Erika
Szívszorító érzés még most is, kb. 2 héttel az olvasás után. Másrészt - ezt már többször is leírtam - addig jó, amíg emlékeztetnek minket, hogy mi történt. Nem szabad hagyni, hogy a feledés homályába vesszen.

Edith Eva Eger túlélte Auschwitzot, ami épp elég lenne a történethez. De ebből a könyvből megismerhetjük az azóta eltelt évtizedeit, hogyan próbálta meg feldolgozni az ott történteket, ezzel segítséget nyújtva hasonló vagy esetleg teljesen más traumát átélt embertársainak is.

Arról, hogy mit éltek át a deportált zsidók a koncentrációs táborokban, már nagyon sokat hallhattunk, olvashattunk, számtalan film is feldolgozta. Azt nem hinném, hogy bármennyiszer is találkozunk egy-egy ilyen történettel, elegendő lenne, hogy meg is értsük, fel is tudjuk fogni, hogyan lehet ezt ép ésszel feldolgozni, ha egyáltalán túlélték.

De aki azon szerencsések között volt - mint például Edit -, hogy élve kijutottak onnan, azoknak hogyan tovább??? Folytatódhat egyáltalán az élet? Van még bármi ezen a földön, amiért érdemes reggelente felkelni? És ha esetleg mégis akad bármi, ami életben tartja az ember, hogyan lehet együtt élni azokkal az emlékekkel?

Edit végtelen őszinteséggel tárja elénk az elmúlt évtizedek történéseit.

Évek múltán, mikor már egyre tisztábban értette a lélek, az elme dolgait, fő üzenete az lett, hogy a legnagyobb börtön a saját elménk, és mindig van választásunk, hogy ezt hogyan "használjuk". Mivel a múltat kitörölni, megváltoztatni nem lehet, azzal kell kezdenünk valamit, amink van. Ott pedig már dönthetünk, hogy milyen úton indulunk el.

Amerikában végzett pszichiáterként rengeteg emberen segített. És hát ha egy ilyen tapasztalatokat átélt emberre nem hallgatnánk, akkor kire!? Minden oka meglett volna, hogy gyűlölje az egész világot, az embereket. Ezt végül is meg is tette, de tudta, hogy a gyász időszaka után újra fel kell építeni az egész életét, át kell alakítania a gondolkodását.

Azt gondolom, hogy az az optimizmus, életszeretet, kedvesség, érzékenység, ami őt körülöleli, mindenképpen fő pillérei voltak annak, hogy sikerült talpon maradni, és egy nagyon is sikeres pályát végigfutni, boldog családot létrehozni, megőrizni.

Nem tudom, hogy van-e ember (a kétkedőket, holokauszttagadókat is beleértve), aki elolvas egy ilyen történetet, nem borul le rögtön sírva, elgondolkodva, hogy ki vagy mi is az ember!?

5/5

Libri, 2017
Fordította: Farkas Nóra
Eredeti cím: The Choice
424 oldal
Erika
Egy szuszra olvastam el a folytatással együtt. Letehetetlen, sodor magával. Kikapcsol, felkavar, és még utána is sokáig benne élsz.

Nem ritka olyat hallani, hogy a sport fanatikussá tesz, és egy ember sodor magával több ezret is akár.

Ebben a történetben egy kisváros, Björnstad lakosaival ismerkedünk meg, akik szinte kivétel nélkül a helyi hokicsapat megszállott szurkolói. Valóban szükséges egy ennyire szélsőséges jelzőt használni, mivel sokan az életüket is odaadnák a csapatért. Aki pedig ennyire nem elvakult, az azért adná oda az életét, aki azt a hokicsapatért áldozná fel.

Arra is lehetne következtetni, hogy mivel mindenki egy célért "küzd", az összetartozás, összetartás egyértelműen jelen van. De túl egyszerű lenne úgy a történet

Rengeteg más szempont is megjelenik időközben, és egyre inkább kirajzolódik, hogy itt nem elsősorban a hokira fogunk figyelni, hanem a tűpontosan és mély részletességgel ábrázolt jellemekre, jellemtelenségekre.

Ijesztő módon alakulnak az események, a célok megvalósulásának érdekében egy idő után már bármire képesek azok is, akikről nem is gondolnánk. Az erkölcsi határok, értékrendek totálisan elmozdulnak, és életbe lépnek a farkastörvények.

A feszültség a legelejétől fogva mindvégig ott van a levegőben. Amikor még nem történt semmi, akkor is kézzel fogható volt, hogy pillanatokon belül robban a bomba. Ez a bomba szétzilálja az egész közösség életét, már semmi sem lesz ugyanaz, mint azelőtt. Egyesek felrúgják az addig bevett szokásokat, szembeszállnak a hagyományokkal, a bürokráciával, a megfélemlítéssel, és kiállnak egymaguk egy egész közösséggel szemben. És ez elfogadhatatlan! Viszont élni kell valahogy tovább!

Backman igen jól ért a maradéktalan jellemábrázoláshoz, ezáltal olyan lélektanilag is elgondolkodtató történeteket hoz össze, ami az ember bőre alá fészkeli magát.

Lehet, hogy később a gyermekeimmel is elolvastatom majd, hogy még inkább megértsék a kirekesztettséggel kapcsolatos aggályokat, veszélyeket.



Ahogy írtam fentebb, hála az égnek azonnal kézbe tudtam venni a folytatást. Jó így benne maradni egy történetben.

Az előző részben történtek tulajdonképpen az összes lakos életére rányomta a bélyegét, minden gyökeresen megváltozott. Viszont a változások is mindig újat hoznak, az új pedig nem mindig kellemes, kényelmes, ahhoz is hozzá kell szokni.

A jellemek némiképp változtak, de ez sem sima terep.

A főszerepben most is a hoki van, illetve az azt bálványozva imádó emberek. A szereplők többsége maradt, így jó volt megfigyelni, kire milyen hatással voltak az előző szezonban történt szörnyű események.

A város ugyanaz, a csapat változott, de ugyanaz a cél. A kamaszok pedig a szemünk láttára válnak felnőtté, hordozva annak minden nehézségét.

Ugyanúgy megvannak a harcok, mint az előző részben, ugyanúgy megtörténik a tragédia, ahogy az előző részben, és ugyanúgy figyelhetjük, ahogy családok összeomlanak, újra összejönnek. Ismét fontos szerepet kap a lelkiismeret, annak túlcsordulása, illetve hiánya.

Benji egyértelműen a kedvencem lett, de szerintem ezzel nem leszek egyedül. Mindazokkal a dolgokkal együtt, amik taszítottak is benne.

Nem gondoltam, hogy az első részt felül lehet múlni, pedig de! Ott is annyi, de annyi érzelem, esemény halmozódott fel. Ebben a folytatásban sokkal inkább hozzám nőttek szereplők, talán ezért is érintett még mélyebben.

Jó kis társadalomrajz is volt egyben az egész történet. Jól mutatja, hogy mi emberek mire vagyunk képesek, amikor a nyers ösztönök, önző vágyak győznek a józan ész, az erkölcs felett.

Backmanról régebben nem volt olyan felhőtlenül jó véleményem, de ezt gyökerestül megváltoztattam!

5/5

Animus, 2017, 2018

Fordította: Bándi Eszter
Eredeti cím: Björnstad
384 oldal
Erika
Ez bizony a földhöz vágott!

A borító tökéletesen tükrözi a könyv hangulatát. Mérhetetlenül nyomasztó történet egy családról, akiket egy tragédia hoz újból össze. Aztán hogy ezzel a helyzettel mit kezdenek...

Én azt gondolnám, hogy ebben a helyzetben, amibe ők kerülnek, mindenki próbálja a lehető legjobbat kihozni magából, csak hogy megkönnyítsék a helyzetet. Tulajdonképpen ők is ezt teszik, de valahogy annyira bénán sikerül minden, egyszerűen nem tudják levetkőzni a tulajdonságaikat, amelyek szinte kivétel nélkül negatív módon törnek elő.

Három generáció tagjai jelennek meg egy helyszínen. Nagymama, lánya és az ő két gyermeke, egy fiú és egy lány. A fiú, Declan AIDS-es, végstádiumban van. Az az egyetlen vágya, hogy elszállítsák őt a kórházból nagyanyja tengerparti házához, és ott gyűljön össze a megmaradt család.

Ennek a családnak az elmúlt évtizedeit méltán jellemzi, hogy mit sem tudtak a fiú állapotáról, nemi hovatartozásáról is csak a testvére sejtette az igazat.

A három generáció nőtagjai évek óta nem beszéltek egymással, a legfiatalabb férjét, gyermekeit sem látták sosem.

A kényszerű összezártság természetesen előhozza az évek alatt elfojtott sérelmeket. Egészen a középső generáció gyermekkoráig ássák vissza magukat, már ott elkezdődtek a szőnyeg alá seprés műveletei.

Borzasztó volt nézni, ahogy kerülgetik a másikat, végletekig idegesítik egymást, a fiú kedvéért mégis mosolyt erőltetnek az arcukra, mintha minden rendben lenne.

A család mellett a fiú két barátja is elkíséri őket, akik szinte minden részletét ismerik Declan életének, állapotának. Nem mellesleg pedig a nők között is próbálják kisebb-nagyobb sikerrel a helyzetet tompítani, egyfajta mediátorokként közreműködni.

Hogy segítik-e a fiú tusáját a jelenlétükkel, nagy kérdés volt mindvégig. Én adott helyzetben végtelen nyugalomra vágytam volna. Ez a legnagyobb jóindulattal sem volt elmondható, sőt! Nem tudtam eldönteni, volt-e haszna összecsődíteni ezeket az érzelmileg igen üres, önző, kicsinyes embereket.

Ha másért nem, a regény miatt mindenképp hasznos volt!

A végén nagyon tetszett, hogy rám bízta a jövőt, nem rakott pontot a végére, szőhettem tovább a történetet. Bár én is egyfolytában a múltba tekintgettem vissza... (jellemzően)

Tóibín az egyik kedvenc szerzőm, ha ezt három könyv után mondani lehet. És miért ne lehetne? Meggyőzött már a Brooklynnal és a Norával is egyértelműen.

4,5/5

Park, 2019
Fordította: Greskovits Endre
Eredeti cím: The Blackwater Lightship
280 oldal