Erika
Kepes András számomra mindig a nyugalom szigetét képviselte. Legyen az riport, saját tévéműsor vagy akár egy könyv. Ha "találkozok" vele, megnyugszok, szusszanok egyet és élvezem nagyon, amit ad nekem.
 
A Tövispuszta már hosszú-hosszú ideje a bakancslistámon van, de valahogy mindig elmentünk egymás mellett. Érhetetlen! Többedik kiadása végre a kezembe került.
 
Az első világháború utáni évekbe, a tövispusztai nyomorba kalauzol minket, ez lesz végig a történetben a középpont, innen ki erre, ki arra vándorol, de ide valahogy mindig visszatér az utazó és a gondolat is.
 
Három család tagjai a főszereplők, a Veresék, a zsidó kereskedő Goldsteinék és Szentágostony báró családja. Különböző vallás, különböző vérmérséklet, különböző lehetőségek, de lakóhelyük, Tövispuszta akkor is közös bennük, és azt sosem tudják magukról lerázni.
 
Az érzelmek széles skáláján mozgunk végig. Hol a hasunkat fogjuk a nevetéstől, akár az öreg Veres igen emberes büszkeségéről olvasva, akár fia, Isti hülyeségein. Aztán mélyrepülés, ahol a holokausztig is eljutunk, és már a nevünkre sem emlékszünk. Hullámvasút, ahol jó lenne az egyensúly, de sokszor nehezen váltunk át. Gyanítom az akkoriak sem túl könnyen vették ezeket a változásokat. Élet és halál. Felváltva. Nem könnyű.
 
Nagyon éles, kritikus társadalomrajzot ír le Kepes András. Fáj, hasba szúr, mégis le kell nyelni. És hiába nem lehettem én még ott, mégis éles emlékként, élményként épült bele a gondolataimba, a zsigereimbe a regény.

Művelt, intelligens, nagyon szimpatikus, és írni is tud. Nem is akárhogyan!

5/5

Libri Kiadó, 2017
396 oldal
0 Responses

Megjegyzés küldése