Nagyon kíváncsi voltam, mit tudhat ez a könyv, amely csillagászati árakon kering a könyves piacon. Az eltúlzott mértékű ár indokát nem tudtam meg, de az kétségtelen, hogy nagyon lekötött, még gyaloglás közben is olvastam, ami egyébként nem szokott előfordulni.

Chris McCandless élete tulajdonképpen rendben volt. Legalábbis a kívülálló számára abszolút úgy tűnik. Ő mégis hiányosságokat érez, ráadásul utóbb kiderül, sok feldolgozatlan, magában emésztett probléma is kijön abban a cselekedetében, amire vetemedik.

Egyik napról a másikra minden személyes tárgyát hátrahagyva eltűnik, tetemes folyószámláját kiüríti, átutalja jótékonysági célokra.

Céljai közt elsőként az szerepel, hogy stoppal bejárja Észak-Amerikát, majd durvább lépésre szánja el magát, minimális felszereléssel az északi alaszkai vadonba veti bele magát egyes egyedül.

A vége a fülszövegből is kiolvasható, nem okozott meglepetést, sőt, talán az első sorok között is már ott szerepel. Nem véletlenül kapott utólagos kritikákat, hogy nem volt normális. Jó ez volt a durvább megfogalmazást, a finomabbak "csak" felelőtlennek tartották.

Jon Krakauer nagyon alaposan járt utána visszamaradt naplóbejegyzésekből, elbeszélésekből kiindulva. Elég pontosan vissza tudta vezetni, mikor hol, merre járt, kivel találkozott, és tulajdonképpen mi vezethetett a halálához.

Őszintén szólva én a hajamat téptem nagyon sokszor, és legszívesebben jól megrángattam volna, hogy térjen észhez. Nyilván azzal még többet ártott volna az ember, de nem tehetek róla, ezt váltotta ki belőlem.

Külön érdekesség, hogy a legvégén kiderül, hogy egyfajta terápia volt ez Krakauer számára, hiszen élt át hasonló élményeket ő maga is. 

Chris nekem cseppet sem volt szimpatikus. Furcsa, mert egyébként akikkel kalandja során találkozott és utólag nyilatkoztak róla, mind pozitív személyiségként emlegették. Azon túl, hogy bármi okból belevágott ebbe az őrült kalandba, egyáltalán nem volt kommunikatív a környezetével szemben, pedig, ha a családja, barátai, testvére olyanok voltak, amilyeneknek le vannak festve, akkor bátran bizalommal fordulhatott volna feléjük. De nem tette, és a legbosszantóbb az, hogy a családja évekig kínlódott a tudatlanságban, hogy mi lehet hozzátartozójukkal. Ez már az a helyzet, amikor a biztos rossz is jobb, mint a teljes tudatlanság. Anyaként ezt borzalmas volt átélnem olvasva a történetet.

Olyan egyszerű lett volna minden, ha kinyitja a száját...

Szívszorító érzés még most is, kb. 2 héttel az olvasás után. Másrészt - ezt már többször is leírtam - addig jó, amíg emlékeztetnek minket, hogy mi történt. Nem szabad hagyni, hogy a feledés homályába vesszen.

Edith Eva Eger túlélte Auschwitzot, ami épp elég lenne a történethez. De ebből a könyvből megismerhetjük az azóta eltelt évtizedeit, hogyan próbálta meg feldolgozni az ott történteket, ezzel segítséget nyújtva hasonló vagy esetleg teljesen más traumát átélt embertársainak is.

Arról, hogy mit éltek át a deportált zsidók a koncentrációs táborokban, már nagyon sokat hallhattunk, olvashattunk, számtalan film is feldolgozta. Azt nem hinném, hogy bármennyiszer is találkozunk egy-egy ilyen történettel, elegendő lenne, hogy meg is értsük, fel is tudjuk fogni, hogyan lehet ezt ép ésszel feldolgozni, ha egyáltalán túlélték.

De aki azon szerencsések között volt - mint például Edit -, hogy élve kijutottak onnan, azoknak hogyan tovább??? Folytatódhat egyáltalán az élet? Van még bármi ezen a földön, amiért érdemes reggelente felkelni? És ha esetleg mégis akad bármi, ami életben tartja az ember, hogyan lehet együtt élni azokkal az emlékekkel?

Edit végtelen őszinteséggel tárja elénk az elmúlt évtizedek történéseit.

Évek múltán, mikor már egyre tisztábban értette a lélek, az elme dolgait, fő üzenete az lett, hogy a legnagyobb börtön a saját elménk, és mindig van választásunk, hogy ezt hogyan "használjuk". Mivel a múltat kitörölni, megváltoztatni nem lehet, azzal kell kezdenünk valamit, amink van. Ott pedig már dönthetünk, hogy milyen úton indulunk el.

Amerikában végzett pszichiáterként rengeteg emberen segített. És hát ha egy ilyen tapasztalatokat átélt emberre nem hallgatnánk, akkor kire!? Minden oka meglett volna, hogy gyűlölje az egész világot, az embereket. Ezt végül is meg is tette, de tudta, hogy a gyász időszaka után újra fel kell építeni az egész életét, át kell alakítania a gondolkodását.

Azt gondolom, hogy az az optimizmus, életszeretet, kedvesség, érzékenység, ami őt körülöleli, mindenképpen fő pillérei voltak annak, hogy sikerült talpon maradni, és egy nagyon is sikeres pályát végigfutni, boldog családot létrehozni, megőrizni.

Nem tudom, hogy van-e ember (a kétkedőket, holokauszttagadókat is beleértve), aki elolvas egy ilyen történetet, nem borul le rögtön sírva, elgondolkodva, hogy ki vagy mi is az ember!?

Egy újabb holokausztot átélt áldozat élete, emlékei kerültek papírlapra. És nem győzöm hangsúlyozni, ahányszor csak hasonló kötetről írok, hogy soha nem elég erről beszélni.

Nem nagyon lehet könnyek nélkül végigolvasni egy ilyen könyvet, különösen ha egy ilyen különleges asszony tollából származnak.

Baba Schwartzot kislányként ismerhetjük meg, aki Nyírbátorban nevelkedik egy fantasztikus családban. Tényleg hihetetlen szeretet veszi körül a kislányt két testvérével együtt. Ha nem is királyi módon élnek, mindenük megvan, legfőképp a szeretet. Töménytelen mennyiségű figyelmet gondoskodást kapnak szüleiktől, és ezt felnőtt korában sem felejti el. SOHA! Ez táplálja egész életében, és talán törvényszerű is, hogy ő is egy rendkívül kedves, önzetlen felnőtté válik. Még a későbbi, leírhatatlan borzalmak átélése közben is csak kedves gesztusok származnak tőle, a gyűlölet legkisebb momentumát sem lehet benne felfedezni.

"Egy jó élet megteremtése – boldog gyerekek felnevelésével, szerény háztartás vezetésével, a családról való gondoskodással – nem emberfeletti vállalkozás."

Ahogy közeledik a háború előszele, ebben a szeretetteljes légkörben - főként a gyerekek - nem sok mindent vesznek észre. Bár a zsidótörvényeket bevezetik, annyira ezek sem nehezítik meg napjaikat.

Aztán nagyon hirtelen történik minden. El kell hagyniuk szeretett otthonukat, értékeiket. Összegyűjtik az összes zsidót, és a jól ismert forgatókönyv megkezdődik. Deportálják őket, vagonból vagonba pakolják az embertömeget, fel sem fogják, mi történik velük.

Igazából az, hogy mi történik velük a haláltáborokban, azt számtalan helyen olvashattuk már. Ugyanaz a szörnyűség, emberfeletti gyűlölettel, mészárlások tömkelegével. Sokszor csak a szerencsén múlik, ki éli túl és ki veszik oda.

Meggyőződésem, hogy ennek a hölgynek és a családja nagy többségének a szeretet, az összetartás, összetartozás adta a legnagyobb erőt, hogy túléljék ezt a borzalmat.

Szerencsére nemcsak erről a sok szörnyűségről ír, hanem nagyon sok szó esik a családjáról, az egymásról való gondoskodásról, ami az ő esetükben nagyon ritka módon jelenik meg. Sokszor nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek...

Nagyon különleges, szívbemarkoló volt Baba története. Mindig nagyon megérintenek a holokausztról szóló elbeszélések, de ez az asszony nagyon mélyen hatott rám.

Egyébként is megrendítő, de anyaként még inkább megviselnek az ilyesfajta történetek. Amikor egy gyerek szőrén-szálán eltűnik, az égvilágon senki nem tud róla semmit, és sosem tér többet haza, az maga a borzalom. Rendben van, hogy Indiában járunk, ahol éhező kutyafalkákként kóborolnak az utcán, sokszor napokig sem kerülnek haza, de a gyerek akkor is gyerek. Ha pedig eltűnik, akkor abba beleőrülünk.

Szárú, az ötéves indiai kisfiú is így jár egy szépnek nem mondható napon. Imádott bátyját kíséri el a szokásos portyájára, de az magára hagyja őt egy ideig a pályaudvaron, hogy majd visszatér érte. A kisfiú csak vár és vár, de a kíváncsisága erősebb a türelménél, felszáll egy álló vonatra. Már csak akkor kap észbe, amikor felébredve csak az elsuhanó fákat, ismeretlen tájat látja a rácsos ablakból. Az ajtó pedig nem nyílik...

Hosszú-hosszú órákon át tartó zakatolás után végre megáll a vonat, kiszabadul a fiú, viszont fogalma sincs, hol lehet. Mint később kiderül, Kalkuttába vitte a vonat, de hogy hogyan juthatna vissza otthonába, senki nem tudja, illetve nem is akarja megmondani. Koszos utcagyereknek nézik, mindenhonnan elhajtják, segítséget senkitől nem remélhet. Fázik, fáradt és éhes. És egy ötéves gyerekről van szó, aki bár az utcán nevelkedett..., akkor is...

Hogy miken megy keresztül, azt felsorolni is nehéz, és legyen egy kis izgalom is, de végül nagy szerencse éri. Olyan szerencse, amit talán ezerből egy szerencsétlen sorsú indiai kisgyermek élhet át.

Hosszú évek után, már felnőttként a világ másik felén úgy gondolja, hogy itt az idő megkeresni szülőföldjét, édesanyját, testvéreit. Az viszont gondot jelent, hogy fogalma sincs, merre keresse azt a helyet. Amikor elveszett, ott helyben sem tudták beazonosítani az általa leírt helységet, akkor évtizedek és kontinensek távlatából mi erre az esély?

Bár a szorongás viszonylagos volt bennem, hiszen mindvégig tudtam, hogy a fiú ilyen-olyan biztonságban van, de folytonosan az anya gondolataiba, életébe repültem vissza, és azt átérezni (ha egyáltalán lehet), az borzasztó volt. Egyszerűen nem is tudom, hogy lehet az ilyet feldolgozni. Fel lehet-e egyáltalán!?

Szárú viszont nagyon remek kis ember lett! :D

Lélekközösséget tudtam vállalni az íróval és egyben a könyv főszereplőjével. Egy fátyol nélküli, kendőzetlen írás a leginkább önmagát legyőző lányról, aki nyakába vette a világot, az ismeretlent... egy ismeretlennel.

És hogy miért éreztem ennyire együtt vele? Ugyanilyen szorongó, mindentől és mindenkitől (leginkább önmagamtól) tartó ember vagyok én is. Kívülről próbálok magabiztosnak tűnni, de belül marcangolom, rágom magam folyamatosan.

Clara is ilyen nő. Épp a lejtő legalján van, tulajdonképpen már minden mindegy állapotban vegetál. Úgyhogy akkor miért ne vághatna bele az ismeretlenbe. 3 hét alatt nyolc ország, ugyanabban a ruhában, minimális (egy kézitáskában elférő) poggyásszal. Rémisztő, de belevág!

Egy online társkeresőn ismerkedik meg Jeffel, együtt határozzák el és tervezik meg a nagy utazást. Még sosem látták egymást, először az induláskor találkoznak. A tervezés szó erős túlzás, mert az a terv, hogy nincs terv. Ahogy esik úgy puffan alapon kezdik meg utazásukat. Fogalmuk sincs, mit fognak enni, hol fognak megszállni, hogy fognak tisztálkodni.

Ha mindez nem elég, két gyökeresen ellentétes habitusú, különböző igényű emberről van szó. Clara, mint már említettem egy szorongó, magába forduló nő, szüksége lenne a külső-belső biztonságra. Jeff pedig egy felszabadult, bohókás, minden helyzetben vidám, minimál igényekkel rendelkező professzor.

Három hétig összezárva nagyon rizikósnak tűnik egy ilyen párosnak, mégis valami olyan fantasztikus módon egészítik ki egymást, hogy az szívet melengető.

Clarát én csodálattal szemléltem, mert bár ugyanilyen szorongó alkat vagyok, aki minden nap vágyik arra, hogy kitörjön a komfortzónájából, sosem merném megtenni azt, amit ő mert.

Őszinte vallomás egy olyan időszakról, amely talán mindkettejük életét megváltoztatta. De Claráét mindenképp!

Sajnos ez a könyv az első 5 oldal után hullott szét. Tényleg nem tudom az okát, mármint annak, hogy ez sorozatban előfordul. Nem megszokott...

Gárdos Péter regénye szívbemarkolóan gyönyörű.

 

Egy nagyon szép történet szülei szerelméről, egyszerűen leírva, mégis annyi, de annyi érzelmet megmozgatva. 

Talán az író sem gondolta, mekkora kincsre bukkant, mikor kezébe került pár évtizeddel ezelőtt szülei levelezése, amelyeket egymás között váltottak.

A hihetetlen humorral, élni akarással megáldott Miklós 25 éves. Túlélte a holokausztot, ám úgy néz ki, nem volt elég a bajból, a tüdőbetegséggel is komoly gondjai akadnak. Svédországban lábadozik egy szanatóriumban, miközben elhatározza, párt keres magának.

117 lánynak ír a megszólításon kívül ugyanolyan levelet, amolyan társkeresőset. A 19 éves Lili az, akivel komolyabbra fordul kapcsolatuk, mármint csak a levelek szintjén, mert ezzel elidőznek azért elég sok hónapot. :D  A személyes találkozásig ismerkednek, kihasználnak minden alkalmat, hogy leírják egymásnak gondolataikat, vágyaikat, érzelmeiket.

Találkozásuk ugyanolyan szép, mint amilyen az egész levelezésük is volt. Fülig szerelmesek lesznek egymásba, és már a gyógyulás sem reménytelen Miklós számára. Élni akar minden erejével! Arra is fittyet hánynak, hogy az orvos szerint már csak néhány hónapja maradt hátra. Elszántságuk, hitük óriási, ami megelőlegezi a boldog befejezést. Kétségünk sincs afelől, hogy minden rendbe jön!

 

A szerző így emlékszik: "1998. augusztus 4-én éjszaka olvastam először a szüleim levelezését. Több mint 50 éve íródott leveleket tartottam a kezemben. Pár nappal korábban halt meg az apám, és nem sokkal utána elkezdtünk szembenézni a hagyatékkal. Úgy véltem, nem véletlen, hogy megkaptam ezt az addig soha nem bolygatott levelezést a mamámtól. És az elhatározás akkor éjszaka megszületett bennem: kötelességem, hogy ezt a szerelmet valamiképpen megörökítsem. (...) Ez a történet arról szeretne szólni, hogy a halál után is van élet, és hogy szigorúan tilos feladni. Arról szeretne szólni, hogy a szerelemhez nem csak jogunk van, hanem bizonyos körülmények között kötelességünk szerelmesnek lenni. Hogy a csodák itt vannak velünk, bennünk."

Ez a fantasztikus könyv most olyan jól esett a lelkemnek, hogy csak na! Az első, ami eszembe jut, hogy feltétlenül ráveszem 10 éves kisfiamat, hogy ne riadjon el a terjedelmétől, olvassa el mindenképpen. A második, hogy ez a könyv tele van élettel, szeretettel, életszeretettel.

Szívembe zártam Lawrence Anthonyt és az ő elefántjait. Nem különösebben a kedvenc állataim, de ahogy bemutatta őket nekem, ahogy finoman, óvatosan közel vezetett hozzájuk, muszáj azt mondanom, hogy odavagyok értük.

Döbbenetes, ugyanakkor nagyon nagy erőt adó történet arról, hogy ez az ember mit visz véghez sok-sok segítőtársával együtt annak érdekében, hogy megmentse, megőrizze, még tovább fejlessze a Dél-Afrika szívében lévő zuluföldi vadrezervátumot.

Egy nap szokatlan kérést intéznek hozzá. Arra kérik, fogadjon örökbe egy hányattatott sorsú vad elefántcsordát. Szörnyű, amin már eddig keresztülmentek ezek az állatok, és ha Anthony nem segít, akkor az egyet jelent a kilövésükkel. Ez merőben ellenkezik a természetvédő életszemléletével, úgyhogy egy-két percnyi gondolkodás után igent mond.

A szállítmány megérkezésekor rögtön látja, hogy nem túloztak az állatok viselkedésének ecsetelésekor, sőt. A válogatottnál válogatottabb borzalmakon keresztülment példányok az első perctől fogva védik saját területüket, életüket, mindenkivel szemben bizalmatlanok, támadásra készek.

A könyv azt a hosszú utat, sok-sok évet mutatja be, amely alatt a szerző kitartó munkájával, szeretetével, türelmével, gondoskodásával kivívja az állatok bizalmát, amely által szinte a csorda életének részévé válik, tiszteletben tartva azokat. Kölcsönösen tanulnak egymástól, és sokszor a könnyeimen át csodáltam ezt az embert és az elefántokat, mire képes a szeretet, a hit, a kitartás, bármennyire is közhelyesnek hangzik. Elhittem minden szavát, és akár holnap munkába állnék nála, ha családomnak is helyet biztosítana...

Hm, megint a borító!!! Gyönyörű!!! Visszaadja azt az életérzést, amit a könyv nagy része sugall. Legtöbbször...

Vicky Ausztráliából érkezik Firenzébe, hogy olaszt tanuljon. Hamar beköszönt a szerelem nála a kissé nyers, tipikus olasz macsó, Gianfranco személyében. A kapcsolat olyannyira elmélyül, hogy össze is költöznek, a lány letelepszik Olaszországban. Eközben nemcsak az olasz nyelvben merítkezik meg, hanem az olasz konyha élvezeteiben is, hiszen a férfi egy éttermet vezet, ahol Vicnek is hamarosan sokrétű feladatokat kell ellátnia.

A megfeszített munkával járó állandó feszültséget hétvégenként oldják fel, amikor autóba pattannak és felfedezik Toszkána, Umbria, Elba és Perugia falvait, ahol rendszeres látogatói lesznek az eldugott kis varázslatos éttermeknek. Újabb is újabb ismeretséget szerez a lány, így amikor sok év után megkopik szerelmük a férfival, mindig van hová mennie, vigaszt találnia az aktuális szerető karjaiban. Sokszor érzi úgy, és meg is teszi, hogy hazarepül Ausztráliába, de a szíve mindig visszahúzza őt taljánországba, onnan nem tud szabadulni.

A szerző a több évtizedes olaszországi tartózkodása alatt olyan mélységekben tett szert a toszkán konyhaművészetben, hogy a mai napig is gasztronómiai rovatokba és magazinokba ír, továbbá Dél-Ausztráliában sikeres főzőiskolát is vezet, ahol ő maga is tanítja az egyszerű és minőségi alapanyagokra épülő olasz ételek elkészítésének módját.

Főszereplőnk azért nálam kicsit túlzásba vitte a dolce vitát, ki is verte néhányszor a biztosítékot az agyamban. Mindenféle erkölcsi gát nélkül száguld végig a férfiakon, nem számítva sem feleség, sem kiskorúság, csak hogy jól érezze magát. Mentségére mondva, ő maga is belátja, hogy nem túl tisztességes a viselkedése, de a magánnyal mindent megmagyaráz. Vic számomra eléggé közönséges, felületes, általában véve ostoba. És még egy szó lebegett végig a szemem előtt, ami róla kialakult, de azt azért nem írom ide le. :-) Szerencsére a gyönyörű firenzei tájleírások, az ételek részletes elemzése, hozzá a rengeteg fantasztikus recept mindezt feledtették, túl lehet szárnyalni felette. És a pontlevonások is csakis a főszereplő jellemének szólnak, amúgy csillagos ötös lenne.

Mit bír ki egy emberi test? Mit bír ki az ember lelke? És hogy maradhat ember az ember, ha egyik sem működik rendesen, a lelke a testébe van zárva!?

Sok helyen potyogó könnyekkel olvastam ezt a könyvet. Martin Pistorius élete egy olyan hatalmas adag bátorítás az élethez, amelynél nagyobbat már csak felülről kaphatunk. Azt hiszem, neki is onnan érkezett a segítség, mással nem tudom magyarázni.

Kisfiúként Martin élete olyan volt, mint minden más, vele egyidős kisgyermeknek. Gondtalan, boldog szaladgálás, fára mászás. Aztán 12 évesen egyik napról a másikra összetört az élete, napról-napra romlott az állapota, eleinte "csak" a hangját vesztette el, másik nap kómába került, mígnem kerekesszékbe kényszerült. Az orvosok is tanácstalanul álltak a helyzet előtt, amikor is hosszú idő elteltével egy nagyon súlyos, gyógyíthatatlan degeneratív betegséget állapítottak meg nála.

Látszólag szellemileg is egy csecsemő szintjére zuhant vissza, így beutalták egy intézménybe, amire minden jellemző, csak az emberség nem. Azt akkor még senki sem sejthette, hogy Martin szellemi kapacitásai teljesen rendben vannak, viszont ezeket képtelen a legapróbb mértékben is kifejezésre juttatni. Egyszerűen borzasztó lehet, elképzelni sem tudom, de a szívem szakadt meg közben, ahogy leírja, miként ordít torka szakadtából belülről, hogy vegyék észre, hogy ÉL! Kívülről pedig egy pislogásra sem képes nyomorékot lát mindenki.

Az orvosok teljes mértékben lemondtak Martinról, az egyedüli, aki nem adja fel a reményt, az az apa. Az anyáról nem nagyon akarnék szót ejteni, egyszerűen anyaként, emberként egyaránt megbukott előttem. Talán az apát sem a gyógyulásba vetett hite vitte előre, hanem az apai szeretet, a mindennapi ellátás felelőssége, de egy pillanatig sem kételkedtem féltő szeretetében gyermeke iránt.

Kétség sem fér hozzá, hogy csoda történt, amikor tíz évvel később egy ápolónő, Virna minden addiginál odafigyelőbben, emberségesebben közelített ehhez az emberi roncshoz. Meglátta azt, amit addig senki, még az apja sem. Az értelmet a szemében. A következő csoda, hogy belefutottak annak lehetőségébe, hogy részt vegyenek egy kifejezésképtelen emberek számára fejlesztés alatt álló számítógépes rendszer tesztelésében. Martin először csak nagyon kezdetlegesen, az ABC betűit használva próbálja gondolatait megosztani a külvilággal, de már ez is maga a csoda számára. Az, hogy elmondhatja éhes-e még, vagy egyszerűen csak azt szeretné közölni, hogy jó kedve van. De mitől lehet jó kedve egy olyan embernek, aki hosszú évekig a teste fogságában élt, még arra is képtelen volt, hogy saját életét kioltsa, mert legfőbb vágya ez volt (és itt, ebben az esetben még meg is értettem). Hogy tud ez az ember mosolyogni, az élet derűs oldalát látni folyamatosan, amikor olyan elmondhatatlan lelki, szexuális, táplálkozási megaláztatásokon esett át, amit feldolgozni a legtöbb ember nem tudna.

Manapság Martin megtalálta a boldogságot felesége mellett, sikeres életet él, vállalkozást vezet, előadásokat tart. Számomra döbbenetes és tanulságos az egész történet, és nagyon szívesen megismerkednék vele, hogy erőt merítsek az életszeretetéből.

5/5

Jennifer Worth karrierjét az 1950-es évektől kísérhetjük nyomon, amely évek a londoni kikötő kikötőnegyedben sem voltak könnyűek ebben az időszakban, különösen, ha az ember lánya szülni készült. De mi a helyzet a bábákkal, akik hóban, fagyban, esőben vagy tűző napon is azonnal nyeregbe pattantak (már aki bírt ezzel a képességgel), és rögvest ott termett, hogy enyhítse a fájdalmakat, felügyelje a szülési folyamatot.

Az írónő hihetetlen érzékenységgel, empátiával írja le az évtizedek alatt megtapasztalt élményeit. Eseteket, embereket ismerhetünk meg, amelyek sokszor tele vannak tragédiával, nyomorral, de sok olyat is, amelyben a szülés, születés miatti színtiszta örömöt élhetjük át, akár ismét.

Jennifer 22 éves korára lett körzeti bába az elhívatásnak engedve, és nem volt az a borzasztó körülmény, amely ettől a szándékától eltérítette volna. Erre tette fel az életét, amit azt gondolom, érdemes volt megírni.

Különösen amióta nekem is gyermekeim vannak, bármikor látok a tévében születésről szóló jelenetet, azonnal elszorul a torkom, és képtelen vagyok sírás nélkül végignézni. Ezt az élményt, hatást a könyv is ugyanígy kiváltotta belőlem, csodálatosan van megírva. Egy-egy család, nő életté veszi górcső alá a különböző fejezetek lapjain, ahol nem ritka, hogy tíznél több gyerek is születik.

Bár Jenny nem vonult be a rendbe, mégis a Nonnatus Rendház falai között éil az életét,  mindig ide tér vissza az East End nyomornegyedeiben tett látogatásai után. Barátsága a nővérekkel sokszor humorral van teli, így egy teljesen más kép alakult ki bennem a zárda falain belül élők mindennapjaival kapcsolatban.

Nagyon örülök, hogy beleláthattam egy bába életébe, hiszen erről irodalmat én még nem láttam. Döbbenetes felismerés volt, hogy nem csak egy szociális munkás szerepét töltötte be a bába anno, hanem legtöbbször az orvost magát is helyettesítenie kellett. Ez volt a jellemző. Mindent egy személyben, terhesgondozás, vajúdási időszak felügyelete, szülés levezetése. És akkor még arra is volt ideje, hogy felkaroljon egy-egy elkallódott lelket, támogatásra szoruló családot.

A szülés, a születés általában gyönyörű dolog egy anyának, a családnak, de nagyon érdekes volt ezt a folyamatot egy bába szemén keresztül nézni, akinek a pályafutása ráadásul évtizedeken ível át, olyan korszakokat is magába ölelve, amely időszakok alatt bizony nem voltak olyan körülmények egy szülő nő számára, amelyeket manapság megszokhatunk. És sokszor ilyen esetekben a bábán múlott élet vagy halál.

Nem több, mint fél óra alatt olvastam el ezt a könyvet, de több heti gondolkodni valót adott. Annak nagyon örülök, hogy most megint elárasztják a piacot a holokauszttal kapcsolatos kiadványok. Ha pedig ilyen elgondolkodtatóak, jól megírtak, akkor pedig pláne. Meggyőződésem, hogy nem felejthetünk!

Yalom írásai közül eddig csak eggyel, a Scopenhauer-terápia olvasásánál találkoztam, de az is nagyon megfogott. Ott is egy nagyon őszinte, az emberekre minden figyelmével odakoncentráló pszichiáterrel ismerkedtem meg. Ez a történet azonban sokkal személyesebb, hiszen két ember barátságának egy aprónak tűnő, mégis óriási mérföldkövénél lehetünk jelen, amikor is a magyar származású Robert L. Brent  neves szívspecialista beavatja évtizedek óta őrzött titkába, nyomasztó rémálmaiba szakember barátját. Az  ő barátságuk nagyon mély, mégis van egy időszak, egy Yalom számára homályos folt Brent életében, amibe még ezt a jó barátot sem avatja be. És ez pedig a holokauszt időszaka Magyarországon, amelyben Ő is szervesen részt vett, mint áldozat, bár mégis a szerencsésebbek, azaz túlélők között. Ráadásul 15 évesen, majd később 75 évesen is egy mondat menti meg az életét: "Szólok a rendőrnek!"

Van egy pont, egy törés évtizedek múltán, amikor ki kell adnia magából a nyomasztó élményeket, meg kell küzdenie az elfojtott bűntudattal, amelynek valószínűleg nem is lenne joga jelen lenni az életében, és ilyenkor végképp jó, ha ott van egy nagyszerű pszichiáter barátunk. Végre megszabadulhat kettős életétől, a nappalitól, amikor tökéletesen helytáll minden fronton, hatalmas sikereket ér el az élet minden területén, de utána jön az éjszaka, vele együtt pedig a démonok...

5/5

Teljesen belefáradtam a könyvbe. Végigküzdöttem velük az egész utat. Kikkel? Hat hadifogollyal, akik egy lengyel lovassági tiszt, Slavomir Rawicz irányításával egy szibériai munkatáborból szöknek meg 1941-ben. A három lengyel, egy amerikai, egy lett és a litván nem kisebb döntést hoznak meg, minthogy inkább az esetleges halállal járó szökés, mint a biztos halál a táborban, főként, hogy maguk sem értik, hogy is kerültek oda.

Nem kisebbre vállalkoznak, minthogy a nem kevesebb, mint az egyetlen esélyes, hatezer kilométerre lévő Indiába menekülnek. Gyalog!!! Hiszen mi mással mehetnének? Természetesen mindenféle felszerelés nélkül.

Szerintem már a Szibéria, illetve Góbi sivatag vagy Himalája szavak is leállítják az ember légzését, nemhogy még ezt részleteiben is átélje, pláne végig gyalogolja. Nyelvtudásuk elég akadozó, változó, azaz nem nagyon van, élelmük semmi, csak szórványosan, esetlegesen. Térkép pedig? Az érzékük, a reményük hajtja, irányítja őket.

Valóban az első reakciója az embernek, hogy ez lehetetlen, ezt nem lehet túlélni. Hiszen vannak olyan vélemények, amelyek cáfolják az egész valóságtartalmát. Nincsenek ugyanis adatok sem a táborról, ahonnan megszöktek, sem az egyes országokban való tartózkodásukról. Szóval erős támadás érte a történetet, hogy hazugság az egész. Én nem tudom, valamiért elhiszem, ráadásul úgy tudom, hogy kísérletképpen megtették utólag ezt a utat ugyanilyen körülmények között. Szóval akár lehetséges.

Én végigkönnyeztem a Szibériából induló, Mongólián át, a Góbi sivatagon keresztül Tibetbe, onnan pedig Indiába tartó, rettentő hosszú, több hónapig tartó kínkeserves útjukat. Hálás voltam minden útjukba akadt segítő kéznek. De ha esetleg nem is igaz az egész történet, akkor is nagyon jól van megírva a történet, és akkor sem hinném, hogy valakit hidegen hagyna.

Mint ahogyan a címe is utal rá, ez a történet egy kényszerűségből magára maradt kisfiú kalandokkal, nehézségekkel teli útjáról, meneküléséről szól Afganisztánból egészen Olaszországig, érintve sok más országot is közben. Azt írtam kisfiú, de mire "megérkezik", addigra már sem testileg, sem lelkileg nem gyermek. A gyermekkort eleve meg sem élte, sosem élhette át kortársai korlátlan örömét, gyermeki naivságát.

A 10 éves kisfiút édesanyja egyik este csókokkal árasztja el, betakargatja és jó tanácsokkal látja el, mi módon boldoguljon az életben. Másnap egyedül ébred, innentől egyedül kell helytállnia a nagyvilágban. Csak 8 év múlva hall újból anyja felől. Félreértés ne essék, az anyának muszáj volt ezt tennie, Afganisztánban nem könnyű a helyzet.

A könyv annak ellenére, hogy rémségekkel van teli, hiszen ez a kisfiú hihetetlen, min ment keresztül, nem drámázik, nem próbál a média által sokszor használt rémületkeltéssel dolgozni, hanem egyszerűen, higgadtan tárja elénk a tényeket. Szimpatikus volt, hogy nem akar minden percben "ó"-t formálni az ajkamra, ami persze így is megvolt, de nem direkt és nem erőszakkal, csak egyszerűen átéreztem, amennyire tudtam a kisfiú viszontagságait. És még humora is van, és ezt használták is ketten együtt a szerzővel.

Nem szégyell semmiféle munkát, bármibe belemegy, mindenféle alkalmi lehetőséget elvállal, csak jusson előrébb. Közben méterről méterre halad Európa felé, különböző embercsempészek, drogkereskedők segítségét véve igénybe. Vagyis amolyan egyet előre, kettőt hátra módon, de mégiscsak halad.

Kora ellenére hihetetlen bölcsességgel, életösztönnel rendelkezik ez a fiú, és kitartása meghozza a várva várt eredményt, végre szabadnak mondhatja magát.

A szerző nem is gondolta volna, hogy egy mondat, egy kérés miképpen fogja megváltoztatni a jövőjét, az életét. Ez a mondat egy 80 éves rabbi szájából hangzott el, így szól: "Hajlandó vagy-e elmondani majd a búcsúztatómat?"

Bár a rabbi a közelgő halálára készült, mégis még hosszú évekig tartó kapcsolat alakult ki közöttük, amely időről-időre, folyamatosan mélyült el.

Albom zsidó vallása ellenére egy katolikus lányt vesz feleségül, ebből következően nyilvánvalóan nem gyakorolja vallását. Ugyan meg sem tagadja, amolyan közönyösen éli e tekintetben életét.

A rabbival való beszélgetésekből merít bölcsességet, hitet, tiszteletet más emberek, azok vallásai iránt. Sokat jelent neki a rendszeres találkozás Lewis rabbival. Annak életszeretete, vidámsága az ő látásmódját is teljesen átalakítja, megváltoztatja.

Nagyon őszinte, nagyon tiszta sorokat osztott meg velem Albom. Eléggé kihegyezett a fülem a témára, sokat foglalkozom a miértekkel, hogyanokkal, az élet nagy dolgaival. Talán túl sokat is. Így nagyon nagyot kell mondani nekem, hogy meghalljam!

Én nem hiszek abban, hogy minden vallás egyfelé vezet. Szerintem csak egy út van. Én is hiszek valamiben. Nagyon. Viszont egy mondat nagyon megragadott a könyvben:

"…azzal nem tagadod meg saját vallásod igazságát, ha elfogadod, hogy mások más valamiben hisznek!"

Hirtelenjében kell írnom a könyvről, hiszen annyiféle érzelmet, gondolatot váltott ki belőlem. Korántsem biztos, hogy mindet vissza tudom adni ezen a poszton keresztül. Sírok, szorongok, nevetek, drukkolok! És ezeknek még számtalan árnyalata, ami át-, meg átfut rajtam még az olvasás után is. Nagy valószínűséggel ez még nem is fog véget érni egy jó darabig.

Igaz történetet olvastam Zariffa Saada pár évéről, 8 éves korától körülbelül 17 éves koráig. Ebből a röpke 255 oldalból következtethetünk az előzményekre és élete további szakaszaira is.

Olyan érzésem volt, mintha egy kis kincsesládikát tartottam volna a kezemben, egy mesekönyvet, pedig a legtöbb esetben korántsem volt megnyugtató, vidám a történet.

A helyszín a Líbia-beli Tripoli. A múlt század közepén járunk, ahol egy gettóban élő, a mindennapi megélhetésért küzdő, 8 gyermekes zsidó család életébe pillanthatunk bele. Ennek a családnak a tagja Zariffa, a 8 éves, fantasztikus tálentumokkal megáldott kislány. Mindenki életébe fényt visz, szeretnek a közelében lenni, Ő is szereti az embereket. Még az sem zavarja, hogy mindenütt "bolondok" veszik körül.

Az, hogy ki a bolond, a történet egyértelművé teszi, hogy sokszor a társadalom mondja ki, de nem biztos, hogy ez a valóságban is így van. Legyen szó a szörnyű tragédián átesett Mabrukról, vagy az önjelölt anyáról, Alexisról. Mindkét személlyel egymás hiányosságait kívánják pótolni. De mindenkinek szüksége van a másikra.

A II. világháború következményei itt is eléri őket, a nyugodt élet megvalósítása már csak emiatt sem lehetséges. Zariffa nehezen dolgozza fel a pogromok emlékét, élményét. Fiatal korához képest jóval érettebben gondolkodik, de így sem könnyű megemésztenie a látottakat.

Ez a kislány küzd a gyermek-, illetve felnőttkor között tátongó szakadék szélén. Identitása kialakulóban, bár korántsem nevezném határozatlan, jellemtelen egyénnek, sőt! Nemcsak barátságára szomjaznak az emberek, hiszen egy nap újdonsült munkahelyének, a Profumeria ajtaján belép álmai hercege, akinek szintén nem közömbös a lány kisugárzása.

Zariffa párkapcsolat terén nem igazán rendelkezik jó mintával, hiszen szülei, illetve a környezetében élő zsidó házaspárok igen konzervatív módon "élik" meg ezt az állapotot. Szüleit még egymást megcsókolni sem látta, nem tudja, mi illő, mely érzelem helyénvaló!? Azonban szívének nem tud parancsolni, menthetetlenül beleszeret a sem társadalmilag, sem korban hozzá nem illő férfiba, aki szintén viszonozza a lány érzéseit. Hihetetlenül tiszta, gyönyörű, sallangoktól mentes szerelem bontakozok ki köztük.

Hogy szerelmük be tud-e teljesedni, hogy Zariffa szerelméért elkövetett tettének milyen következményei lesznek, hogy ezt megtudja az olvasó, mindenképp ajánlom elolvasni a könyvet! Meg amúgy is, mert nagyon jó kis könyv ez!

Véletlenül cseréltem ezt a könyvet, de most már biztos vagyok benne, hogy jönni akart hozzám! És milyen jó, hogy rátaláltam! Állítólag ennél a könyvnél A Sorel-ház még jobb is! Izgatottan várom.

Nagyon cuki kis történet ez egy cicáról. Biztos vagyok benne, hogy minden állattartó különlegesnek tartja saját háziállatát. Ki ezért, ki azért. Nekem is volt 6 évig egy cicám, ráadásul az is fekete, és ő volt a világ legklasszabb cicusa. Ez már elég rég volt, és már nem is vagyok akkora macskarajongó, de ettől függetlenül szeretem az állatokról szóló könyveket. Ez a könyv szerintem a pálmát elsősorban a "macskabolondok"nál fogja vinni. :-)

Homér nem egy átlagos cica, már ha a testi "adottságait" vesszük. Születése után egyből elveszíti mindkét szemét. Az állatorvos ebben az állapotában hívja fel Gwent, aki híres hatalmas állatszeretetéről, nem utolsó sorban másik két cica is várja otthon, hátha befogadja harmadiknak a vak cicát. Első pillantásra beleszeret, így egyértelmű a döntése.

Mindenki sokkal inkább aggódik a cica testi épségéért, mint azt kéne, hiszen a kis állatban olyan, a természetesnél sokkal erősebb ösztönök fejlődnek ki fogyatékossága által, amelyek jól irányítják, segítik a mindennapokban.

Nem tagadom, sokszor összeszorult a torkom, különösen akkor, amikor a tragédia bekövetkeztekor nem lehetett tudni, mi van a cicákkal. Bár némiképp butaságnak hangzik, de sok felnőtt megirigyelhetné Homér akaraterejét. Ráadásul egy kis szeretetbomba a cicus. De ha arról van szó, hogy megvédje gazdáját, otthonát, akkor viszont, mint egy bivaly áll elébe a harcnak. :-)

A történet középpontjában Homér áll, de nagy szerepet kap (természetesen) a másik két macsek is, és Gwen szerelmi kalandjai is, amelyeket úgy éreztem, rendesen a macskák irányítanak.

Nem tagadhatom le, hogy sokszor meg lehet engem venni a szirupos, ömlengős történetekkel, de nekem ez a történet néhol egy picit túl nyálas volt már. (Sicc!!!) Azért mindenképpen örülök, hogy elolvashattam! Macskás barátaimnak pedig feltétlenül ajánlani fogom!

A főszereplő egy fiatal idegenvezető lány, aki többek között Görögországba kalauzol turistákat. Egy gondtalanul töltött napon bekopogtat hozzá a görög hatóság, és minden indok nélkül letartóztatják.

Hónapokig magyarázat, tájékoztatás nélkül marad. Annyit sikerül megtudnia, hogy valószínűleg apja üzleti partnerével történt szerződésbeli félreértés miatt verték rá a balhét.

A történet lényege igazából abban áll, miként éli meg a lány az igazságtalanul történő meghurcolás napjait?

Régóta írással szeretett volna foglalkozni, így adódik az alkalom, hogy megfigyelje a bentlakók életét, barátságokat kössön, tanulmányozzon.

Sok személyes kérdésem volt a történettel kapcsolatban. Először is, egyszerűen hihetetlen, hogy ilyen a XX. században megtörténhet. Ez persze nyilván nem jelenti azt, hogy nem történhetett meg. Több szereplő, akikre egy pillanatra fényt vetített a szerző, azonnal vissza is vonultak az árnyékba, eltűntek. Pedig kíváncsi lettem volna rájuk a későbbiekben. Kissé idillikusnak tűnt számomra a bent töltött napok légköre, pedig próbálja ecsetelni a borzalmakat. Valahogy nem sikerült egyáltalán belehelyezkednem a történetbe.

Mindig nehezebben mondok véleményt, amikor személyes történetet vet papírra valaki, hiszen számára ez nyilván szinte létkérdés, a legbensőbb titkait, élményeit, borzalmait osztja meg velünk. De muszáj, ha már egyszer belevágtam.

Kissé vontatott volt számomra a történet, urambocsá' erőltetett. Nagyon sok felesleges mondatot, kifejezést találtam benne. Egy picivel több humort is elviseltem volna. Ettől függetlenül érződik az írás szeretete, magát az írónőt is kedveltem mindvégig. Hiszen ez vele történt meg, saját élmény!

A borító nagyon tetszik!

Régóta készültem Polcz Alaine könyvet olvasni, bár a Rend és rendetlenséggel szerettem volna kezdeni!
Ezt a könyvet kölcsönkaptam, egyből rá is ugrottam!

Hmmm... Hol is kezdjem? Az írónőről tudom, hogy nagy szerepe van a hospice szolgálat létrehozásában, alakításában. Nagy hangsúlyt fektetett életében a haldoklók megsegítésére, otthonápolására. Ehhez hasznos tanácsokat fogalmazott meg a családtagok számára is. Ebben a könyvben saját életéből merített.

Férjéhez fűződő nagy szerelméről ír, bár ez a rész számomra csekély mértékben nyilvánult meg a könyvben. Főként az időskori betegségéről, a halálba kíséréséről szól, és ahogyan ezt az írónő megélte. Felidéz régmúlt- és közelmúltbeli eseményeket, élményeket, sérelmeket.

Egy leírásban azt olvastam, hogy ezzel a könyvvel segíteni szeretne a hasonló élethelyzetben lévőknek, főként azoknak, akik félnek a haláltól. Megmondom őszintén engem rettentően nyomasztott az egész könyv hangulata, bár tudom, hogy a téma maga nem egy felemelő olvasmány! Ha eddig tartottam a dologtól, most még inkább!

Nem tetszett a könyvben az sem, hogy rengeteg szőnyeg alá söpört, kapcsolatukban folyamatosan jelenlévő konfliktust, sérelmet ír le. Szerintem ezt utólag igen felesleges volt az olvasók "orrára kötni"!

Hasznos tanácsot én nem tudtam meríteni a könyvből, bár ezt tényleg félve írom le, mert nagyon személyes hangvételű könyvről van szó, így fura a "kritika".

Ettől függetlenül mindenképp szeretnék még az írónő tollából származó könyvet a kezembe venni!

2/5