4,5/5

Fordította: Heinisch Mónika
474 oldal

Ha a Provence szó szerepel egy könyv címében, nálam szinte 100%-osan tuti a siker. De azért nem mindig... :-(

Les Arque-be, egy 169 fős, pici francia falucskába érkezik egy középosztálybeli amerikai a családjával a technológia vezérelte modern világból, és a helyi étteremről akar írni. Nehezen értik meg az ott élők, miért érdekli a szélesebb kép, az életük, a falujuk, miért érdeklődik a történeteik, múltjuk iránt.

A szinte érintetlen települést "csak" egy vitatott képességű halott szobrász emléke élteti és a fent említett, egyetlen működő vállalkozás, amely a Jacques Ratier által működtetett La Récréation étterem, amely az odalátogató turistákból él. Les Arques jövőjének legfőbb biztosítéka ez az étterem. Gasztronómiája bátran versenyre kelhet a világ minden táján.

Nem mondom, voltak érdekességek benne. Bár sokat hall az ember a szarvasgomba felkutatásának nehézségeiről, itt is olvashattam a folyamatról, az ádáz küzdelemről, mire megtalálnak egy induri-pinduri darabot, hogy aztán aranyárnál is drágábban adják el.

Nagyon tömény volt az egész nekem, alig bírtam átrágni magam egy-egy fejezeten. Úgy éreztem, hogy a fejem búbját is bele akarja nyomni a témába, néha már levegőt sem kaptam. Számomra megint a sokszor a kevesebb több elmélet lépett életbe. Nagyon sajnáltam, mert tényleg a szívem csücske a táj, a téma...

Rögtön a borítója elvarázsolt ennek a cuki mesekönyvnek, ami az idei Könyvhétre jelent meg.

Nagy hiányt érzek a kortárs gyermekirodalomban, hiszen mi nagyon el voltunk kényeztetve Lázár Ervinnel, Nemes Nagy Ágnessel, Weöres Sándorral, Kányádi Sándorral (a teljesség igénye nélkül). Természetesen nem célom az összehasonlítás, de nagyon ritkán találkozom ízléses, kedves mesekönyvvel a magyar piacon, amit a gyermekeim kezébe is szívesen odaadok. Szerencsére megkönnyebbültem, amikor a kezembe vettem Tasnádi Emese könyvét, egyből le is ültem csillogó szemű gyermekeimmel és elolvastuk. Nem csak őket varázsolta el. Azon túl, hogy kellemes kézbe fogni, abszolút letisztult, kifinomult, kedves az egész könyv, úgy ahogy van. A külleme, a tartalma mind-mind összhangban vannak egymással.

Az 5 meséből álló kötetben megismerkedhetünk az 5 1/2 éves Julival és annak Mackójával. Persze nem akármilyen kislányról és mackóról van szó. Ez a kislány meséket gyűjt, amelyekben rosszcsont manók és egyéb furfangos kis lények szerepelnek, úgymint Duplavé, a vízimanó, Bimban és Tiktak, az órásmanók, Piktorilla, az erdei tündér és a két huncut manó, Popcorn és Tekercs sem maradhatnak ki a sorból! :-) Ahogy együtt felfedezik a várost ők ketten, különleges emberekkel találkoznak. Olyanokkal, akik értenek "mackóul" és mindegyik megajándékozza őket egy-egy mesével, hiszen ők ugye mesegyűjtéssel foglalkoznak.

Julijuli és a Mackó örökös jó barátok. Ha Julijuli megbetegszik, akkor persze, hogy Mackó is, de az örömben is egymás mellett állnak.

Az illusztráció is remek. Agócs Írisz kedves, nagyon szerethető rajzai díszítik a könyvet, azokat is imádtam!

Halkan megsúgom, hogy én még nagyon sokszor szeretném megérteni a mackókat. Néha sikerül is... de aztán meg hirtelen túl sok dolgom van... :-(

Annak ellenére, hogy talán inkább lányos könyvnek mondanám, a fiaim is falják (velem egyetemben), így többször fog még előkerülni. Azért a nyelvemet még edzem, hogy folyamatosan tudjam hibátlanul kimondani a "julijuli"-t! :-)

"Elvtársak, nagyon sokat kell dolgoznunk, hogy oda jussunk, ahol most vagyunk!"


286 oldal

1837. Egy kislány az édesapjával teljes izgalomban, egy pisszenés nélkül várja, hogy kinyíljon a ritkaságszámba menő tavirózsa. Egyébként pedig életük a kertészkedés...

Emily Paxtonnak gondtalanul telnek a gyermekévei. Apja egyetlen szemefényeként fürdik annak szinte teljes figyelemében. Az imádat egymás iránt kölcsönös, ráadásul Emily apjának teljes értékű munkatársa is, aki a devonshire-i uradalom megbecsült kertésze.

Emily meglehetősen érett mivolta ellenére azért benne van mindenféle mókában. Barátsága Victorral, akit cselédként alkalmaznak, meglehetősen szoros, együtt vesznek részt számtalan csínytevésben. Azt nem is sejtik, hogy jó pár év elteltével hatalmas szerelem bontakozik ki kettejük között.

Eközben London gőzerővel készülődik a közelgő világkiállításra. Emily a Kristálypalota megtervezésében segédkezik apjának, amely otthont adna a rendezvénynek.

Az író a könyvben igen erősen állítja szembe a nyomort, a szegénységet a pompával, csillogással, mint ahogyan ez az 1800-as évekbeli Londonra igencsak jellemző is volt. Szemünk elé idézi a munkásosztály és a befektetők állandó harcát.

Ez a számos valós történelmi adatot tartalmazó könyv egy picit hosszúra sikeredett számomra. A jellemek sem voltak olyan túlontúl kidolgozva. A végén már kissé türelmetlen voltam a kimenetelt illetően, amely nem szűkölködik izgalomban.

A könyv elején megrettentem, nem erre számítottam, hiszen az Édentől keletre c. regényen annyira nem kell "gondolkodni", az nagyon olvastatja magát. Itt más a helyzet, mert bizony használni kell a fogaskerekeket, nagyon nehezen lehet ráhangolódni a mondanivalójára, de végül minden megoldódott, beleszerettem, továbbra is, azóta is szeretem.

Ethant, a középkorú főszereplőt egy másfajta trauma köti gúzsba: egy társadalmi és gazdasági kötelék, amely megfosztja erejétől és önbizalmától. A látszólag békés, harmonikus családi környezet csak a külszín, egyébként a 20. század első feléről szóló rendkívül hiteles társadalomrajzzal átszőtt történetből kiderül, hogy a főhős helyzetéből kitörni képtelen, folyamatos önostorozáson, önjellemzésen esik át, önbecsülése mindeközben a béka feneke alatt (sem). Ennek elérésében gyermekei is elég nagy szerepet játszanak. Felesége még csak-csak... Ráadásul már megtapasztalta milyen jólétben élni, saját családja bénaságának köszönhetően van ott, ahol...

Mit engedhet meg magának egy ember, hogy kijusson a slamasztikából? Igazából tehetne ellene, hogy megváltozzon anyagi helyzetük, egzisztenciájuk, de - mondhatnánk, a hülyéje - mindvégig ragaszkodik becsületességéhez, munkaadója bizalmának megőrzéséért a végletekig kiáll.

Az adott kor amerikai társadalmát, a gazdasági válság következményeit nagyon erőteljesen és sajátosan világítja meg a könyv. Korhű, valóságos képet kapunk az akkori életformáról, életérzésről. Olyan nagyon réginek éreztem a történetet, közben a könyv végére rájöttem, hogy nagyon is aktuális, nagyon is mindennapi problémákról van szó.

Ami elsősorban tetszett, ahogy a főhős jelleme, annak fejlődése ki van dolgozva. Nem egy vidám történet, ám szegényebb lennék, ha nem olvastam volna el.

Könyvmolyképző Kiadó, Aranytoll kötetek, Szeged, 2008
Fordította: Réz Ádám
Eredeti cím: The Winter of Our Discontent
327 oldal

Szégyen, nem szégyen, eddig nem hallottam Kondor Vilmosról, pedig nagyon jó kritikákat kaptak eddigi könyvei. Szerencsére most összetalálkoztunk, és úgy néz ki, jóbarátok is maradunk.

Igazán nem szeretem a háborús történeteket, ezt már többször ki is fejtettem, de ebben a köntösben, amit a szerző "ráhúzott", nagyon is fogyasztható, sőt élvezhető volt. Számomra inkább a dokumentumgyűjteményként tálalt film, illetve könyv a megszokottabb, így egyrészt ismeretlen, másrészt fura, de mindenképp nagyon megfelelőnek találtam a krimi műfaját ebben a témában.

Gordon Zsigmond újságíró szemtanúja lesz az 1946. júniusában történt drasztikus merényletnek, mely felderítésére a rendőrség a Vörös Hadsereg segítségével nagyerejű nyomozást indít el.

Gordon újságírói vénájának engedelmeskedve szintén követi a nyomokat, bár úgy tűnik, egy lépéssel mindig le van maradva. Bátorságot, egészséget, nem is egyszer életet nem kímélve Budapest legmélyebb alvilági életének levegőjébe is beleszippant, miközben letartóztatások sora követi egymást a városban. A szálak egyre bonyolultabb módon kuszálódnak össze, illetve ágaznak egyre inkább szerte széjjel.

Budapest szó szerint romokban, élelemhez csak nagy küzdelmek, illetve furfang árán lehet hozzájutni. A bűnözés a tetőfokára hág, így egyik esetből szinte következik a másik. Hatalmas alvilági pénzek tűnnek el szőrén szálán. Gordon nem is sejti, hogy egyetlen emberhez kell eljutnia, aki az egész gépezetet irányítja. Mindeközben az Ő élete is számtalanszor veszélybe kerül, saját életkörülményei sem a legmegfelelőbbek, azzal is kezdeni kéne valamit.

Emellett hátborzongató bepillantást kapunk az Andrássy út 60. szám alatt folyó "életbe", a kommunista rendőrség munkájába, módszereibe.

Az enyhe, fanyar humor nagyon jót tett a történetnek, valahogy könnyebben emészthetőbbé vált tőle az adott politikai, történelmi háttér.

Gordon Zsigmond egy szerethető, pozitív figura. Néhol picit ellaposodott a történet, a figyelmemet valahogy életben kellett tartani, de nem volt vészes. Most hirtelenjében nem is tudnék jó magyar krimiírót mondani, úgyhogy emiatt is nagyon örülök. Szerettem a könyvet, és az előzőeket is keresni fogom!

4,5/5

Agave Kiadó, 2011

Feltételezem, hogy sok szülőtársam megbirkózott már azzal a "problémával", hogy szülés előtt kissé másként nézett ki, másként látta a világot, másképp jutott idő szinte mindenre. Szóval megváltoztak a dolgok kívül-belül a csemeték érkezése után.

Jodie Hedley-Ward úgy gondolta, megosztja tapasztalatait, sorokba önti gondolatait, hogyan is élhetne az ember lánya kiegyensúlyozottabb, boldogabb életet gyermekek, család mellett is.

Sok mindenről szó van a könyvben, nagyon széles területet foglal magában, amit át kell tekintenie az olvasónak a saját életében is. Kitér az otthon átalakítására, hogy az mindenkor meleg fészekként szolgáljon a család számára (ha addig nem volt az). De - és talán ez a legfontosabb - az önkép helyreállításával, a magunk elfogadásával is foglalkozik. Szerintem tényleg ez a legfontosabb, mert bár közhelynek hangzik, de saját életemben is folyamatosan tapasztalom, hogy ha belül minden rendben van, akkor nagy gond nem lehet, illetve ha jön is, sokkal könnyebben birkózunk meg vele. Nem beszélve arról, hogy egy magával megbékélt anya sokkal jobban oda tudja magát tenni a család számára is.

Tanácsolja egy ideális heti menetrend elkészítését, gyakorlatilag óráról órára. Lehet, hogy van olyan, akinél ez hatékony lenne, nálam semmiképpen sem. Ha másnapra tervezek is valamit, vagy akár csak pár órával későbbre, két gyerek pár perc alatt boríthatja a dolgot. Úgyhogy nekem valami más megoldás után kell néznem! :-)

Természetes, hogy nem maradhatott ki a "szexi csipke vagy kinyúlt pamut" rovat sem! :-) Ezzel mondjuk mindenképpen egyet értek, de néha azért nagyon jó a kinyúlt macinaciban is elüldögélni egy könyv fölött... (csak ne ez legyen az általános!!!)

Bátorít abban, hogy keressük azokat a "réseket", ahol párunkkal kettesben tudunk elmenni bárhová, akár csak egy sétáról legyen is szó. Ebben is maximálisan egyetértek. Félre kell tenni a lelkiismeret-furdalást, ami éppenséggel az én esetemben nem egyszerű, állandóan küzdök vele, de akkor is menni kell, programokat kell kettesben szervezni.

Hiba, ha a régi életünket keressük, az már rég nem jön vissza, de nem hinném, hogy mindent el kell vetni, felejteni. Szükséges CSAK magunkra is időt szánni, legyen szó moziról, kozmetikusról, bármiről, ami nekünk, és tényleg csakis nekünk kikapcsolódást okoz. Mondjam úgy, hogy néha lehetünk egy picit önzőek?!

Rendkívül ideális, szinte tökéletes életet, családi idillt vázol fel az írónő, ilyen szinte nincs is. De nem is hinném, hogy ezt a célt akarta volna elérni, azaz mindenkor ilyennek kéne lennie a kiegyensúlyozott életnek. Inkább figyelemfelhívásnak, gondolatébresztőnek, életmód (át)alakító célzatúnak tartom a könyvet. Egyértelműen ösztönöz, hogy sokkal többet sportoljak, egészségesebben éljek, béküljek ki önmagammal, hogy mosolygós, vidám anyukát, feleséget lásson a családom, amikor rám néznek.

És hogy lennék-e szexi anyuka? Hát naná!!! :-)