Ó, én nagyon szomorú vagyok, hogy vége. :( Másfelől pedig nagy nagy öröm számomra, hogy megismerkedhettem Ferrante írásaival. Egyik kedvenc szerzőmmé lépett elő, és ez egyik könyve után sem lankadt. Pedig az első fejezet óta jó pár (mind) írását a kezembe vettem. :D

Lila és Elena hullámvasúton töltött élete ismét szorosabbra fonódik ebben a záró kötetben. Miután sok-sok év eltelt, mindkettejük élete más irányba terelődött, ismét összehozza őket a sors vagy minek nevezzem. Tulajdonképpen ők valahogy mindig össze voltak forrva, bármilyen távolság is választotta el őket.

A barátságuknak persze kell jó sok idő, hogy ismét virágozzék, a bizalom sem a régi, az energiájuk is csapongó, de azt ők is érzik, hogy szükségük van a másikra.

Főként Elena életében történnek nagy változások, folyamatos a pörgés, az igazi olasz virtus minden élethelyzetében megjelenik. Lila csak úgy elvan ott, ahol született, nevelgeti fiát, aki már nem is annyira gyermek, de szüksége van jócskán a támogatásra. Mondhatni békében van, de ha megkapargatjuk a felszínt, látjuk, hogy dehogyis.

Úgy gondolná az ember, hogy amikor Elena visszatér Nápolyba, Liláék közvetlen közelébe, kicsit majd minden megnyugszik, helyreáll a béke, de erről szó sincs.

A kezdetektől kézzel fogható a két lány közötti feszültség, ami legtalálóbban irigységnek nevezhető. Lila irigykedik Elena lehetőségeire, a másik pedig irigyli Lilát annak nyugalmáért, elemi intelligenciájáért. Ezek önmagukban nagyon komoly indokok lehetnének, hogy örök ellenségek legyenek, ők mégis nagyon fontosak egymásnak.

Érdekes belegondolni, hogy mindkét lány nagyon jó képességekkel indult neki az életnek, de csak az egyiknek sikerült megvalósítani az álmait. Aztán mégis ugyanott kötnek ki újból mindketten a végére. Mintha mi sem történt volna, csak 1-2 gyerekkel, férjjel-szeretővel lett több.

Amennyire könnyeden olvastam az első részt, annak ellenére, hogy már abban is tragédiák sora követte egymást, úgy lett folyamatosan a végére egy nagyon szomorú, balsorsokkal, átkokkal teli történet az egész. Nevetni már egyáltalán nem tudtam, összeszorult szívvel az nehéz!

Érdekes, hogy a kezdetektől fogva Elena volt a szívbéli kedvencem, de a végére ez nagyon ingadozott, sőt, volt, hogy teljesen átfordult.

Most szépen elegyengetem őket a polcon egymás mellett és gyönyörködöm bennük. Nem sok idő múlva pedig újból kezdem elölről.

Ferrante fantasztikus írónő, minden egyes rezdülését ismeri az embernek, és ezeket használja, kihasználja.

Nagyon kíváncsi voltam, mit tudhat ez a könyv, amely csillagászati árakon kering a könyves piacon. Az eltúlzott mértékű ár indokát nem tudtam meg, de az kétségtelen, hogy nagyon lekötött, még gyaloglás közben is olvastam, ami egyébként nem szokott előfordulni.

Chris McCandless élete tulajdonképpen rendben volt. Legalábbis a kívülálló számára abszolút úgy tűnik. Ő mégis hiányosságokat érez, ráadásul utóbb kiderül, sok feldolgozatlan, magában emésztett probléma is kijön abban a cselekedetében, amire vetemedik.

Egyik napról a másikra minden személyes tárgyát hátrahagyva eltűnik, tetemes folyószámláját kiüríti, átutalja jótékonysági célokra.

Céljai közt elsőként az szerepel, hogy stoppal bejárja Észak-Amerikát, majd durvább lépésre szánja el magát, minimális felszereléssel az északi alaszkai vadonba veti bele magát egyes egyedül.

A vége a fülszövegből is kiolvasható, nem okozott meglepetést, sőt, talán az első sorok között is már ott szerepel. Nem véletlenül kapott utólagos kritikákat, hogy nem volt normális. Jó ez volt a durvább megfogalmazást, a finomabbak "csak" felelőtlennek tartották.

Jon Krakauer nagyon alaposan járt utána visszamaradt naplóbejegyzésekből, elbeszélésekből kiindulva. Elég pontosan vissza tudta vezetni, mikor hol, merre járt, kivel találkozott, és tulajdonképpen mi vezethetett a halálához.

Őszintén szólva én a hajamat téptem nagyon sokszor, és legszívesebben jól megrángattam volna, hogy térjen észhez. Nyilván azzal még többet ártott volna az ember, de nem tehetek róla, ezt váltotta ki belőlem.

Külön érdekesség, hogy a legvégén kiderül, hogy egyfajta terápia volt ez Krakauer számára, hiszen élt át hasonló élményeket ő maga is. 

Chris nekem cseppet sem volt szimpatikus. Furcsa, mert egyébként akikkel kalandja során találkozott és utólag nyilatkoztak róla, mind pozitív személyiségként emlegették. Azon túl, hogy bármi okból belevágott ebbe az őrült kalandba, egyáltalán nem volt kommunikatív a környezetével szemben, pedig, ha a családja, barátai, testvére olyanok voltak, amilyeneknek le vannak festve, akkor bátran bizalommal fordulhatott volna feléjük. De nem tette, és a legbosszantóbb az, hogy a családja évekig kínlódott a tudatlanságban, hogy mi lehet hozzátartozójukkal. Ez már az a helyzet, amikor a biztos rossz is jobb, mint a teljes tudatlanság. Anyaként ezt borzalmas volt átélnem olvasva a történetet.

Olyan egyszerű lett volna minden, ha kinyitja a száját...

Kisfiam vette kézbe először a könyvet és nagyon élvezte. Jó pár részletet megtudtam már így is, mivel percenként olvasott fel belőle részleteket nagy kedvenceinkről, a madarakról.

Mérhetetlenül kedves, vicces kis könyv ez, és aki nem is volt oda olyan nagyon eddig a szárnyasokért, lapozgatva a könyvet tuti megváltoztatja a véleményét. :D

A 22 rövidke fejezetben párhuzamokról olvashatunk ember és madár között. Vajon jó, hogy mi már főként a tanult dolgok alapján éljük a mindennapjainkat? Nem lenne jobb, ha az ösztöneink szerint élnénk, mint szárnyas barátaink. Természetesen mindenki állást foglalhat, de azért mindenképpen érdemes elgondolkodni a természet és az ember által diktált élvezetések közötti ellentéteken vagy éppen azok összhangján.

Szóba kerül többek között a szeretet, a szabadság, a család, a bátorság,  a boldogság, tájékozódás, élet és halál fogalmak. Összehasonlítja a szerző ezeket a jellemvonásokat is, melyik élőlény miként éli meg.

Semmiképpen se valamiféle nagy fokú tudományossággal átitatott könyvre számítson az, aki kézbe veszi. Ez egy könnyed, szórakoztató kis kiadvány, amely nem is tesz kísérletet arra, hogy rendszerezze, apró részletességgel ismertesse a madárfajok különböző aspektusait. De nincs ezzel semmi gond.

4/5

Ha dühösen nem is, de mindenképpen hatalmas ámulattal kezdtem el forgatni ezt a gyönyörű kiadványt. Egyszerűen megszólal, annyira szép! Méltó is egy ilyen mesterhez, mint Monet.

Az impresszionizmust - azt gondolom - elég könnyű befogadni, de azt nem is sejti az ember, hogy micsoda munka van ezek mögött a képek mögött.

A rendkívül informatív és részletgazdag kötet nemcsak Monet munkásságáról, életéről, hanem a körülötte zajló világi eseményekről is beszámolót nyújt. Legyenek azok a hétköznapok, háborúk vagy politikai események, amelyek nem mindig könnyítették meg egy festő munkáját.

Monet már életében is rendkívül elismert művész volt, képei csillagászati összegekért keltek el. De hogy mik és kik ihlették, miért dühöngött rendszerint, arról nagyon sokat megtudunk a könyvből. Sikeresnek mondható élete teljes ellentétben állt a magánéletével, bár nem ez jut eszünkbe képeit nézegetve.

A kiadvány kellően megalapozott kutatást feltételez levelek, visszaemlékezések, egyéb történelmi források segédletével.

Művészettörténetért, festészetért, Monet-ért vagy csak egyszerűen a gyönyörű kiadványokért rajongóknak feltétlenül javaslom kézbe venni.

5/5

Drága, drága, drága Sir David Attenborough! Mennyiünk életét teszi vidámabbá, amikor a természetfilmjeit nézegetjük. Teljesen természetes volt, hogy gyermekkoromtól kezdve állandó részét képezték könyvei a polcainknak.

A mi kis bolygónkról szóló híradásai immáron hét évtizede pótolhatatlanok, nélkülözhetetlenek. Nincs ez másként a könyvek lapjain megjelenő történetekkel sem.

Bár ez a három állatkerti gyűjtőutat bemutató kiadás picit átdolgozott és nagyon a kezdeti éveiből való történetekkel van teli, az értékéből az égvilágon semmit nem von le.

Abszolút beleilleszkedtem a csapatmunkába, amit ők alkottak. Ugye, a terv az az, hogy az addig még kevésbé ismert állatokat begyűjtsék további tanulmányozás céljából. Hihetetlen mennyit fejlődött azóta a természetismeret, és ez egyértelműen köszönhető Attenboroughnak is.

Nyilván vannak, akik felkapják a fejüket a befogások hallatán, de a mérhetetlen állat-, illetve természetszeretet teljesen kizárta, hogy ártsanak bármelyiknek is. És honnan a csudából tudhatnánk most ennyit a faj-, természetvédelemről? A figyelem és a fegyelem mindvégig jelen volt ezeknek az embereknek a munkájában, első helyre tévén az állatok maximális tiszteletben tartását.

Az olvasó felejthetetlen utazást tehet Brit Guyanába, Indonéziába, a Komodó szigetre és tatuk után kutatva Paraguayba.

A ritka fajok bemutatása mellett, megismerkedhetünk az adott kultúrákkal is.

A könyvet minden expedícióhoz kapcsolódó térképek, illetve fényképek "színesítik". Ezek minősége nyilván az akkori fényképészeti technikákhoz igazodóan jelennek meg. De nincs is ezzel semmi baj!

Senki ne gondolja, hogy valami száraz, tényszerű olvasmányt vesz a kezébe. Egyből beindul az ember képi filmlejátszója és majdnem épp olyan, mintha a tv-ben néznénk az élményekkel, kalandokkal teli leírásokat.

5/5

A témára mindig egyből felkapom a fejem. És ahogy annak is örülök, hogy a világ nem felejt, én is folyamatosan emlékeztetem magam, milyen borzalmak történtek a holokauszt apropóján.

Tragédiával átszőtt történet, amelyben titkok jönnek napvilágra, poros leplek hullanak le.

Sajnos nem vagyok egy nagy komolyzene ismerő/kedvelő, bennem mégis összeomlott valami. :(

Ebben a könyvben is folyamatosan ugrálunk több idősáv között. Kezdésnek a második világháború végébe csöppenünk bele, amikor egy felszabadító amerikai katona, Henry Sachs, társával Weimarban egy házat kutat át, már csak szinte kíváncsiságból, amikor különlegesnek tűnő kottákra bukkannak. A férfi úgy gondolja, hogy egyet a táskájába gyömöszöl, "legalább" ennyi emléket vigyen magával haza. Sajnos azt nem is sejti előre (pedig másképp döntött volna), milyen tragédiával jár ez a döntése.

Élete végéig nyomasztja ez a régmúltban történt eset, bár a titkát a sírba viszi. Pici nyomot mégis hagy unokahúgának, megadva az esélyt arra, hogy mégis napvilágra kerüljön ez a szörnyű titok.

Amikor Susanna Kessler rendezgeti a férfi hagyatékait, akkor bukkan rá erre a neki címzett borítékra, és egyből érzi ő is, hogy valami hihetetlen nagy értékű papírt tart a kezében.

Saját kis érzékszerveivel rájön, hogy egy kantátáról van szó és mintha Bach neve szerepelne rajta. Eredeti kéziratnak tűnik, de laikusként ezt képtelen megállapítani, így segítséget kér szakértőktől, szigorú titoktartást kérve.

Ahogy egyre inkább megismeri a darabot, annak tartalmát, ideológiáját, úgy ismeri fel múltját is, amelyet addig szigorúan őriztek, titkoltak előle. Bár gyermekkorában hallott sustorgásokat, hogy Európában is nagyon sok rokonuk élt, később őket letagadták, gyermekkori képzelgésnek állították be.

Másik idősíkon Berlinbe repülünk vissza, 1783-ba, ahol Sara Itzig Levy nagyreményű zsidó fiatal lány él az egyik legbefolyásosabb bankár lányaként, és aki a zenélésben is párját ritkítja. Zongoratanárától, Johann Sebastian Bach legidősebb fiától búcsúképp egy furcsa ajándékot kap, amely csöpög a zsidógyűlölettől, így Sara nem is tudja, mire vélje ezt a különös ajándékot, és már megkérdezni sincs módja.

Sara és Susanna is kénytelen viaskodni származása miatt saját magával és másokkal is. Identitásuk hadilábakon áll, szükséges, hogy mindketten (és még hányan a történelem során?!) rendezni tudják helyüket a világban. Van-e helyük egyáltalán? :-(

Nagyon zavarba ejtő, fájó üzenete van ennek a kézről-kézre járó papírdarabnak, és képes rá, hogy évszázadokat átugorva, ugyanolyan vehemens indulatokat váltson ki az emberekből. 

Fotelhez szegezős, anti komolyzene kedvelőt Bach CD betételére ösztönző, jó kis könyv ez!

Ez bizony a földhöz vágott!

A borító tökéletesen tükrözi a könyv hangulatát. Mérhetetlenül nyomasztó történet egy családról, akiket egy tragédia hoz újból össze. Aztán hogy ezzel a helyzettel mit kezdenek...

Én azt gondolnám, hogy ebben a helyzetben, amibe ők kerülnek, mindenki próbálja a lehető legjobbat kihozni magából, csak hogy megkönnyítsék a helyzetet. Tulajdonképpen ők is ezt teszik, de valahogy annyira bénán sikerül minden, egyszerűen nem tudják levetkőzni a tulajdonságaikat, amelyek szinte kivétel nélkül negatív módon törnek elő.

Három generáció tagjai jelennek meg egy helyszínen. Nagymama, lánya és az ő két gyermeke, egy fiú és egy lány. A fiú, Declan AIDS-es, végstádiumban van. Az az egyetlen vágya, hogy elszállítsák őt a kórházból nagyanyja tengerparti házához, és ott gyűljön össze a megmaradt család.

Ennek a családnak az elmúlt évtizedeit méltán jellemzi, hogy mit sem tudtak a fiú állapotáról, nemi hovatartozásáról is csak a testvére sejtette az igazat.

A három generáció nőtagjai évek óta nem beszéltek egymással, a legfiatalabb férjét, gyermekeit sem látták sosem.

A kényszerű összezártság természetesen előhozza az évek alatt elfojtott sérelmeket. Egészen a középső generáció gyermekkoráig ássák vissza magukat, már ott elkezdődtek a szőnyeg alá seprés műveletei.

Borzasztó volt nézni, ahogy kerülgetik a másikat, végletekig idegesítik egymást, a fiú kedvéért mégis mosolyt erőltetnek az arcukra, mintha minden rendben lenne.

A család mellett a fiú két barátja is elkíséri őket, akik szinte minden részletét ismerik Declan életének, állapotának. Nem mellesleg pedig a nők között is próbálják kisebb-nagyobb sikerrel a helyzetet tompítani, egyfajta mediátorokként közreműködni.

Hogy segítik-e a fiú tusáját a jelenlétükkel, nagy kérdés volt mindvégig. Én adott helyzetben végtelen nyugalomra vágytam volna. Ez a legnagyobb jóindulattal sem volt elmondható, sőt! Nem tudtam eldönteni, volt-e haszna összecsődíteni ezeket az érzelmileg igen üres, önző, kicsinyes embereket.

Ha másért nem, a regény miatt mindenképp hasznos volt!

A végén nagyon tetszett, hogy rám bízta a jövőt, nem rakott pontot a végére, szőhettem tovább a történetet. Bár én is egyfolytában a múltba tekintgettem vissza... (jellemzően)

Tóibín az egyik kedvenc szerzőm, ha ezt három könyv után mondani lehet. És miért ne lehetne? Meggyőzött már a Brooklynnal és a Norával is egyértelműen.

Megrendített a könyv! Ez a téma mindig!

Nem nagyon kellett győzködni, hogy kezembe vegyem az író újabb írását, hiszen az Egy egész élet című könyvét már olvastam, ami szintén lenyűgözött.

Seethalernek hihetetlen érzéke van arra, hogy az egyszerű, hétköznapi életeket fantasztikus módon jelenítse meg, teletöltse érzelemmel, képekkel, ízekkel, színekkel.

A második világháború előtti időben járunk, ahol egy magányos fiú történetét ismerhetjük meg.

Franz Huchel a kamaszkora végén jár, és egy nyári napon, 1937-ben elhagyja szülőföldjét, Nußdorfot és Bécsbe költözik.

Otto Trsnjek fogadja be őt, aki segédként alkalmazza saját trafikjában. A fiúnak teljesen új és szokatlan a nagyvárosi zsongás, időbe telik, míg megszokja.

Hálás, jó természete van Franznak, így hamarosan nyakába veszi a várost nap mint nap, hogy felfedezze ezt a merőben új életet.

Sok emberrel ismerkedik meg, köztük Sigmund Freuddal is, akivel ha barátságot nem is köt, ismeretségük hosszú távúra nyúlik. Igazából Freudnak teher a fiú folyamatos érdeklődése, nyomulása, de egy idő után akarva akaratlanul megkedveli.

Franz kifejezetten fogékony a pszichoanalitikával kapcsolatban, így mint egy diák, folytonosan faggatja a nyolcvan éves öreget az élet nagy dolgairól. Egyfolytában jár az agya körbe-körbe, csak úgy csüng a professzor szavain. Konklúzióként Freud azt ajánlja a fiatal fiúnak, hogy keressen magának egy nőt, levezetendő a test kívánságait, amely eltereli a fontos dolgokról a figyelmét.

Rá is talál Anezkára, aki kielégíti majdnem minden vágyát, és Franz óriási szerelembe esik a nő iránt. Az csak kis idővel később derül ki, hogy rossz lóra tett, gyötrelmei még inkább felerősödnek.

Egyikük sem gondolja, hogy ezek a gyötrelmek semmik ahhoz képest, amilyen változások előtt áll az egész világ. Gyökeresen megváltozik minden, nem marad más hátra, mint túlélni.

Ez nem mindenkinek sikerül, de az élet megy tovább.

Sötét hónapok ezek nemcsak Bécs, hanem egész Európa számára is. Ebben a helyzetben kell Franznak felnőtté válnia, felelősséget vállalnia egy boltért, az életéért, egy társért.

Szívembe zártam minden főszereplőt ebben a regényben. Gyomorszorító, aggódó, tehetetlen érzések kerítettek hatalmukba.

Persze nincs értelme az összehasonlításnak, de szerintem mindenki összeveti egy író több művét. Ez picit alább maradt az előző könyvéhez képest, de önmagában ez is megállja a helyét.

Ó, hogy örülnék, ha így néznének ki otthon a polcaim, mint ezen a gyönyörű borítón! Rendkívül távol állok ettől a rendezettségtől, áttekinthetőségtől. Épp ezért is gondoltam, nekem való könyv ez.

Bevallom, egészen másra számítottam. A fülszöveget sem olvastam el, ezért is gondolhattam arra, hogy egyfajta Marie Kondo-féle drasztikus rendteremtési, tematikus tanácsadó könyvet veszek kézbe.

 

Teljesen másról van szó, és annak ellenére, hogy nem feltétlenül voltam a célcsoport, az ösztönzés, inspiráció ugyanúgy megtalálható ebben a könyvben is.

 

Margareta Magnusson a végső rendrakásra készül. Szó szerint. Élete utolsó szakaszába lépve, arra jött rá, hogy nem szeretné gyermekeire azt a terhet ráhagyni, hogy ők rakják rendbe az ő élete alatt felhalmozott személyes dolgokat. Úgy gondolja, ez az ő saját feladata, ezt senki másra nem testálhatja rá.

 

Úgy szeretne eltávozni ebből a világból, hogy tökéletes, átlátható rendet hagyjon maga után. Ez nem is annyira egyszerű, és azok a technikák, módok, ahogyan ezeket rendszerezi, nagy segítség lehet mindenki számára.

 

Nyilván meg sem próbálkozik azzal, hogy ő mondja meg, mit dobjunk ki az életünkből. Hogyan is tehetné ezt? De nagyon jó tanácsokkal lát el, mi szerint szelektáljunk. Ezek az átválogatások alkalmasak arra, hogy felidézzük a régmúlt emlékeket, és azokat is a megfelelő tarsolyba pakoljuk, vagy esetleg kidobjuk minden feszengés nélkül.

 

Lehetne szomorú is ez a könyv, de nem az. Nyíltan szembenéz a múlandósággal, de nem gyászt érzünk, hanem örömöt, hogy lehet ezt így is, vannak perspektívák.

 

A könyv olvasásától teljesen függetlenül jó ideje hajt a vágy, hogy a saját környezetemben is átlátható, tiszta rendet teremtsek, felesleges, hosszú évek óta használaton kívüli dolgok eltávolításával. Kifejezetten gyűjtögető típus voltam, aki mindenre rá tudtam vágni hogy "jó lesz az még valamire". Fogalmam sincs, minek a hatására, de hála az égnek, hogy teljes fordulatot vett bennem ez a kényszer, és most már mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül kihajítom a felesleges, porfogó dolgokat. Nagy munka áll még előttem, de a megtisztított területek látványa mindenképpen nagy erőt ad a folytatáshoz.

Aki eddig is szeretett gyalogolni, annak egy plusz motiváció a könyv, aki pedig mindenhova guruló kerekeken utazott, annak pedig talán újdonságként hathat, és rábeszélő ereje is lehet, hogy használják a lábbuszt is, egyre többször.

 

Kagge, a norvég felfedező, hegymászó, esszéista, könyvkiadó, műgyűjtő..., szóval nagyon sok minden :-), sorra veszi a gyaloglás pozitív hatását élettani, lelki, filozófiai tekintetben is. Igazolni próbálja, mennyire másként éljük át az élményeket, ha ezeket gyalog érzékeljük. Sőt, a legtöbb élményről le is maradunk, ha nem ebben a formában, gyalogosan tapasztaljuk meg őket. 

 

Az egyértelmű, hogy gyalog, ráérősen, nem idegesen rohanva, sokkal több mindent tud magába szívni az ember, sokkal nyitottabbá válik a világ dolgaira, és olyan impulzusok is elérhetik, amelyeket sosem tapasztalna meg egyébként. Ezekre világít rá aprólékosan, és hihetetlen lelkesedéssel próbálja az egyszerű halandót is rábírni erre a világ legtermészetesebb dolgára.

A gyaloglás átmozgatja egész testünket, mindenféle tekintetben javítja az élettani funkciókat, növeli az állóképességet, általános egészségi állapotunkat egyértelműen javítja. Bármikor és bárhol végezhető, nem kell hozzá semmilyen eszköz, csak el kell kezdeni egyik lábat a másik elé rakni.

 

Nekem kicsit kezdetlegesnek tűnt ez az írás, sokszor éreztem lenézőnek, túlontúl kritikusnak a neki nem tetsző dolgokkal szemben. Ha személyesen érintett volna, lehet, hogy sértőnek találtam volna.

 

Talán picit már megszállottnak tűnik Kagge, még nekem is, aki tényleg kilométereket képes vagyok gyalogolni egy egyszerű napon is, túra esetében meg pláne. De feltétlenül példaképként állítható az emberek elé, fontos küldetés ez a mai eltunyult világban. Figyeljünk jobban oda a környezetünkre, a körülöttünk lévő emberekre, magunkra! Kifogást mindig lehet találni, de nem érdemes!

(Amúgy meg a hasunk is laposabb, a fenekünk pedig feszesebb lesz tőle!!!) :D

A kötetek megjelenése közötti időszakban kaparom a falat, annyira várom az új megjelenéseket. Nagyon örültem ennek a harmadik résznek is. A két barátnő története teljesen magához láncolt, elvonási tüneteim vannak, ha nem kapom meg az adagom. :)

Ez a harmadik rész az, amelynek a hangulata talán már emlékeztet kissé a tv-ben futó sorozatra. Az számomra rettenetesen sötét, borzongató. Nyilván a nápolyi, nem éppen felkapaszkodott élet sosem volt csupa öröm és boldogság, de a pörgős olasz temperamentum becsempészte eddig a történetekbe a humort, jókedvet is.

Most ez megtört, nagyon nyomasztóra sikeredett a sorozatnak ez a darabja. De persze az értékéből egy jottányit sem von le.

Elena és Lila kapcsolata már korántsem annyira szoros, mint fiatalabb korukban. Mindketten családanyák, némiképp belefáradva a hétköznapi teendőkbe. Most már Elena sem tud annyira szabadon olvasni, gondolkodni, tanulni, mint ahogy azt a szerencséjének is köszönhetően megszokta.

Immár mindkettejük élete boldogtalan, és bármennyire szükségük lenne egymásra, egyre inkább távolodnak a másiktól. Hónapok is eltelnek, hogy hallanának egymásról, és ha össze is sodorja őket az élet, akkor sem nagyon tudnak kinyílni egymás előtt.

Az eddig csak burkoltan megjelenő versengés Elena részéről is egyértelművé válik. Számomra még érthetetlen, miért szeretne Lila fölé kerülni egzisztenciában, intellektuálisan, anyaként, és már a szerelmi életben is. Az mindig is egyértelmű volt, hogy Lila a példaképe (pedig pont fordítva lenne logikus), de ez valami beteges, megmagyarázhatatlan, fájdalmas viszonnyá fajul.

Nagyon sokat gondolkodtam az egész történeten, de ugye itt a két nő barátsága(?), kapcsolata a fő irányvonal. Foglalkoztat, hogy vajon a való világban milyen játszmákon megyünk keresztül? Észrevesszük-e, amikor mi is elhagyva a tiszta, nyílt utat, hamis, csalóka eszközökhöz nyúlunk? Minden barátságban, kapcsolatban hol erősebb, hol gyengébb személyiségek csapnak össze, és a legtöbbször nem minden fekete-fehér.

Olyan fordulatokat vett a történet ebben a kötetben, hogy elképzelni sem tudom, hogyan folytatódhat. Ugye a legvégéről némi sejtésünk van, hiszen úgy indult az első rész, de hogy milyen úton-módon jutunk oda, tényleg halvány sejtésem sincs.

Döbbenetesen ír Ferrante, ezt már többször is leírtam. De abban is biztos vagyok, hogy az egyik legnagyobb kortárs író, aki örökre beírja nevét az irodalom nagykönyvébe. Tökéletesen érti az emberi lelket, mértani pontossággal húzgálja érzelmeink legapróbb szálacskáit is, miközben mi kitágult pupillával, belemélyedve a fotelba, egy teljesen más világba merülünk.

Park Kiadó!!! Rettenetesen várom a folytatást!!!!!


A Nápolyi regények első részéről itt, második részéről pedig itt írtam.

El kell mondanom, hogy rettentően megviselt ez a történet. Témáját tekintve, több szempontból sincs ezen mit csodálkozni.

A középkorúságot éppen elhagyó Nahid története, aki haldoklik. A betegség gyorsan érkezik, és nagyon kevés ideje van, hogy átgondolja, értékelje az életét. Esetleg, amit lehet, helyrehozzon...

Van mit górcső alá venni, hiszen izgalmas, tartalmas élete volt, bár cseppet sem mondható boldognak.

Gyermekkora óta komoly nehézségekkel kellett az iráni családnak megküzdenie, és itt nem európai vagy nyugati, jóléti országokban értendő mértékkel mért nehézségekre gondolok.

A nemi különbözőségből eredő alárendeltség, agresszivitás mindennapos, fanatikus megtorlása az egyszerű tetteknek is félelmetes.

Nahid a kamaszkort elhagyva felvilágosult, lázadó fiatalnak számít. Felvételt nyer az orvosi egyetemre, ami egyébként is nagy bátorságot ad a fiataloknak, hogy kinyilatkoztassák önálló gondolataikat, bátran vállalják álláspontjukat, nemzeti identitásukat. Nincs ez másként Nahid esetében sem. Bátorsága pedig tovább növekszik, amikor megismerkedik szerelmével, Maszuddal. Együtt úgy érzik, legyőzik az egész világot.

De álomvilágban, a lehetőségek ígéreteinek árnyékában élnek, így nemsokára menekülniük kell, egészen Európáig, otthagyva családjukat, hazájukat.

Új életet kezdenek, családot alapítanak, és bíznak egy jobb, szabadabb világban.

Évtizedek elteltével, a halál kapujában felteszi magának a kérdéseket, amelyek elkerülhetetlenek. Jól tették-e, hogy elhagyták hazájukat? Vajon megfelelő párt választott? Hűek voltak az elveikhez? Jól szerettek? És még számtalan, kavargó kérdésforgatag nyugtalanítja a nőt.

Sok kérdés felmerült bennem is. Az életünk végén, legyen az bármennyire rögökkel teli, lehet méltóképpen, büszkén várni a halált? Van esély, hogy megnyugodjon a lélek, bármennyire is nehéz volt az út?

Nem szerettem Nahidot, de tudtam, hogy igazságtalan vagyok. Emberi ésszel fel nem mérhető, amin átment, nem kiszámítható, mit váltanak ki ezek a hatások egy emberből, milyenné változtatja az egyént a rengeteg kapott pofon az élettől.

Az egész világot gyűlöli, beleértve saját lányát is. Mindenkit hibáztat, mindenkitől jóvátételt követel. Így nem lehet szépen meghalni. Csak ha jön az új lehetőség, hogy van még jövő, van még remény. De vajon kitart-e addig a szívdobbanás?

A kiadótól jól megszokott minőség kívül-belül megmutatkozott most is. Jó kézbe venni ezeket a sokat adó, mélyeket mondó könyveket.

Gyönyörű szép, megrázó történet az ember határainak feszegetéséről, bátorságról, hősiességről.

 

Teljességgel le tudok döbbeni, hogy mire képes az ember, ha a helyzet úgy kívánja. Főként amikor nem "véletlenül" sodródik bele egy veszélyes helyzetbe, hanem egyértelműen tisztában van azzal, hogy milyen kockázatos feladatot vállal.

 

Így történt ez azokkal a matrózokkal is, akik az 1914-es brit Birodalmi Transzantarktisz-expedíció tagjaiként jelentkeznek Ernest Shackleton Endurance nevű hajójára. Nagyon sok tényező játszik közre. Az út eleve veszélyes, ha ma vágnának neki, akkor is. De tekintve az akkori technikai lehetőségeket, még inkább eltátjuk a szánkat.

 

Bár az újságíró nem volt jelen ezen az "utazáson", naplóbejegyzésekből, feljegyzésekből, egyéb iratokból hozta létre ezt a kötetet. Lehetne ez nagyon unalmas is, de távol álljon tőle. Rendkívül izgalmas, olvasmányos, sokszor már túlságosan is érzékletes volt a leírás. Tökéletesen éreztem a fagyási fájdalmakat, az éhséget, a kiszolgáltatottságot, a reménytelenséget.

 

Egy lelkesedéssel teli legénység vág neki a nagyrészt ismeretlen kontinens, az Antarktisz felfedezésének. Ezeknek az embereknek álmukban nem fordul meg a fejükben, micsoda megpróbáltatások várnak rájuk. Kíváncsi lennék, ha a töredékét látták volna előre, bátorságuk vajon kitartott-e volna?

 

Én körülbelül a könyv egyharmadánál tudatosítottam magamban, hogy itt nem 1 hónapnyi kínszenvedésről volt szó, hanem 2 ÉV!!!-ről. Ennyi ideig viselte ez a legénység a minden napos stresszt és a folyamatos nélkülözést.

 

Több tagja is a legénységnek magas szakmai tudásról, hozzáértésről tett tanubizonyságot, de Shackleton vezetői képességei nélkül, úgy gondolom, ezek mit sem értek volna. Nemcsak feladatokat osztott ki fantasztikus ráérzéssel, de tökéletes pszichológiai támaszként is jelen volt mindvégig, ami nélkül nem tértek volna haza ezek a srácok. A leírások alapján egy percre sem eresztett le ez az ember. Példaértékű, követendő vezető, és egyértelműen az egész legénység elismerte az ezek által az ismérvek által kivívott tekintélyét.

 

Meg lehet őrizni az épelméjűséget, a hitet, az életet magát egy ilyen út során? Én tényleg csodálattal adózom minden ilyesfajta teljesítmény előtt. Azt gondolom, hogy piszlicsáré ügyeken való hisztiknél néha elgondolkodhatnánk, mi férhet még bele a tűrőképességünkbe? De aztán rájövök, hogy nyilván nem minden nap kell egy sarkvidéki felfedező úthoz viszonyítanom a saját életemet. :D

 

Le a kalappal a legénység előtt!

Hú, ez kegyetlenül odavágott a falhoz!

 

Iszonyatos depresszióval átszőtt, fantasztikusan megírt történet egy házaspárról. Maga az alapsztori sajnos megszokott. Férfi becsajozik, otthagyja a családot. Aztán visszatér.

 

Ennyi az alap, de ennél sokkal többről szól, mint ahogy a való életben is. Ez sosem egyszerű. Hol és mikor van helye a szeretetnek, a megbocsátásnak, a haragnak, a megnyugvásnak? Ha egyáltalán a megnyugvás létrejön... Mert attól, hogy visszamegy a férj, semmi sem oldódik meg. Sőt!

 

Egyszerűen szimpatikus szereplőt én ebben a történetben nem találtam, de ha választani kell, akkor inkább a férj mellett tenném le a voksot. A károgó feleség sokkal jobban idegesített, pedig alapvetően az otthagyott mellett állnék ki.

 

A létező összes sérelem kitör az elhagyás után, de a visszatérés után sem csitulnak az indulatok, akkor talán még gyilkosabbakká is válnak. Döbbenet volt átélni, hogy képtelenek nyugodni, képtelenek békét teremteni magukban, a környezetükben.

 

És feltétlenül felmerül a kérdés, hogy meg kell-e javítani vagy engedjük el a fenébe. Mindenki jobban jár!

 

Érdekes volt az összes szereplő szemszögéből végigkísérni a történteket. Nyilván így picit jobban kikristályosodott a kép, és esélyt adott arra, hogy megértőbb legyek.

 

A cím hihetetlenül találó. Ezeket a lelki, kapcsolati hurkokat érdemes elkerülni, ha pedig már ránk gabalyodott, ne fűzzünk rá még több csomót!!!

Szégyen, de soha nem szerettem sem a történelmet, sem a földrajzot kis- és középiskolás koromban. Az utóbbi pár évben viszont változás történt. Egyrészt, ahogy gyermekemmel együtt tanulom mindkettőt, másrészt olyan könyvek is a kezembe kerültek, amelyek élvezetessé tették a tanulmányozásukat, ezek mind megváltoztatták, felkeltették az érdeklődésemet.

 

Ez a könyv is olyan, hogy amint a kezembe fogtam, tudtam, hogy jó barátságban leszünk, és tovább segít majd a világpolitika alakulásának megértésében, akár egész sok évszázadra visszatekintve is. Olvasmányos, érdekes, nem részrehajló, tárgyilagos, egy pillanatig sem unatkoztam, ami pedig mindig is jellemző volt gyermekkoromtól kezdve, ha földrajzról vagy történelemről volt szó. Valóban sok múlik a tanáron... is!

 

Ahogy a szerző a bevezetőben elmondja, a geopolitikai minden országot érint a földön, ám ebben a könyvben, a terjedelem miatt jelen esetben "csak" tíz térséget mutat be tíz térkép segítségével.

 

A földrajzi adottságokat részletesen elemzi, továbbá azok hogyan alakítottak egyes nemzetközi kapcsolatokat, sokszor olyanokat, amelyek az egész világpolitikára rányomták bélyegüket.

 

Az ember (főként Európában) hajlamos a kis szűk keretei közül kikukucskálni a NAGY világra, de azt gondolom, hogy nehéz globálisan, szubjektíven értelmezni a politikai történéseket. Földrajzi tekintetben persze ott vannak a térképek, de hihetetlen gyorsan változnak a határok, egyes országok geológiai jellemzői.

 

Tim Marshall objektíven nyújt szinte teljes, de mindenképpen a legfontosabb történésekről képet, hogy azt is lássuk, ami egyébként homályban van.

 

Régiónként sorra veszi mind történelmi, mind geológiai szempontból a fontos eseményeket, és érthető módon, összefőzve teszi elénk azt, emészthető formában.

 

Mindent összevetve, legyen bármilyen fantasztikus katonai, fegyverkezési stratégiája, technológiai háttere egy adott országnak, a rengeteg évszázad alatt kialakult földrajzi viszonyokat, akár szélsőséges éghajlati sajátosságokat egyszerűen nem lesznek képes megváltoztatni.

 

A könyv közérthető, szórakoztató, és egyértelműen ösztönöz, hogy még inkább érdeklődjek az engem és gyermekeimet is érintő, körülvevő folyamatok iránt. Hihetetlenül jó érzés volt, amikor egy-egy sokszor hallott, de számomra a megfelelő ismeret híján értelmezhetetlen történelmi esemény említése kapcsán felcsillant a szemem, megvilágosodtam.

 

Nagyon remélem, hogy lesz még folytatás!!!

 

5/5

És itt egy újabb Lugosi könyv, amit már kedvenc szerzősként vettem kézbe. Ilyenkor mindig van bennem egy kis para, hogy csak egy sikerült olyan jól, és tuti csalódás lesz a többi, de itt szó sem volt erről. Ismét egy remekmű, ráadásul jó tíz évvel később. Nem mintha ez feltétlenül minőségromlást kéne, hogy eredményezzen. :-)

 

Amúgy eszembe sem jutott volna Lugosi Viktóriától bármit is olvasni, ajánlásra tettem, és milyen jó, hogy hallgattam az illetőre.

 

Itt is, mint az Ajvé esetében is, nagyon sok személyen kereszül, rengeteg élethelyzeten át, számomra is több személyes emléket hozott fel a regény. Így eleve nem volt nehéz belehelyezkedni a történetbe, annak részévé válni.

 

Négy főszereplő különböző szemszögén keresztül, novellák formájában ismerhetjük meg az adott korszakot. Sok más érintett is van, de ő négyüknek az életfonala az, ami mentén haladunk. Közük van egymáshoz, kötődnek a másik életéhez, ezért külön érdekes a másik oldaláról is szemlélni a történéseket a rendszerváltás idején.

 

Ez a négy ember teljesen más karakter, abszolút eltérő foglalkozással, temperamentummal. De ugyanazok a hatások érik őket, ugyanabban az országban, ugyanolyan történelmi, politikai behatások alatt élnek mindannyian. És ha az egyéb kapcsolat nem is hozza őket egy kalap alá, ezek a körülmények mindenképpen.

 

Tökéletesen kidolgozta a karaktereket, élnek a szereplők abban a korban, aminek egy részét már én is átéltem, és ugyanúgy éreztem az ízeket, szagokat, érzéseket, haragot, örömöt, mint akkor ott, a valóságban. Látszólag nem csinál semmi különöset az író, csak egyszerűen leírja a mondatokat, mégis eléggé hatnak ahhoz, hogy a könyv behajtása után erővel kellett visszaerőlködnöm magam a jelenbe. Ezt nehezítette a végére tartogatott nagy durranás is.

 

Nem egy könnyű korszakról van szó. Kevés pozitív életérzést lehet belőle kifejteni, viszont a humor mindig segített, bármilyen történetről is volt szó. Azt hiszem, hogy a hitelesség, a humor, és főként a tehetség volt itt a legfontosabb tényező.

Ebben a forróságban igazi jó kis kikapcsolódásra alkalmas történet. Nagyon jól eltalált borító teszi még vonzóbbá a történetet. Nem hinném, hogy van, akit ne venne le a lábáról. :-)

 

Kissé ijesztő eseménnyel indul be a cselekmény, de később is lesznek para dolgok benne. :)

 

Laurent talál egy női táskát. Nem sokat vacakol, pár perc gondolkodás után hazaviszi, és elkezdi kipakolni, tanulmányozni. Nyilván sok kérdést felvet egy talált táska, de ami először jut az ember eszébe, az a tolvajlás. Legalábbis nekem nagy valószínűséggel ez lenne az első gondolatom.

 

Laurent később sem lesz a gyakorlatiasság nagymestere, így elég későn esik le neki, hogy kb. mi lehet az elhagyott táska története.

 

Olyan igazi kis franciás tartalma van a táskának. Van benne parfüm, mobiltöltő, hajcsat, dobókocka..., de ami a leginkább felkelti a férfi érdeklődését, az egy piros kis notesz.

 

Egyre inkább belemélyed a noteszben található feljegyzésekbe, ennek hatására pedig egyre jobban kezd kötődni az ismeretlen nőhöz.

 

Vannak bizonyos nyomravezető jelek, ezeket el is kezdi követni, így ráakad a nő lakására, de a nőnek hűlt helye.

 

Innentől számomra kicsit para volt a dolog, bár gyanítom, az írónak ez egyáltalán nem volt célja.

 

Laurent megismerkedik a notesz tulajdonosának egyik ismerősével, viszont a kommunikáció pontatlansága, hiányossága miatt egész fura dolgok kezdenek alakulni. Olyannyira, hogy ha esetleg hasonló helyzetbe kerülnék, nem szeretném, hogy egy Laurent-féle fickó találja meg a táskám. :-) Pedig tényleg kedves kis krapek, csak valahogy félrecsúsznak nála a dolgok.

 

Nem kell azért begyulladni, Laurent nem pszichopata, ő maga sem sejti szerintem, hogy úgy viselkedik. :-) Telnek a hetek, ő pedig próbál még közelebb kerülni a nőhöz, bár még mindig nem találkoztak. Ennek ellenére ő nap mint nap a lakásában tartózkodik.

 

Szerintem nem lövök le semmilyen poént, de ez egy könnyed, szerelmi történet, egyértelmű happy enddel. Sokszor őrjítő kényszert éreztem, hogy megmondjam Laurentnek, hogy ne szerencsétlenkedjen, lépje már meg a helyes lépést. De kivártam! :-)

 

Bár már a nyár végén tartunk, de egy strandolós, egynapos pihenéshez kiválóan alkalmas könyvecske A piros notesz.

 

Nálam mondjuk eleve nyert ügye van a zsidósággal kapcsolatos történeteknek, ezzel nem mondok újat.

Sírtam is, nevettem is sokat a 70-es években Budapesten élő zsidó család mindennapjain. Sok-sok éven át kísérhetjük nyomon az életüket, és sok-sok országot is átszelünk, hogy rokonokat, nagybácsikat, nagynéniket ismerjünk meg. De bárhová is térjenek, a gyökerek megmaradnak, a szokások, a hagyomány, az ünnepek mindig összehozzák a családot, bármekkora is legyen a távolság.

 

Egy gyermek szemszögéből ismerhetjük meg ezt a hihetetlen felbolydult családot. És ezt tudjuk, hogy a gyermek nézőpontja mindig kicsit (vagy nagyon!?) más, sokszor mérföldekkel közelebb van a valósághoz, mint ahogyan a felnőttek látják.

 

Végig vidám könyvként olvastam, aztán a végén, ahogy kezdett leülepedni bennem, elárasztott valami furcsa szomorúság, hiányérzet, az elmúlás feletti bánat (vagy öröm?).

 

Sok-sok olyan élményt hozott felszínre bennem, amiket magam is átéltem, és bár teljesen más hátterű családból származom, én is magyar ember vagyok, ugyanazokat az utcákat jártam, majdnem ugyanazokat a szokásokat tapasztaltam, ugyanazokat az ízeket éreztem.

 

Hétköznapi volt, olyan történésekkel, amelyek bármelyikünk családjával megtörténhettek volna, a titok talán az írói csoda belecsempészése.

 

Nagyon gyorsan olvasható, hiszen rövidke, tömör, és rendkívül élvezetes volt, minden szomorúsága ellenére is.

A Brooklyn után nagyon vártam ezt a könyvet, ott teljesen elvarázsolt Tóibín. A csoda itt is megvolt, csak kicsit sötétebb szemüveget adott ránk. :D

Nora Webster. Olyan szép név. A története már nem annyira.

Nora fiatalon megözvegyül, egyedül marad gyermekeivel. Szerető, szép család voltak, de innentől elveszti a talajt lába alól. Látszólag csinálja a dolgokat tovább, de érezhető, hogy valami nem stimmel. Nagyon nem.

Ő maga is úgy gondolja, ha elmegy fodrászhoz, kísérletezik új frizurákkal, még ha ezek nevetségesre is sikerednek, minden rendben van, minden rendben lesz.

Belép a zene is az életébe, ami végül is mindig ott volt, de most kiteljesedhet végre ez a dolog is az életében. Kapcsolatokat épít, közösségekbe jár, és közben a rokonok aggódnak. Mi, olvasók is. Nem hiába. Hiszen a sok program ideje alatt a gyermekei ki tudja merre, mit csinálnak, kivel vannak?

A gyerekeknek minden eddiginél nagyobb szükségük lenne anyjukra, de kénytelenek beérni a rokonokkal vagy egymással. Próbálják ők is túlélni a helyzetet, anyjuk állapotát, és nyilván őket is érinti a gyász, azzal is kéne kezdeni valamit.

Gyermekei időnkénti jelenléte ellenére egy végtelenül magányos asszonyról van szó, aki minden kis szalmaszálba próbál belekapaszkodni, hogy ne merüljön teljesen alá. De nem biztos, hogy nem késett-e már el!?

Én nagyon sajnáltam őt is, a gyerekeket is. Szeretetből nincs hiány, végtelen a ragaszkodás, még ha a jelek mást is mutatnak.

Lehet itt arról vitatkozni, hogy vajon a gyász teszi-e ezt a nőt olyanná, amilyen, vagy pedig a teljes közönyösség jellemzi minden és mindenki iránt. Ez a legszörnyűbb módon a gyerekek felé csapódik le. Tulajdonképpen a szél és az eső neveli őket, Norának nem sok hatása van a dolgokra. Azt viszont nem tudhatjuk, egy haláleset milyen módon, hogyan ráz meg egy érintettet. Mindenképp fura, de ugye az dobja az első követ...