Úgy gondolom, nagyon nehéz dolga volt most Cecelianak. Bár nem tudom, hogy volt-e szándékában überelni az első részt, de az szinte talán lehetetlen is lett volna.

Szerintem mindenki felkapta a fejét, amikor jött a hír, hogy folytatódik Holly és Gerry története, hiszen kultusztörténet volt annak idején. Sőt! Épp az elmúlt hetekben néztem meg vagy századszor filmen is. Nem lehet megunni, minden egyes alkalommal odaszegez a fotelhez.

Szóval tényleg nagyon izgatottan vártam, és én elkövettem azt a hibát, hogy azért vártam valami hasonlót, de az nem jött. A könyvvel egyébként az égvilágon semmi gond nincs, ha nem kényszeríti az embert a kimondatlan elvárás.

Hosszú évek teltek el Gerry halála óta, és amióta a néhai férje által hagyott levelek is elhaltak, Holly élete kezd visszarázódni a rendes kerékvágásba.

Persze még most sem százas. Zárkózott, magába forduló életet él, csak nagy ritkán enged barátai, rokonai unszolásának, hogy néha-néha kimozduljon.

Egy átlagosnak tűnő napon viszont belecsöppen egy olyan társaságba, amelytől kezdetben a hátán feláll a szőr. Tulajdonképpen akaratán kívül megismerkedik az Utóirat: Szeretlek Klub tagjaival. Elég ijesztő az egész, merthogy ez a társaság csupa halálos beteg emberből áll, akik valami hasonlót szeretnének hátrahagyni szeretteiknek, mint ahogy azt Gerry tette. Borzongató!

Holly is rémisztőnek találja, de nem csak ő, hanem jelenlegi párja és az egész családja is. Telnek a hetek, és egyre inkább szeretné kiűzni a gondolataiból is a klubot és annak tagjait.

Az egyértelmű, hogy ő sincs még túl a gyászidőszakon, bármennyire is indokolttá tennék az elmúlt évek. Szerető társ, család van mellette, mégsem boldog. Valami folyamatosan űzi, zaklatja. És mérhetetlenül hiányzik a férje.

Nagy feladat áll Holly előtt. Bár ő úgy gondolja, semmiképp nem hagyja magát visszarángatni a gyászba, egyértelmű, hogy még jócskán benne van. Most már tényleg csak a saját kezében van a sorsa, a többiek mindent megtettek már, hogy segítsenek rajta. Persze emlékezni is kell, de a továbblépés még fontosabb!

Folyamatosan a filmben szereplő színészekkel játszódott fejemben a történet, el sem tudtam vonatkoztatni az előző résztől. :D

Ahern bármit csinál, szeretem nagyon!

Kíváncsi leszek, mi jön még ezután. Film, újabb folytatás, egyéb? :D

Kikapcsolódásként szoktam hasonló jellegű könyveket választani, amikor nem akarok túl sokat gondolkodni, csak el akarok lazulni.

Vajon egy anya-lánya kapcsot el tud szakítani a távolság, az idő? Az anyák feltétel nélküli szeretetét megérzi a másik szelleme? Nem csak a folyamatos, gyermekkortól kezdődő és örökké tartó ölelések, tekintetek támogatják ezt a kapcsolatot?

Ha árvaként nőnénk fel, vajon minket is hajtana a nyughatatlan vágy, hogy rájöjjünk, kik vagyunk, honnan származunk, ki szült a világra bennünket? Úgy gondolom, mindenképp! Hiszen ez szerves része kell, hogy legyen az identitásunknak. De vajon, van-e az a határ, amelynél már megállunk, hogy innen már nem bírjuk tovább?

Némi apró nyom áll csak a rendelkezésére, de ez éppen elég ahhoz, hogy nekiinduljon élete nagy kalandjának.

Konkrét elképzelése is van édesanyja személyét illetőleg, de hogy közelebb férkőzzön, óriási akadályokkal kell megküzdenie. Osztálybéli különbségek és a földrajzi távolság választják el őket egymástól.

Miután fény derül feltételezett édesanyjának a hollétére, hajóra száll és nyakába veszi a világot. Egyedülálló lányként olyan kalandokba keveredik, amelyeket lehet, hogy kihagyott volna, ha tudta volna előre. Londonon keresztül, Párizson át, egészen Ausztráliáig viszi a sors, kontinenseket szel át, mégsem adja fel, bár lehet, hogy már sokan megtettük volna...

4/5

Lassan külön polcrendszer kell otthon a Picoult könyveknek, olyan szorgosan gyűjtögetem őket. És szerencsére elég termékeny az írónő, sorra jönnek ki a jobbnál jobb könyvei. Bár ez most egy kicsit régebbi írás, Magyarországra most jutott el.

Aki már olvasott Picoulttól bármit is, nem tűnhet furcsának, hogy ismét a mélyére nyúlt valaminek. Olyannyira felborzolja az ember lelkivilágát, feszegeti az erkölcsi határokat, hogy van az a pont, amikor nem tudjuk mi sem biztosan, mi helyes és mi nem.

A főszereplő egy fiatal házaspár - Paige és Nicholas -, akik úgy tűnik, nagy szerelemben és boldogságban élnek pár hónapos gyermekükkel. Semmi sem utal arra, hogy valami szokatlan dolog fog történni a családdal.

A férfi egy gyorsan feltörekvő, hatalmas ígéretek és lehetőségek előtt álló orvos, míg a lány egy jóval egyszerűbb jelenség, de feltételezhetően biztos támaszt fog jelenteni a rettentő elfoglalt férje számára.

Fiatal pályakezdő, bár már hatalmas feladatokat ellátó orvosként a férfinak kevés ideje jut a családra, bár kétségtelenül szereti őket. Így amikor egyik este váratlan fordulat történik, akkor tehetetlenül áll a jövő előtt, elkerülhetetlen, hogy összeomoljon minden, amit addig felépítettek.

Paige életében múltbeli feldolgozatlan szálak munkálkodnak, amelyek képtelenné teszik, hogy normális anyává váljon, ebben a szerepben kiteljesedjen. Nem tudja felfogni, hogy lehet jól szeretni egy gyereket, hiszen ő ezt sosem kapta meg, anyja egész pici korában elhagyta, és az indokát a mai napig nem tudja. Így tulajdonképpen ott állunk az első kettős érzés előtt. Egyrészt megbocsáthatatlannak tűnik, amit tesz, másrészt mégis teljességgel megértjük. De akkor hogyan tovább?

Aztán ott van Nicholas, a férj. Vele mi lesz? A munkája? A gyerek? Az egész élet? Fel lehet adni? Lehet nem feladni?

Őt is százszázalékosan megértettem. A kétségbeesés nagy úr. Ha nem értjük a másikat, nem kommunikálunk, akkor nincs más hátra, mint a következtetés, feltételezés. Az pedig sokszor téves lehet.

Nem volt más egyéb lehetőségem, csak hogy drukkoljak nekik nagyon, de nagyon!

Azért most már kezd kicsit eldurvulni a helyzet. :D

Ha élnék vele, ledöntöttem volna egy féldecist, amikor az első fejezeteket olvastam. Mert na... egy levágott végtagot kapni csomagban... kellett volna az a pálesz!

Elképesztő mértékben csúcsosodik ki a beteges, szadista jellemvonás ebben a részben.

Egy sorozatgyilkos nyomába kell erednie a párosnak, akinél úgy tűnik, nincsenek határok.

Az egyáltalán nem újdonság, hogy nem tudtam felvenni a történet fonalát, illetve, amikor felvettem, jött egy újabb csavar, és dobhattam el mindent, kezdtem elölről az elméletgyártást. Az külön (szó szerint) megbolondította a történetet, hogy a gyilkos fejével is gondolkodhattunk, hallhattuk saját szavait. Ehhez még hozzájött Cormoran múltja, volt itt minden!

Szóval megérkezik az a csomag, és hamar kiderül, hogy esetleg a nyomozó múltjában is érdemes lenne elkezdeni kutakodni. Négy ember is felmerül gyanúsítottként, és miközben a rendőrség is elindította a hivatalos nyomozást, a páros egyre inkább másfelé kacsintgat.

Nincs sok idejük, hiszen egyre-másra történnek a borzalmas bűntények, muszáj, hogy a gyilkos elé kerüljenek egy lépéssel.

A gyilkos hajkurászásán túl jócskán belekóstolhatunk ismét a magánéletükbe is. Nyilván az sem megy zökkenőmentesen. Matthew-t még mindig utálom, igazából egyre jobban.

A bizalom Robin és Cormoran között folyamatosan mélyül, az első részhez képest már kifejezetten barátinak (sőt!) mondanám. Szükséges is, hiszen sokszor segíti át őket a nehézségeken az intuíció, az összhang.

Egyre jobban élvezem a két főszereplő kapcsolatának alakulását. Ki sem néznék ebből a mackóból ennyi finomságot, kedvességet. Jó lesz ez... (Csak könyörgök, többé nem részletezzük, mire hasonlít Cormoran haja!!!)

Egy szuszra olvastam el a folytatással együtt. Letehetetlen, sodor magával. Kikapcsol, felkavar, és még utána is sokáig benne élsz.

Nem ritka olyat hallani, hogy a sport fanatikussá tesz, és egy ember sodor magával több ezret is akár.

Ebben a történetben egy kisváros, Björnstad lakosaival ismerkedünk meg, akik szinte kivétel nélkül a helyi hokicsapat megszállott szurkolói. Valóban szükséges egy ennyire szélsőséges jelzőt használni, mivel sokan az életüket is odaadnák a csapatért. Aki pedig ennyire nem elvakult, az azért adná oda az életét, aki azt a hokicsapatért áldozná fel.

Arra is lehetne következtetni, hogy mivel mindenki egy célért "küzd", az összetartozás, összetartás egyértelműen jelen van. De túl egyszerű lenne úgy a történet

Rengeteg más szempont is megjelenik időközben, és egyre inkább kirajzolódik, hogy itt nem elsősorban a hokira fogunk figyelni, hanem a tűpontosan és mély részletességgel ábrázolt jellemekre, jellemtelenségekre.

Ijesztő módon alakulnak az események, a célok megvalósulásának érdekében egy idő után már bármire képesek azok is, akikről nem is gondolnánk. Az erkölcsi határok, értékrendek totálisan elmozdulnak, és életbe lépnek a farkastörvények.

A feszültség a legelejétől fogva mindvégig ott van a levegőben. Amikor még nem történt semmi, akkor is kézzel fogható volt, hogy pillanatokon belül robban a bomba. Ez a bomba szétzilálja az egész közösség életét, már semmi sem lesz ugyanaz, mint azelőtt. Egyesek felrúgják az addig bevett szokásokat, szembeszállnak a hagyományokkal, a bürokráciával, a megfélemlítéssel, és kiállnak egymaguk egy egész közösséggel szemben. És ez elfogadhatatlan! Viszont élni kell valahogy tovább!

Backman igen jól ért a maradéktalan jellemábrázoláshoz, ezáltal olyan lélektanilag is elgondolkodtató történeteket hoz össze, ami az ember bőre alá fészkeli magát.

Lehet, hogy később a gyermekeimmel is elolvastatom majd, hogy még inkább megértsék a kirekesztettséggel kapcsolatos aggályokat, veszélyeket.

Ahogy írtam fentebb, hála az égnek azonnal kézbe tudtam venni a folytatást. Jó így benne maradni egy történetben.

Az előző részben történtek tulajdonképpen az összes lakos életére rányomta a bélyegét, minden gyökeresen megváltozott. Viszont a változások is mindig újat hoznak, az új pedig nem mindig kellemes, kényelmes, ahhoz is hozzá kell szokni.

A jellemek némiképp változtak, de ez sem sima terep.

A főszerepben most is a hoki van, illetve az azt bálványozva imádó emberek. A szereplők többsége maradt, így jó volt megfigyelni, kire milyen hatással voltak az előző szezonban történt szörnyű események.

A város ugyanaz, a csapat változott, de ugyanaz a cél. A kamaszok pedig a szemünk láttára válnak felnőtté, hordozva annak minden nehézségét.

Ugyanúgy megvannak a harcok, mint az előző részben, ugyanúgy megtörténik a tragédia, ahogy az előző részben, és ugyanúgy figyelhetjük, ahogy családok összeomlanak, újra összejönnek. Ismét fontos szerepet kap a lelkiismeret, annak túlcsordulása, illetve hiánya.

Benji egyértelműen a kedvencem lett, de szerintem ezzel nem leszek egyedül. Mindazokkal a dolgokkal együtt, amik taszítottak is benne.

Nem gondoltam, hogy az első részt felül lehet múlni, pedig de! Ott is annyi, de annyi érzelem, esemény halmozódott fel. Ebben a folytatásban sokkal inkább hozzám nőttek szereplők, talán ezért is érintett még mélyebben.

Jó kis társadalomrajz is volt egyben az egész történet. Jól mutatja, hogy mi emberek mire vagyunk képesek, amikor a nyers ösztönök, önző vágyak győznek a józan ész, az erkölcs felett.

Backmanról régebben nem volt olyan felhőtlenül jó véleményem, de ezt gyökerestül megváltoztattam!

Én nem is tudom, mire számítottam, de az biztos, hogy teljesen másra. Kolléganőm mesélt lelkendezve róla, de valahogy bennem más szereplők, más történet csapódott le hallomás után.

Britt-Marie egy halálosan idegesítő, kibírhatatlan idősödő nő, én mégis rajongok érte!

Azt gondolnánk, hogy nincs a világon olyan, aki elbírná viselni, hiszen kínos pedantériája a beteges szintet üti! Szoknyáján egy ránc sem lehet, pohárból inni poháralátét nélkül lehetetlen, és elképzelhetetlen, hogy ne szigorú szabályok szerint legyenek elrendezve az evőeszközök a fiókban. De számtalan hétköznapi szokás akad, amin képes kiborulni. Inkább úgy mondanám, hogy nincs olyan, amibe ne kötne bele, persze csakis udvariasan, az ítélkezés látszatát is kerülve. Elvégre nem vagyunk állatok...

Mégis, amikor bekerül egy közösségbe, ahol aztán halmozottan borulhat ki minden pillanatban százszor is, rádöbbentem, hogy már nemcsak én kezdek rajongani érte, hanem egy egész kisváros.

Férje elhagyta egy másik nőért, neki se kutyája, se macskája (még csak az kéne!!!), egyedül van, mint a kisujjam. Munkahelye sosem volt, ellenben végiggürcölte otthon a napjait, kiszolgálva imádott férje minden kívánságát. A munkaközvetítőnél azonban tapasztalat, képzettség híján nem tudnak neki egyelőre felajánlani semmit, várólistára teszik.

Ebbe ő egyáltalán nem nyugszik bele, elkezdi zaklatni szerencsétlen állásközvetítőt mindennemű irritáló, mégis nagyon vicces módon.

Végül - csakhogy megszabaduljanak tőle - felajánlanak neki Borgban egy gondnoki állást.

Amit Borgról tudni kell: egy koszfészek tele aluliskolázott, tökvakarós, "kapa a szájból" típusú bunkóval. :D Minden egy helyen, a mocskos helyi pizzériában található. Szó szerint minden. Szóval Britt-Marie számára egy igazán megfelelő terápiás hely. :D

A kisváros rajong a fociért. Bár a helyi csapat edzője nemrég meghalt, a fiatalok nem adják fel, továbbra is edzegetnek, meccseket néznek részeg, bódult állapotban, és várják a csodát.

Úgy tűnik, ez a csoda a nő személyében megérkezett a városba. Mindenki el van ájulva a másiktól, bár nem ugyanazon okokból kifolyólag.

Hihetetlen párbeszédek alakulnak ki, azokból pedig megdöbbentő helyzetek.

Amikor már Britt-Marie pontban 6-ra vár mindennap egy patkányt Snickers-vacsorára (csakhogy meg ne dögöljön éhen a falak mögött, ahol aztán rothadásnak indul), meg sem lepődünk.

Minden nap egy csoda, ami tartogat újabb meglepetéseket. A borgi atmoszféra megfertőz bennünket, és rabjaivá válunk.

A humor mellett ott van egy keserű, maró szomorúság is, mert valljuk be, a való életben nem lenne ez ennyire vicces. Pedig milyen jó lenne az ilyen kockába zárt, szigorú keretek között élő emberekben is meglátni az értékeket. Mert 1000%, hogy vannak benne mélyen elrejtve!

Szürreális és végtelenül szórakoztató volt az egész történet. Minden soráért odáig voltam! :D (és banyek, kimentem megnézni, hogy állnak az evőeszközök...) Ha!

Megrázó történet három fiatalról, akik előtt ott áll az egész élet, mégis súlyos gondokkal küzdenek mindhárman. Nem ismerik egymást, de elérkezik a nap, amikor a sors úgy hozza, hogy útjuk tovább folytatódik, együtt.

Freya, Harun és Nathaniel lehetnének mindannyian átlagos fiatalok, akiknek még bármi lehetséges, mégis életük olyan szakaszában vannak, hogy azt akár kilátástalannak is lehetne nevezni.

Freya énekes, ünnepelt tinisztár, ám egyik napról a másikra elmegy a hangja, és képtelen megfelelni a sztársággal járó feladatoknak. Új albumának stúdiómunkáit is halogatja, és fogalma sincs, valaha képes lesz-e még alkotni valamit.

Ez a lány, miközben a problémák közepette, totálisan reményvesztett állapotban, telefonját nyomogatva sétál egy parkban, figyelmetlenül lezuhan egy kis hídról, pont Nathaniel nyakába, pont Harun szeme láttára.

Bár ezt csak később tudjuk meg, de túlságosan nem sérül meg senki, innentől mégis egészen megváltozik az életük. Hárman elválaszthatatlanokká válnak, mindenhová együtt mennek, szép lassan megosztják egymással a maguk problémáit.

Egyikőjük terhe sem egyszerű. Nem mondanám, hogy szokatlan, inkább csak szemellenzővel járunk, és annak gondoljuk.

A család mindenkinél központi szerepet játszik. Az elfogadás vagy annak hiánya jellemzően rányomja a bélyegét az életükre. Kamaszként teljesen tanácstalanok, hogyan tovább, van-e értelme folytatni? És pont, amikor mindhárman a gödör legalján vannak, jön ez a hihetetlen baleset.

Felvetődik a kérdés, amikor ilyen, ehhez hasonló, megmagyarázhatatlan dolgok történnek az életünkben, hogy miért? Itt is végig rágódtam, hogy tudott ez a három teljesen különböző ember ilyen fura módon találkozni, utána pedig képtelenné válni arra, hogy elváljanak egymástól!?

Végül megállapítottam, hogy nekik pont egymásra volt szükségük, mindhárman pont azt tudták adni a másik kettőnek, amire annak épp akkor szüksége volt. Elfogadást, szerelmet, szeretetet, figyelmet. Másra nem is nagyon volt szükségük!

Rendesen rákattantam erre a sorozatra, úgyhogy próbáltam rekordidejű olvasást véghez vinni, de azért az 504 oldal az 504 oldal. :D (bocs Zsuzsi!)

Úgy, de úgy megszerettem én ezt a Strike nyomozót, hogy na! Már múltkor is hasonlítgattam Harry Hole-hoz, és ez a Deja Vu most csak tovább erősödött.

Kicsit jobb helyzetben van most Strike, mint az előző részben, hiszen van most már egy tetőtéri kis lyuk az iroda fölött, ahol meghúzhatja magát, ráadásul anyagilag is picit, tényleg csak picit jobb a helyzet.

Lula Landry gyilkossági ügyének sikeres felgöngyölítése nagy hírnevet szerzett az irodának, az újabb ügyfeleket rendre várólistára kell helyezniük.

Amikor viszont a híres regényíró Owen Quine felesége keresi meg a nyomozót, hogy kutassa fel a férjét, mivel jó pár napja nem hallott felőle, minden porcikája jelez Strike-nak, hogy ez az ő ügye lesz!

Természetesen(?) Robin is mellette van, hiszen bármilyen hízelgő állásajánlatokat kapott, számára mindennél vonzóbb, hogy az izgalmas ügyekben ott legyen emellett a nagy, szőrös medve mellett. Kettejük kapcsolata - a problémák, személyiségi különbözőségek ellenére - nagyon jó, egy csomó dologban kiegészítik egymást. Ráadásul Robin a titkárnői feladatokon kívül egyre inkább ráérez a nyomozói/megfigyelői munkára is. És hát ez minden vágya...

Ez az új ügy ismét rengeteg szálon fut, nagyon sok a nyom, mégsem elég semmire. Bár Quine az utolsó, kiadatlan, mégis kiszivárgott regényében részletesen leír egy szörnyű, horrorisztikus, aberrált gyilkosságot, a képek mindvégig szimbolikusak, megfejtésük így óriási fejtörést okoz mindenkinek.

Az sem könnyíti meg a dolgot, hogy ugyanilyen módon kivégzett holttestet találnak egy elhagyatott házban, szinte szóról szóra megegyezve minden részlettel, amit a könyv tartalmaz.

A gyilkossági ügyben a rendőrség első számú gyanúsítottja maga a feleség, de Strike kitartóan hisz annak ártatlanságában. Attól, hogy őt kizárja a feltételezett tettesek köréből, nem lesz könnyebb a dolga, hiszen ettől függetlenül számtalan beteges életvitelű, furcsa szerzet kerül a látókörébe, mint esetleges indítékkal rendelkező személy.

Az egészségi állapota sem segíti a hatékony munkát, hiszen csonkolt lába egyre inkább fáj, sem lépcsőzni, sem autót vezetni nem nagyon tud. De szerencsére Robinra mindig számíthat.

Annak ellenére, hogy jól megvannak, kapcsolatuk továbbra is kimért, távolságtartó, bár ebben a részben már jobban közelednek egymáshoz, a nagyobb bizalom is teret kap beszélgetéseikben.

Mindkettejük küzd magánéleti/egészségügyi problémáikkal. Robinnak sem könnyű a helyzete, hiszen vőlegényével nem éppen fényes a kapcsolatuk, ráadásul esküvőjüket is el kellett halasztaniuk egy nem várt esemény miatt. Az is aggasztja a lányt, hogy a két férfi ki nem állhatja egymást, főként a vőlegény Cormorant. A nyomozó pedig még mindig küzd volt menyasszonya szellemével, nem tudta teljesen lezárni azt a kapcsolatot.

Nagyon nagy érdeklődéssel várom a folytatást, leginkább Robin és Cormoran kapcsolatának alakulásával kapcsolatban. Néhol kicsit túltolta a leírásokat "Robert", mégis letehetetlen, izgalmas kis könyvek ezek. :D

Tippem, sejtésem sem volt a végkimenetelt illetően, csak amikor már az orrom elé tolták a megoldást. Jellemző!

Izgalmas kis könyv volt, végig tele váratlan fordulatokkal. Tényleg szeretem az olyan történeteket, amikor komplett megoldásokat állítok már össze magamban, aztán borul minden, mint a bili. Aztán amikor újból összerakom a végkifejletet, természetesen az az elmélet is összedől, és a végén csak nézek, hogy uhhh, erre nem számítottam.

Huszonkilenc évvel ezelőtt egy két éves kislány eltűnik az amerikai Manson városából. Akárhány forró nyomot is követnek, egyszerűen nem találják a megoldást, sem a kislányt, sem élve, sem holtan.

 

Előreugrunk az időben évtizedeket, és egy ismeretlen állít oda az ausztrál Kimhez az egyetemen, hogy ő biztosan tudja, hogy ő az az "elveszett" kislány, aki sok-sok évvel ezelőtt eltűnt a szülői házból.

 

Ez az idegen már csak tudja, hiszen az eltűnt gyermek fiútestvérének vallja magát, aki azóta sem tudott belenyugodni húga hiányába, a felderítetlen esemény következményeibe. Az évek folyamán soha nem hagyta abba a nyomozást, bizton hitt benne, hogy rálel elveszett testvérére.

 

Kim nyilván sokként, fenntartásokkal fogadja a hírt, elképzelhetetlennek tartja, hogy a fiú igazat mond. Bár ahogy telnek a napok az információ közlése óta, egyre inkább forognak a gondolatai, és merülnek fel benne válasz nélküli kérdések. Például, hogy valóban igazak lehettek-e anyja indokai arra, hogy miért nem talált sosem magáról 2 évesnél korábbi fényképeket. Az anyjától már nem várhat válaszokat, mivel pár éve meghalt.

 

A DNS-teszt aztán minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy valóban a bátyja látogatta meg. A "családját" hátrahagyva, pikk-pakk az Egyesült Államokban találja magát a fiúval, hogy maga járjon utána, mi is történt olyan sok évvel ezelőtt.

 

Itt aztán végképp elkezdődnek a bonyodalmak. Kim összetalálkozik több, vér szerinti családtagjával. Ezek a találkozók így-úgy sülnek el, nyilván mások sem tudnak mit kezdeni a helyzettel ennyi év után, így nem meglepő, hogy a reakciók is különfélék, néhol elég szélsőségesek.

 

Egyáltalán nem könnyű ez a helyzet, de amikor az embernek a saját identitását kell rendbetenni, a helyére illeszteni, pláne felnőttként... hát, nem irigyeltem a nőt.

 

Amerikai kisvárosi hangulat, sejtelmes szekta ijesztő működése a közelben, rejtegetett családi és egyéni titkok, amelyek, ha akkor régen kiderülnek, talán nem történik meg a tragédia.

 

Szélsőséges érzelmeket váltottak ki belőlem a szereplők. Köztes állapot nem nagyon volt, de többen voltak rémisztően ellenszenvesek, köztük maga a főszereplő is. Ettől függetlenül izgi és kiszámíthatatlan volt.

Amikor jól megy sorunk, fiatalok vagyunk, előttünk az élet, nehéz elképzelni, hogy egy pillanat alatt minden romba dőlhet.

 

Ha a halál bekopogtat az ajtón, akkor a legnehezebb talán az ittmaradottaknak. Amikor még egy lélegzetvétel is nehezére esik az embernek, nemhogy a normális élethez való visszatalálás útját megtalálni.

 

Autumn, Shay és Logan története, akik a zene által ismerkedtek meg, de a halál közbeszólt. Mindhárman elveszítenek valakit, amit nagyon nehezen tudnak feldolgozni.

 

Fiatalok, tele érzelmekkel, tervekkel, de most már másképp kell élniük. Képtelenség ugyanúgy. Ki-ki a maga módján, egyedi terápiával próbál a felszínen maradni. Összeszorult szívvel figyeljük, hogyan próbálják feldolgozni a gyászt, amikor szavak nincsenek. De akkor mi vagy ki segít?

 

A könyv nem hagyja szárazon a szemeket. Folyamatosan felmerül a kérdés, hogy mi lett volna, ha...? Éppen ezért is, mélyen elgondolkodtat azon, hogy értékeljük, amink van és amíg lehet. Hogyha ennek vége, hogyan tovább?! Nehéz, de túl kell élni!

Sok meghatározó, hosszantartó vagy akár rövidke kapcsolat indul véletlennek tűnő találkozásból. Eleinte nem is tulajdonít nagy jelentőséget az ember a pillanatnak, utólag mégis felerősödik a kép, amikor megpillantotta a másikat.

 

Egy "Clara vagyok"-kal indul a két főszereplő története, ami aztán változatos, különleges helyszínekre, csodás romantikus pillanatokba vezet el minket a karácsonytól szilveszterig tartó pár napban.

 

Nem nagyon találunk benne párbeszédeket. Ha igen, azok is nagyrészt a saját gondolataikban játszódnak le, illetve visszaemlékeznek a beszélgetéseikre.

 

Mélységeiben ás le a szereplők lelkébe, töviről-hegyire megismerhetjük gondolataikat, érzéseiket, vágyaikat. Folyamatosan elemezgeti egyik és másik lelki világát, mit miért és hogyan gondolt, annak mi a következménye, és egyáltalán, nem-e pont fordítva értette? Stb. :)

 

(Ez nekem nagyon ismerős terület, szépen ki tudom én is vesézni a legegyszerűbb mondatokat, gondolatokat, oda-vissza, keresztül-kasul, aztán kezdem az egészet elölről, más szempontok szerint. :D)

 

A téma köztük változatos. Színház, zene, ételek, művészet, mindenféle belefér. Nem unatkoznak egymás mellett, és saját magukkal is jól elvannak.

 

Különleges mindkét ember, így természetesen a kapcsolatuk sem lehet hétköznapi. Bár kívülről akár úgy is tűnhetne. Ugyanúgy eljárnak szokványos helyekre, akár társaságba, akár egy moziba, akár egy vacsorára, mégis olyan fura minden. Vagy épp nem! Kinek mi!? Épp ezért el sem tudtam dönteni, hogy összevalóak-e vagy sem. Persze nem is kellett feltétlenül ezt eldöntenem, de elkerülhetetlen volt, hogy gondolkodjak ezen is.

 

Egy nagyon picit nekem vontatott, lélekrágcsálós volt, némely hosszú-hosszú monológ alatt bevallom, átlapoztam. Mindezektől függetlenül érdekes, különleges történetet olvashattam, szép gondolatokkal, fantáziadús leírásokkal. Lehet, hogy elkapkodtam az olvasást, idő kell ehhez a könyvhöz, hogy megrágjuk, átgondoljuk, megemésszük.

John Banville, aki szépíróként elnyerte a Booker-díjat, most valami újjal, mással jött elő. Humoros krimi az 50-es évek Amerikájából, amelynek főszereplője Philip Marlowe, a nyughatatlan, láncdohányos, nőcsábász magánnyomozó.

Túl sokat nem foglalkoztatják őt megbízásokkal, úgyhogy unalmában bőven ráér kukkolni a szemben lévő házban dolgozó, állandóan veszettül gépelő titkárnőt.

Mindennapjai felbolydulnak, amikor belép az irodájába egy gyönyörű nő, aki arra kéri, keresse meg szeretőjét.

Nyilván nem lesz ennyire egyszerű a dolga. Ráadásul a bonyodalmak egyre csak fokozódnak. Először csak a nő illata bódítja el, később már az érzelmei is egyre inkább mélyülnek el a másik felé.

A dolog azért is nehéz és egyben érdekes, mert Nico Petersonról, akinek a felkutatására bérli fel a nő, egyértelmű jelek és bizonyítékok állítják, hogy meghalt. Ennek ellenére valaki mégis élve látta San Francisco-ban...

Nagyon sok kérdés merül fel a nyomozás során, érdekek-ellenérdekek kerülnek napvilágra, és már nem is annyira hihetetlen, hogy esetleg egy megrendezett halálesetről van szó. De akkor hogyan tudják mégis a hullát kétségtelenül beazonosítani a keresett személlyel?

Az 50-es évekbeli alkoholgőzös, cigarettafüstös környezetben játszódó események könnyen képkockákká váltak a szemeim előtt, pillanatok alatt megelevenedtek a jelenetek. Tökéletesen beleilleszkedtek a szereplők ebbe díszletbe, és én is a történetbe.

Fanyar, egyedi humor, intelligencia jellemzi a regényt.

Amikor kézbe vettem a könyvet, alapvető információkkal nem voltam tisztában, illetve helyesebb az a megfogalmazás, hogy fogalmam sem volt róluk. Az egyik, amiről fentebb már írtam, hogy az írói álnév kit takar (és nemsokára jövök A tengerrel is...), a másik infó pedig, hogy Philip Marlowe-t már megszemélyesítették az eredeti Raymond Chandler-féle történetben. Párhuzamot nem tudok vonni, összehasonlítást nem tudok végezni, mivel csak ezzel volt dolgom. De ez kétségtelenül belopta magát a szívembe. :D

Régóta tologatom a polcon ide-oda ezt a könyvet. Nem is értem, miért halogattam, hiszen kiváló írás!

A krimiket régen faltam, de az utóbbi időben valahogy kimaradtak az életemből. Ha már visszatérnek is valamelyest, akkor minimum ilyen legyen. Intelligens, humoros, megfejthetetlen (bár most azért voltak sejtéseim az elejétől fogva, he-he...). Az előjelek ellenére rengeteg csavar volt benne, ami folyamatosan újraírta az egészet bennem.

Van egy Harry Hole-féle főszereplő nyomozónk, akit itt most Cormoran Strikenak hívnak, de kiköpött mása volt a kedvenc karakteremnek. Kissé alkoholista, depressziós, lepukkant mackó, aki minden negatív látszat ellenére állat jó pasi. Fogyatékossága nem csekély, hasa mélyen lelóg, egzisztenciája a nullán, mégis ragadnak rá a jobbnál jobb nők.

Van egy kisugárzása, ami a lapokon keresztül is vág, kétség sem merül fel az emberben, hogy maga is megborzongana, ha szembetalálná magát vele.

A népszerű topmodell egyik éjjel kiugrik(?) az ablakon és rögtön meghal. Természetesen a sajtó rögtön keselyűként ugrik az ügyre, a családtagok, ismerősök pedig próbálják meglovagolni a negatív hír keltette hullámokat.

Egy régi ismerős keresi fel Cormorant, hogy nyomozza ki, mi történt valójában, mivel meg van róla győződve, hogy nem öngyilkosság történt, hanem Lulát meggyilkolták, valaki kilökte őt az ablakon.

A nyomozó éppen élete kálváriájának legalján van, az anyagi helyzetével együtt. Magánéleti problémák miatt az irodájában tölti az éjszakákat egy kinyitható ágyon. Ha mindez nem lenne elég, egy állásközvetítő cég még egy kéretlen titkárnőt is a nyakára küld, akit végképp nem tud kifizetni, meg egyáltalán, hagyja őt mindenki békén!

Az szinte pillanatok alatt kiderül, hogy Robinnal egy hullámhosszon vannak, bár mindketten tartják eleinte a két lépés távolságot. Nem tart ez sokáig, mert mindkettőnek szüksége van a másikra. A nyomozónak jól jön a lány diszkréciója, maximalizmusa, kedvessége, a lány pedig mindig is ilyen kalandokra vágyott, még akkor is, ha százszor jobban fizető állásokat ajánlanak neki.

Közösen erednek nyomába az állítólagos tettesnek, percről percre gyűjtik az újabb információkat. Rengeteg szereplő bejön a képbe, potenciálisan sokuknak lehetett oka, hogy a lány halálát kívánják.

Maga a bűntény(?), a nyomozás nem is annyira lényeges vagy izgalmas, inkább az odavezető út, ahogy lassan kibontakozik az apró részletek által a történet. Az egyszerű krimiből kinőnek a tökéletes karakterábrázolások, érzékletes helyzetleírások.

Nem is titkolt szándék, hogy erre a két emberre lett írva ez a történet. Nagyon szerettem ennek a két teljesen más karakterű embernek a közös munkáját. Ahogy kiegészítették egymást, pedig erre a lehetőségre gondolt volna az ember a legkevésbé.

Azért azt gondolom, nem kell leírni, kit takar a szerzői álnév?! :D Teljesen el tudtam vonatkoztatni, olyan, mintha nem is ugyanaz írta volna a kettőt. És ez nem értékítélet, teljesen más a kettő.

Misztikus történet egy anyáról és lányáról, akiket nagyon sokáig elkerül a boldogság. Nagyon szomorú történet az övék, mert nem elég, hogy a körülmények mind ellenük játszanak, a hatéves kislánynál fokozottan jönnek elő a trauma által okozott következmények.

Annát férje, Toby cserben hagyja, magukra maradnak a kislánnyal, Avával. Ez a helyzet önmagában sem könnyű senkinek sem.

Annánál ez azért is szörnyű, mert gyermekkora is hasonló nélkülözéssel, boldogtalan évekkel telt, így nagyon erőt sem tud meríteni a múltból, de a súlyosabbnak tűnő megpróbáltatást Ava éli át, aki védekezésül némaságba burkolózik.

Pár nap múlva ugyan újból elkezd beszélni, de azok mind, egytől-egyig furcsaságok. Eleve az anyját keresi, aki mindvégig mellette van, utána pedig egy Fóka nevezetű helyről kezd beszélni olyan módon, mintha tökéletesen ismerné azt a helyzet, járt volna már ott. Teljesen valóságos helyszínnek tűnik, de igazából a valóságban nem ismerheti azt a helyet. Anna a sokkhatásnak tudja be, de így is mindenképp ijesztő. Persze az sem nyugtatja meg Annát, hogy egy idő után kiderül, hogy amikor az anyját keresi a kislány, nem róla beszél, hanem az "igazi" anyjáról...

Na itt azért én beparáztam, sosem bírtam a horrort! :D

Addig fokozódik mindkettejükben a nyugtalanság, hogy Anna tudja, addig nem áll helyre a rend, amíg fel nem keresik ezt a Fóka nevezetű helyet, legyen az bárhol.

Amikor eljutnak erre a képzelődésnek hitt helyre, tovább játszódik a kislány fantáziavilága, bár egyre erősebben. Vízi világ veszi őket körül ezen a gyönyörű skót szigeten, ahol szép lassan egyre több mozaikdarabka kerül elő.

Elkezdődik egy folyamat, amely alatt mindkettejük egyre inkább próbálja feldolgozni a régmúlt történteket. Nem könnyű egyikőjük dolga sem, de muszáj keresztülmenniük ezen az úton.

Anna sivár, szeretet nélküli gyermekkora arra mindenképp "jó", hogy most minden erejét összeszedje, hogy csak kislányára koncentráljon, próbálják megtalálni a gyógyulás, lelki béke útját. Ha egyáltalán erre van szükség...

Fogalmam sincs, mit tennék hasonló helyzetben. Az tuti, hogy a frász jönne rám, de nyilván megpróbálnék én is előbb-utóbb a mélyére ásni, mi miért történik.

3/5

Jó sok szálon futó, II. világháború alatt játszódó történetet írt le Nichols, tele romantikus, szívhez szóló eseményekkel.

A karácsonyi időszakban olvastam, és pont jó időtöltés volt, amikor túl sokat nem kellett gondolkodni, csak ráfeküdni a hullámokra és sodródni a történetben (hú, ez kicsit nyálas lett... :D ). 

A történet egyik főszereplője Sheila, aki egy bombázás következtében elveszti otthonát és családja legnagyobb részét. Teljesen egyedül, hajlék nélkül marad a szétbombázott London utcáin, fogalma sincs, hogyan tovább.

Nyilván az élet nem áll meg, előbb-utóbb muszáj megoldást találnia. Több ideiglenes szállás után eljut egy rokon özvegyasszonyhoz, aki mérhetetlen sznobságból áradó gonoszsággal viseltetik iránta. Nem úgy a másik főszereplővel, Prue-val szemben, aki szintén nála száll meg. A különbség a két lány között, hogy Sheila szegény családból származik, ráadásul ahogy később kiderül, régmúlt sérelmek is közrejátszanak az öregasszony frusztráltságában, Prue viszont nemesi családból származik, így fontos a látszatot megőrizni, hajbókolásból sosem elég.

A két lány szinte azonnal nagyon jó barátságot köt egymással. Prue munkát is szerez Sheilának, bánatukat is megosztják egymással, így kicsit könnyebb átvészelni a tragédiákkal terhes napokat.

Persze mindketten fiatalok, így a szerelem sem kerüli el őket, de egyiküknél sem egyszerű az eset. A háború és persze az élet egyéb fonákságai is megnehezítik mindkettőjük párkapcsolatát.

Izgalmas volt betekinteni a Bletchley Park falai mögé, ahol titkos kódfejtő csoportok működtek. A két lány itt dolgozik, persze szigorú titoktartási kötelezettséggel. A fontos feladatok talán némileg enyhítik, egy időre feledtetik a fájdalmakat.

Mint az elején írtam, nagyon sok szereplőt vonultat fel az írónő, így folyamatosan történtek az események, volt kiért izgulni állandóan.

Rengeteg tragédia történik, de a végére azért tartogat a könyv pozitív eseményeket is. Sok titok napvilágra kerül, az évtizedek óta elnyomott érzelmeket végre szabadjára lehet engedni.

A vége egy kicsit hirtelen lett elvágva, ott picit lehetett volna még a folytatást húzni, érdekelt volna.

Ó, az én kis lökött öregem és a simlis haverja visszatért. Ezzel újból sok-sok cikis helyzetet okozva nekem a járműveken (visítva röhögés visszatartása).

Sok fajta irodalmi stílust szeretek, mondhatni majdnem mindenevő vagyok, de az egyik kedvenceim a jól megírt abszurd humorú történetek. Lehet, hogy az ennek az oka, hogy én is irtózatos hülyeségeket vagyok képes gyerekkorom óta kitalálni, fantáziám végtelen.

Szóval Jonasson az egyik legszórakoztatóbb író a számomra, és remélem, hogy nagyon termékeny lesz a jövőben is.

Tulajdonképpen folytatódik ott a történet, ahol befejeződött az előző rész. A két jóbarát, Allan és Julius a sok-sok milliót költi épp egy trópusi nyaralóhelyen. Jó dolgukban nem tudják, mit tegyenek, de a kalandok természetesen most is megtalálják őket.

Nyilván a nem túl visszafogott életmódjuknak köszönhetően is, nagyon hamar elfogy a pénzük, úgyhogy a luxusszállodában is kénytelenek idétlenebbnél idétlenebb kifogásokat találni, ami miatt késlekednek tartozásuk kifizetésével.

Születésnapi ajándékként felülnek egy léghajóra, ami ismét egy nonszensz ok miatt elszabadul, természetesen csupán kettejükkel a fedélzeten. Miután kifogyott a hajtógáz, a tengeren kényszerleszállást hajtanak végre, ahol naná, hogy egy észak-koreai hajó veszi fel őket. És hogy az abszurd legyen még abszurdabb, a hajó atomfegyver előállítására alkalmas hasadóanyagot szállít, nyilván nem legálisan.

Mikor kikötnek, hamarosan rádöbbennek, hogy egyenesen Kim Dzsongunnal lesz találkozójuk. És itt is egyértelmű, hogy a hasadóanyag immáron az ő "tulajdonukban" van. Ezzel az aktatáskával császkálnak mindenfele, és erről környezetük mit sem sejt. Alkudoznak, üzleteket próbálnak kötni, lényeg a lényeg, hogyan tudnának még több pénzt szerezni, pótolva hülyeségeik költségeit.

Hogy ebből a helyzetből hogy jutnak el a koporsókészítésig és a jövendőmondásig, hát tessék elolvasni, nem férne ide a sok hülyeség! :D

Fergeteges találkozásokra kerül sor nagyhatalmi vezetőkkel. Kezdve Kim Dzsonguntól Merkelen keresztül, egészen Trumpig, az aktuális világpolitikai helyzetet kicsit sem kihagyva.

Hogy lehet ennyi marhaságot egy könyvbe töményen beleírni? Nagyon bírom, és mint ahogy az elején is írtam, engem az ilyen jellegű írások nagyon tudnak szórakoztatni. Igazi kikapcsolódás!

Szokatlan volt, hogy nem kell ismét hosszan várakozni egy újabb Jodi regényre. :) Boldog voltam nagyon!

 

Első nekifutásra úgy tűnik, az alaptörténet akörül forog, hogy abortuszpártiak, illetve -ellenesek vagyunk-e!? De úgy gondolom, ebben a történetben ez másodlagos kérdés volt. Nem mintha ne lenne égetően fontos és mindig is aktuális világszintű társadalmi probléma, de talán alapvetően mindenki tudja magáról, merre húzza a szíve, értékrendje.

 

Érdekes volt szembesülni azzal, hogy mégsem ez volt a fókuszban, hanem sokkal inkább az egyéni, illetve családi drámák. Rokonok, ismerősök, kollégák kapcsolata van szétszedve atomjaira, amelyet sokszor nem is érintett az abortusz kérdése.

 

Sokszereplős a történet, emiatt bőven van min rágódnunk, hiszen egy-egy életbe is olyan sok tragédia, feldolgozni való esemény fér bele, ami elég is lenne, de itt a tragikus esemény kapcsán beleláthatunk mindegyikőjükébe.

 

Nem árulok el titkot, hiszen a fülszöveg is tartalmazza, hogy a tragikus esemény egy terrortámadás. Egy középkorú férfi fegyverrel, feldúltan ront be egy abortuszklinikára Mississippi államban. Többen tartózkodnak az épületben, többek épp abortuszra készülődve, de van aki épp túlvan rajta.

 

Az abortuszellenes háborgókat már nagyjából megszokták, szinte együtt élnek velük, hiszen minden egyes nap az épület előtt tüntetnek, különböző módokon fejezik ki nemtetszésüket. A beavatkozásra érkezőket inzultálják, többféle módon próbálják meggyőzni őket, hogy álljanak el tervüktől, tartsák meg magzatukat.

 

Ez a fegyveres támadás nyilván teljesen más kategória, és sajnos a való életben is nap mint nap hallunk már hasonló helyzetről.

 

A rendőrség, a terrorelhárítás óriási erőkkel érkezik a helyszínre, köztük Hugh McElroy, a túsztárgyaló is. Azt abban a pillanatban még nem tudja, hogy lánya és nővére is bent tartózkodik a klinikán, azt meg pláne nem, hogy mi okból.

 

Ahogy megismerjük a pánikhangulatú kiinduló helyzetet, innen haladunk visszafelé óráról órára az időben. Szép lassan összeáll a kép, ki miért, hogyan került oda, milyen élethelyzetben érte ez a támadás, van-e kiút, van-e remény!?

 

A szereplők összetétele nagyon sokrétű, sok színű, és még csak nem is feltétlenül az abortusz vagy annak ellenzése köti össze őket. A szívünkhöz nőnek (vagy nem...), és ökölbe szorított kézzel szorítunk, hogy túléljék. Nem elsősorban a támadásra gondolok, bár az is feltétele nyilván!

 

Az én álláspontom, véleményem az abortusszal kapcsolatban megingathatatlanul egy oldalon áll, ezen semmiféle meggyőző erő nem tudna változtatni. De ahogy az elején említettem, ez itt most úgy érzem, nem is volt cél, ezen agyalni szinte végig nem is jutott eszembe.

 

Picoult nem lankad, évről évre tartja a nagyon magas színvonalat, igényességet, és hihetetlen nagy háttérmunkáról tesz tanúbizonyságot.

És ismét egy csodaszép borító, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Elsőre megfogja az embert. A cím is sokat sejtet, szóval mindenképp nagyon kíváncsian vártam, hogy a történet is ugyanilyen vonzó lesz-e?

 

Nem igazán vidám történet, de nem is mindig arra van szüksége az embernek. Már az első soroktól belemélyed az ember a fotelba, ha épp nincs kánikula, magára teríti a kockás plédet, és egy bögre forró teával máris tökéletes a hangulat.

 

Az idős főszereplő, Doris élete rendkívül tele volt megpróbáltatásokkal, aki élete alkonyán is tele van reménnyel, bízik abban, hogy az élet jó, még ha az nem is bánt vele kesztyűs kézzel.

 

Stockholmban él magányosan, betegen, majdhogynem magatehetetlenül, és nap mint nap elővesz egy kis füzetet.

 

A mai világban ugyan már nem jellemző, de régebben ahogy sokunknak, Dorisnak is van egy jegyzetfüzete, amiben az ismerősök nevét vezeti. Ide mindenki bekerül, akivel csak találkozott és fontos volt az életében. Szokása, hogy aki meghalt, annak a nevét áthúzza. És ahogy lapozgatja, rádöbben, hogy már alig van áthuzatlan név. Ezzel együtt törnek fel benne az emlékek, visszatérve az egészen fiatal éveihez, és ezáltal mi is egyre inkább mélyedhetünk el a múltban.

 

A külvilággal nagyon kevés kapcsolata van. Időnként szociális gondozók érkeznek hozzá, hogy a mindennapi, alapvető szükségletei kielégítésében segítsék. Ha éppen nem feledkeznek meg róla... A másik kapcsolata Jenny, a húga unokája, aki másik kontinensen él, így csak skype-on tartják a kapcsolatot. Dorisnak ezek a pillanatok a legfontosabbak az életében.

 

Elhatározza, hogy Jenny kedvéért memoárt készít azokról az emberekről, akik a noteszben szerepelnek, hogy ne vesszenek el a feledés homályában.

 

Ugrálunk a jelen és a múlt között. Egyik sem túl vidám, mert a jelenben Doris kórházba kerül, a múltban pedig a folyamatos megpróbáltatások részesei lehetünk. Szép sorjában az összes névvel megismerkedünk, kezdenek összeállni a mozaikdarabkák, ki milyen szerepet töltött be Doris életében, hogyan alakították ezt a nehéz utat.

 

Az egész emlékezés arra is jó, hogy Doris az utolsó napjaiban átgondolja, dönthetett-e volna másképp bizonyos helyzetekben? Vajon az óriási szerelem valóban az volt-e? És vajon él-e még az adott személy?

 

Közben Jenny is Svédországba érkezik, hiszen érzi ő is, hogy idős rokonának az utolsó napjaiban a lányra van a legnagyobb szüksége.

 

Időben és térben is nagy távolságokat tesznek meg, az érzelmekről nem is beszélve. Egy tartalmas, ám mégis szomorú élettörténet, aminek a vége happy end, ha az azt jelenti, hogy az ember végül megnyugvással, békességben távozik az élők sorából. 96 évbe rengeteg minden belefér, de az utolsó percekbe talán még több. A legfontosabbak!

Hű, igazi hullámvasúton ültem, amelynek azt sem tudtam, hol az eleje, hol a vége. Elindult ugyanis valahonnan a történet, és ekkor még kényelmesen ültem a hintaszékemben, fantasztikusan éreztem magam, tudtam, hogy nagyon jó könyvet találtam. De aztán, ahogy egyre inkább haladtunk előre (illetve időben visszafelé) a történetben, fokozatosan fészkelődni kezdtem, hogy várjunk csak, mi lesz ebből, hová jutunk!?

 

Szeretem a kiszámíthatatlan történeteket, amikor jól meg tudnak lepni. Így volt ez most is.

 

Szóval belecsöppennünk ugyan egy tragédiába, de mégis valami végtelen békességet érzünk, mert egy idős pár békés, szeretetteli kapcsolatába helyezkedhetünk bele, jó pár évtizeddel a hátuk mögött. És bár a tragédia beárnyékolja a történet elejét, ahogy minél jobban megismerjük a szereplőket, kezdjük megérteni a miérteket. Legalábbis próbálkozunk.

 

Mindvégig érezteti velünk a szerző, hogy valami óriási titok lappang a háttérben, de bevallom, bennem fel sem merült a lehetőségek között az, ami a múltban történt.

 

A két főszereplő Robert és Emily, akiknek nagyon régre nyúlik vissza megismerkedésük. Az ő történetüket, de még milyen történetüket ismerhetjük meg a regényben. Olyan viszontagságokon mennek át, amelyeket nem élhet túl semmilyen kapcsolat, csak akkor, ha olyan mérhetetlenül szeretik egymást, hogy akár a halálba is rohannának a másikért. Kettejük kapcsolata pont ilyen. És bár hihetetlen, szinte feldolgozhatatlan dolgok történnek kapcsolatukban, az ő esetükben a szerelem győz. Persze ennek nem kicsi az ára, de ha a halált vállalnák a másikért, akkor egy kis szenvedés bele kell, hogy férjen.

 

Persze az izgalom, és a nem várt befejezés kellemes volt, nekem az egész elég életszerűtlennek tűnt, nehezen tudtam beleképzelni magam az adott szituációba. Szerintem én hanyatt homlok menekülnék az ilyen helyzetek elől. De ez a két ember mégis megtalálta valahogy a saját maga boldogságát, és ez így volt jól.

Ebben a forróságban igazi jó kis kikapcsolódásra alkalmas történet. Nagyon jól eltalált borító teszi még vonzóbbá a történetet. Nem hinném, hogy van, akit ne venne le a lábáról. :-)

 

Kissé ijesztő eseménnyel indul be a cselekmény, de később is lesznek para dolgok benne. :)

 

Laurent talál egy női táskát. Nem sokat vacakol, pár perc gondolkodás után hazaviszi, és elkezdi kipakolni, tanulmányozni. Nyilván sok kérdést felvet egy talált táska, de ami először jut az ember eszébe, az a tolvajlás. Legalábbis nekem nagy valószínűséggel ez lenne az első gondolatom.

 

Laurent később sem lesz a gyakorlatiasság nagymestere, így elég későn esik le neki, hogy kb. mi lehet az elhagyott táska története.

 

Olyan igazi kis franciás tartalma van a táskának. Van benne parfüm, mobiltöltő, hajcsat, dobókocka..., de ami a leginkább felkelti a férfi érdeklődését, az egy piros kis notesz.

 

Egyre inkább belemélyed a noteszben található feljegyzésekbe, ennek hatására pedig egyre jobban kezd kötődni az ismeretlen nőhöz.

 

Vannak bizonyos nyomravezető jelek, ezeket el is kezdi követni, így ráakad a nő lakására, de a nőnek hűlt helye.

 

Innentől számomra kicsit para volt a dolog, bár gyanítom, az írónak ez egyáltalán nem volt célja.

 

Laurent megismerkedik a notesz tulajdonosának egyik ismerősével, viszont a kommunikáció pontatlansága, hiányossága miatt egész fura dolgok kezdenek alakulni. Olyannyira, hogy ha esetleg hasonló helyzetbe kerülnék, nem szeretném, hogy egy Laurent-féle fickó találja meg a táskám. :-) Pedig tényleg kedves kis krapek, csak valahogy félrecsúsznak nála a dolgok.

 

Nem kell azért begyulladni, Laurent nem pszichopata, ő maga sem sejti szerintem, hogy úgy viselkedik. :-) Telnek a hetek, ő pedig próbál még közelebb kerülni a nőhöz, bár még mindig nem találkoztak. Ennek ellenére ő nap mint nap a lakásában tartózkodik.

 

Szerintem nem lövök le semmilyen poént, de ez egy könnyed, szerelmi történet, egyértelmű happy enddel. Sokszor őrjítő kényszert éreztem, hogy megmondjam Laurentnek, hogy ne szerencsétlenkedjen, lépje már meg a helyes lépést. De kivártam! :-)

 

Bár már a nyár végén tartunk, de egy strandolós, egynapos pihenéshez kiválóan alkalmas könyvecske A piros notesz.