A futás és én már évek óta próbálunk barátkozni. Hol nagyobb, hol kisebb sikerekkel. Azt érzem, hogy nem az én első számú sportom, viszont amikor túl vagyok rajta, az olyan, de olyan jó érzés. Nem beszélve arról, hogy én mennyire becsülöm, tisztelem azokat, akik kitartóan, rendszeresen, fájdalommal-fáradtsággal nem törődve űzik ezt a sportot. Legyen szó élvonalbeli-, illetve hobbisportolóról. Talán az egyik legnagyobb kitartást igénylő sportág, hiszen annyira monoton, annyira egysíkú az egész. Pont emiatt nehéz nekem is összehangolódnom vele.

Az alábbi kötetben egy csodaszép történeten keresztül ismerhetjük meg Aganetha Smartot, akinek élete a futás. De mondhatjuk úgy is, hogy az élete nem működik futás nélkül.

Nagyon korán, gyermekkorában kiderül, hogy hihetetlenül gyors, és rettentő jól bírja a hosszú távokat. Életkörülményei, nagyszámú családja nem igazán tennék lehetővé, hogy komolyabban űzze ezt a sportot, de szerencsére olyanok is felfigyelnek kimagasló teljesítményét, akik tudnak is tenni álmai megvalósításáért. És hogy mi az álma? Részt venni az első olyan olimpián, amelyen nők is indulhatnak.

Hirtelen minden megváltozik körülötte. Elkerül távol az otthonától, új közegbe, a nagyvárosba, ahol egy ilyen visszafogott, nagyon egyszerű kislány teljességgel idegennek érzi magát, de addig minden rendben van, amíg futhat. Amikor az e világ történései megpróbálják beszippantani, mindig meginog. Ám a futás nemcsak egy mánia a számára, hanem egy mentsvár is, amibe mindig menekülhet. A problémákon való túllendülést mindig a futás könnyíti meg neki. Márpedig nagyon sokszor kell túllendülnie.

Bár nagyon visszahúzódó személyiség, mégis szeretné maga irányítani az életét, ami nem mindig tetszik az ismerősöknek, rokonoknak.

Ugrálunk folyamatosan a jelen és a múlt között, és egyre inkább együtt tudunk érezni ezzel a nővel. Döbbenetes kitartása, elszántsága sajnos nem eredményez egy boldog életet, mégis úgy érezzük, nem tehetett volna másképp.

Érdekes kis társadalom-, illetve korrajzot kaphatunk a történet által, főszerepben a női diszkriminációval.
 

A 104 éves, hajdanán olimpikon futónő fájdalommal emlékszik vissza az életére. Amikor felkeresi őt két fiatal a nyugdíjas házban, kénytelen felidézni a szép és a kevésbé kellemes emlékekre. Sokszor a sírás fojtogatott, annyira szomorú az egész történet, mégis nagyon szép. Az életét nem, de a kitartását, küzdeni tudását rettenetesen irigyeltem.

802-be repít minket vissza Husemann, amikor a frank és szaracén harcosok vívják csatájukat. Ezek a harcok kíméletlenek (melyik nem az?), résztvevői számára nem létezik kegyelem.

Az arabok megtámadják a Frank Birodalmat, és amit csak érnek, elpusztítanak. Legyen az város, falu, kolostor. Az emberéletről nem is beszélve.

A zsidó Isaak, Nagy Károly követe éppen a bagdadi kalifától érkezik vissza négy arab harcossal. Az úti cél a lehetséges békekötés volt. A követség egy elefántot és egy időmérő szerkezetet hoz magával, amolyan "békepipaként".

A párhuzamosan futó szálon megismerkedhetünk Thankmarral, a rabszolgával is, aki társadalmi helyzete ellenére is igen nagy bátorsággal lett megáldva. Ez a bátorság jól is jön neki, a szerencse melléáll, így a karavánhoz tud csatlakozni, amely eljuttatja a nemes ajándékokat a címzetthez.

A szálak nagyon-nagyon összekavarodnak, és a vége az, hogy mindenki az arabok elől menekül, miközben a nemes célt is próbálják szem előtt tartani.

Két birodalom próbál összecsapni, létük, fennmaradásuk a tét. És a jól ismert költői kérdés: létezhet-e béke a muszlimok-zsidók-keresztények háromszögében?

A General Press Kiadó Regényes történelem című sorozatának egy újabb tagja ez a könyv. Érdemes a sorozat többi kötetét is kézbe venni, hiszen amellett, hogy érdekesek, olvasmányosak, valós történelmi alapokra is épülnek.

Hűha! Az oké, hogy vágytam valami magával ragadó, izgalmas, gondolataimat a bajokról totálisan elterelő könyvre, de azért ez picit húzós volt.

Ismertem már az írónőt a Holtodiglan kapcsán, és mondjuk ott is a frászt hozta rám, de most überelt mindent. :D Ennyi pszichopata, beteg embert hogy lehet összehozni egyetlenegy regénybe???

Na lássuk! Főszereplőnk Camille, aki egyébként nagyon szimpatikus a maga kis szerencsétlen, néhol életképtelen mindennapjaival. Pont a sebezhetősége, nem túl vidám élete miatt szerethető.

A lány újságíróként dolgozik egy nem túl ismert újságnál, és túl nagy kiugrásra nincs is esélye, hiszen saját maga szerint is középszerű újságíró. Főnöke sem vélekedik róla másképp, viszont lányaként szereti őt.

Adódik egy sürgős munka, egy gyerekgyilkosság. Camille-ra vár a történet megírása, csak egy bökkenő van, hogy szülővárosába kell visszatérnie. Anyjával hosszú évek óta nem beszélt, és már az elején kiderül, hogy viszonyuk eléggé viharos volt.

Nem nagyon van más választása a lánynak, mennie kell. Főnöke bátorsággal próbálja őt felvértezni, de a lány retteg a visszatéréstől.

Innentől elkezdődik a rémálom. Fojtogató légkör egy olyan helyen, ahol tudvalevő, hogy egy hidegvérű gyilkos járkál a gyermekek között. És akkor a lánynak még a családtagjaival való zűröket is kezelnie kell. Tapintható a feszültség szinte minden párbeszédben, mindegyik jelenetben. És jön a jól bevált csapda, amikor már azt hinnénk, hogy mindenre fényt derítettünk, fordul a kocka, és teljesen új alapokra helyeződik az egész történet. Kezdhetjük elölről a machinálást. :D

Mint már fent említettem, hihetetlen mennyiségű beteg embert sikerült ebben a regényben felsorakoztatni, őket találkoztatni. Picit gyengédebbre vágytam, de el kell ismernem, hogy állat jó volt, végigizgultam az egészet. Tökéletesen ért a feszültségkeltéshez, természetesen sok hatásvadász eszközzel, de akkor is, le a kalappal!

Lélekközösséget tudtam vállalni az íróval és egyben a könyv főszereplőjével. Egy fátyol nélküli, kendőzetlen írás a leginkább önmagát legyőző lányról, aki nyakába vette a világot, az ismeretlent... egy ismeretlennel.

És hogy miért éreztem ennyire együtt vele? Ugyanilyen szorongó, mindentől és mindenkitől (leginkább önmagamtól) tartó ember vagyok én is. Kívülről próbálok magabiztosnak tűnni, de belül marcangolom, rágom magam folyamatosan.

Clara is ilyen nő. Épp a lejtő legalján van, tulajdonképpen már minden mindegy állapotban vegetál. Úgyhogy akkor miért ne vághatna bele az ismeretlenbe. 3 hét alatt nyolc ország, ugyanabban a ruhában, minimális (egy kézitáskában elférő) poggyásszal. Rémisztő, de belevág!

Egy online társkeresőn ismerkedik meg Jeffel, együtt határozzák el és tervezik meg a nagy utazást. Még sosem látták egymást, először az induláskor találkoznak. A tervezés szó erős túlzás, mert az a terv, hogy nincs terv. Ahogy esik úgy puffan alapon kezdik meg utazásukat. Fogalmuk sincs, mit fognak enni, hol fognak megszállni, hogy fognak tisztálkodni.

Ha mindez nem elég, két gyökeresen ellentétes habitusú, különböző igényű emberről van szó. Clara, mint már említettem egy szorongó, magába forduló nő, szüksége lenne a külső-belső biztonságra. Jeff pedig egy felszabadult, bohókás, minden helyzetben vidám, minimál igényekkel rendelkező professzor.

Három hétig összezárva nagyon rizikósnak tűnik egy ilyen párosnak, mégis valami olyan fantasztikus módon egészítik ki egymást, hogy az szívet melengető.

Clarát én csodálattal szemléltem, mert bár ugyanilyen szorongó alkat vagyok, aki minden nap vágyik arra, hogy kitörjön a komfortzónájából, sosem merném megtenni azt, amit ő mert.

Őszinte vallomás egy olyan időszakról, amely talán mindkettejük életét megváltoztatta. De Claráét mindenképp!

Sajnos ez a könyv az első 5 oldal után hullott szét. Tényleg nem tudom az okát, mármint annak, hogy ez sorozatban előfordul. Nem megszokott...

Megszoktam már a szerzőtől, hogy történetei nem szokványosak, van valami egészen különleges a sorok között. Legyen az bármiféle téma. Lehet mihez viszonyítani, hiszen ez hazánkban a harmadik megjelent könyve. Az első kettő (ez és ez) kifejezetten kedvenc lett.

Jelen esetben egy rejtélyes gyilkosság szálait próbálja kibogozni a szerző. Illetve ki volt az már bogozva, mert megtörtént esetről van szó, de mivel számomra teljesen új volt a sztori, szűz szemmel szemléltem mindent, és teljesen Nicoll tehetségébe vetettem a bizalmamat. És ez ismét jó döntés volt.

1912-ben járunk, szerintem egy nagyon izgalmas korban és helyen, egy skóciai tengerparti városkában. Mindenki ismer mindenkit. A hölgyet picit kevésbé, mert zárkózott életvitele miatt kint ragadnak a kíváncsi szemek. De azért sustorgások természetesen folynak. Így, amikor felfedezik a holttestet, mindenkinek van teóriája, mindenki tudja a frankót.

A vénkisasszonyt kegyetlen módszerrel gyilkolják meg. Ennek ecsetelése picit igénybe is vette az elején a gyomrom, de hamar túllendültem rajta. Az első szemre is látható, hogy nem nyereségvágyból követték el a szörnyű gyilkosságot, hiszen rengeteg érték ott hever látható helyen.

A helyi rendőrfelügyelő akadályokba ütközik, talán a fától nem látják az erdőt. Ki tudja? De kívülről jövő segítségre van szükség. Az együttműködés szintén nem zajlik gördülékenyen.

Megkezdődik a szemtanúk kihallgatása, ami elég komikusra sikerül időnként. Úgy tűnik, a szálak egészen Londonig, és még azon túlra is elnyúlnak.

A történet lassan bontakozik ki, némiképp melankolikus is, de mintha ezek is hozzásegítenének, hogy könnyebben belehelyezkedjünk az adott korba és körülményekbe.

Nemcsak Jean Milne halála különös, hanem ahogy ismét elénk tárta ezt a történetet. Egy előző posztban már írtam, hogy csukott szemmel is megismerném Nicoll stílusát. Most sem volt ez másként, hiszen nagyon egyedi, esszenciával teli írásmódról van szó. Jó is az ilyen!

Ami nem a belső tartalommal kapcsolatos, viszont nagyon bántott, hogy tulajdonképpen atomjaira hullott a könyv, mire végeztem. Mivel én rendkívüli módon vigyázok a könyvekre, így nem miattam volt. :( A szívem viszont vérzik ilyenkor. Nyilván ez sem normális! :D

De jó is volt belemerülni a reformáció kellős közepén játszódó történetbe.

Wittenbergben járunk, ahol nem kisebb hírességek élnek, mint Martin Luther, annak felesége, Katharina von Bora, I. János Frigyes, annak felesége Klevei Szibilla, Melanchthon és Lucas Cranach.

A történet elmeséli nekünk, hogyan születhetett a híres festmény, amely a címoldalt is borítja. Szerintem senki nem képzelt volna mögé olyan izgalmas eseményeket, amelyek megelőzték a létrejöttét. Még akkor is, ha nagy része fikció.

Először két, a zárdát elhagyó apácát ismerhetünk meg, Susanne és Bini személyében. Miután kolostoruk bezárt, az utcát járják, és számukra is elítélendő módon próbálnak élelemhez jutni. Egyértelmű, hogy óriási veszélynek vannak kitéve egyedülálló nőként, de nincs más választásuk. A rablások, az erőszak mindennaposak, ha egyáltalán túlélik a természet kívánta alapvető dolgok hiányát.

Egy szerencsétlen véletlen folytán találkoznak össze Jannal, aki először bár börtönbe záratná őket, később megenyhül és segítségükre lesz.

Jan nem más, mint a kor egyik legnagyobb festőjének, Lucas Cranachnak a mesterlegénye. Közösen szereznek a két nőnek szállást és munkát Luther házában. Katharina, annak felesége szeretettel fogadja őket, nagyon hamar szinte baráti viszony alakul ki köztük.

Mindeközben a híres festő egy titokzatos felkérést kap a három grácia elkészítésére. Feltételeket is szab az árnyékban rejtőzködő megbízó. Meghatározza, hogy kik legyenek a modellek, ettől a festő nem térhet el. A kérés egyenlő a lehetetlennel, szinte biztos, hogy a három kiszemelt modell közül egyik sem fogja vállalni akár rangja, akár elvei, akár életkörülményei miatt.

Cranach elfoglaltságai miatt a nők behálózását Janra bízza, tekintve, hogy egyébként is remekül ért a nők nyelvén. :) Ő maga sem tudja, mibe vágta a fejszéjét, és milyen folyamatokat indított el az egész sejtelmes megbízatás.

Jelentem, a mű elkészült, megtekinthető a Louvre-ban. Hogy mi a történet folytatása? A részletekért lapozzon mindenki bele a könyvbe. :D

A szereplőket (már amelyiket) hamar megkedveltem, és tényleg nagyon élveztem elmerülni a múltban.

Klassz kis könyv, átszőve szerelmi szálakkal, kellő titokzatossággal, jó kis krimivonallal, és hű történelmi ábrázolással.

Nagyon sokat szoktunk sétálni sötétedés után kertvárosi környezetben, és bevallom töredelmesen, hogy imádok belesni az utcáról a kivilágított házakba, ahonnan még nem zárták ki a külvilágot függöny segítségével.

Na így vagyok ezzel akkor is, ha épp egyedül ülök egy parkban vagy bárhol, és esetleg mellettem beszélgetés zajlik. Én szívesen bele szoktam hallgatni ezekbe a párbeszédekbe. Ez van. :D

Kávéházba ugyan nem szoktam egyedül ücsörögni, talán még sosem voltam, viszont ha lenne hozzá bennem elég spiritusz, tuti kagylóznék mindenfelé. Épp ezért is volt vonzó számomra ez a könyv, amely röpke párbeszédeket, intim pillanatokat, tovaszálló mondatokat tűz tollvégre.

Valóban karon fog minket, bevezet a koffein illatú helyiségbe, felteszi a lábunkat gondolatban, nekünk pedig csak figyelni, fülelni kell. Megelevenedik előttünk a mindennapi élet, részeseivé válhatunk más emberek életének, legalább egy picinyke időre, élményre. Semmi különleges nincs ezekben az emberekben, hétköznapiak, mindennapiak, éppen ez a jó benne. Pont olyanok, mint mi.

Szerintem nincsenek nagy tervei a könyvnek, egyszerűen csak szórakoztat, kikapcsol. És persze a kávé illata ott lebeg az orrunk előtt mindenekfelett! :D

4/5

Aki ismer, tudja, hogy a témát falom, bármikor vevő vagyok rá, annak ellenére, hogy a könnyeim megállíthatatlanul folynak ilyenkor. De hálát adok minden egyes esetben az égnek, hogy nem hagyják, hogy elfelejtődjön, hogy letagadják a megtörténteket, amikor emléket állítanak az áldozatoknak.

Salka egy holokauszt-túlélő asszony portréja, akit rengetegen vesznek körül, akik próbálnak emlékezni a régmúltra tárgyak, elbeszélések alapján. Akár egy festmény által, amely Salkát ábrázolja, amint egy pulóvert kötöget, és ami Fannynak nagyon fontos lenne, neki csak az kellene.

Sok helyen az emlékezésben leginkább a képzeletükre kell támaszkodniuk, hiszen hiányosak az ismeretek. Egy-egy fotó, írás, festmény az, ami segíthet.

A múlt szörnyű, elhurcolás, kínzások, halál. Ezeken változtatni nem lehet, de muszáj megőrizni a szépet is.

Morwenna és Corwin egy furcsa nevű ikerpár. Egyébként nem csak a nevük furcsa...

A történetet a lány szemszögéből ismerhetjük meg. Azt a történetet, ami először "csak" egy szerencsétlen, ám furcsa balesettel kezdődik. Illetve elkezdődött az már jóval korábban, de ezt szép lassan ismerhetjük csak meg a könyv végére.

Gyönyörű helyszínen, a devoni szikláknál fekszik a Venton ház. Szinte odaköltöznénk azonnal. A hely árasztja magából az évszázados legendák, mondák, mítoszok hangulatát.

A történet, mint azt már említettem, egy tragédiával indul. John Venton, a család feje erősen ittasan lezuhan a parti sziklák tetejéről, és életét veszti. Minden jel erre utal, és ebbe bele is nyugszik mindenki. Feleségével való házasságuk mindennek volt mondható, csak boldognak nem. Mindketten mást akartak, ezekkel a különböző életcélokkal évről évre egyre távolabb kerültek egymástól. Ennek köszönhetően a feleség elég hamar rátalál a várva várt boldogságra egy másik férfi oldalán.

Az ikrek viszont... Gyermekkorukban is furcsa szerzetek voltak, felnőttkorukra ez még inkább elmondható. Egyikőjük sem találja nyugalmát, helyét a világban. Sodródnak az élethelyzetek, a világ különböző pontjai között, és egyértelműen keresnek valamit/valakit, de hogy mit, talán maguk sem tudják megfogalmazni.

Nagyapjuk felnőttkorukra is a düledező, romos házban maradt. Időnként meglátogatják, és tanulmányozzák a gyermekkoruk óta készülő térképét, amelyre a hely, a családjuk történetét festegeti folyamatosan. Van egy apró részlet a képen, amely a Corwinnak szemet szúr, és nem hagyja többé nyugodni.

Életük még bonyolultabbá, hajszoltabbá válik, egyre elszántabban, megrögzötten követik a jeleket, nyomokat, amelyek egy családi titokra deríthetnek fényt.

Két lehetőség van. Az egyik, hogy teljesen tönkremennek lelkileg, érzelmileg, ha egyáltalán van még lejjebb, a másik pedig, hogy rendezni tudják saját érzéseiket is, és talán minden megoldódik.

Nyomasztó könyv egy ikerpár életre szóló, mélyen elgondolkodtató kálváriájáról. A ház a világ peremén pedig mindig ott lesz minden titkával, örömével, tragédiájával együtt, de vajon őket hová sodorja az áramlat.

Nagyon különleges hangulatú könyv. Valóban nem vidám, de nagyon szépen van megírva. Érdemes a polcra tenni ezt a valóság és a fantázia között lebegő könyvet!

"Szép lassan elfelejtettük őt is, meg a többieket is. Nem egyik napról a másikra történt. Olyan volt, mint egy bőr levedlése: mintha hártyavékony gipszöntvényeket hagytunk volna magunk után a parti ösvényen, amelyek aztán kiszikkadtak, és szétporladtak a szélben."

Nem tudom, mi az oka, hogy kevés könyvvel jutok mostanában dűlőre, egyszerűen félbehagyom a legtöbbet. Így tettem ezzel is, annak ellenére, hogy nagy elvárásaim voltak vele szemben.

Én egyszerűen nem értettem ezt a könyvet. Fogalmam sem volt, miről szól. A koncepció nem nagyon talált meg. :) Azt értettem persze, hogy az eljegyzések szerves része a gyémánt, annak jelentősége évtizedek óta felülmúlhatatlan, talán még pótolhatatlan is, de ezen felül egy nyomvonalat sem tudtam benne találni, aminek a mentén élvezhettem volna a történetet. Merthogy számtalan történet elindul. Van hogy a múltban járunk, utána a jelenben, amivel nincs is gond, de egy idő után követhetetlen volt, ki kicsoda és mit is csinált jó pár oldallal előrébb. Nem volt hozzá több türelmem.

Sokkal többet nem tudok róla írni, mert ugyan tegnap raktam félre, egy nevet sem tudnék felidézni belőle, hát még neveket... :D

Hű, ennyire könyv még nem akasztott ki! Elsőre, amikor megláttam, úgy gondoltam, jó lesz ez a gyerekeknek, viccesnek tűnt távolról. Aztán megérkezett, belelapoztunk, és elájultunk a sokktól. Még a gyerekek is, pedig én vagyok a nagy könyvfan, meg aztán náluk sok minden belefér. :D

Jónak tartanám én ezt az elképzelést, bár azért bennem van a zabszem, amikor könyvek megsemmisítéséről van szó, de egyszer belefér(ne). Addig rendben is van, amíg "színezd össze!", "gyűrd össze", "nyomd ide a piszkos cipőd talpát!" (itt már picit kezdett elgurulni a gyógyszerem, de még tartottam magam) stb., de amikor bogarak elfogására és odaragasztására buzdított, ott kiakadtunk egyetemben, lévén nagy bogárb*zik. És akkor még nem is ejtettem szót a begyűjtendő, odakenendő kaka- és hányásmintáról... Frankón!!!

ennyi.

Áronnal, a kisfiúval a lengyelországi német megszállás alatt ismerkedhetünk meg. Ő meséli el nekünk a történetét, amelyben nem bővelkedik a vidám részletekben.

A megszállás és a rendeletek következtében a varsói gettóban kénytelenek "élni", ahonnan életük kockáztatásával szöknek ki nap mint nap, hogy ellopják vagy valamilyen más, bonyolult úton élelemhez jussanak.

Áron kezdetben normális emberi életet élt családjával. Semmi sem különböztette meg társaitól. A háború az, ami megbélyegezte őt és családját is, és még sok más embertársukat is. Onnantól kezdve pokollá vált az életük. Légiriadók rémisztő hangja, bombatámadások elől való menekülés, a zsidókat megkülönböztető sárga karszalag - ez képezi mindennapjaikat. Aztán egyszer csak a gyermekek árván maradnak, nincs aki segítsen rajtuk.

A fiú is ebbe a helyzetbe kerül, és bár befogadja egy árvaház, ott sem maradhat sokáig nyugalomban. Sok felnőtt helyett küzd az életben maradásért. Minden nap attól fél, hogy ha nem egy lövedék öli meg, akkor egy társa lövi tarkón.

Ugye különlegessége ennek a könyvnek, hogy egy gyermek szemszögéből láthatunk bele az eseményekbe, így még borzasztóbb, ha lehet ezt egyáltalán fokozni. Mindenesetre furcsa, "érdekes" volt látni, hogy éli meg egy gyermek a félelmet, a túlélésért való küzdelmet, egyáltalán az életet.

Ez az a téma, ami számomra megunhatatlan, illetve ez rossz kifejezés. Inkább úgy mondanám, hogy sosem elég belőle. Ezt már többször is hangoztattam, hogy bárcsak mindig lenne, aki emlékezteti az emberiséget azokra a szörnyűségekre, amik nem is olyan régen történtek ebben a világban. Nem lehet, nem szabad elfelejteni!

Pozitívan csalódtam a könyvben. Túlírt érzelmekre számítottam, ami végül is megvalósult, de nem olyan elviselhetetlen nyálas stílusban. És az ilyen történeteknél el is várható, hogy az érzelmek borzolódnak.

Egy család a főszereplő. Anya, apa és lányuk, Faith. A lány testvére odaveszett a tengerben, amikor édesapjukkal együtt közös halászatra indultak. Az apa érthető módon magát okolja, de ami a nagyobb baj, az anya is gőzerővel érezteti mindennap férjével, hogy hibás a történtek miatt. Emiatt házasságuk romokban, de nem csak egymással küzdenek, saját magukkal is.

Mindeközben a fiatalabb lány szentül hiszi, hogy nővére él. Még abban is biztos, hogy hol van. Korábban testvérével sokszor áthajóztak egy nem messze lévő, ámde annál veszélyesebben megközelíthető szigetre. Testvére mindig is bevállalósabb volt, Faith csak csapódott a kalandokhoz, bátortalanságát mindig legyőzve. Most is tudja, hogy ott van valahol a szigeten Eva, de senki nem hisz neki.

Abban biztos, hogy cselekedni fog, csak azt nem tudja, hogyan... Egyedül képtelen átevezni a túlpartra, segítséget nem kap, hiszen mindenki csak legyint egyet, mondván, a gyász ilyen módon dolgozik benne.

Remélem, hogy ilyen a valóságban nem történhet meg, ettől függetlenül bennem volt a zabszem, mi lenne, ha... Nehéz volt látni a családot, ahogy széthullik, holott jó emberek mindannyian, akik még szeretik is egymást, ám annyi, de annyi gát van bennük a tragédia miatt.

Ahogy az lenni szokott, egy jelen probléma előhoz sok száz másikat is a múltból, amelyekkel ugyanúgy foglalkozni kell, amelyek ott dolgoztak akár éveken keresztül, csak nem vettük észre.

Vajon helyre lehet hozni a dolgokat? Képesek lehetnek a szereplők a józan eszüket megőrizni egy ilyen tragédia után? Ha mégsem, akkor tud valaki segíteni ebben? A bizalom, a hit, a szeretet tud-e működni ilyen esetben is?

A végénél volt kis hiányérzetem, de csak egy nüansznyi. :D

Többször írtam már hasonló könyvekről itt a blogon. Az indok nem más, minthogy gyermekeimnek ilyen módon is támogatást nyújtsak a rajzolás élvezetének minél profibb kihasználásához.

Szerencsére nem tőlem, hanem apjuktól örökölték tehetségüket, ha van nekik... Én pedig úgy látom, hogy van, és érdemes vele foglalkozni. A legfontosabb pedig az, hogy szeretik is nagyon!

Úgyhogy nagyon megörültem, amikor megláttam ezt az újonnan megjelenő könyvet, ami ismét nagy segítséget nyújt felnőttnek-gyereknek egyaránt, ha szeretné kicsit professzionálisabbá tenni meglévő vagy még alakulóban lévő rajztehetségét.

Állítólag mindenki képes megtanulni jól rajzolni, ha van kitartása a sok gyakorláshoz. A könyv mint említettem, azoknak is segít, akik még csak most kóstolgatják képességeiket. Nem kell hozzá semmilyen előképzettség, csak elszántság.

Olyan gyakorlatokat, feladatgyűjteményeket tartalmaz a könyv, amelyek lépésről lépésre segítik a rajzolni vágyókat. Különféle technikákat mutat be számtalan témában, kezdve az emberi alakoktól, a csendéleten, természeti környezeten keresztül, egészen a tájképekig.

Jól követhetőek a magyarázatok, és mintarajzok, feladatok segítenek elsajátítani a különböző technikák rejtelmeit.

Nagyon klassz!

Nem is tudom, hogy avattam-e már idén kedvencet, mert ugye azt általában év vége felé illik megállapítani. De most megint kivételt teszek, mert kizártnak tartom, hogy jobb könyvet fogok még idén olvasni.

Anyám! Ez megint annyira, de annyira...!!! Valami döbbenetes hatással ír ez a nő. Nincs várakozás sem, mert ahogy kinyitottuk a könyvet, már bent is vagyunk, és sosem ereszt többet.

A téma nem állt messze tőlem, már amiatt is érdekelt volna, de egyébként pedig Ő is amolyan bevásárlólistás szerző nálam. Most már egyértelműen!

Pandora éli nyugalmas életét férjével és két nevelt gyermekével. Különösebb gond nincs, egész jól megvannak, bár korántsem tökéletes a kapcsolat. Olyan zavaró tényező, amely megingathatná őket, nem fordul elő.

Amikor viszont bejelentkezik a nő évek óta nem látott New York-i bátyja, aki szívesen meglátogatná őket, elindul valami ősrobbanás.

Pandora kimegy elé a reptérre, ám a bátyját nem látja az érkező utasok között. Az egyébként mindenki által elkerült, szinte leprásként kezelt tolószékes, végtelenül elhízott hapsi a látókörén kívül esik, hiszen az ő bátyja karcsú, kifejezetten menő pasiként szerepel az emlékezetében.

A döbbenet leírhatatlan, amikor a nő rájön, hogy a tolószékben ülő férfi a bátyja, Edison...

Otthonukba hazatérve tovább folytatódik a döbbenet a család többi tagja részéről is, bár mindenki igyekszik rém udvarias lenni.

Ahogy telnek az órák, a napok, a hetek, kiderül, hogy e mellé az irdatlan nagy test mellé elég pikírt, flegma személyiség is társul, amely összeférhetetlen Pandora férjének, Fletchernek a higgadt, fegyelmezett temperamentumával. A két férfi kezdettől fogva öli egymást szavakkal, nincsenek tekintettel senkire és semmire. A kimondatlan vádló szavak elé sem áll már senki, repkednek a tulajdonképpeni igazságok, vágatlan formában.

Az i-re a pontot felteszi, amikor Edison összetör egy széket, amelyet Fletcher saját maga készített, és egyike azoknak a bútordaraboknak, amelyre rendkívül büszke a férfi. Természetesen Edison ráült...

Ultimátum elé állítja a férj a feleséget. Valakinek mennie kell otthonról. Pandora pedig óriási, meglepő döntést hoz. Ez a döntés az egész család életét megváltoztatja, mindennapjaik már sosem lesznek ugyanolyanok, visszacsinálni nem lehet. Segíteni akar a bátyján, de a család is fontos neki. Kompromisszumos megoldást választ, ami csak szerinte az, mindenki más szerint az összeomlás kezdete.

A téma tényleg közel áll hozzám, a főszereplők lelkével, a bennük lezajló harcokkal nagyon könnyen tudtam azonosulni. Én is állandóan keresem a megfelelő fogyókúrás megoldásokat. Holott abszolút tisztában vagyok vele, mi az, mégis mindig elolvasom az újdonságokat, kipróbálnám a legdrasztikusabb eszközöket is. Szerencsére(?) ennyire nem vagyok elvakult. Viszont tényleg tudom, mi zajlik le az emberekben, mi az, ami segíthet, és mi az, ami lejátszódhat a környezetünkben, illetve saját magunkban, ha nem kérünk vagy kapunk segítséget.

A történet vége döbbenetes. Bár számítottam valami csavarra, hiszen ez jellemző Shriverre, ekkorára azért mégsem! Fantasztikus!

Ismét egy olyan írás, ami nagyon is komoly témát dolgoz fel, mégis annyira könnyedén ír róla Shriver, hogy befal minket, mint Edison a tízfős reggelit. Fantasztikus írónak tartom, akinek kisujjában van az írás minden csínja-bínja.

A Születésnap után-ról is írtam, azt is érdemes nagyon is kézbe venni!

Az először 1952-ben kiadott történet botránykönyvnek bizonyult. Ma már épp csak érintőlegesen érezzük benne azt, ami miatt akkor elítélték. Én ennél sokkal durvábbra számítottam. Az épp jó volt, hogy nem harapództak el benne az események. :D

A könyv legnagyobb része Therese-ről szól. A lány nagyon fiatal, és bár reményteljes jövő előtt áll, a házasság is befigyelhet hamarosan, ő egy áruházi munkanapján megpillantja Carol-t. Rögtön az első pillanattól kezdve beleszeret az idősebb nőbe, bár ezt az érzést nagyon sokáig meg sem tudja fogalmazni. Csak annyit tud, hogy mágnesként vonzza őt a másik nő kisugárzása.

A fiatal lány tesz azért, hogy ez a kapcsolat barátságként mindenképpen folytatódjon. Rendszeresen találkoznak, kávézgatnak, hosszú órákat beszélgetnek, kínlódnak.

Mindkét nő egyre inkább érzi, hogy ez másfajta vágyakozás a másik felé, túlnő már a barátságon, viszont rengeteg akadályba ütköznek. Sem társadalmilag, sem egyéb okok miatt nem élvezhetik nyugalomban egymás társaságát. Főként Therese az, aki a világ végéig is elmenne, bármilyen nehézséget leküzdene szerelme kedvéért. De vajon az elég-e?

Az eleje még egész érdekes volt, aztán az egyharmada után ellaposodott, dögunalommá vált sajnos. A párbeszédek egymás után ismételgették önmagukat, és nem történt az égvilágon semmi. Sajnáltam, mert valahogy úgy éreztem, ez az én könyvem...

Sokáig ódzkodtam ettől a könyvtől, pedig folyamatosan birizgálta a fantáziámat. A csökönyös prűdség, a szokatlan téma, sok minden eltántorított, hogy belevessem magam.

Így utólag nem is értem, mi bajom volt, hiszen egy rendkívül szórakoztatóan leírt ismeretterjesztő könyvről van szó. Egy csomó félreértést tisztáz, és játékosan világosít fel bennünket, mi is történik ott bent pontosan a két végpont között. :D

Ezzel a témával hajlamosak vagyunk nem foglalkozni egész életünkben. :D Csak jöjjön, aminek jönnie kell. Ha nincsenek nagyobb gondok, akkor tényleg eszünkbe sem jut, micsoda bonyolult, mégis logikus folyamatok mennek végbe bennünk.

Az persze nem újdonság, hogy nem mindegy, hogyan éljük az életünket, de ebből az aspektusból még sosem olvastam semmit sem. Rávilágít összefüggésekre, ezeket érthetően meg is fogalmazza.

Annak ellenére, hogy csupa szórakozás a könyv, tudományosan nagyon is megalapozott. Szóval nincs gáz! Vagyis van, csak nem úgy! :D

Tabudöntögető, szuper kis könyv!

5/5

Gárdos Péter regénye szívbemarkolóan gyönyörű.

 

Egy nagyon szép történet szülei szerelméről, egyszerűen leírva, mégis annyi, de annyi érzelmet megmozgatva. 

Talán az író sem gondolta, mekkora kincsre bukkant, mikor kezébe került pár évtizeddel ezelőtt szülei levelezése, amelyeket egymás között váltottak.

A hihetetlen humorral, élni akarással megáldott Miklós 25 éves. Túlélte a holokausztot, ám úgy néz ki, nem volt elég a bajból, a tüdőbetegséggel is komoly gondjai akadnak. Svédországban lábadozik egy szanatóriumban, miközben elhatározza, párt keres magának.

117 lánynak ír a megszólításon kívül ugyanolyan levelet, amolyan társkeresőset. A 19 éves Lili az, akivel komolyabbra fordul kapcsolatuk, mármint csak a levelek szintjén, mert ezzel elidőznek azért elég sok hónapot. :D  A személyes találkozásig ismerkednek, kihasználnak minden alkalmat, hogy leírják egymásnak gondolataikat, vágyaikat, érzelmeiket.

Találkozásuk ugyanolyan szép, mint amilyen az egész levelezésük is volt. Fülig szerelmesek lesznek egymásba, és már a gyógyulás sem reménytelen Miklós számára. Élni akar minden erejével! Arra is fittyet hánynak, hogy az orvos szerint már csak néhány hónapja maradt hátra. Elszántságuk, hitük óriási, ami megelőlegezi a boldog befejezést. Kétségünk sincs afelől, hogy minden rendbe jön!

 

A szerző így emlékszik: "1998. augusztus 4-én éjszaka olvastam először a szüleim levelezését. Több mint 50 éve íródott leveleket tartottam a kezemben. Pár nappal korábban halt meg az apám, és nem sokkal utána elkezdtünk szembenézni a hagyatékkal. Úgy véltem, nem véletlen, hogy megkaptam ezt az addig soha nem bolygatott levelezést a mamámtól. És az elhatározás akkor éjszaka megszületett bennem: kötelességem, hogy ezt a szerelmet valamiképpen megörökítsem. (...) Ez a történet arról szeretne szólni, hogy a halál után is van élet, és hogy szigorúan tilos feladni. Arról szeretne szólni, hogy a szerelemhez nem csak jogunk van, hanem bizonyos körülmények között kötelességünk szerelmesnek lenni. Hogy a csodák itt vannak velünk, bennünk."

Ó, hát régi nagy kedvencemmel "randevúzhattam". Nem volt mitől félnem, most sem csalódtam, azt hiszem, ilyen szinteken ez lehetetlen is. :) Találkoztunk mi már a  Beleszerelmesedések kapcsán, ott is elvarázsolt teljesen.

Tulajdonképpen a legelső oldaltól kezdve az állam leesett és nagyjából végig úgy is maradt. Persze ehhez hozzásegített a nem mindennapi kezdés is, onnantól pedig a figyelmemnek esélye sem volt lankadni.

Hogy lehetne nyugodtan várni újból az alkalmakat, hogy olvashassunk, amikor rögtön a legelején elénk tárja a tényt, hogy a karjában kap szívrohamot és hal meg a szeretője a középkorú férfinak. Titkos légyotton vannak, hiszen a férj külföldre utazott. Egyetlen zavaró tényező a beszélni még nem tudó gyermek a szomszéd szobában, aki szerencsére az igazak álmát alussza. Ja, és a szívroham. Ja, és az, hogy a gyermek is felébred a muri közepén.

Bár hősünk furfangos módon el tudja hagyni a helyszínt, a történtek nem hagyják nyugodni. Nem képes beletörődni, hogy az élet megy tovább, mintha mi sem történt volna. Hiszen történt! És annak ő része volt.

Próbálja az életét úgy alakítani, hogy részesévé váljon a következményeknek, át tudjon venni a vállára ő is a terhekből. Akarva-akaratlan is olyan helyzetekben találja magát, amely egyre közelebb viszi őt az elhunyt szerető családjához. Morbid, bizarr az egész, mégis érthető és szerethető.

A tragédia és az azt követő történések nyomasztóak, mégis olyan iróniával adja át nekünk a szerző, hogy tulajdonképpen végignevetjük az egészet. Pedig tényleg semmi nevetnivaló nincs.

Én, aki menekülök a hosszú, végeérhetetlen mondatoktól, Maríastól egyszerűen ajándékként veszem, hogy elemezgethetem, vissza-visszatérhetek rájuk és ízlelgethetem őket. Tele vannak ízzel, illattal ezek a mondatok. És az unalomtól olyan messze vannak, mint Makó Jeruzsálemtől.

A Lélekvesztő Könyvek egy új sorozat, amelynek első kiadványa az Ikrek. Főszereplője Abi, akit súlyos trauma ér. Elveszti ikertestvérét, Lucyt, akivel nagyon szoros volt a kapcsolata, ahogy az már csak az ikreknél lenni szokott.

Ahogy haladunk előre a történetben, megtudhatjuk, hogy talán komoly szerepe volt Abigailnak a balesetben, bár folyamatosan elbizonytalanodunk. Újabb és újabb szereplők lépnek be a történetbe, akik mindinkább növelik bennünk ezt a bizonytalanságot, hiszen egyre rejtélyesebb minden.

Furcsamód a sors összehozza Abit egy másik ikerpárral, akikkel hamarosan a mindennapjaikat is megosztják, innentől akár lehetne nagyon izgalmas is a történet... Kérdések merülnek fel afelől például, hogy valóban barát-e az, aki annak látszik, valóban bízhatok-e a szerelmemben? Abi lelkivilága eddig sem volt túl erős a történtek miatt, instabilitása még inkább előtérbe kerül, már ő maga sem tudja, ébren van-e vagy álmodik!?

A történetről ennyit, nem tudok róla többet írni, ez is kínkeserves volt.

Nagyon-nagyon sok problémám volt a könyvvel, vagyis inkább csak az volt. Próbáltam betudni az "elsőkönyvességnek", de ez hülyeség, hiszen hány fantasztikus történetet olvasunk, ami elsőként kerül ki egy író kezéből. Ez nem törvényszerű.

Már az első oldalakon kiakadtam a sok, célzott, egyértelmű reklámon. Engem zavart, pedig nyilván értem, mi célt szolgálnak. A szereplők közül egy apró jellemet sem tudok kiemelni, akivel szimpatizáltam volna. A hajamat téptem időnként, annyira idegesítettek. A történet pedig... Akár jó is lehetett volna. De nem lett! Kesze-kusza, életszerűtlen, zagyva. Be sem bírtam fejezni, pedig kíváncsi lettem volna, hogy a nagy forgatagban mi sült ki az egészből. Egész jó kis thrillert ki lehetett volna hozni ebből. Még az is lehet, hogy csak egy jó szerkesztőre lett volna szükség.

Időnként úgy át tudnak vágni könyvek borítójukkal, fülszövegükkel, úgy általában. Mostanában pedig főként jellemző, hogy belefutok jó nagy csalódásokba. Most is így volt ez, egyszerűen bosszantott az egész könyv, úgy ahogy van, kivéve a borítót. Az szép! :(