A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Szépirodalom. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Szépirodalom. Összes bejegyzés megjelenítése
Erika
Ó, én nagyon szomorú vagyok, hogy vége. :( Másfelől pedig nagy nagy öröm számomra, hogy megismerkedhettem Ferrante írásaival. Egyik kedvenc szerzőmmé lépett elő, és ez egyik könyve után sem lankadt. Pedig az első fejezet óta jó pár (mind) írását a kezembe vettem. :D

Lila és Elena hullámvasúton töltött élete ismét szorosabbra fonódik ebben a záró kötetben. Miután sok-sok év eltelt, mindkettejük élete más irányba terelődött, ismét összehozza őket a sors vagy minek nevezzem. Tulajdonképpen ők valahogy mindig össze voltak forrva, bármilyen távolság is választotta el őket.

A barátságuknak persze kell jó sok idő, hogy ismét virágozzék, a bizalom sem a régi, az energiájuk is csapongó, de azt ők is érzik, hogy szükségük van a másikra.

Főként Elena életében történnek nagy változások, folyamatos a pörgés, az igazi olasz virtus minden élethelyzetében megjelenik. Lila csak úgy elvan ott, ahol született, nevelgeti fiát, aki már nem is annyira gyermek, de szüksége van jócskán a támogatásra. Mondhatni békében van, de ha megkapargatjuk a felszínt, látjuk, hogy dehogyis.

Úgy gondolná az ember, hogy amikor Elena visszatér Nápolyba, Liláék közvetlen közelébe, kicsit majd minden megnyugszik, helyreáll a béke, de erről szó sincs.

A kezdetektől kézzel fogható a két lány közötti feszültség, ami legtalálóbban irigységnek nevezhető. Lila irigykedik Elena lehetőségeire, a másik pedig irigyli Lilát annak nyugalmáért, elemi intelligenciájáért. Ezek önmagukban nagyon komoly indokok lehetnének, hogy örök ellenségek legyenek, ők mégis nagyon fontosak egymásnak.

Érdekes belegondolni, hogy mindkét lány nagyon jó képességekkel indult neki az életnek, de csak az egyiknek sikerült megvalósítani az álmait. Aztán mégis ugyanott kötnek ki újból mindketten a végére. Mintha mi sem történt volna, csak 1-2 gyerekkel, férjjel-szeretővel lett több.

Amennyire könnyeden olvastam az első részt, annak ellenére, hogy már abban is tragédiák sora követte egymást, úgy lett folyamatosan a végére egy nagyon szomorú, balsorsokkal, átkokkal teli történet az egész. Nevetni már egyáltalán nem tudtam, összeszorult szívvel az nehéz!

Érdekes, hogy a kezdetektől fogva Elena volt a szívbéli kedvencem, de a végére ez nagyon ingadozott, sőt, volt, hogy teljesen átfordult.

Most szépen elegyengetem őket a polcon egymás mellett és gyönyörködöm bennük. Nem sok idő múlva pedig újból kezdem elölről.

Ferrante fantasztikus írónő, minden egyes rezdülését ismeri az embernek, és ezeket használja, kihasználja.

5/5***

Park, 2019
Fordította: Verseghi Anna
Eredeti cím: Storia della bambina perduta
504 oldal
Erika
A csapatépítő tréningekről az embernek mindenféle "ereszd el a hajam" típusú dorbézolás eszébe jut, csak nem a nyugodt kikapcsolódás.

Kicsit úgy készültem, hogy valami misztikus, sejtelmes utazásról lesz szó, úgyhogy kezdtem görcsölni gyomorban, de végül is no para, semmi ilyesmiről nem volt szó. :D

Van ennek a kötetnek egy első része, az Aszály, amit én nem olvastam, viszont úgy tudom és tapasztaltam is, hogy nem is feltétlenül szükséges, így is élvezhető ez a második. Önálló kötetként is teljesen jól megállja a helyét.

Annyiban azért kapcsolódik az írónő előző kötetéhez, hogy a zárkózott Aaron Falk nyomozó kalandjait követhetjük tovább nyomon.

Hová is szervezhetne az ember lánya csapatépítőt egy pénzügyi vállalat dolgozóinak, mint egy hegyláncnál található bozóterdőbe. (Itt azért picit még szorongtam. :D )

Férfiak és nők külön vannak választva, és más-más feladatokat kell majd a későbbiekben megoldaniuk.

Három nap elteltével találkoznak újból. A férfiak teljes létszámmal visszatérnek, a nők azonban egy fő híján érkeznek meg. Hogy hová tűnt a hiányzó láncszem - Alice - senki nem tudja.

Miután megérkezik a nyomozó, kezdetét veszi a kutatás. Külön érdekesség, hogy az utolsó hívás Alice-tól Aaron Falkhoz futott be, hiszen a lány a nyomozó egyik informátora volt. De ez önmagában még nem sok segítség.

Szép lassan kiderül, hogy igen érdekes karakterek verődtek itt össze, az ellenszenv több résztvevő között is egyértelmű.

Több indok, indíték is felmerül, Alice sem éppen a szimpatikus személyek listáján szerepel. Ezzel nem könnyíti meg Harper a helyzetünket, folyamatosan változtattam az álláspontomat a feltételezett elkövető személyét illetően.

Fokozatosan adagolt izgalom, ami garantálja, hogy ne nagyon akarjon az ember éjszaka a bozótosba vágyódni. :D

Gabo, 2019
Fordította: Roboz Gábor
Eredeti cím: Force of Nature
412 oldal
Erika
Családok válságát bemutató regény mindig felkelti az olvasóközönség figyelmét. Amolyan katasztrófaturizmus is lehet ebben, vagy valami olyasmi, hogy de jó távolról figyelni, ami hála az égnek, nem velem történik meg.

A mozaikokból álló kötet a St. Louis-beli, középosztályhoz tartozó Alter család történetét mutatja be. Rengeteg kérdés merül fel az olvasás során. 

Jellemzően a napi problémák jelentenek gondot. És egyből fel is merül, hogy érdemes-e jónak lenni, annak maradni, muszáj-e megfelelni az elvárásoknak, és úgy egyáltalán, hogy jussanak el a boldogsághoz!? Egyáltalán, mi az a boldogság!?

Nem mondhatnám, hogy egy átlagos családról van szó. Mindenkinél van valami gikszer. Egyiknél valami saját maga által előidézett probléma, másnál pedig neurotikus jelenségek nehezítik a helyzetet. Ezek összeadódva jelentősen megnehezítik azokat a bizonyos hétköznapokat.

Persze rávezet a regény is, de magunktól is egyből a múltban kutakodunk. Vajon hatnak-e ránk a múltban elkövetett tévedések, hibák, nevezzük bárminek is. És nyilván tudjuk is a választ. De aztán hogy tudjuk ezeket helyrehozni, különösen ha már ennyire elharapództak a dolgok, és a traumák már nem csak egy-egy személyre hatnak ki, hanem az egész családra.

Mindenkinek magába kellene néznie, egytől egyig mindenkinek gyökeres változásra, változtatásra lenne szüksége.

Borzasztó volt egy ilyen jellegű családról olvasni, egyszerűen egy nagy káosz volt az egész, és egy nagy kiáltással utasítottam volna őket rendre vagy vágtam volna őket pofon, hogy térjenek már észhez.

Az nem is volt kérdés, hogy mindenki jót szeretne, mindegyik szereplő vágyik a boldogságra, de hát mégis hogyan??? Az eszközök, az őszinteség hiánya eleve kizárta ennek esélyét.

Ridker nagyon is ért hozzá, hogy borzolja össze az eseményeket, hogy bonyolítsa meg a jellemek sokszínűségével a történetet. De nagyon lefáradtam! :D

Gabo, 2019
Fordította: Varró Attila
Eredeti cím: The Altruists
392 oldal
Erika
Ilyen gyönyörű borítót szerintem én még életemben nem láttam. És a tartalom?

Szinte egészen a legvégéig úgy gondoltam, hogy az év könyvének megszavazom. Lehet, hogy meg is lesz ez a helyezés, de azért ott egy picit elbizonytalanodtam. Erről majd a poszt végén.

Finom koreai-japán kultúrával töményen átitatott történet, teljesen szokatlan motívumokkal, leírásokkal. Számomra egy gyöngyszem volt.

Családregényről van szó, de egy idő után fonalat vesztettem a generációk számontartásával.

Az összes szereplő, egytől egyik a szívemhez nőtt. Bár a generációk tényleg csak úgy röpködtek el egymás mellett, mindenkire volt annyi ideje a szerzőnek, hogy kellőképpen bemutassa, felépítse a karakterét, azzal bőven hozzátéve a történet velejéhez.

Egy nagyon szegény, Koreából Japánba bevándorolt családról szól a regény. A legtöbb szereplő már az új hazában születik, mégis mindig kívülállók maradnak, mindig sokkal többet kell letenniük az asztalra, hogy elfogadják őket. De általában az is kevés!

Ugye Korából indulunk az 1900-as évek elején. Egy nagyon szimpatikus, szorgos család egyetlen leánygyermeke egy futó románc hozományaként teherbe esik. Ez mindenképpen óriási szégyenbe taszítaná a családot, fogalmuk sincs, hogy élik ezt túl.

A család panziót működtet, és egy ott megszálló beteges lelkész nagylelkűen felajánlja, hogy elveszi feleségül a megesett nőt. Ezzel nagy bajtól kíméli meg a családot, ráadásként pedig meg is szeretik egymást a lánnyal. A gyermeket sajátjaként szereti, féltő gonddal neveli.

A lelkész eredetileg Japánba tartott és ezt a tervét továbbra is teljesíteni szeretné, így a szülők nagy bánatára, az újdonsült család együtt utazik immáron tovább az új hazájába.

Hosszú időnek kell eltelnie, mire újra látják egymást. Addigra már újabb nemzedékek is világra jönnek.

Mélyen megindító volt olyan emberek sorsáról olvasni, akik mindenhonnan kitaszítottak. Japánnak sosem kellettek, Korea már nem fogadja vissza őket, de mégis létezniük kell valahogyan. Mindenki próbálta úgy alakítani az életét, ahogyan a legjobbnak gondolta, de a lehetőségek mégis rettentő korlátozottak. Ilyenkor megőrizni az emberséget, méltóságot, az egymás iránti tiszteletet, szeretetet úgy, hogy a felszínen is maradjanak... Nagyon nehéz, de hihetetlen tanulságos volt.

A családi viszonyokon túl rengeteget megtudtam az évszázadok óta zajló koreai-japán ősgyűlöletről, sok történelmi ténnyel alátámasztva.

És ami a vége felé picit zavart. Tényleg gyönyörűen megírt történet, de egyszer csak a szexuális életet számomra nagyon indokolatlanul kezdte a szerző igazán naturalisztikusan, minden ízében kivesézve tálalni. Ez nekem sok volt.

5/5

Alexandra Kiadó, 2018
Fordította: Barta Judit
Eredeti cím: Pachinko
544 oldal
Erika
A témára mindig egyből felkapom a fejem. És ahogy annak is örülök, hogy a világ nem felejt, én is folyamatosan emlékeztetem magam, milyen borzalmak történtek a holokauszt apropóján.

Tragédiával átszőtt történet, amelyben titkok jönnek napvilágra, poros leplek hullanak le.

Sajnos nem vagyok egy nagy komolyzene ismerő/kedvelő, bennem mégis összeomlott valami. :(

Ebben a könyvben is folyamatosan ugrálunk több idősáv között. Kezdésnek a második világháború végébe csöppenünk bele, amikor egy felszabadító amerikai katona, Henry Sachs, társával Weimarban egy házat kutat át, már csak szinte kíváncsiságból, amikor különlegesnek tűnő kottákra bukkannak. A férfi úgy gondolja, hogy egyet a táskájába gyömöszöl, "legalább" ennyi emléket vigyen magával haza. Sajnos azt nem is sejti előre (pedig másképp döntött volna), milyen tragédiával jár ez a döntése.

Élete végéig nyomasztja ez a régmúltban történt eset, bár a titkát a sírba viszi. Pici nyomot mégis hagy unokahúgának, megadva az esélyt arra, hogy mégis napvilágra kerüljön ez a szörnyű titok.

Amikor Susanna Kessler rendezgeti a férfi hagyatékait, akkor bukkan rá erre a neki címzett borítékra, és egyből érzi ő is, hogy valami hihetetlen nagy értékű papírt tart a kezében.

Saját kis érzékszerveivel rájön, hogy egy kantátáról van szó és mintha Bach neve szerepelne rajta. Eredeti kéziratnak tűnik, de laikusként ezt képtelen megállapítani, így segítséget kér szakértőktől, szigorú titoktartást kérve.

Ahogy egyre inkább megismeri a darabot, annak tartalmát, ideológiáját, úgy ismeri fel múltját is, amelyet addig szigorúan őriztek, titkoltak előle. Bár gyermekkorában hallott sustorgásokat, hogy Európában is nagyon sok rokonuk élt, később őket letagadták, gyermekkori képzelgésnek állították be.

Másik idősíkon Berlinbe repülünk vissza, 1783-ba, ahol Sara Itzig Levy nagyreményű zsidó fiatal lány él az egyik legbefolyásosabb bankár lányaként, és aki a zenélésben is párját ritkítja. Zongoratanárától, Johann Sebastian Bach legidősebb fiától búcsúképp egy furcsa ajándékot kap, amely csöpög a zsidógyűlölettől, így Sara nem is tudja, mire vélje ezt a különös ajándékot, és már megkérdezni sincs módja.

Sara és Susanna is kénytelen viaskodni származása miatt saját magával és másokkal is. Identitásuk hadilábakon áll, szükséges, hogy mindketten (és még hányan a történelem során?!) rendezni tudják helyüket a világban. Van-e helyük egyáltalán? :-(

Nagyon zavarba ejtő, fájó üzenete van ennek a kézről-kézre járó papírdarabnak, és képes rá, hogy évszázadokat átugorva, ugyanolyan vehemens indulatokat váltson ki az emberekből. 

Fotelhez szegezős, anti komolyzene kedvelőt Bach CD betételére ösztönző, jó kis könyv ez!

4,5/5

Park, 2019
Fordította: Fazekas Gergely
Eredeti cím: And After the Fire
496 oldal
Erika
Az összes Morton könyvnek is ott kell állnia a polcomon, ez nem is kérdés, így nagyon örültem ennek az újabb kötetnek. A borító pedig... gyönyörű!!! Bár ez sem volt újdonság.

Könyvtárosként egyből felcsillant a szemem, amikor megláttam, hogy a főszereplő hagyatékok iktatásával, rendszerezésével foglalkozik. Ez hihetetlen izgalmas lehet, bár itt még meg sem közelítettük a legérdekesebb részeket. Ennél a munkánál mindig fennáll az a borzongató érzés, hogy valami titokra, világszenzációra bukkan az ember.

Végül is azért innen indul ki minden, hiszen Elodie Winslow ennek a munkának köszönhetően figyel fel azokra a dokumentumokra, amelyek Edward Radcliffe-hez vezetnek.

A dokumentumok között a lány egy Viktória korabeli női festményre és egy folyókanyarulatban álló, kétormú ház rajzára bukkan. A ház ismerősnek tűnik Eloide-nak valahonnan, de időbe telik, mire rájön, édesanyja mesélt hasonló helyről gyermekkorában. De honnan ez az egyezés? És a rejtélyes kérdések el is indulnak a történetben.

A mesében mindenféle misztikus lény, sejtelmes illat kering, és nemsokára kiderül, hogy több évszázados családtörténet húzódik a mélyben, amelynek feltárása, úgy tűnik, Eloide feladata lesz. Ő mindenképp magáénak érzi az ügyet, de azt nem is sejti, hogy saját életét, jövőjét mennyire fogja ez érinteni.

Több szálon különböző múltbeli eseménysorokat követhetünk, nagyon sok szereplővel, akiknek a vonatkozásait néha rendbe kell rakni a fejünkben. A ház viszont mindig ott van, központi helyet tölt be a történetben, a család életében. Mindig oda lyukadunk ki, és a végén minden összeáll, minden/ki megnyugszik, és élvezheti a jól megérdemelt pihenést.

Nagyon szép lírai leírások, csodálatos vidéki Anglia, érzékletes ábrázolások, sokat mondó narráció. És hogy ki a mesélő??? Külön meglepetés dobozban van. :-)

A hamisítatlan Morton-feeling, a misztikum, a sejtések, varázslat most is ott van végig a történetben, a rajongók rögtön ráismerhetnek.

4,5/5

Cartaphilus, 2019
Fordította: Megyeri Andrea
Eredeti cím: The Clockmaker's Daughter
446 oldal
Erika
Ez a könyv kizökkentett a hosszú hónapok óta tartó olvasási válságomból. Végre!!!

Az igazság a Harry Quebert-ügyben-t nagyon magasztalják, jó értékeléseket kapott, de eddig arról én még csak nem is hallottam. Természetesen most aztán jöhet az is.

Egyfajta családtörténet ez, sok szereplő is feltűnik, de nekem egyértelműen a főszereplő, a mesélő, Marcus a kedvencem.

Két család történetéről szól, akiknek az élete lehetne fordítva is, mégis úgy alakult, ahogy.

Már rögtön a legelején kiderül, hogy valami tragédia fogja beárnyékolni a történteket. Erre mindvégig várunk türelmesen, közben pedig élvezzük a fiúkkal az életet, amíg lehet.

A Goldman család életébe pillanthatunk bele sok-sok éven keresztül, egészen a nagyszülőkig visszatekintve.

A unokafivérek közül az egyik Baltimore-ban él fényűző, irigylésre méltó életet, másikuk pedig egy poros, szürke kisvárosban. Mindkettejüknek egy-egy fia születik, és aki mindvégig irigykedve nézi unokafivére csillogó életét, az nem más, mint Marcus.

Minden esetben remegve várja, hogy látogatóba érkezhessen a baltimore-i családhoz, ahol szeretettel fogadják, élvezetekkel halmozzák el, ahol fürdik a gazdagságban. Azok után pedig, hogy Woody, a szerencsétlen sorsú fiú is (egyfajta sajátos örökbefogadással) a családba kerül, végképp összekovácsolódik a három srác élete, kisebb-nagyobb megszakításokkal.

Nagyon erős kötelék fűzi össze őket, tűzön-vízen átmennének egymásért. De aztán lecsúszik egy láncszem, és elkezd szép lassan foszlani az addig fényesen csillogó gyöngysor.

Én magam sem tudtam, hol romlottak el a dolgok, és hogy meg lehetett-e volna állítani kellő időben. De a tragédia, ahogyan az elején is ígéri Marcus, elérkezik, bármennyire is kívánjuk, hogy ne így legyen.

Marcus mindvégig valahogy picit háttérben van, bár ő a narrátor, és szerves része a csapatnak is, mégis valahogy a két másik srác, Hillel és Woody, akik körül olyan szélsebesen zajlanak az események.

A tragédia után kerül jobban reflektorfénybe a főszereplő, és ha addig nem is sikerült a szívünkbe zárni (kizárt!!!), onnantól tuti menni fog.

Jó kis könyv ez. Pont úgy jó, ahogy én szeretem! Ott lesz év végén az elsők között, ez nem is kérdés.

5/5

Libri, 2017
Fordította: Pacskovszky Zsolt
Eredeti cím: Le Livre des Baltimore
536 oldal
Erika
A 624 oldalas kis csöppséget nagyon vártam, mivel az Öltések közt az idő nagy-nagy kedvencem volt könyvben és filmen is egyaránt, és az Elfelejtett missziót is élveztem nagyon.

Sokszereplős családregény, ahol hamar megszeretjük szinte az összes szereplőt. A cím is sejteti már, nagyjából kikről szól a könyv.

A Kapitány egy étkezde, amelyet a spanyol Emilio Arenas nyit a két világháború közti időben New Yorkban.

Azt nem mondanám, hogy minden 100%-os, de azért nagyjából eléldegélnek, mígnem egy véletlen baleset folytán a kikötőben a férfit halálos baleset éri.

A feleség és a három lány, Victoria, Mona és Luz magukra maradnak, férfi nélkül. Teljes kétségbeesés jellemzi az első napokat, ráadásul a nyakukba szakad még jó pár élősködő is, akik nagy haszon vagy éppen a csőd elkerülésének reményében környékezik meg a családot.

Nagyon hamar kell talpra állniuk és eldönteniük, mihez kezdjenek az életükkel. Maradjanak Amerikában, próbálják maguk elvezetni az étkezdét, vagy térjenek vissza szülőföldjükre, hátha ott könnyebb életet tudnak kialakítani maguknak. Nagy a dilemma, hiszen mindkét oldalra tudnak pro és kontra ellenérveket is felállítani, ráadásul tapasztalatlanságuknak köszönhetően mérhetetlenül befolyásolhatókká is válnak.

A könyv kiemeli a nők erejét, kitartását, különösen egy olyan korban, ahol társadalmi szinten még mankóval jár az egyenjogúság. Igaz, nincs sok választásuk, mint menni előre és tenni a dolgukat, talpon maradni, de akkor is...

Egy picit bő lére eresztette most Duenas a történetet. Jó volt ez, de én jól megvágtam volna, feleslegesnek éreztem ennyi oldalon keresztül részletezni a történéseket. A történet viszont most is érdekfeszítő volt, bár nem éri utol az Öltések közt az idő-t.

4/5

Gabo, 2019
Fordította: Varju Kata
624 oldal
Erika
Ez bizony a földhöz vágott!

A borító tökéletesen tükrözi a könyv hangulatát. Mérhetetlenül nyomasztó történet egy családról, akiket egy tragédia hoz újból össze. Aztán hogy ezzel a helyzettel mit kezdenek...

Én azt gondolnám, hogy ebben a helyzetben, amibe ők kerülnek, mindenki próbálja a lehető legjobbat kihozni magából, csak hogy megkönnyítsék a helyzetet. Tulajdonképpen ők is ezt teszik, de valahogy annyira bénán sikerül minden, egyszerűen nem tudják levetkőzni a tulajdonságaikat, amelyek szinte kivétel nélkül negatív módon törnek elő.

Három generáció tagjai jelennek meg egy helyszínen. Nagymama, lánya és az ő két gyermeke, egy fiú és egy lány. A fiú, Declan AIDS-es, végstádiumban van. Az az egyetlen vágya, hogy elszállítsák őt a kórházból nagyanyja tengerparti házához, és ott gyűljön össze a megmaradt család.

Ennek a családnak az elmúlt évtizedeit méltán jellemzi, hogy mit sem tudtak a fiú állapotáról, nemi hovatartozásáról is csak a testvére sejtette az igazat.

A három generáció nőtagjai évek óta nem beszéltek egymással, a legfiatalabb férjét, gyermekeit sem látták sosem.

A kényszerű összezártság természetesen előhozza az évek alatt elfojtott sérelmeket. Egészen a középső generáció gyermekkoráig ássák vissza magukat, már ott elkezdődtek a szőnyeg alá seprés műveletei.

Borzasztó volt nézni, ahogy kerülgetik a másikat, végletekig idegesítik egymást, a fiú kedvéért mégis mosolyt erőltetnek az arcukra, mintha minden rendben lenne.

A család mellett a fiú két barátja is elkíséri őket, akik szinte minden részletét ismerik Declan életének, állapotának. Nem mellesleg pedig a nők között is próbálják kisebb-nagyobb sikerrel a helyzetet tompítani, egyfajta mediátorokként közreműködni.

Hogy segítik-e a fiú tusáját a jelenlétükkel, nagy kérdés volt mindvégig. Én adott helyzetben végtelen nyugalomra vágytam volna. Ez a legnagyobb jóindulattal sem volt elmondható, sőt! Nem tudtam eldönteni, volt-e haszna összecsődíteni ezeket az érzelmileg igen üres, önző, kicsinyes embereket.

Ha másért nem, a regény miatt mindenképp hasznos volt!

A végén nagyon tetszett, hogy rám bízta a jövőt, nem rakott pontot a végére, szőhettem tovább a történetet. Bár én is egyfolytában a múltba tekintgettem vissza... (jellemzően)

Tóibín az egyik kedvenc szerzőm, ha ezt három könyv után mondani lehet. És miért ne lehetne? Meggyőzött már a Brooklynnal és a Norával is egyértelműen.

4,5/5

Park, 2019
Fordította: Greskovits Endre
Eredeti cím: The Blackwater Lightship
280 oldal
Erika
Megrendített a könyv! Ez a téma mindig!

Nem nagyon kellett győzködni, hogy kezembe vegyem az író újabb írását, hiszen az Egy egész élet című könyvét már olvastam, ami szintén lenyűgözött.

Seethalernek hihetetlen érzéke van arra, hogy az egyszerű, hétköznapi életeket fantasztikus módon jelenítse meg, teletöltse érzelemmel, képekkel, ízekkel, színekkel.

A második világháború előtti időben járunk, ahol egy magányos fiú történetét ismerhetjük meg.

Franz Huchel a kamaszkora végén jár, és egy nyári napon, 1937-ben elhagyja szülőföldjét, Nußdorfot és Bécsbe költözik.

Otto Trsnjek fogadja be őt, aki segédként alkalmazza saját trafikjában. A fiúnak teljesen új és szokatlan a nagyvárosi zsongás, időbe telik, míg megszokja.

Hálás, jó természete van Franznak, így hamarosan nyakába veszi a várost nap mint nap, hogy felfedezze ezt a merőben új életet.

Sok emberrel ismerkedik meg, köztük Sigmund Freuddal is, akivel ha barátságot nem is köt, ismeretségük hosszú távúra nyúlik. Igazából Freudnak teher a fiú folyamatos érdeklődése, nyomulása, de egy idő után akarva akaratlanul megkedveli.

Franz kifejezetten fogékony a pszichoanalitikával kapcsolatban, így mint egy diák, folytonosan faggatja a nyolcvan éves öreget az élet nagy dolgairól. Egyfolytában jár az agya körbe-körbe, csak úgy csüng a professzor szavain. Konklúzióként Freud azt ajánlja a fiatal fiúnak, hogy keressen magának egy nőt, levezetendő a test kívánságait, amely eltereli a fontos dolgokról a figyelmét.

Rá is talál Anezkára, aki kielégíti majdnem minden vágyát, és Franz óriási szerelembe esik a nő iránt. Az csak kis idővel később derül ki, hogy rossz lóra tett, gyötrelmei még inkább felerősödnek.

Egyikük sem gondolja, hogy ezek a gyötrelmek semmik ahhoz képest, amilyen változások előtt áll az egész világ. Gyökeresen megváltozik minden, nem marad más hátra, mint túlélni.

Ez nem mindenkinek sikerül, de az élet megy tovább.

Sötét hónapok ezek nemcsak Bécs, hanem egész Európa számára is. Ebben a helyzetben kell Franznak felnőtté válnia, felelősséget vállalnia egy boltért, az életéért, egy társért.

Szívembe zártam minden főszereplőt ebben a regényben. Gyomorszorító, aggódó, tehetetlen érzések kerítettek hatalmukba.

Persze nincs értelme az összehasonlításnak, de szerintem mindenki összeveti egy író több művét. Ez picit alább maradt az előző könyvéhez képest, de önmagában ez is megállja a helyét.

5/5

Park Könyvkiadó, 2018
Fordította: Blaschtik Éva
Eredeti cím: Der Trafikant
280 oldal
Erika
Óriási olvasottságú könyvről van szó, és ennek a hatalmas olvasótábornak rendkívüli módon megoszlik a véleménye. Engem nagyon vonzott valami ehhez a történethez, és gyanítom bárkinek felkelti az érdeklődését, aki a felszínnél egy picit mélyebbre akar ásni a világ dolgaiban.
 
Nálam talán az is közrejátszott, hogy épp életközepi válságban vagyok, szükségem van a mélyebb mondanivalójú irodalomra, zenére, beszélgetésekre stb. Úgyhogy lecsaptam rá.
 
Igaz vagy nem igaz történet arról, ahogy Marlo Morgan doktornő, szintén sok-sok magánéleti válság után úgy dönt, hogy vegyen egy órási fordulatot az élete.
 
Gondol egy merészet, és elfogadja egy ismeretlen ausztrál bennszülött törzsnek, az Igazaknak a meghívását. Ő maga sem tudja, mire vállalkozott, de a megtisztelő felkérést érzi, vétek lenne kihagyni, soha vissza nem térő alkalom egy hatalmas kalandra.
 
Elég hamar tudatosul benne, hogy nem egy egyszerű túráról van szó a végtelen sivatagban, hanem kőkemény, hónapokon át tartó, erőt, életet próbáló küzelemről.
 
Az egész élete megváltozik, és bár ez volt a cél, nem biztos, hogy belevágott volna, ha előre tudja. Érzékszervei kitágulnak, olyan képességek kerülnek elő, amelyekre előtte még álmában sem gondolt volna.
 
A törzs kivételes és szokatlan módon befogadja az idegent (mutánst), megosztanak vele mindent. Különleges bizalmat élvez felőlük, és ezt igyekszik minden módon megbecsülni. A legnehezebb pillanatokban is kitart hite mellett, hogy neki ott és akkor elrendelt helye van.
 
Fontos tanulságokat tud levonni az addigi és az életének elkövetkezendő időszakára is. Nemcsak egy évezredes, idegen, távoli kultúrával ismerkedik meg, hanem saját magával is. És ez talán még fontosabb.
 
Némiképp csalódás volt. Mert bár sok érzelmet megmozgat, az ember hitét is kénytelen olvasás közben megvizsgálni, hogy működik-e, rendben van-e. Viszont kérdés, hogy miben hiszünk, mifelé irányítjuk a spirituális érdeklődésünket, esetleges nyitottságunkat. És nálam ez teljesen félrement, mármint nem tudtam összevetni a Biblia szavaival, mint ahogy ezt sokan megtették kommentekben, véleményezésekben. Tény, hogy ez a törzs abszolút spirituális légkörben éli a mindennapjait, és ha járt ott Morgan, nyilván ő is tapasztalta ezeket, mint ahogy leírja, de a spiritualitásnak rendkívül sok oldala van. Rossz is, jó is.
 
Mindenesetre mélyen elgondolkodtató, hogy vajon a civilizált 21. századunkban mennyire lennénk képesek életben maradni, ha kiraknának minket a természetbe, amivel elvileg jó barátságban kéne lennünk...

4/5

Partvonal Kiadó, 2019
Fordította: Balázs Éva
200 oldal
Erika
A kötetek megjelenése közötti időszakban kaparom a falat, annyira várom az új megjelenéseket. Nagyon örültem ennek a harmadik résznek is. A két barátnő története teljesen magához láncolt, elvonási tüneteim vannak, ha nem kapom meg az adagom. :)

Ez a harmadik rész az, amelynek a hangulata talán már emlékeztet kissé a tv-ben futó sorozatra. Az számomra rettenetesen sötét, borzongató. Nyilván a nápolyi, nem éppen felkapaszkodott élet sosem volt csupa öröm és boldogság, de a pörgős olasz temperamentum becsempészte eddig a történetekbe a humort, jókedvet is.

Most ez megtört, nagyon nyomasztóra sikeredett a sorozatnak ez a darabja. De persze az értékéből egy jottányit sem von le.

Elena és Lila kapcsolata már korántsem annyira szoros, mint fiatalabb korukban. Mindketten családanyák, némiképp belefáradva a hétköznapi teendőkbe. Most már Elena sem tud annyira szabadon olvasni, gondolkodni, tanulni, mint ahogy azt a szerencséjének is köszönhetően megszokta.
Immár mindkettejük élete boldogtalan, és bármennyire szükségük lenne egymásra, egyre inkább távolodnak a másiktól. Hónapok is eltelnek, hogy hallanának egymásról, és ha össze is sodorja őket az élet, akkor sem nagyon tudnak kinyílni egymás előtt.

Az eddig csak burkoltan megjelenő versengés Elena részéről is egyértelművé válik. Számomra még érthetetlen, miért szeretne Lila fölé kerülni egzisztenciában, intellektuálisan, anyaként, és már a szerelmi életben is. Az mindig is egyértelmű volt, hogy Lila a példaképe (pedig pont fordítva lenne logikus), de ez valami beteges, megmagyarázhatatlan, fájdalmas viszonnyá fajul.

Nagyon sokat gondolkodtam az egész történeten, de ugye itt a két nő barátsága(?), kapcsolata a fő irányvonal. Foglalkoztat, hogy vajon a való világban milyen játszmákon megyünk keresztül? Észrevesszük-e, amikor mi is elhagyva a tiszta, nyílt utat, hamis, csalóka eszközökhöz nyúlunk? Minden barátságban, kapcsolatban hol erősebb, hol gyengébb személyiségek csapnak össze, és a legtöbbször nem minden fekete-fehér.

Olyan fordulatokat vett a történet ebben a kötetben, hogy elképzelni sem tudom, hogyan folytatódhat. Ugye a legvégéről némi sejtésünk van, hiszen úgy indult az első rész, de hogy milyen úton-módon jutunk oda, tényleg halvány sejtésem sincs.

Döbbenetesen ír Ferrante, ezt már többször is leírtam. De abban is biztos vagyok, hogy az egyik legnagyobb kortárs író, aki örökre beírja nevét az irodalom nagykönyvébe. Tökéletesen érti az emberi lelket, mértani pontossággal húzgálja érzelmeink legapróbb szálacskáit is, miközben mi kitágult pupillával, belemélyedve a fotelba, egy teljesen más világba merülünk.


Park Kiadó!!! Rettenetesen várom a folytatást!!!!!


A Nápolyi regények első részéről itt, második részéről pedig itt írtam.

5/5

Park Kiadó, 2018
Fordította:
Eredeti cím: Storia di chi fugge e di chi resta
420 oldal
Erika

El kell mondanom, hogy rettentően megviselt ez a történet. Témáját tekintve, több szempontból sincs ezen mit csodálkozni.

A középkorúságot éppen elhagyó Nahid története, aki haldoklik. A betegség gyorsan érkezik, és nagyon kevés ideje van, hogy átgondolja, értékelje az életét. Esetleg, amit lehet, helyrehozzon...

Van mit górcső alá venni, hiszen izgalmas, tartalmas élete volt, bár cseppet sem mondható boldognak.

Gyermekkora óta komoly nehézségekkel kellett az iráni családnak megküzdenie, és itt nem európai vagy nyugati, jóléti országokban értendő mértékkel mért nehézségekre gondolok.

A nemi különbözőségből eredő alárendeltség, agresszivitás mindennapos, fanatikus megtorlása az egyszerű tetteknek is félelmetes.

Nahid a kamaszkort elhagyva felvilágosult, lázadó fiatalnak számít. Felvételt nyer az orvosi egyetemre, ami egyébként is nagy bátorságot ad a fiataloknak, hogy kinyilatkoztassák önálló gondolataikat, bátran vállalják álláspontjukat, nemzeti identitásukat. Nincs ez másként Nahid esetében sem. Bátorsága pedig tovább növekszik, amikor megismerkedik szerelmével, Maszuddal. Együtt úgy érzik, legyőzik az egész világot.

De álomvilágban, a lehetőségek ígéreteinek árnyékában élnek, így nemsokára menekülniük kell, egészen Európáig, otthagyva családjukat, hazájukat.

Új életet kezdenek, családot alapítanak, és bíznak egy jobb, szabadabb világban.

Évtizedek elteltével, a halál kapujában felteszi magának a kérdéseket, amelyek elkerülhetetlenek. Jól tették-e, hogy elhagyták hazájukat? Vajon megfelelő párt választott? Hűek voltak az elveikhez? Jól szerettek? És még számtalan, kavargó kérdésforgatag nyugtalanítja a nőt.

Sok kérdés felmerült bennem is. Az életünk végén, legyen az bármennyire rögökkel teli, lehet méltóképpen, büszkén várni a halált? Van esély, hogy megnyugodjon a lélek, bármennyire is nehéz volt az út?

Nem szerettem Nahidot, de tudtam, hogy igazságtalan vagyok. Emberi ésszel fel nem mérhető, amin átment, nem kiszámítható, mit váltanak ki ezek a hatások egy emberből, milyenné változtatja az egyént a rengeteg kapott pofon az élettől.

Az egész világot gyűlöli, beleértve saját lányát is. Mindenkit hibáztat, mindenkitől jóvátételt követel. Így nem lehet szépen meghalni. Csak ha jön az új lehetőség, hogy van még jövő, van még remény. De vajon kitart-e addig a szívdobbanás?

A kiadótól jól megszokott minőség kívül-belül megmutatkozott most is. Jó kézbe venni ezeket a sokat adó, mélyeket mondó könyveket.

5/5

Park, 2018
Fordította: Bogdán Ágnes
224 oldal
Erika
Hú, ez kegyetlenül odavágott a falhoz!
 
Iszonyatos depresszióval átszőtt, fantasztikusan megírt történet egy házaspárról. Maga az alapsztori sajnos megszokott. Férfi becsajozik, otthagyja a családot. Aztán visszatér.
 
Ennyi az alap, de ennél sokkal többről szól, mint ahogy a való életben is. Ez sosem egyszerű. Hol és mikor van helye a szeretetnek, a megbocsátásnak, a haragnak, a megnyugvásnak? Ha egyáltalán a megnyugvás létrejön... Mert attól, hogy visszamegy a férj, semmi sem oldódik meg. Sőt!
 
Egyszerűen szimpatikus szereplőt én ebben a történetben nem találtam, de ha választani kell, akkor inkább a férj mellett tenném le a voksot. A károgó feleség sokkal jobban idegesített, pedig alapvetően az otthagyott mellett állnék ki.
 
A létező összes sérelem kitör az elhagyás után, de a visszatérés után sem csitulnak az indulatok, akkor talán még gyilkosabbakká is válnak. Döbbenet volt átélni, hogy képtelenek nyugodni, képtelenek békét teremteni magukban, a környezetükben.
 
És feltétlenül felmerül a kérdés, hogy meg kell-e javítani vagy engedjük el a fenébe. Mindenki jobban jár!
 
Érdekes volt az összes szereplő szemszögéből végigkísérni a történteket. Nyilván így picit jobban kikristályosodott a kép, és esélyt adott arra, hogy megértőbb legyek.
 
A cím hihetetlenül találó. Ezeket a lelki, kapcsolati hurkokat érdemes elkerülni, ha pedig már ránk gabalyodott, ne fűzzünk rá még több csomót!!!

4,5/5

Park Kiadó, 2018
Fordította: Barna Imre
Eredeti cím: Lacci
204 oldal
Erika
Nagyon viccesnek találom a könyv eredeztetését. Erről Vámos Miklós a fülszövegben ír. Miszerint Őt úton-útfélen megállítják, mivel a kisugárzása arra ösztönzi az embereket, hogy kisírják bánatukat a vállán. Amúgy ez tényleg így van. Ha nem lenne elég, hogy így érzi az ember az írásai által, én többször is láttam személyesen, hiszen valószínűleg ugyanabban a régióban élünk, és ez az életben is elég nyilvánvaló. De az is, hogy hat lóval sem tudnának odavonszolni saját gátlásaim miatt, meg az érintett személy tiszteletben tartása miatt is. :D Maradunk a nyomtatott betűknél - kapcsolat terén!
 
Tehát a két Iván, Ivcsi, Ivánka, Ivi története innen ered. Nagy Iván (hajdanán Najn Iván) és Kispéter Iván elhatározzák, hogy egy vállalkozás keretein belül párkapcsolati mediátorként fognak működni.
 
Hááát... :D Nem is tudom még egyelőre hová tenni őket!? Két, már kiöregedőben lévő férfiember - akiknek a kapcsolatáról sokszor egy házasság jutott eszembe - élik a kis életüket, mindkettejükkel történik mindenféle, de valahogy mégis mindig egymás mellett haladnak, össze-összeér a történetük folyamatosan, szorosan. Furák ők, mégis szerethetőek, sokszor sajnálatot kiváltóak.
 
Szeretnének ők még írni forgatókönyvet is egy zenés filmhez, aminek a fő témája Beethoven munkássága, de a két hőn áhított fiatal nőt is meg kell szerezni, meg kell tartani valahogy, ehhez bulikba járni, a fiatalság látszatát kelteni.
 
Sokat elmélkednek az életről, de irányítani nem nagyon tudják. Inkább őket irányítják a körülmények, a nők.
 
A kilenc év története Beethoven kilenc szimfóniáján alapul. Sok-sok év tele bánattal, örömmel, szerelemmel 400 oldalba besűrítve.
 
4/5

Athenaeum Kiadó, 2018
400 oldal
Erika
És itt egy újabb Lugosi könyv, amit már kedvenc szerzősként vettem kézbe. Ilyenkor mindig van bennem egy kis para, hogy csak egy sikerült olyan jól, és tuti csalódás lesz a többi, de itt szó sem volt erről. Ismét egy remekmű, ráadásul jó tíz évvel később. Nem mintha ez feltétlenül minőségromlást kéne, hogy eredményezzen. :-)
 
Amúgy eszembe sem jutott volna Lugosi Viktóriától bármit is olvasni, ajánlásra tettem, és milyen jó, hogy hallgattam az illetőre.
 
Itt is, mint az Ajvé esetében is, nagyon sok személyen kereszül, rengeteg élethelyzeten át, számomra is több személyes emléket hozott fel a regény. Így eleve nem volt nehéz belehelyezkedni a történetbe, annak részévé válni.
 
Négy főszereplő különböző szemszögén keresztül, novellák formájában ismerhetjük meg az adott korszakot. Sok más érintett is van, de ő négyüknek az életfonala az, ami mentén haladunk. Közük van egymáshoz, kötődnek a másik életéhez, ezért külön érdekes a másik oldaláról is szemlélni a történéseket a rendszerváltás idején.
 
Ez a négy ember teljesen más karakter, abszolút eltérő foglalkozással, temperamentummal. De ugyanazok a hatások érik őket, ugyanabban az országban, ugyanolyan történelmi, politikai behatások alatt élnek mindannyian. És ha az egyéb kapcsolat nem is hozza őket egy kalap alá, ezek a körülmények mindenképpen.
 
Tökéletesen kidolgozta a karaktereket, élnek a szereplők abban a korban, aminek egy részét már én is átéltem, és ugyanúgy éreztem az ízeket, szagokat, érzéseket, haragot, örömöt, mint akkor ott, a valóságban. Látszólag nem csinál semmi különöset az író, csak egyszerűen leírja a mondatokat, mégis eléggé hatnak ahhoz, hogy a könyv behajtása után erővel kellett visszaerőlködnöm magam a jelenbe. Ezt nehezítette a végére tartogatott nagy durranás is.
 
Nem egy könnyű korszakról van szó. Kevés pozitív életérzést lehet belőle kifejteni, viszont a humor mindig segített, bármilyen történetről is volt szó. Azt hiszem, hogy a hitelesség, a humor, és főként a tehetség volt itt a legfontosabb tényező.

5/5

Park Könyvkiadó, 2018
320 oldal
Erika
 Ó, nagyon örülök, hogy a kiadó előbányászta ezt a regényt és újból kiadta. Persze lett volna lehetőségem megismerkedni már Lugosi Viktóriával, mégsem így történt. Szerencsére most egyből két könyvét is elolvashattam, és biztos vagyok benne, hogy az egyik legjobb kortárs magyar író. Kedvencek közé kerültek a könyvei.
 
Nálam mondjuk eleve nyert ügye van a zsidósággal kapcsolatos történeteknek, ezzel nem mondok újat.

Sírtam is, nevettem is sokat a 70-es években Budapesten élő zsidó család mindennapjain. Sok-sok éven át kísérhetjük nyomon az életüket, és sok-sok országot is átszelünk, hogy rokonokat, nagybácsikat, nagynéniket ismerjünk meg. De bárhová is térjenek, a gyökerek megmaradnak, a szokások, a hagyomány, az ünnepek mindig összehozzák a családot, bármekkora is legyen a távolság.
 
Egy gyermek szemszögéből ismerhetjük meg ezt a hihetetlen felbolydult családot. És ezt tudjuk, hogy a gyermek nézőpontja mindig kicsit (vagy nagyon!?) más, sokszor mérföldekkel közelebb van a valósághoz, mint ahogyan a felnőttek látják.
 
Végig vidám könyvként olvastam, aztán a végén, ahogy kezdett leülepedni bennem, elárasztott valami furcsa szomorúság, hiányérzet, az elmúlás feletti bánat (vagy öröm?).
 
Sok-sok olyan élményt hozott felszínre bennem, amiket magam is átéltem, és bár teljesen más hátterű családból származom, én is magyar ember vagyok, ugyanazokat az utcákat jártam, majdnem ugyanazokat a szokásokat tapasztaltam, ugyanazokat az ízeket éreztem.
 
Hétköznapi volt, olyan történésekkel, amelyek bármelyikünk családjával megtörténhettek volna, a titok talán az írói csoda belecsempészése.
 
Nagyon gyorsan olvasható, hiszen rövidke, tömör, és rendkívül élvezetes volt, minden szomorúsága ellenére is.

5/5

Park Kiadó, 2018
212 oldal
Erika
Annak idején, 7 éve, a Budapest romokban után elhatároztam, hogy sorra veszem Kondor Vilmos könyvet, de valahogy megint elsétáltunk egymás mellett. Sajnos.
 
Nagyon érdekes nyelvezettel, kifinomult humorral írta meg ezt a könyvet, izgalmas korrajzzal megspékelve.
 
Főszereplőnk Gyra Miklós, akinek egy levél kézhezvételétől kezdve űzötté válnak mindennapjai. Célja, hogy nevét tisztára mossa, családja becsületét megvédje, és egyáltalán, hogy kiderítse, valóban ez a neve?
 
Nemzőapja, Wargha István halála után kap egy levelet, amelyben feltárja, hogy bizony ő az igazi apa. Miklós erről mit sem tudott. Egyáltalán, a Wargha név sem mondott neki semmit, legalábbis nem családi vonatkozásban.
 
Annál inkább botránytól bűzös ez a név, hiszen a vádak szerint ez a Wargha elárulta a koronát, így a hazát is. Megváltoztatják a felszínre hozott, rejtett titkok a szabadságharc mibenlétét? Vagy ez csak Miklós neve, becsülete miatt fontos?
 
Történelmi oknyomozás indul. A fiatal, elszánt ügyvéd egyetlen kiindulópontja az elhunyt édesapa naplója. Ahogy egyre inkább kinyílik a szeme az információk alapján, úgy környékez meg egyre bátrabban bennfentes, nagyhatalmú embereket is. Akik persze inkább csak elhajtani akarják, senki nem szeretne a darázsfészekbe belenyúlni.
 
Szeretné megismerni ezt az embert jobban, ha már személyesen nem is ismerhette, de nem tudja ő maga sem, milyen hatásai lesznek a nyomozásnak.
 
Ahogy haladunk előre a történetben, és a napló meglétére is fény derül, egyre többen szeretnének rá lecsapni, magukénak tudni. Kisebbfajta krimi alakul ki.
 
Közben a korabeli, árvíz által sújtott Budapest mozgó életébe is betekinthetünk, ahol épp átadni készülnek a Margit-hidat, és bolond az, aki átadás előtt rámerészkedik. Ismerős utakon járunk, sőt, munkahelyem környezete (Kálvin tér) sokszorosan említve van, így még élénkebbek voltak a képek jártomban-keltemben a környéken.
 
A főhősbe én teljesen beleszerettem! :D A humorába, néhol kissé szerencsétlen teszetoszaságába, elszántságába.
 
Ez a könyv a Szent Korona-trilógia utolsó kötete. Bár nem olvastam az első kettőt, ez nem zavart a szórakozásban. Az élmény és a történet teljes képe miatt kézbe veszem azokat is.
 
Szót ejtenék a kiadásról is. Rendkívül igényes, szép könyv, öröm a kézben tartani minden szempontból!
 
4,5/5

Libri Kiadó, 2018
448 oldal
Erika
Kepes András számomra mindig a nyugalom szigetét képviselte. Legyen az riport, saját tévéműsor vagy akár egy könyv. Ha "találkozok" vele, megnyugszok, szusszanok egyet és élvezem nagyon, amit ad nekem.
 
A Tövispuszta már hosszú-hosszú ideje a bakancslistámon van, de valahogy mindig elmentünk egymás mellett. Érhetetlen! Többedik kiadása végre a kezembe került.
 
Az első világháború utáni évekbe, a tövispusztai nyomorba kalauzol minket, ez lesz végig a történetben a középpont, innen ki erre, ki arra vándorol, de ide valahogy mindig visszatér az utazó és a gondolat is.
 
Három család tagjai a főszereplők, a Veresék, a zsidó kereskedő Goldsteinék és Szentágostony báró családja. Különböző vallás, különböző vérmérséklet, különböző lehetőségek, de lakóhelyük, Tövispuszta akkor is közös bennük, és azt sosem tudják magukról lerázni.
 
Az érzelmek széles skáláján mozgunk végig. Hol a hasunkat fogjuk a nevetéstől, akár az öreg Veres igen emberes büszkeségéről olvasva, akár fia, Isti hülyeségein. Aztán mélyrepülés, ahol a holokausztig is eljutunk, és már a nevünkre sem emlékszünk. Hullámvasút, ahol jó lenne az egyensúly, de sokszor nehezen váltunk át. Gyanítom az akkoriak sem túl könnyen vették ezeket a változásokat. Élet és halál. Felváltva. Nem könnyű.
 
Nagyon éles, kritikus társadalomrajzot ír le Kepes András. Fáj, hasba szúr, mégis le kell nyelni. És hiába nem lehettem én még ott, mégis éles emlékként, élményként épült bele a gondolataimba, a zsigereimbe a regény.

Művelt, intelligens, nagyon szimpatikus, és írni is tud. Nem is akárhogyan!

5/5

Libri Kiadó, 2017
396 oldal
Erika
O'Ferrelltől ezt olvastam legutóbb, és ott sem csalódtam. Ahogy most sem!

Fantasztikus családregény egy ír családról, akik küzdenek a hőhullámmal az 1976-os londoni hőségben. Teljesen átlagos emberek, hétköznapok, mégis egyből beleveszünk az első oldalak után.

Tehát belecsöppenünk ennek az átlagosnak tűnő családnak az életébe, ahol tulajdonképpen nem történik semmi extra. Mindenkinek megvan a maga kis titka, mindennapos, unalmas, kevésbé unalmas történései, de ennyi.

Amikor azonban Robert, a családfő minden előzmény nélkül eltűnik, a család kénytelen feladni egy időre a saját kis megszokott életét, egybegyűlni, és akciótervet készíteni, hogyan találják meg a férfit.

Tehát a testvérek ismét összejönnek a hajdani családi fészekben, és kezdetét veszi a múlt boncolása, sérelmek mélyről való elbányászása. Hárman vannak, mindhárman teljesen különböző karakterek. 

Michael Francis házassága romokban hever, maga sem tudja, mit hoz számára a jövő. Monicának sem fenékig tejfel az élete. Férjével és nevelt gyermekeivel nehezen találja meg a hangot, valamiféle mártírként, kívülállóként tengeti napjait abban a "családban". Boldognak semmiképp nem nevezhető ő sem. És a harmadik, legkisebb lánytestvér, Aoife, a család feketebáránya, aki születésétől fogva megbontotta a harmóniát a családban, na hát nála is lenne mit rendbe hozni. Bár talán még ő a legfelszabadultabb, legmegnyugtatóbb jellem az egész bagázsban. Hiába megy ellene minden elvárásnak, mégis szimpatikus, hogy kitart ezek mellett. Nem mellesleg magas intelligenciája ellenére majdhogynem analfabéta.

Természetesen a fő cél, megtalálni Robertet, de itt sokkal fontosabb dolgok is történnek. O'Ferrell szép lassan bontogatja le a héjakat a szereplők karakteréről, egyre mélyebbre ásunk a jellemek tekintetében. És ezt nagyon érdekesen, izgalmasan csinálja!

Nagyon-nagyon tudtam szeretni Michael Francis-t és Aoife-t is, és nagyon tudtam utálni Monicát. Nagyon kifinomultan irányítja az érzelmeket, a szálakat, nem is sejtjük, milyen folyamatok zajlanak, csak a végeredménynél kapkodjuk a fejünket.

Olyan az egész, mint egy jó kis terápia, a szereplőknek és nekünk is. Szépen vezet rá mindenkit arra, hogy a jelen tökéletes letükröződése a múltnak. Éppen ezért is fontos, hogy feltárják a múltat. Mindegyikük, mert mindenkinél akadnak elvarratlan szálak. És a végére szép lassan összeáll az összes mozaikdarabka.

Nagy könnyedséggel, olvasmányosan ír, legyen az humor vagy mélyszántású történet. Árad könyveiből a profizmus és az írás szeretete.

5/5

GABO, 2018
Fordította: Komló Zoltán
Eredeti cím: Instructions for a Heathwave
400 oldal