitől én nagyon félek, rettegek. Személyesen nem érint, mégis, mintha az én sejtjeimet tépnék darabokra, amikor hallom, látom, olvasom a rémtörténeteket. És mennyire valóságos, mennyire mai, tegnapi, holnapi. Ott van a mindennapjainkban, a munkahelyünkön, a baráti társaságban, az utcán lépten-nyomon. Tehát mégis érint személyesen is. :-( Mindenkit.

Ruth színes bőrűként elemi erővel küzd az elfogadásért, az egyenrangú elfogadásért. Mert neki(k) ez nem jön természetesen. Ahogy ő is mindig mondja a fiának, sokszorosan kell küzdeni, hogy befogadják, elfogadják őket. Tulajdonképpen részlegesen sikerrel is jár, mert előkelő negyedben élnek immár a felnőttkor küszöbén lévő fiával, aki színötös tanuló, a magatartása pedig példás. Ruth is derekasan helytáll immár több évtizede a helyi kórházban diplomás szakápolóként a szülészeten. Diplomáját, elismeréseit tisztességgel szerezte. De ismeretlen környezetben, például vásárlás közben folyamatosan a nyomukban van a biztonsági őr, a gyanú mindig ott ólálkodik körülöttük, bármennyit is próbáltak már bizonyítani.

Azért mégis elégedettek, hálásak a sorsnak, minden a tervek szerint halad. Egy nap viszont minden felborul. Pedig "csak" egy újabb élet érkezik a földre, ami persze óriási csoda, Ruth számára viszont mindezek mellett mindennapos tevékenység is.

A szokásos műszak átvételekor már az első pillanatban is furcsának tűnik a pár, akinek újszülött gyermekét szeretné ellátni. Ellenséges impulzusok érkeznek a pár felől, amivel nem nagyon tud mit kezdeni, de ő egyébként is csak a munkáját szeretné végezni.

Miután az apa levegőhöz jut a döbbenettől, azonnal jelzi Ruth főnökének, hogy szó sem lehet róla, hogy egy színes bőrű nyúljon a gyerekéhez. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a fehér felsőbbrendűséget hirdetők képviselőiről van szó, akik mindenféle kapcsolatot elutasítanak az általuk el nem fogadott kasztokkal. A kórház helyt ad a kérésnek, így a nő tulajdonképpen hivatalosan is el van tiltva attól, hogy a gyermekhez akár csak hozzá is érjen.

Ruth ebbe bele is nyugszik, bár nyilván nem egyszerű lenyelni ezt a békát, de továbbmegy az élet. Ám kis idő múlva jön az újabb sokk. Bár a nő - amikor még módja volt megvizsgálni a gyermeket - jelezte a kartonján, hogy szívzörej volt hallható, ezzel a továbbiakban nem foglalkoztak. Másnap a gyermek állapota rohamosan romlani kezd, ám nincs más a közelben, a nőt bízzák meg azzal, hogy ügyeljen a babára, amíg hozzáértő orvos nem érkezik. A gyermek életfunkciói viszont kezdenek megszűnni, újraélesztésre lenne szüksége, Ruth viszont el van tiltva tőle. Iszonyatos perceket élünk át vele együtt. A tehetetlenség érzése mindvégig ott lebeg, és a kérdés, hogy áthágva az utasítást, engedelmeskedjen-e ösztöneinek!? Mi a fontosabb??? Mi a helyes?

A gyermek meghal, Ruth pedig gyilkosság vádjával bíróság elé kerül. Természetesen a megszokott módon, sok szempontból ismerhetjük meg a történetet, a szereplők múltját, indokait, átváltozásait a történet előrehaladtával együtt. Ilyenkor azt gondolná az ember, hogy főként a borzalmas eseményben közvetlenül érintett felek mindennapjai lehetnek érdekesek, de Picoult bebizonyítja, hogy akár a megvádolt nő ügyvédjének az élete is mennyire felborulhat egy ilyen esemény kapcsán.

Fontos momentum a történetben, hogy a bírósági eljárás folyamatába bele kell-e keverni a faji megkülönböztetés kérdését. Hogy jár jobban a vádlott? Hogy van nagyobb esélye, hogy megússza az egészet. És itt nyilván nem a lelki teher hordozásának megúszásról van szó, hanem a jogi elmarasztalásról, ami akár évekig tartó börtönbüntetést is jelenthet. Úgy jobb lesz, ha eltusolják ezt a fontos kérdést? Vagy pedig vállalják fel az egész világ előtt, hogy igenis létező, mindennapos megaláztatásban van részük a színes bőrűeknek, az életük még csak nagy vonalakban sem hasonlítható egy fehér ember ehhez képest nyugalmas életéhez. Fontos erkölcsi dilemma és jogi fogaskérdés. A döntésen életek múlhatnak.

A rasszizmus rettentő széles skáláját érinti Picoult, de a legfontosabb az előítélet kérdése. Illetve, hogy mennyire fedi egymást a kettő. Mert ebben a történetben én már nem tudom előítéletesnek hívni azokat az embereket, akik gyermekkoruktól kezdve arra nevelik saját gyermekeiket is, hogy nem lehet joga levegőt venni a négernek, a homoszexuálisnak, a zsidónak stb. Hosszú éveket áldoznak arra, hogy készüljenek a borzalmak elkövetésére. Egy előítéletest talán meg lehet győzni folyamatos beszélgetéssel, ellenpéldákkal, szeretettel, kedvességgel, mit tudom én, mivel. Ezeket a kőkemény, náci tudatú embereket úgy tűnik, képtelenség.

Ugyanakkor bennem is óriási előítélet van, mert amint csak megérzem a rasszizmus enyhe szellőjét, máris ítélkezek, hogy milyen ember az ilyen!? Persze elgondolkodom, mégsem tudom egy pillanatig sem elfogadni az indokokat... Pedig most is próbálkoztam, tényleg!

Saját életterünkben is megtapasztalhatjuk nap mint nap ezt a borzalmat, és őszinte leszek, fogalmam sincs, hogy azon túl, hogy elmondom az ellenvéleményemet, miként viselkedhetnék másként. Mert amikor egy ismerős családnál vendégeskedünk, és a focimeccs közben apuka ordít a gyerekek előtt, hogy "rohadt nigger, piros lapot neki", akkor a szó elakad bennem, de mégis kipréselem, hogy "ezt ne!!!", én vagyok a csodabogár, és "ne csináljam már!".

Törzsolvasó vagyok, és az is maradok! De ez a könyv most megint kizsigerelt, feldarabolt, aztán majd újra összerakom magam.

5/5***

Athenaeum Kiadó, 2017
Fordította: Babits Péter
Eredeti cím: Small Great Things
479 oldal
Erika
Az ötéves Sahab szemén keresztül ismerkedhetünk meg az iráni kultúrával, az ottani mindennapi élet különlegességével.

Izgalmas, sokszor érthetetlen világ ez, ami nagyon színes, ízes, illatos, de rettentő ijesztő is tud lenni. A családi viszonyok is teljesen mások, gondolhatnánk, sokszor sokkal ridegebbek egymáshoz. Szülő-gyerek, anya-apa kapcsolata is egy európai számára teljesen felfoghatatlan, de ott ezek szinte farkastörvényként működnek.

Ez a kisfiú is egy ott teljesen megszokott, de számomra furcsa családban él. Csak a gondolatain keresztül látunk bele az életébe, merthogy ez a kisfiú nem beszél. Nem azért, mert nem tud, egyszerűen nem akar. Olyan sérelmek érték már egészen kiskorában és utána is, hogy ő így lázad, vagy talán védekezik(?) a mindennapok ellen.

Nem igazán szeretne ő óriási dolgokat. Egyszerűen csak szeretetet és figyelmet. Leginkább az apjától. De leginkább tőle nem kapja meg. Pedig mennyi érték van ebben a kisfiúban.

Nem nagyon tudnak mit tenni, hiszen az az erős patriarchális társadalom, amely irányít mindent, rányomja bélyegét családjuk mindennapjaira is. Olyan mélyen gyökerezik bennük ez, hogy úgy tűnik, lehetetlen a szeretetnek, törődésnek utat engedni.

El sem tudtam képzelni, milyen megoldásért drukkoljak Sahabnak. Végül is, azt hiszem, győzött a jó, de szívszorító volt ezen az úton elkísérni őt.

A legvégén elgondolkodtam, hogy miért képzelem én azt, hogy ez például csak ott történhet meg? Hány és hány olyan családot látok magunk körül is, akik alig beszélgetnek gyermekeikkel, egymással, mennyire nincs idő meghallgatni a másikat. Gyerekeknél is tömegével látom a figyelemre való szomjazást. Ha nem a szülőtől kapja meg, akkor valahogy másképp "kiköveteli". Azt hiszem, alapvető fontosságú téma a mai rohanó, digitalizál világban. Legyen az Irán vagy akár Magyarország. Nem helyhez kötött a probléma.

4/5

Tericum Kiadó, 2016
Fordította: Tarr Bori
264 oldal
Erika
Sejtelmes történet a gazdasági világválság időszakából. A főszereplő Gwen, aki Ceylonba érkezik férje, Laurence után, feladva kényelmes életét. A szerelem minden kényelmetlenségért, megszokott luxus nélkülözéséért kárpótolja.

Ahogy telnek a napok, a lány kezdi felfedezni környezetét, ezáltal egyre több kérdés merül fel benne. Például kit rejt az az elbokrosodott, szinte szándékosan elbújtatott sír, amit sétái alkalmával a kertben talált? De ez csak az egyre sokasodó, aggodalomra okot adó kérdések egyike.

Férje napról-napra mogorvább lesz, ijesztő változáson megy keresztül. A megszokott bensőséges viszonyuk teljesen átalakul. Zárkózottá, elutasítóvá válik ifjú feleségével szemben, a nő pedig értetlenül áll a helyzet előtt, de a szerelme nem csillapodik ura iránt.

Minden nagyon gyorsan zajlik, minden nagyon hirtelen romlik el. A lány teherbe esik, és ikreknek ad életet. Furcsa helyzettel szembesül a gyermekeket megpillantva, és innentől aztán végleg megindul a kálvária.

A nő ettől kezdve folyamatosan küzd a lelkiismeretével, a férjével, annak testvérével, mindennel az egész világon. Az egész élete egy merő aggodalom, szemernyi öröm sincs az életében. Borzasztó volt látni azt a kétségbeesett küzdelmet az elemekkel, amelyekről csakis ő maga tehetett.

Végig jellemzi a történetet a váratlan fordulatok sokasága, de a legvégére tartogatta az írónő az igazi csattanót.

Voltak nagyon furcsa, életszerűtlen helyzetek a könyvben, amikkel nem nagyon tudtam mit kezdeni (ilyen pl. a gyermekek születése körüli/utáni bonyodalom, aztán Gwen személyisége, akitől a hideg rázott), de összességében nagyon lekötött a történet, élveztem olvasni.

4/5

Tericum Kiadó, 2016
Fordította: Novák Petra
Eredeti cím: The Tea Planter's Wife
412 oldal
Erika
Egy utazás volt az apropója, hogy belevágtam ebbe a könyvbe, mondván, hogy pontosan azokon a helyeken fogok járni, amelyekről szó esik a regényben is.

Az utazás alatt 2 bekezdést sem sikerült elolvasnom, annyira tele voltam élményekkel, úgyhogy vagy előtte kellett volna, vagy így, utólag is tökéletesnek bizonyult. És bár nem szokott gondot okozni belehelyezkedni az adott történetbe, most kivételesen könnyedén, örömmel történt, hiszen 1-2 nappal előtte pontosan ugyanazokat az érzelmeket, élményeket, sokszor ugyanazokon a helyeken éltem át, amelyekkel át van itatva az egész történet. Bár a címlapon szereplő kastélyban nem jártunk, de több, szinte pont ugyanilyenben igen. :D

A Bécsben élő jómódú zsidó családnak súlyos döntések sorozatát kell meghoznia, mivel egyre közelebbről érezhető a háború szele. Szét kell szakadniuk a világ különböző részeire, ha menteni akarják az életüket.

Fiatal lányuknak, Elise-nek Angliába kell távoznia, a szintén fényűző Tyneford-házba. Azonban a fényűzésnek vége, mivel nem vendégként, hanem szolgálóként érkezik meg a gyönyörű helyre. Csodálatra méltóan kezdettől fogva nagyon alázatosan áll új helyzetéhez, szó nélkül teszi a dolgát, titokban pedig álmodozik. Egy kis szabadidőről, az óceánparton való pihenésről, a szerelemről, szabad életről.

Amikor megérkezik, a ház ura, Mr. Rivers fogadja nagyon zárkózottan, de mégis kedvesen. Kapcsolatukra az idő előrehaladtával sem jellemző a szolga és ura közti megszokott fensőbbséges viselkedés.

Elise nagyon ritkán kap híreket családja többi tagjáról. Információja csak annyi, hogy lánytestvére Amerikába menekült, szülei pedig maradtak Bécsben. A háborúról szóló hírek nem nyugtatják meg szüleivel kapcsolatban, folyamatos aggodalommal telnek napjai, de közben teszi a dolgát.

Az ott töltött évek során végigkísérhetjük Elise testi-lelki fejlődését, hiszen nagyon nagy utat tesz meg. Sokszor saját maga is meglepődik, milyen változások zajlanak benne, csakúgy mint a világban mindenütt.

Az utazásnak köszönhetően nem volt nehéz magam elé képzelni a dohos szobákat, az óceán hullámzásának és a sirályok hangját teljesen valóságosan magam elé tudtam vetíteni.

Ha valaki nem ismerné még egyéb sorozatokból, könyvekből az angol vidéki, nemesi élet szépségeit, ez a könyv is remek alkalom ennek pótlására.

Downton Abbey rajongóknak kifejezetten ajánlják a könyvet. Mivel én mániákus rajongónak vallom magam, emiatt is nagyon kíváncsi voltam a könyvre. És egyetértek, kötelező a sorozat szerelmeseinek elolvasni. Másrészről pedig rájöttem, hogy az én mesebeli világom a vidéki Angliában van. Sejtettem én ezt, de hogy most részese lehettem egy picit, teljességgel meg is győződtem róla. A család is egyetért, úgyhogy rajta vagyunk az ügyön. :D

Rendkívül szerethető karakterekkel van teli a könyv. Egytől-egyig mindenkit a szívembe zártam, még akkor is, ha az érdekek nem mindig egyeztek azzal kapcsolatban, kinek/minek drukkol az ember. Annyit elárulok, hogy szívem szerint való volt a befejezés. Nagyon is! :D

5/5***

I.P.C. Kiadó, 2013
Fordította: Gábor Emma
Eredeti cím: The House of Tyneford
398 oldal
Erika
Beleillik témájában, hangulatában ez a könyv is a mostanság olvasottak közé. A háború időről-időre visszatér a történetekben. Ennek a könyvnek is a középpontjában a második világháború áll, természetesen szerethető és kevésbé szerethető szereplőkkel.

Vianne és Isabelle egy francia testvérpár. Két teljesen különböző természetű nő. Vianne a megfontolt, komoly, férjes asszony, Isabelle pedig a 18 éves, komolytalan fruska. Nem is sejtik jó dolgukban, hogy nemsokára milyen borzalmakban lesz részük, mennyire szükségük lesz a földöntúli erőre.

A gondok ott kezdődnek, amikor Vianne férje behívót kap. Nyilván félnek, nyilván borzasztó elengedni valakit egy háborúba, de itt még reménykednek mindannyian, hogy nem komoly az egész, hamar véget ér, és ismét együtt lesz a család. A helyzet azonban fokozódik Európában, a német megszállás egyre több települést ér el, és olyan hírek érkeznek hozzájuk, amik meghozzák az igazi félelmet.

A bizalom szép lassan megszűnik létezni, az addig jó viszonyban lévő szomszédok is inkább elkerülik még egymás tekintetét is, nehogy bármiféle rossz gondolatra adjanak okot.

Isabelle mindeközben hihetetlen gyorsasággal érett nővé válik, nemcsak külsőleg, leginkább a belső személyiségét tekintve. Egyre inkább úgy érzi, hogy hazáját szeretné szolgálni a megszállókkal szemben, és ennek érdekében az életét is hajlandó feláldozni. Senki sem sejti, hogy a bájos külső mögött milyen elszántság rejtőzik, amelyeket nem sokkal ezután bátor tettek is követnek.

Ahogy telnek a hetek, hónapok, a nélkülözés, a félelem egyre jobban elhatalmasodik Franciaországban. A kétségbeesés sok mindent kihoz az emberekből, van akiből a jót, de a rettegés a rosszat is előhozza egyesekből.

Vianne helyzete ha lehet, még sokkal nehezebb, hiszen egy nácit szállásolnak be a házába. Eleinte kislányával cseppet sem érzik magukat biztonságban az ellenséggel egy fedél alatt, azonban rá kell ébrednie, hogy ott sem minden fekete-fehér.

Bár a történet két nőről szól, mégis láthatjuk, hogy mire voltak rákényszerülve a háború alatt a nők. Általában a férfiak szerepéről esik több szó, de talán nem sokkal kevesebb feladatuk, kötelességük volt a nőknek is. Kénytelenek voltak felismerni azokat a helyzeteket, amelyekben szükséges volt cselekedni családtagjaik, honfitársaik érdekében, ezáltal hőssé válni.

Az ember akaratlanul is elgondolkodik egy-egy történet olvasása közben/után, hogy vajon ő mit tenne, melyik oldalon állna? Illetve, hogy melyik oldalon állnék, talán egyértelmű, de hogy lenne-e bátorságom valami különlegeset, fontosat véghezvinni, vagy csak lapítanék a fűben csendesen. Ez sem mindegy!

A könyv olvastatja magát, alig lehet letenni, a szereplőket mégsem tudtam megkedvelni. Nincs rá semmi okom, hiszen szimpatikus karakterek szinte mindannyian, mégsem ment. Nem is értettem.

A borító gyönyörű, de ez nem is újdonság mostanában. A szép és jó könyvek sorban megtalálnak! Nincs okom panaszra.

4,5/5

Park Könyvkiadó, 2017
Fordította: Farkas Krisztina
Eredeti cím: The Nightingale
541 oldal
Erika
Charlotte Link fogta a fakanalát, szépen összekevert jó sok borzalmat, nem kevesebb vért, csöppnyi kegyetlenséget, borzongást, és köré kerített egy jó kis rejtélyt, hogy a mi agyunk is dolgozzon mindvégig.

Rögtön a legelején belecsöppenünk valami sötét mizériába, ami végig jelen van a történetben. Ugyan még nem nagyon történik semmi, mégis érezzük, hogy a fenekünkben végig ott lesz a zabszem, szinte azonnal sejtelmes jelek utalnak erre.

Olyan szereplők "kerülnek össze", akiknek látszólag semmi közük egymáshoz, a történtek mégis azt engedik következtetni, hogy a múltban kellett, hogy legyen valami olyasfajta szál, ami összeköti őket.

Kezdetnek egy bicikliző kisfiú balesetét nézzük végig, utána egyből pedig egy brutális gyilkosság szemtanúi leszünk. A két eset között hosszú évek teltek el, de mégis valami összeköti az eseményeket. Itt már éreztem, hogy nem lesz könnyű este, sötétben olvasnom a könyvet, mert kőkemény pszichothrillerről van szó.

Egyre több szereplő lép be a képbe, akik még inkább megnehezítik a dolgunkat a bűncsekelmények felderítésével kapcsolatban. Úgy tűnik, nem szűnik meg az írónő különböző akadályokat gördíteni elénk, főként amikor már végre kezd kikristályosodni a kép.

A bűnügyi borzalmakon kívül szinte mindenkinek van valami lelki nyavalyája, amivel együtt él. Miközben sajnáljuk őket, próbáljuk gondolatátvitellel a helyes cselekedetek felé terelni őket, újabb mészárlások történnek, és ismét csak kapkodjuk a fejünket, már megint mi történt, és hol vagyunk, és már a legmegbízhatóbb szereplőben is potenciális pszichopatát látunk. Mert az egyértelmű, hogy valaki a szereplők közül az, de komolyan mondom, halvány lila fogalmam sem volt mindvégig, mennyi az annyi!?

Mint minden történetnél, itt is nyilván elemezgeti az ember a végén a tanulságokat, emésztgeti a történteket, és gondolkodik, hogy mennyire lesz kihatással múltunk a jelenünkre, jövőnkre. Főleg, ha olyasmit tettünk, amire már nem is emlékszünk, pedig dehogy törlődött ki a múltunkból, mint ahogy azt mi hisszük.


5/5

General Press Kiadó, 2016
Fordította: Szalai Lajos
Eredeti cím: Die Betrogene
512 oldal
Erika
Ahhh, tényleg nem vagyok lefizetve a kiadó által, de ismét... Egyszerűen fantasztikus, bár mostanában szinte mindegyik könyvre elmondhatom ezt, ami a kezembe kerül. Egy újabb kincs.

Két fantasztikus kislány még annál is fantasztikusabb története ez. Barátnők, akiknek az életét gyermekkoruktól kezdve kísérhetjük nyomon. Hol egymás mellett, hol kissé távolabb a másiktól. Hol békében, hol háborúban, de a "vérszövetség" mindvégig megmarad.

Hogy törvényszerű-e, hogy egy jól működő kapcsolatban nagyon különbözőek legyünk? Vagy pont fordítva? Nem tudom, ezen bárki bárhol elgondolkodhat, de náluk az az igazság, hogy egymás totális ellentettjei, mégis vonzzák egymást, mint a mágnes, legyenek életük bármely szakaszában.

Elena egy visszahúzódóbb, szorgalmas, a társadalmi elvárásoknak inkább megfelelni akaróbb lány, Lila pedig a tipikus lázadó, akinek esze, mint a penge, de csak arra használja, amire ő akarja. Neki senki ne mondja meg, mit és hogyan csináljon, majd az ő maga eldönti. Meg persze a sors, a körülmények, és Nápoly. A dél-olaszországi feeling sok mindent meghatároz, eldönt, azzal nagyon nem tudnak mit kezdeni, de azt hiszem, az egész történet velejét ez adja.

Tele vannak hibával (ki nem?), egyik féltékenysége állandóan visszahúzza a másikat, a másik ragaszkodása pedig nyomasztja az egyiket. Mégis szereti őket az ember, mégis elhiszi, hogy tűzön-vízen átmennének egymásért.

Megismerhetjük egy ötvenes évekbeli, tipikus olasz telep mindennapi életét, amelyről azt gondolom, teljesen hiteles képet adott Ferrante, még ha esetleg ezt némiképp humorral fűszerezve is tette. És az olasz életérzés, legyen az bármely szeglete a társadalmi-szociális ranglétrának, mindig izgalmas.

Gördülékeny, olvasmányos történet ez, beszippant az első szavaktól fogva, és benne él az ember még jóval az olvasás után is. Néha sírunk, sokszor nevetünk, és átéljük minden mozzanatát a regénynek.

Olvastam egy olyan kritikát erről a könyvről, hogy azért nem szerették, mert nem szól semmiről. Erről már többször írtam, hogy én pedig kifejezetten szeretem, ha nem szól szinte semmiről a könyv, mégis odakötöz magához. Amúgy meg pont ennek a történetnek van vonulata, ritmusa, íve, és lesz folytatása is, amit epekedve várok. Szeretnék még sok-sok Ferrantét!

5/5******

Park Könyvkiadó, 2016
Fordította: Matolcsi Balázs
Eredeti cím: L'amica geniale
341 oldal
Erika
Már alig vártam, hogy ismét egy hamisítatlan Picoult könyv kerüljön újból a kezembe, és íme!

Semmi szokatlant nem vettem észre, csak az eddig tapasztalt alapos felkészültség, izgalmas, érdekfeszítő történet, olvasói részről pedig a folyamatos harc a lelkiismerettel, igazságérzettel karöltve.

Hogyan is költözhet a lélek egy emberbe, amikor annak ott semmi helye. Egyértelmű, hogy elkószált a bonyolult úton, és lehet, hogy volt szerepe, hogy mégis ott eresztett egy gyenge gyökeret, de egy még erősebb gyökérzet máshová köti őt.

Luke csak a farkasok világában érzi igazán jól magát, ott tudja csak megérteni a világot és saját magát. Senki a környezetében nem érti ezt a mértékű ragaszkodást, annak ellenére sem, hogy azért ő mégiscsak egy zoológus. Nyilván egy nagyfokú megszállottság ehhez a munkához is kell, de ez túllép minden határon, amit emberi elmével fel tudunk fogni.

Nem kevesebbre szánja rá magát, mint hogy beépül egy falka farkas közé. A cél, hogy minél inkább megismerhesse ezeket az őáltala annyira csodált vadállatokat, és hogy bebizonyítsa, hogy az emberek nagyon sokszor tévesen értelmezik félre a viselkedésüket.

Nagyon sokat tanul ezekben a hónapokban, leginkább azt, hogy a farkastörvény az farkastörvény. És az emberekkel ellentétben a farkas mindvégig kitart a társa mellett, és mindent megtesz a családja érdekében. Miközben ezeket az ismereteket szinte teljességgel farkassá válván magáévá teszi, teljesen elveszti emberi mivoltát, megfeledkezve az egyik legfontosabb farkastörvényről: a családról.

Mikor mégis úgy dönt, eleget tanulmányozta a farkasok életét és visszatér a mesterséges civilizációba, felesége és két gyermeke döbbenettel fogadja. Nyilvánvaló az átváltozás, nyilvánvaló, hogy ő már nem odavaló, de természetesen örülnek neki.

Ha ez a változás nem lenne elég a családnak, két tragédia pár év különbséggel teljesen szétszakítja őket. Vagy talán pont ezek miatt sikerül újra egymásra találniuk? Meg lehet bocsátani egymásnak? Mert mindenkinek mindenkivel szemben van valamilyen nem is apró sérelme, amelyeket hosszú éveken keresztül emésztettek, sikertelenül.

Emberi és állati egymásnak feszülések sorozatát élhetjük át, és vívódunk, hogy emberek vagy farkasok szeretnénk-e inkább lenni!? A farkasok "emberibbek" vajon, vagy az emberek maguk a hiedelem szerinti megtestesült farkasok? Az biztos, hogy ezeknél az állatoknál tisztábbak, érthetőbbek, logikusabbak a játszmák.

Nem fényezem a könyvet, mert mint mindig, most is elfogult vagyok, nem is volt kérdés, hogy tetszeni fog-e?

5/5

Athenaeum Kiadó, 2017
Fordította: Babits Péter
Eredeti cím: Lone Wolf
384 oldal