Erika
Annyi, de annyi áradozást hallottam/olvastam erről a könyvről évek óta, hogy úgy döntöttem, eljött az ideje nálam is.

Hát nem dobott fel! :)

Két fiatal a főszereplő, Hazel és Augustus. Mindketten súlyos rákbetegek, ennek apropóján egy hasonló élethelyzetben lévőknek szervezett csoportülésen ismerkednek meg. Mindkettejüknek próbál segíteni a család, a barátok feldolgozni a feldolgozhatatlant, de ők tudják, hogy saját maguknak kell kézbe venniük saját sorsukat.

Nem kell sok idő, hogy hiányosságaik, gyengeségeik ellenére is menthetetlenül egymásba szeressenek. Tudják, hogy nincs sok hátra, így addig kell kihasználniuk az időt, ameddig az az övék.

Nagyon belevaló, vagány fiatalok mindketten. Mire vihetnék, ha előttük állna még sok-sok hosszú év!? De most csak ennyi adatott, ebbe kell belepréselni mindent, de mindent!

Vannak álmaik, amolyan bakancslista-féleség. Hazelt például a fene megeszi, hogy kedvenc könyvének mi lett a vége, mivel a szerző nyitva hagyott a történet végén minden ajtót. A fiú megszervez egy utat Amszterdamba, ahol az író él, hogy személyes találkozó keretében mesélje el a lánynak, hogyan alakult a főhősök élete a könyvben.

Bár a találkozó borzalmasra sikeredik, ezen jóval túlmutat az egész utazás, hiszen olyan sok más, egyéb élményt szereznek, amelyek feltöltik a lemerülőben lévő elemeket.

A morbid, cinikus humor mindkettejükre jellemző, jól állnak egymásnak nagyon. És bár úgy tűnik, az utolsó ékezetek is felkerültek életük történetére, ők még mindent megtesznek, hogy egy-két oldallal tovább gazdagítsák azt.

Na szóval, én értem, miért ilyen nagy siker ez a könyv. De! Nekem ez túlságosan hatásvadász, életszerűtlen volt. OK, hogy a legrosszabból hozzuk ki a legjobbat, de szerintem ez nem így működik. Szerencsére nem tudom, hogyan másként (nem is akarom!), de valahogy mégis nehéz volt ezt most elfogadnom. De mondom, értem és elhiszem, hogy nagy durranás! :D Ettől függetlenül bírtam nagyon a szereplőket, de jobb lett volna, ha makkegészségesek!

4/5

Gabo, 2018
Fordította: Bihari György
Eredeti cím: The Fault in Our Stars
296 oldal
Erika
Kikapcsolódásként szoktam hasonló jellegű könyveket választani, amikor nem akarok túl sokat gondolkodni, csak el akarok lazulni.

Vajon egy anya-lánya kapcsot el tud szakítani a távolság, az idő? Az anyák feltétel nélküli szeretetét megérzi a másik szelleme? Nem csak a folyamatos, gyermekkortól kezdődő és örökké tartó ölelések, tekintetek támogatják ezt a kapcsolatot?

Ha árvaként nőnénk fel, vajon minket is hajtana a nyughatatlan vágy, hogy rájöjjünk, kik vagyunk, honnan származunk, ki szült a világra bennünket? Úgy gondolom, mindenképp! Hiszen ez szerves része kell, hogy legyen az identitásunknak. De vajon, van-e az a határ, amelynél már megállunk, hogy innen már nem bírjuk tovább?

Párhuzamos történetet olvashatunk a jelenben és a múltbéli eseményekről is.

Rögtön a legelején egy levélbe tekinthetünk bele, amelyben ez áll "Gyermekemnek, akit nem tudtam megtartani...". Ez a mondat már önmagában megrázó, bármit is értsen alatta írója.

1874-ben vagyunk, amikor is megismerjük Agnest, aki a Perdita Hall intézet falai között nevelkedett, árva lévén. Sok mindenre megtanították, de vajon készen áll arra a harcra is, amely vár rá? Eltökélt szándéka ugyanis, hogy megtalálja az édesanyját.

Némi apró nyom áll csak a rendelkezésére, de ez éppen elég ahhoz, hogy nekiinduljon élete nagy kalandjának.

Konkrét elképzelése is van édesanyja személyét illetőleg, de hogy közelebb férkőzzön, óriási akadályokkal kell megküzdenie. Osztálybéli különbségek és a földrajzi távolság választják el őket egymástól.

Miután fény derül feltételezett édesanyjának a hollétére, hajóra száll és nyakába veszi a világot. Egyedülálló lányként olyan kalandokba keveredik, amelyeket lehet, hogy kihagyott volna, ha tudta volna előre. Londonon keresztül, Párizson át, egészen Ausztráliáig viszi a sors, kontinenseket szel át, mégsem adja fel, bár lehet, hogy már sokan megtettük volna...

4/5

Athenaeum, 2019
Fordította: Gálvölgyi Judit, Novák Petra
Eredeti cím: Stars Across the Ocean
450 oldal
Erika
Ebben a témában ez a könyv számomra eddig a legmegrázóbb volt. Döbbenetesen nyomasztó, elakad tőle az ember lélegzete is. Nem tudtam, hogy sírjak vagy "csak" ököllel üssem a falat tehetetlenségemben.

Johannes és Elsa kapcsolatáról szól ez a történet. Hogy kik ők? Életük szorosan összefonódik, de hogy ezt akarják-e???

Johannes elvakultan követ egy eszmét, amelyért szó szerint az életét is adná. Ennek az eszmének célpontjai is vannak, és ezek közül az egyik maga Elsa.

A fiú a Hitlerjugend tagja, és a kétség sem merül fel benne, hogy ennél nemesebb célért élhet-e az ember. Nincs magasztosabb cselekedet annál, mint hogy az életét feláldozza az ember a nagy példaképért.

A háború persze közbeszól és Johannes sérülései a továbbiakban nem teszik lehetővé, hogy szolgálja a hadsereget, a hazáját, a vezérét.

A fiú teljesen véletlenül rátalál a szülei házában bújtatott zsidó lányra, Elsára. Innentől fogva aztán csapkodnak az érzelmek hullámai bennünk is, bennük is. Értelmezhetetlen, feldolgozhatatlan a helyzet.

Johannes is furcsán éli meg a helyzetet. A kezdeti felháborodás, gyűlölet, gyilkolási vágy után rádöbben, hogy menthetetlenül beleszeretett a lányba. Akkor is így érez - bár ha lehet még erősebben -, amikor véget ér a háború. Csak éppen erről a lánynak elfelejt szólni, mert tudja, hogy onnantól kezdve elvesztette őt.

Beteg, morbid történet, mégis értettem. Ez a fiú rettenetesen beteg, kezelésre szorul, mégsem történik semmi, de semmi. Dühöngtem, sírtam, sajnáltam. Közben pedig tudod, hogy akár lehetett volna ez egy nagyon rendes srác is. Máshol, máskor...




4/5

Athenaeum, 2019
Fordította: Tábori Zoltán
Eredeti cím: Caging Skies
328 oldal
Erika
Fiatalabb koromból persze ismerős volt a könyv-/filmcím, de valahogy sosem keltette fel annyira az érdeklődésemet, hogy foglalkozzam vele. Most látva a Partvonal új kiadását, gondoltam, simán jöhet egy jó kis kémregény. Nem is csalódtam, eszméletlen jó kis könyv ez. :D

Szerintem nagyon egyedülálló vagyok abban, hogy nem nagyon ismertem a történetet, de azért mégis írok róla pár mondatot.

Ramiusz nevezetű hajóskapitány eléggé szokatlan tettre szánja el magát - tekintve a szigorú orosz hadászati rendszert -, eltulajdonít egy tengeralattjárót, amivel tervei szerint átszökik az Egyesült Államokba. Tettét felesége igazságtalan halálával magyarázza, amelyen semmiképp nem tud és nem is akar túllépni.

Természetesen több helyütt is azonnal érzékelik, hogy valami nincs rendjén, talán csak egyedül az ellopott járművön suhan egyre elölrébb gyanútlanul a személyzet.

Másik részről feltűnik Jack Ryen is, aki nagy lehetőséget lát az eseményekben, hiszen egy-két ügyes húzással titokban fogságba ejthetik a tengeralattjárót, ezzel szuper fontos titkos adatokra szert tévén.

Megkezdődik a hajsza leginkább az idővel, nagyhatalmak vetik össze erejüket, ami mindenképpen nagyot kell, hogy szóljon.

Saját magam is meglepődtem, amikor élvezettel olvasgattam a tengeralattjárók műszaki leírását, egy-egy technikai történés fizikai folyamatát. Ebben a könyvben még ezek is iszonyú izgalmasak, érdekesek voltak. Tökéletes és furfangos!

Irány a tv képernyő, nagyon kíváncsi vagyok a filmre is!

5/5

Partvonal Kiadó, 2019
Fordította:
Eredeti cím: The Hunt For Red October
632 oldal
Erika
Ilyen gyönyörű borítót szerintem én még életemben nem láttam. És a tartalom?

Szinte egészen a legvégéig úgy gondoltam, hogy az év könyvének megszavazom. Lehet, hogy meg is lesz ez a helyezés, de azért ott egy picit elbizonytalanodtam. Erről majd a poszt végén.

Finom koreai-japán kultúrával töményen átitatott történet, teljesen szokatlan motívumokkal, leírásokkal. Számomra egy gyöngyszem volt.

Családregényről van szó, de egy idő után fonalat vesztettem a generációk számontartásával.

Az összes szereplő, egytől egyik a szívemhez nőtt. Bár a generációk tényleg csak úgy röpködtek el egymás mellett, mindenkire volt annyi ideje a szerzőnek, hogy kellőképpen bemutassa, felépítse a karakterét, azzal bőven hozzátéve a történet velejéhez.

Egy nagyon szegény, Koreából Japánba bevándorolt családról szól a regény. A legtöbb szereplő már az új hazában születik, mégis mindig kívülállók maradnak, mindig sokkal többet kell letenniük az asztalra, hogy elfogadják őket. De általában az is kevés!

Ugye Korából indulunk az 1900-as évek elején. Egy nagyon szimpatikus, szorgos család egyetlen leánygyermeke egy futó románc hozományaként teherbe esik. Ez mindenképpen óriási szégyenbe taszítaná a családot, fogalmuk sincs, hogy élik ezt túl.

A család panziót működtet, és egy ott megszálló beteges lelkész nagylelkűen felajánlja, hogy elveszi feleségül a megesett nőt. Ezzel nagy bajtól kíméli meg a családot, ráadásként pedig meg is szeretik egymást a lánnyal. A gyermeket sajátjaként szereti, féltő gonddal neveli.

A lelkész eredetileg Japánba tartott és ezt a tervét továbbra is teljesíteni szeretné, így a szülők nagy bánatára, az újdonsült család együtt utazik immáron tovább az új hazájába.

Hosszú időnek kell eltelnie, mire újra látják egymást. Addigra már újabb nemzedékek is világra jönnek.

Mélyen megindító volt olyan emberek sorsáról olvasni, akik mindenhonnan kitaszítottak. Japánnak sosem kellettek, Korea már nem fogadja vissza őket, de mégis létezniük kell valahogyan. Mindenki próbálta úgy alakítani az életét, ahogyan a legjobbnak gondolta, de a lehetőségek mégis rettentő korlátozottak. Ilyenkor megőrizni az emberséget, méltóságot, az egymás iránti tiszteletet, szeretetet úgy, hogy a felszínen is maradjanak... Nagyon nehéz, de hihetetlen tanulságos volt.

A családi viszonyokon túl rengeteget megtudtam az évszázadok óta zajló koreai-japán ősgyűlöletről, sok történelmi ténnyel alátámasztva.

És ami a vége felé picit zavart. Tényleg gyönyörűen megírt történet, de egyszer csak a szexuális életet számomra nagyon indokolatlanul kezdte a szerző igazán naturalisztikusan, minden ízében kivesézve tálalni. Ez nekem sok volt.

5/5

Alexandra Kiadó, 2018
Fordította: Barta Judit
Eredeti cím: Pachinko
544 oldal
Erika
A témára mindig egyből felkapom a fejem. És ahogy annak is örülök, hogy a világ nem felejt, én is folyamatosan emlékeztetem magam, milyen borzalmak történtek a holokauszt apropóján.

Tragédiával átszőtt történet, amelyben titkok jönnek napvilágra, poros leplek hullanak le.

Sajnos nem vagyok egy nagy komolyzene ismerő/kedvelő, bennem mégis összeomlott valami. :(

Ebben a könyvben is folyamatosan ugrálunk több idősáv között. Kezdésnek a második világháború végébe csöppenünk bele, amikor egy felszabadító amerikai katona, Henry Sachs, társával Weimarban egy házat kutat át, már csak szinte kíváncsiságból, amikor különlegesnek tűnő kottákra bukkannak. A férfi úgy gondolja, hogy egyet a táskájába gyömöszöl, "legalább" ennyi emléket vigyen magával haza. Sajnos azt nem is sejti előre (pedig másképp döntött volna), milyen tragédiával jár ez a döntése.

Élete végéig nyomasztja ez a régmúltban történt eset, bár a titkát a sírba viszi. Pici nyomot mégis hagy unokahúgának, megadva az esélyt arra, hogy mégis napvilágra kerüljön ez a szörnyű titok.

Amikor Susanna Kessler rendezgeti a férfi hagyatékait, akkor bukkan rá erre a neki címzett borítékra, és egyből érzi ő is, hogy valami hihetetlen nagy értékű papírt tart a kezében.

Saját kis érzékszerveivel rájön, hogy egy kantátáról van szó és mintha Bach neve szerepelne rajta. Eredeti kéziratnak tűnik, de laikusként ezt képtelen megállapítani, így segítséget kér szakértőktől, szigorú titoktartást kérve.

Ahogy egyre inkább megismeri a darabot, annak tartalmát, ideológiáját, úgy ismeri fel múltját is, amelyet addig szigorúan őriztek, titkoltak előle. Bár gyermekkorában hallott sustorgásokat, hogy Európában is nagyon sok rokonuk élt, később őket letagadták, gyermekkori képzelgésnek állították be.

Másik idősíkon Berlinbe repülünk vissza, 1783-ba, ahol Sara Itzig Levy nagyreményű zsidó fiatal lány él az egyik legbefolyásosabb bankár lányaként, és aki a zenélésben is párját ritkítja. Zongoratanárától, Johann Sebastian Bach legidősebb fiától búcsúképp egy furcsa ajándékot kap, amely csöpög a zsidógyűlölettől, így Sara nem is tudja, mire vélje ezt a különös ajándékot, és már megkérdezni sincs módja.

Sara és Susanna is kénytelen viaskodni származása miatt saját magával és másokkal is. Identitásuk hadilábakon áll, szükséges, hogy mindketten (és még hányan a történelem során?!) rendezni tudják helyüket a világban. Van-e helyük egyáltalán? :-(

Nagyon zavarba ejtő, fájó üzenete van ennek a kézről-kézre járó papírdarabnak, és képes rá, hogy évszázadokat átugorva, ugyanolyan vehemens indulatokat váltson ki az emberekből. 

Fotelhez szegezős, anti komolyzene kedvelőt Bach CD betételére ösztönző, jó kis könyv ez!

4,5/5

Park, 2019
Fordította: Fazekas Gergely
Eredeti cím: And After the Fire
496 oldal
Erika
Az összes Morton könyvnek is ott kell állnia a polcomon, ez nem is kérdés, így nagyon örültem ennek az újabb kötetnek. A borító pedig... gyönyörű!!! Bár ez sem volt újdonság.

Könyvtárosként egyből felcsillant a szemem, amikor megláttam, hogy a főszereplő hagyatékok iktatásával, rendszerezésével foglalkozik. Ez hihetetlen izgalmas lehet, bár itt még meg sem közelítettük a legérdekesebb részeket. Ennél a munkánál mindig fennáll az a borzongató érzés, hogy valami titokra, világszenzációra bukkan az ember.

Végül is azért innen indul ki minden, hiszen Elodie Winslow ennek a munkának köszönhetően figyel fel azokra a dokumentumokra, amelyek Edward Radcliffe-hez vezetnek.

A dokumentumok között a lány egy Viktória korabeli női festményre és egy folyókanyarulatban álló, kétormú ház rajzára bukkan. A ház ismerősnek tűnik Eloide-nak valahonnan, de időbe telik, mire rájön, édesanyja mesélt hasonló helyről gyermekkorában. De honnan ez az egyezés? És a rejtélyes kérdések el is indulnak a történetben.

A mesében mindenféle misztikus lény, sejtelmes illat kering, és nemsokára kiderül, hogy több évszázados családtörténet húzódik a mélyben, amelynek feltárása, úgy tűnik, Eloide feladata lesz. Ő mindenképp magáénak érzi az ügyet, de azt nem is sejti, hogy saját életét, jövőjét mennyire fogja ez érinteni.

Több szálon különböző múltbeli eseménysorokat követhetünk, nagyon sok szereplővel, akiknek a vonatkozásait néha rendbe kell rakni a fejünkben. A ház viszont mindig ott van, központi helyet tölt be a történetben, a család életében. Mindig oda lyukadunk ki, és a végén minden összeáll, minden/ki megnyugszik, és élvezheti a jól megérdemelt pihenést.

Nagyon szép lírai leírások, csodálatos vidéki Anglia, érzékletes ábrázolások, sokat mondó narráció. És hogy ki a mesélő??? Külön meglepetés dobozban van. :-)

A hamisítatlan Morton-feeling, a misztikum, a sejtések, varázslat most is ott van végig a történetben, a rajongók rögtön ráismerhetnek.

4,5/5

Cartaphilus, 2019
Fordította: Megyeri Andrea
Eredeti cím: The Clockmaker's Daughter
446 oldal
Erika
Lassan külön polcrendszer kell otthon a Picoult könyveknek, olyan szorgosan gyűjtögetem őket. És szerencsére elég termékeny az írónő, sorra jönnek ki a jobbnál jobb könyvei. Bár ez most egy kicsit régebbi írás, Magyarországra most jutott el.

Aki már olvasott Picoulttól bármit is, nem tűnhet furcsának, hogy ismét a mélyére nyúlt valaminek. Olyannyira felborzolja az ember lelkivilágát, feszegeti az erkölcsi határokat, hogy van az a pont, amikor nem tudjuk mi sem biztosan, mi helyes és mi nem.

A főszereplő egy fiatal házaspár - Paige és Nicholas -, akik úgy tűnik, nagy szerelemben és boldogságban élnek pár hónapos gyermekükkel. Semmi sem utal arra, hogy valami szokatlan dolog fog történni a családdal.

A férfi egy gyorsan feltörekvő, hatalmas ígéretek és lehetőségek előtt álló orvos, míg a lány egy jóval egyszerűbb jelenség, de feltételezhetően biztos támaszt fog jelenteni a rettentő elfoglalt férje számára.

Fiatal pályakezdő, bár már hatalmas feladatokat ellátó orvosként a férfinak kevés ideje jut a családra, bár kétségtelenül szereti őket. Így amikor egyik este váratlan fordulat történik, akkor tehetetlenül áll a jövő előtt, elkerülhetetlen, hogy összeomoljon minden, amit addig felépítettek.

Paige életében múltbeli feldolgozatlan szálak munkálkodnak, amelyek képtelenné teszik, hogy normális anyává váljon, ebben a szerepben kiteljesedjen. Nem tudja felfogni, hogy lehet jól szeretni egy gyereket, hiszen ő ezt sosem kapta meg, anyja egész pici korában elhagyta, és az indokát a mai napig nem tudja. Így tulajdonképpen ott állunk az első kettős érzés előtt. Egyrészt megbocsáthatatlannak tűnik, amit tesz, másrészt mégis teljességgel megértjük. De akkor hogyan tovább?

Aztán ott van Nicholas, a férj. Vele mi lesz? A munkája? A gyerek? Az egész élet? Fel lehet adni? Lehet nem feladni?

Őt is százszázalékosan megértettem. A kétségbeesés nagy úr. Ha nem értjük a másikat, nem kommunikálunk, akkor nincs más hátra, mint a következtetés, feltételezés. Az pedig sokszor téves lehet.

Nem volt más egyéb lehetőségem, csak hogy drukkoljak nekik nagyon, de nagyon!

5/5

Athenaeum, 2019
Fordította: Goitein Veronika
Eredeti cím: Harvesting the Heart
480 oldal
Erika
Ez a könyv kizökkentett a hosszú hónapok óta tartó olvasási válságomból. Végre!!!

Az igazság a Harry Quebert-ügyben-t nagyon magasztalják, jó értékeléseket kapott, de eddig arról én még csak nem is hallottam. Természetesen most aztán jöhet az is.

Egyfajta családtörténet ez, sok szereplő is feltűnik, de nekem egyértelműen a főszereplő, a mesélő, Marcus a kedvencem.

Két család történetéről szól, akiknek az élete lehetne fordítva is, mégis úgy alakult, ahogy.

Már rögtön a legelején kiderül, hogy valami tragédia fogja beárnyékolni a történteket. Erre mindvégig várunk türelmesen, közben pedig élvezzük a fiúkkal az életet, amíg lehet.

A Goldman család életébe pillanthatunk bele sok-sok éven keresztül, egészen a nagyszülőkig visszatekintve.

A unokafivérek közül az egyik Baltimore-ban él fényűző, irigylésre méltó életet, másikuk pedig egy poros, szürke kisvárosban. Mindkettejüknek egy-egy fia születik, és aki mindvégig irigykedve nézi unokafivére csillogó életét, az nem más, mint Marcus.

Minden esetben remegve várja, hogy látogatóba érkezhessen a baltimore-i családhoz, ahol szeretettel fogadják, élvezetekkel halmozzák el, ahol fürdik a gazdagságban. Azok után pedig, hogy Woody, a szerencsétlen sorsú fiú is (egyfajta sajátos örökbefogadással) a családba kerül, végképp összekovácsolódik a három srác élete, kisebb-nagyobb megszakításokkal.

Nagyon erős kötelék fűzi össze őket, tűzön-vízen átmennének egymásért. De aztán lecsúszik egy láncszem, és elkezd szép lassan foszlani az addig fényesen csillogó gyöngysor.

Én magam sem tudtam, hol romlottak el a dolgok, és hogy meg lehetett-e volna állítani kellő időben. De a tragédia, ahogyan az elején is ígéri Marcus, elérkezik, bármennyire is kívánjuk, hogy ne így legyen.

Marcus mindvégig valahogy picit háttérben van, bár ő a narrátor, és szerves része a csapatnak is, mégis valahogy a két másik srác, Hillel és Woody, akik körül olyan szélsebesen zajlanak az események.

A tragédia után kerül jobban reflektorfénybe a főszereplő, és ha addig nem is sikerült a szívünkbe zárni (kizárt!!!), onnantól tuti menni fog.

Jó kis könyv ez. Pont úgy jó, ahogy én szeretem! Ott lesz év végén az elsők között, ez nem is kérdés.

5/5

Libri, 2017
Fordította: Pacskovszky Zsolt
Eredeti cím: Le Livre des Baltimore
536 oldal
Erika
Azért most már kezd kicsit eldurvulni a helyzet. :D

Ha élnék vele, ledöntöttem volna egy féldecist, amikor az első fejezeteket olvastam. Mert na... egy levágott végtagot kapni csomagban... kellett volna az a pálesz!

Elképesztő mértékben csúcsosodik ki a beteges, szadista jellemvonás ebben a részben.

Egy sorozatgyilkos nyomába kell erednie a párosnak, akinél úgy tűnik, nincsenek határok.

Az egyáltalán nem újdonság, hogy nem tudtam felvenni a történet fonalát, illetve, amikor felvettem, jött egy újabb csavar, és dobhattam el mindent, kezdtem elölről az elméletgyártást. Az külön (szó szerint) megbolondította a történetet, hogy a gyilkos fejével is gondolkodhattunk, hallhattuk saját szavait. Ehhez még hozzájött Cormoran múltja, volt itt minden!

Szóval megérkezik az a csomag, és hamar kiderül, hogy esetleg a nyomozó múltjában is érdemes lenne elkezdeni kutakodni. Négy ember is felmerül gyanúsítottként, és miközben a rendőrség is elindította a hivatalos nyomozást, a páros egyre inkább másfelé kacsintgat.

Nincs sok idejük, hiszen egyre-másra történnek a borzalmas bűntények, muszáj, hogy a gyilkos elé kerüljenek egy lépéssel.

A gyilkos hajkurászásán túl jócskán belekóstolhatunk ismét a magánéletükbe is. Nyilván az sem megy zökkenőmentesen. Matthew-t még mindig utálom, igazából egyre jobban.

A bizalom Robin és Cormoran között folyamatosan mélyül, az első részhez képest már kifejezetten barátinak (sőt!) mondanám. Szükséges is, hiszen sokszor segíti át őket a nehézségeken az intuíció, az összhang.

Egyre jobban élvezem a két főszereplő kapcsolatának alakulását. Ki sem néznék ebből a mackóból ennyi finomságot, kedvességet. Jó lesz ez... (Csak könyörgök, többé nem részletezzük, mire hasonlít Cormoran haja!!!)

4/5

GABO, 2019
Fordította: Nagy Gergely
Eredeti cím: Career of Evil
568 oldal
Erika
A 624 oldalas kis csöppséget nagyon vártam, mivel az Öltések közt az idő nagy-nagy kedvencem volt könyvben és filmen is egyaránt, és az Elfelejtett missziót is élveztem nagyon.

Sokszereplős családregény, ahol hamar megszeretjük szinte az összes szereplőt. A cím is sejteti már, nagyjából kikről szól a könyv.

A Kapitány egy étkezde, amelyet a spanyol Emilio Arenas nyit a két világháború közti időben New Yorkban.

Azt nem mondanám, hogy minden 100%-os, de azért nagyjából eléldegélnek, mígnem egy véletlen baleset folytán a kikötőben a férfit halálos baleset éri.

A feleség és a három lány, Victoria, Mona és Luz magukra maradnak, férfi nélkül. Teljes kétségbeesés jellemzi az első napokat, ráadásul a nyakukba szakad még jó pár élősködő is, akik nagy haszon vagy éppen a csőd elkerülésének reményében környékezik meg a családot.

Nagyon hamar kell talpra állniuk és eldönteniük, mihez kezdjenek az életükkel. Maradjanak Amerikában, próbálják maguk elvezetni az étkezdét, vagy térjenek vissza szülőföldjükre, hátha ott könnyebb életet tudnak kialakítani maguknak. Nagy a dilemma, hiszen mindkét oldalra tudnak pro és kontra ellenérveket is felállítani, ráadásul tapasztalatlanságuknak köszönhetően mérhetetlenül befolyásolhatókká is válnak.

A könyv kiemeli a nők erejét, kitartását, különösen egy olyan korban, ahol társadalmi szinten még mankóval jár az egyenjogúság. Igaz, nincs sok választásuk, mint menni előre és tenni a dolgukat, talpon maradni, de akkor is...

Egy picit bő lére eresztette most Duenas a történetet. Jó volt ez, de én jól megvágtam volna, feleslegesnek éreztem ennyi oldalon keresztül részletezni a történéseket. A történet viszont most is érdekfeszítő volt, bár nem éri utol az Öltések közt az idő-t.

4/5

Gabo, 2019
Fordította: Varju Kata
624 oldal
Erika
Szívszorító érzés még most is, kb. 2 héttel az olvasás után. Másrészt - ezt már többször is leírtam - addig jó, amíg emlékeztetnek minket, hogy mi történt. Nem szabad hagyni, hogy a feledés homályába vesszen.

Edith Eva Eger túlélte Auschwitzot, ami épp elég lenne a történethez. De ebből a könyvből megismerhetjük az azóta eltelt évtizedeit, hogyan próbálta meg feldolgozni az ott történteket, ezzel segítséget nyújtva hasonló vagy esetleg teljesen más traumát átélt embertársainak is.

Arról, hogy mit éltek át a deportált zsidók a koncentrációs táborokban, már nagyon sokat hallhattunk, olvashattunk, számtalan film is feldolgozta. Azt nem hinném, hogy bármennyiszer is találkozunk egy-egy ilyen történettel, elegendő lenne, hogy meg is értsük, fel is tudjuk fogni, hogyan lehet ezt ép ésszel feldolgozni, ha egyáltalán túlélték.

De aki azon szerencsések között volt - mint például Edit -, hogy élve kijutottak onnan, azoknak hogyan tovább??? Folytatódhat egyáltalán az élet? Van még bármi ezen a földön, amiért érdemes reggelente felkelni? És ha esetleg mégis akad bármi, ami életben tartja az ember, hogyan lehet együtt élni azokkal az emlékekkel?

Edit végtelen őszinteséggel tárja elénk az elmúlt évtizedek történéseit.

Évek múltán, mikor már egyre tisztábban értette a lélek, az elme dolgait, fő üzenete az lett, hogy a legnagyobb börtön a saját elménk, és mindig van választásunk, hogy ezt hogyan "használjuk". Mivel a múltat kitörölni, megváltoztatni nem lehet, azzal kell kezdenünk valamit, amink van. Ott pedig már dönthetünk, hogy milyen úton indulunk el.

Amerikában végzett pszichiáterként rengeteg emberen segített. És hát ha egy ilyen tapasztalatokat átélt emberre nem hallgatnánk, akkor kire!? Minden oka meglett volna, hogy gyűlölje az egész világot, az embereket. Ezt végül is meg is tette, de tudta, hogy a gyász időszaka után újra fel kell építeni az egész életét, át kell alakítania a gondolkodását.

Azt gondolom, hogy az az optimizmus, életszeretet, kedvesség, érzékenység, ami őt körülöleli, mindenképpen fő pillérei voltak annak, hogy sikerült talpon maradni, és egy nagyon is sikeres pályát végigfutni, boldog családot létrehozni, megőrizni.

Nem tudom, hogy van-e ember (a kétkedőket, holokauszttagadókat is beleértve), aki elolvas egy ilyen történetet, nem borul le rögtön sírva, elgondolkodva, hogy ki vagy mi is az ember!?

5/5

Libri, 2017
Fordította: Farkas Nóra
Eredeti cím: The Choice
424 oldal
Erika
Egy szuszra olvastam el a folytatással együtt. Letehetetlen, sodor magával. Kikapcsol, felkavar, és még utána is sokáig benne élsz.

Nem ritka olyat hallani, hogy a sport fanatikussá tesz, és egy ember sodor magával több ezret is akár.

Ebben a történetben egy kisváros, Björnstad lakosaival ismerkedünk meg, akik szinte kivétel nélkül a helyi hokicsapat megszállott szurkolói. Valóban szükséges egy ennyire szélsőséges jelzőt használni, mivel sokan az életüket is odaadnák a csapatért. Aki pedig ennyire nem elvakult, az azért adná oda az életét, aki azt a hokicsapatért áldozná fel.

Arra is lehetne következtetni, hogy mivel mindenki egy célért "küzd", az összetartozás, összetartás egyértelműen jelen van. De túl egyszerű lenne úgy a történet

Rengeteg más szempont is megjelenik időközben, és egyre inkább kirajzolódik, hogy itt nem elsősorban a hokira fogunk figyelni, hanem a tűpontosan és mély részletességgel ábrázolt jellemekre, jellemtelenségekre.

Ijesztő módon alakulnak az események, a célok megvalósulásának érdekében egy idő után már bármire képesek azok is, akikről nem is gondolnánk. Az erkölcsi határok, értékrendek totálisan elmozdulnak, és életbe lépnek a farkastörvények.

A feszültség a legelejétől fogva mindvégig ott van a levegőben. Amikor még nem történt semmi, akkor is kézzel fogható volt, hogy pillanatokon belül robban a bomba. Ez a bomba szétzilálja az egész közösség életét, már semmi sem lesz ugyanaz, mint azelőtt. Egyesek felrúgják az addig bevett szokásokat, szembeszállnak a hagyományokkal, a bürokráciával, a megfélemlítéssel, és kiállnak egymaguk egy egész közösséggel szemben. És ez elfogadhatatlan! Viszont élni kell valahogy tovább!

Backman igen jól ért a maradéktalan jellemábrázoláshoz, ezáltal olyan lélektanilag is elgondolkodtató történeteket hoz össze, ami az ember bőre alá fészkeli magát.

Lehet, hogy később a gyermekeimmel is elolvastatom majd, hogy még inkább megértsék a kirekesztettséggel kapcsolatos aggályokat, veszélyeket.



Ahogy írtam fentebb, hála az égnek azonnal kézbe tudtam venni a folytatást. Jó így benne maradni egy történetben.

Az előző részben történtek tulajdonképpen az összes lakos életére rányomta a bélyegét, minden gyökeresen megváltozott. Viszont a változások is mindig újat hoznak, az új pedig nem mindig kellemes, kényelmes, ahhoz is hozzá kell szokni.

A jellemek némiképp változtak, de ez sem sima terep.

A főszerepben most is a hoki van, illetve az azt bálványozva imádó emberek. A szereplők többsége maradt, így jó volt megfigyelni, kire milyen hatással voltak az előző szezonban történt szörnyű események.

A város ugyanaz, a csapat változott, de ugyanaz a cél. A kamaszok pedig a szemünk láttára válnak felnőtté, hordozva annak minden nehézségét.

Ugyanúgy megvannak a harcok, mint az előző részben, ugyanúgy megtörténik a tragédia, ahogy az előző részben, és ugyanúgy figyelhetjük, ahogy családok összeomlanak, újra összejönnek. Ismét fontos szerepet kap a lelkiismeret, annak túlcsordulása, illetve hiánya.

Benji egyértelműen a kedvencem lett, de szerintem ezzel nem leszek egyedül. Mindazokkal a dolgokkal együtt, amik taszítottak is benne.

Nem gondoltam, hogy az első részt felül lehet múlni, pedig de! Ott is annyi, de annyi érzelem, esemény halmozódott fel. Ebben a folytatásban sokkal inkább hozzám nőttek szereplők, talán ezért is érintett még mélyebben.

Jó kis társadalomrajz is volt egyben az egész történet. Jól mutatja, hogy mi emberek mire vagyunk képesek, amikor a nyers ösztönök, önző vágyak győznek a józan ész, az erkölcs felett.

Backmanról régebben nem volt olyan felhőtlenül jó véleményem, de ezt gyökerestül megváltoztattam!

5/5

Animus, 2017, 2018

Fordította: Bándi Eszter
Eredeti cím: Björnstad
384 oldal
Erika
Ez bizony a földhöz vágott!

A borító tökéletesen tükrözi a könyv hangulatát. Mérhetetlenül nyomasztó történet egy családról, akiket egy tragédia hoz újból össze. Aztán hogy ezzel a helyzettel mit kezdenek...

Én azt gondolnám, hogy ebben a helyzetben, amibe ők kerülnek, mindenki próbálja a lehető legjobbat kihozni magából, csak hogy megkönnyítsék a helyzetet. Tulajdonképpen ők is ezt teszik, de valahogy annyira bénán sikerül minden, egyszerűen nem tudják levetkőzni a tulajdonságaikat, amelyek szinte kivétel nélkül negatív módon törnek elő.

Három generáció tagjai jelennek meg egy helyszínen. Nagymama, lánya és az ő két gyermeke, egy fiú és egy lány. A fiú, Declan AIDS-es, végstádiumban van. Az az egyetlen vágya, hogy elszállítsák őt a kórházból nagyanyja tengerparti házához, és ott gyűljön össze a megmaradt család.

Ennek a családnak az elmúlt évtizedeit méltán jellemzi, hogy mit sem tudtak a fiú állapotáról, nemi hovatartozásáról is csak a testvére sejtette az igazat.

A három generáció nőtagjai évek óta nem beszéltek egymással, a legfiatalabb férjét, gyermekeit sem látták sosem.

A kényszerű összezártság természetesen előhozza az évek alatt elfojtott sérelmeket. Egészen a középső generáció gyermekkoráig ássák vissza magukat, már ott elkezdődtek a szőnyeg alá seprés műveletei.

Borzasztó volt nézni, ahogy kerülgetik a másikat, végletekig idegesítik egymást, a fiú kedvéért mégis mosolyt erőltetnek az arcukra, mintha minden rendben lenne.

A család mellett a fiú két barátja is elkíséri őket, akik szinte minden részletét ismerik Declan életének, állapotának. Nem mellesleg pedig a nők között is próbálják kisebb-nagyobb sikerrel a helyzetet tompítani, egyfajta mediátorokként közreműködni.

Hogy segítik-e a fiú tusáját a jelenlétükkel, nagy kérdés volt mindvégig. Én adott helyzetben végtelen nyugalomra vágytam volna. Ez a legnagyobb jóindulattal sem volt elmondható, sőt! Nem tudtam eldönteni, volt-e haszna összecsődíteni ezeket az érzelmileg igen üres, önző, kicsinyes embereket.

Ha másért nem, a regény miatt mindenképp hasznos volt!

A végén nagyon tetszett, hogy rám bízta a jövőt, nem rakott pontot a végére, szőhettem tovább a történetet. Bár én is egyfolytában a múltba tekintgettem vissza... (jellemzően)

Tóibín az egyik kedvenc szerzőm, ha ezt három könyv után mondani lehet. És miért ne lehetne? Meggyőzött már a Brooklynnal és a Norával is egyértelműen.

4,5/5

Park, 2019
Fordította: Greskovits Endre
Eredeti cím: The Blackwater Lightship
280 oldal
Erika

Új kedvenc!!!


Hát én kész vagyok ettől a könyvtől!!! :D És ettől a nőtől!!!

Én nem is tudom, mire számítottam, de az biztos, hogy teljesen másra. Kolléganőm mesélt lelkendezve róla, de valahogy bennem más szereplők, más történet csapódott le hallomás után.

Britt-Marie egy halálosan idegesítő, kibírhatatlan idősödő nő, én mégis rajongok érte!

Azt gondolnánk, hogy nincs a világon olyan, aki elbírná viselni, hiszen kínos pedantériája a beteges szintet üti! Szoknyáján egy ránc sem lehet, pohárból inni poháralátét nélkül lehetetlen, és elképzelhetetlen, hogy ne szigorú szabályok szerint legyenek elrendezve az evőeszközök a fiókban. De számtalan hétköznapi szokás akad, amin képes kiborulni. Inkább úgy mondanám, hogy nincs olyan, amibe ne kötne bele, persze csakis udvariasan, az ítélkezés látszatát is kerülve. Elvégre nem vagyunk állatok...

Mégis, amikor bekerül egy közösségbe, ahol aztán halmozottan borulhat ki minden pillanatban százszor is, rádöbbentem, hogy már nemcsak én kezdek rajongani érte, hanem egy egész kisváros.

Férje elhagyta egy másik nőért, neki se kutyája, se macskája (még csak az kéne!!!), egyedül van, mint a kisujjam. Munkahelye sosem volt, ellenben végiggürcölte otthon a napjait, kiszolgálva imádott férje minden kívánságát. A munkaközvetítőnél azonban tapasztalat, képzettség híján nem tudnak neki egyelőre felajánlani semmit, várólistára teszik.

Ebbe ő egyáltalán nem nyugszik bele, elkezdi zaklatni szerencsétlen állásközvetítőt mindennemű irritáló, mégis nagyon vicces módon.

Végül - csakhogy megszabaduljanak tőle - felajánlanak neki Borgban egy gondnoki állást.

Amit Borgról tudni kell: egy koszfészek tele aluliskolázott, tökvakarós, "kapa a szájból" típusú bunkóval. :D Minden egy helyen, a mocskos helyi pizzériában található. Szó szerint minden. Szóval Britt-Marie számára egy igazán megfelelő terápiás hely. :D

A kisváros rajong a fociért. Bár a helyi csapat edzője nemrég meghalt, a fiatalok nem adják fel, továbbra is edzegetnek, meccseket néznek részeg, bódult állapotban, és várják a csodát.

Úgy tűnik, ez a csoda a nő személyében megérkezett a városba. Mindenki el van ájulva a másiktól, bár nem ugyanazon okokból kifolyólag.

Hihetetlen párbeszédek alakulnak ki, azokból pedig megdöbbentő helyzetek.

Amikor már Britt-Marie pontban 6-ra vár mindennap egy patkányt Snickers-vacsorára (csakhogy meg ne dögöljön éhen a falak mögött, ahol aztán rothadásnak indul), meg sem lepődünk.

Minden nap egy csoda, ami tartogat újabb meglepetéseket. A borgi atmoszféra megfertőz bennünket, és rabjaivá válunk.

A humor mellett ott van egy keserű, maró szomorúság is, mert valljuk be, a való életben nem lenne ez ennyire vicces. Pedig milyen jó lenne az ilyen kockába zárt, szigorú keretek között élő emberekben is meglátni az értékeket. Mert 1000%, hogy vannak benne mélyen elrejtve!

Szürreális és végtelenül szórakoztató volt az egész történet. Minden soráért odáig voltam! :D (és banyek, kimentem megnézni, hogy állnak az evőeszközök...) Ha!

5/5***

Animus, 2016
Fordította: Bándi Eszter
Eredeti cím: Britt-Marie var här
360 oldal
Erika
Megrendített a könyv! Ez a téma mindig!

Nem nagyon kellett győzködni, hogy kezembe vegyem az író újabb írását, hiszen az Egy egész élet című könyvét már olvastam, ami szintén lenyűgözött.

Seethalernek hihetetlen érzéke van arra, hogy az egyszerű, hétköznapi életeket fantasztikus módon jelenítse meg, teletöltse érzelemmel, képekkel, ízekkel, színekkel.

A második világháború előtti időben járunk, ahol egy magányos fiú történetét ismerhetjük meg.

Franz Huchel a kamaszkora végén jár, és egy nyári napon, 1937-ben elhagyja szülőföldjét, Nußdorfot és Bécsbe költözik.

Otto Trsnjek fogadja be őt, aki segédként alkalmazza saját trafikjában. A fiúnak teljesen új és szokatlan a nagyvárosi zsongás, időbe telik, míg megszokja.

Hálás, jó természete van Franznak, így hamarosan nyakába veszi a várost nap mint nap, hogy felfedezze ezt a merőben új életet.

Sok emberrel ismerkedik meg, köztük Sigmund Freuddal is, akivel ha barátságot nem is köt, ismeretségük hosszú távúra nyúlik. Igazából Freudnak teher a fiú folyamatos érdeklődése, nyomulása, de egy idő után akarva akaratlanul megkedveli.

Franz kifejezetten fogékony a pszichoanalitikával kapcsolatban, így mint egy diák, folytonosan faggatja a nyolcvan éves öreget az élet nagy dolgairól. Egyfolytában jár az agya körbe-körbe, csak úgy csüng a professzor szavain. Konklúzióként Freud azt ajánlja a fiatal fiúnak, hogy keressen magának egy nőt, levezetendő a test kívánságait, amely eltereli a fontos dolgokról a figyelmét.

Rá is talál Anezkára, aki kielégíti majdnem minden vágyát, és Franz óriási szerelembe esik a nő iránt. Az csak kis idővel később derül ki, hogy rossz lóra tett, gyötrelmei még inkább felerősödnek.

Egyikük sem gondolja, hogy ezek a gyötrelmek semmik ahhoz képest, amilyen változások előtt áll az egész világ. Gyökeresen megváltozik minden, nem marad más hátra, mint túlélni.

Ez nem mindenkinek sikerül, de az élet megy tovább.

Sötét hónapok ezek nemcsak Bécs, hanem egész Európa számára is. Ebben a helyzetben kell Franznak felnőtté válnia, felelősséget vállalnia egy boltért, az életéért, egy társért.

Szívembe zártam minden főszereplőt ebben a regényben. Gyomorszorító, aggódó, tehetetlen érzések kerítettek hatalmukba.

Persze nincs értelme az összehasonlításnak, de szerintem mindenki összeveti egy író több művét. Ez picit alább maradt az előző könyvéhez képest, de önmagában ez is megállja a helyét.

5/5

Park Könyvkiadó, 2018
Fordította: Blaschtik Éva
Eredeti cím: Der Trafikant
280 oldal