Erika
Bevallom, nem lett a szívem csücske ez a könyv, az első száz oldalon sem jutottam túl szerintem. Nem is nagyon tudom, hogy miről akart szólni, így egyelőre fogalmam sincs, mit fogok róla írni. :D Amúgy nem is értem, miért van ez, hiszen olyanok is jónak értékelték, akikkel azonos az ízlésünk. Lehet, hogy rosszkor rossz helyen vettem kézbe. Nem tudom.

Annyit kisilabizáltam, hogy a zenéé lesz a főszerep. Egy kórus tagjainak mindennapi életébe pillanthatunk bele, azok minden boldogságával, szomorúságával együtt.

Kórusversenyre készülnek, de nem teljes az összhang, valami nem stimmel a kisvárosban. De ha igaz, akkor a zene képes összehozni az embereket, egyensúlyt és rendet teremteni a káoszban.

Nem szokásom, de azért egy fülszöveget illendőnek tartok most kitenni:
"Bridgeford ​​válságban van. A főutca félig elnéptelenedett, az üzletek bezárnak, a polgári büszkeség gondolatát ódivatúnak találják a munkából egyenesen hazaszáguldó ingázók. A kisváros mintha elcsüggedt volna.
Akad azonban egy dolog, ami összehozhatja a lakosokat: a zene. A bridgefordi városi kórusnak esélye lehet arra, hogy megnyerje a megyei kórusversenyt. Az énekesek kis csapatának azonban először új tagokat és egy egészen megújult hangzásvilágot kell találnia magának.
Ezen a ponton lép a színre Tracey – született szólista, aki eltitkolt múltját rejtegeti; Bennett – hajdani templomi kóristafiú, aki értetlenül szemléli a modern világot; és Jazzy – aki a hangját útlevélnek tekinti, amelynek segítségével maga mögött hagyhatja a várost, és elindulhat a jövendőbeli hírnév és gazdagság felé. Sikerülhet-e beilleszkedniük az olyan régi, megbízható kórustagok közé, mint amilyen Annie? Megtanulhatnak-e közösen dolgozni, megmenthetik-e az énekkart, sőt, talán az egész közösséget is?

Az És most együtt humoros, éles szemű megfigyeléseken alapuló, de megható regény, amely az éneklés örömeiről, az együttélésről, a szerelemről szól… de legfőképpen arról, mennyire fontos, hogy az ember rátaláljon saját, igazi hangjára.
Gill Hornby író és újságíró. Férjével, Robert Harrisszel és négy gyermekükkel a berkshire-i Kintburyben él. Első regénye, a Méhkas felkerült a Sunday Times bestsellerlistájára."
2,5/5

Gabo Kiadó, 2015
Fordította: Gázsity Mila
Eredeti cím: All Together Now
429 oldal

Erika
Sophie Dupont az a bizonyos portréfestő lánya. Fiatal, reményekkel teli és nagyon naiv. Ami manapság már nyilván nem okozna gondot, a múlt században igen nagy problémát jelentett, hogy szerelembe gabalyodik egy festőtanonccal. Így történik ez ebben a történetben is, nem kis lavinát indítva el.

Helyzete olyan kilátástalanná válik felelőtlenségük miatt, hogy szokatlan módon döntenie kell két férfi között. Ő elfogadja a fent említett férfi bátyjának a felajánlását, miszerint feleségül veszi őt. De mi sülhet ki ebből? Egy életen keresztül szerelem nélkül, könyörületből együtt élni valakivel? Rettegni attól, hogy mikor kéri a jussát? Sophie maga sem tudja, hogy megmenekült-e vagy éppenséggel most futott bele a legszörnyűbb helyzetbe, ami csak adódhatott.

Férje, Stephen ​​Overtree százados a kezdetektől próbál a lánnyal barátságos hangot megütni, de a bizalom csak nem akar megjönni. A család sem túlságosan segítőkész, tényleg csak valami csodában bízhatnak. Mert mindketten bíznak valamiben, de hogy ez a két vágy találkozik-e, tisztázatlan.

Aztán megérkezik a szeretett férfi, és kitör a botrány! A lánynak pedig választania kell.

Ismét egy könyv a romantikát kedvelő olvasóknak. Annak ellenére, hogy a végkimenetelt mindenképp sejteni lehetett, jó kis kikapcsolódást nyújtott a történet. Ha pedig valaki még a történelmet és a festészetet is kedveli, kiváló választás.

3,5/5

General Press Kiadó, 2016
Fordította: Melis Pálma
Eredeti cím: The Painter's Daughter
454 oldal
Erika
Csak a borító alapján biztos nem vettem volna kézbe a könyvet, mert egyből eszembe jutottak Júlia, Romána és a többi elvtársnő. :D Viszont a nőtől olvastam már a Vadvirágok lányait, és az nagyon tetszett. Megvolt az Álom-öböl is, és most ezt úgy a kettő közé illesztettem be tetszésileg.

A mai napok és az 1890-es évek között ugrálunk időben, váltakozva ismerhetjük meg két nő, Tilly (a nevét mindvégig nem tudtam megszokni :D ) és Nina történetét, akik életét összeköti Eleanor Holt. Ő Nina dédnagyanyja, Tilly pedig az akkori leánygyermek nevelőnője volt.

A két nő között rendkívül sok a hasonlóság, egyikük élete sem alakul valami fényesen, főként a párkapcsolatokat illetően. Mindkettő menekül valami elől, legyen az valós veszélyeztetettség, vagy akár a saját lelki békétlensége.

Tilly egy tragédia után fogja menekülőre és próbálja kialakítani életét. Az adott kor és társadalom normái alapján ez nem tűnik egyszerű feladatnak. Egy szigeten köt ki, ahol lehetősége nyílik egy olyan környezetben élni a lehetőségekkel, ahol senki sem ismeri őt magát és a múltját sem. Talán még önmaga számára is rejtély, ki is ő valójában. De minden adott ahhoz, hogy letelepedjen békében. Persze egy ilyen nyughatatlan, heves érzelmeivel küszködő nőnek ez nem fog ilyen egyszerűen menni, természetesen nem fog megülni a seggén fenekén.

Nina is teljes válságban van magánéleti szempontból (is), és híres írónő lévén új, világszerte várva várt könyvével sem halad semennyire, pedig a határidő miatt szorul a nyaka körül a hurok. Szép lassan derül ki, hogy nemcsak az a határidő szorítja azt a kötelet, hanem egyéb csontvázak is szép lassan bújnak elő a padlásról. És hamar össze is kapcsolódnak a szálak a múlttal. Kérdés azonban, hogy rejtve maradnak-e ezek a titkok, vagy mindenképp napvilágra szeretnének-e jönni!?

Javíthatatlanul romantikus írónővel állunk szemben, aki néha nálam már egy picit túllő a csöpögősség határán, de itt még pont egyensúlyban volt. Jó az, hogy van olyan kortárs író, aki ízlésesen kiszolgálja a romantikára vágyó olvasóréteget, és Kimberley Freeman pont ilyen. Nekem folyamatosan nincs ilyenre igényem, csak időnként, olyankor viszont Ő tökéletes.

4/5

Athenaeum Kiadó, 2016
Fordította: Szieberth Ádám
Eredeti cím: Ember Island
448 oldal
Erika
Ahern imádatáról, nagyságáról nem akarok most elkezdeni ódákat zengni, hiszen írtam már a könyveiről itt, itt, itt, itt, itt és itt is. Szóval a rajongásomat nem kell bizonyítanom! Így ez az újabb könyve sem tántorított el attól, hogy legközelebb is fejvesztve rohanjak, hogy beszerezzem az újakat.

Utolsó, itthon megjelent regénye a Vétkes volt (jó lenne amúgy a folytatás!!!), ami ugye egy más, eddig tőle nem megszokott írás volt. Szuper volt az is, csak szokatlan. Most viszont megint egy olyan fantasztikus történettel rukkolt elő, amit tőle már megszokhattunk. Ismét gondolkodásra késztet, mély szálakat rezget meg az ember lelkében.

Szerintem nincs olyan ember, akinek ne lett volna gyermekkorában üveggolyó gyűjteménye. Hogy ez a gyűjtemény egy hosszú élet fontos részévé váljon, szinte jelképezze egy ember életét, az talán jóval kevesebb embernél fordul elő. Leginkább felnőtté válásunk előtt már el is felejtjük, milyen csodákat gyűjtögettünk, teljesen értéküket vesztik.

Nem így van ezzel Sabrina, aki súlyos amnéziában szenvedő apja dolgai között megtalál egy csomó üveggolyót. Már abból is látszik, mennyire fontosak lehettek édesapja életében ezek a tárgyak, hogy gondosan vezetett, részletes nyilvántartást is talál róluk.

Bár apjával a kapcsolata nem volt túl szoros, egy olyan fontos dologról mindenképp tudnia kellett volna, hogy kerültek apja életébe az üveggolyók, és azok milyen szerepet játszottak élete alakulásában.

Persze egyből felmerülnek a lányban különböző kérdések, de első körben az foglalkoztatja a leginkább, hogy a nagyon is szigorúan vezetett nyilvántartáshoz képest miért hiányos a gyűjtemény?

A nyomozás itt kezdetét is veszi, bár Sabrina még nem tudja, milyen titkokat rejtő múltba tenyerel bele. Viszont innen már nincs visszaút.

Nincs sok ideje, igyekeznie kell, de minél inkább beleássa magát a nyomozásba, annál több kérdés merül fel, egyre több szereplő lép közbe. És mi egyre inkább megismerhetjük a lány apjának, Fergusnak az életét gyermekkorától kezdve, az üveggolyók iránti szeretetének, mániájának eredetét.

Nekünk könnyebb dolgunk van, hiszen ugye váltva mesél nekünk Sabrina és Fergus, több az infónk, de a lánynak szinte elölről kell kezdeni az ismerkedést saját apjával. Teljesen új oldaláról ismerheti meg a férfit, és ezt nem könnyű feldolgozni. Ráadásul Sabrinának emellett saját életét is gatyába kéne ráznia valahogy.

Folyamatosan váltakozó szemszögből olvashatjuk a történetet, amit én nagyon szoktam szeretni. Esélyt ad arra, hogy még inkább megértsem a másik fél álláspontját, mit miért tett vagy éppenséggel nem tett.

Ahogy az elején is írtam, elgondolkodtató, lelki anomáliákat okozó kérdéseket vet fel az őszinteségről, egymás tiszteletéről, szeretetéről. Vajon minden hazugság megbocsáthatatlan? Van olyan indok, amely felülírja az őszinteség, becsület szabályait? Megérthetjük az olyan cselekedeteket, amely akár életeket tehet tönkre? Egyáltalán hogy gondolkodhatunk ilyesmin? És mégis kénytelenek vagyunk, és rágjuk magunkat ismét, hogy mi mit tettünk volna, hogy döntöttünk volna? Vajon ezek a pici, látszólag értéktelen, mégis hihetetlen pénzösszegeket érő golyócskák lehetnek-e kapcsok múlt és jelen között?!

"Szeretem megtartani a titkaimat. Így én szabom meg, hogy az emberek mit tudnak rólam."

5/5

Athenaeum Kiadó, 2016
Fordította: Bottka Sándor Mátyás
Eredeti cím: The Marble Collector
320 oldal

Erika
Már tavaly év végén elolvastam, csak sűrű volt az évzárás. Pedig annyi minden kavargott bennem a könyv olvasása előtt, alatt és utána is. Nem kevesebbet állítok, mint életem egyik legfantasztikusabb olvasmánya  volt. Van még pár ilyen, de tényleg csak pár.

Szavakat sem nagyon találtam rá, most sem vagyok okosabb, de azért megpróbálok írni róla valamit.

A főszereplő fiú Theo, aki kamaszkorára annyi életet él meg, mint száz másik sem. Soha! Olyan életutat tudhat magáénak fiatalkora ellenére is, amelynek mindegyik szakasza megért volna egy külön regényt. Donna Tartt összegyúrta és valami fantasztikusat hozott ki belőle.

Theo az egyik reggelen úgy gondolja, hogy élete legrosszabb napja következik, hiszen édesanyjával együtt az iskolájának igazgatójával van találkozója, hiszen rossz fát tett a tűzre. Ezen a találkozón sok minden eldőlhet. Retteg az odafelé vezető úton, és akkor még nem tudja, hogy ha valóban odaértek volna az iskolához, talán egy unalmas élet folytatódott volna tovább.

Közbeszól a sors, ami mindenki életét megváltoztatja. Mit megváltoztatja??? Gyökerestől kitépi és újraformálja, teljesen új szemlélettel, teljesen új jövővel, teljesen új lehetőségekkel.

Nem mondom, hogy ez bármelyikünkkel megtörténhetett volna, mert dehogyis! Illetve egy-egy mozzanata a Theo körül zajló eseményeknek megtörténhetne, de nem ilyen halmozottan.

Ahogy utaltam rá, az iskolába sosem érnek be, és édesanyjával sem találkozik többé. Viszont találkozik egy férfival, aki pár szót még ki tud nyögni, és egy festményt is "kap" tőle a fiú. Ez a festmény, az Aranypinty ezentúl mindenhová kíséri őt, vigyáz rá, mint a szeme fényére. Legalábbis próbál.

És innentől kezdve elindul a kálvária. Nincs maradása, nyugta sehol sem. Úgy él, mint egy űzött vad, amely keresi valahol a nagyvilágban a megnyugvást. De úgy tűnik, nemhogy egy békés otthon felé haladna, mindig nagyobb zűrbe keveredik, mintha a mellére ki lenne tűzve, hogy "itt egy balek, vigyetek nyugodtan!".

A fiú senkinek nem tud nemet mondani, semmilyen helyzetből nem hajlandó kihátrálni, bármennyire is elátkozottnak látszik már az első pillanattól kezdve.

A nagykorúvá válás mellett, ami önmagában sem egyszerű feladat, ismerkedik a barátsággal, szerelemmel és kénytelen az elmúlással is foglalkozni. A festmény által pedig az örökkévalóság is belép a képbe, és mindezek ellentétbe kerülése, vagy éppen hogy harmóniája az, ami lapról lapra váltakozik, és mi sem tudjuk, épp mi a fontos.

Theo egy rendkívül különleges kis krapek. Első pillanattól kezdve a szívem mélyére zártam, és azóta sem engedtem ki onnan. Bármi kerüljön is az útjába, hihetetlen őszintén, tisztán nyúl mindenhez és mindenkihez. Senkiről nem feltételez semmi rosszat, mégsem nyámnyila. Csak kihasználható.

Nem csak Theo szerethető ebben a történetben, hanem szinte mindenki. Tényleg! Még a negatív szereplők is valamilyen módon a bőrünk alá kúsznak, annyira valóságosak, annyira érthetőek.

Nyomasztónak kéne értékelnem a könyvet, de erre képtelen vagyok. Szomorú az egész, ez igaz, mégis valami olyan mérhetetlen örömmel tölt el a "tulajdonlása" is, és hogy én ezt olvashattam, hogy a részem lett, hogy na! Döbbenetesen sok munka érződik az egész művön, úgy érzem, meg lettem tisztelve, hogy megírták "nekem" ezt a könyvet.

Amikor először kézbe vettem a könyvet, megrémültem, hogyan fogom én ezt magammal cipelni? 2018-ra sem végzek vele. Pár nap után pedig csak némán zokogtam, hogy én ebből még szeretnék! Nagyon sokat!

Remekmű!

5/5****

Park Könyvkiadó, 2016
Fordította: Kada Júlia
Eredeti cím: The Goldfinch
795 oldal