A könyv elején megrettentem, nem erre számítottam, hiszen az Édentől keletre c. regényen annyira nem kell "gondolkodni", az nagyon olvastatja magát. Itt más a helyzet, mert bizony használni kell a fogaskerekeket, nagyon nehezen lehet ráhangolódni a mondanivalójára, de végül minden megoldódott, beleszerettem, továbbra is, azóta is szeretem.

Ethant, a középkorú főszereplőt egy másfajta trauma köti gúzsba: egy társadalmi és gazdasági kötelék, amely megfosztja erejétől és önbizalmától. A látszólag békés, harmonikus családi környezet csak a külszín, egyébként a 20. század első feléről szóló rendkívül hiteles társadalomrajzzal átszőtt történetből kiderül, hogy a főhős helyzetéből kitörni képtelen, folyamatos önostorozáson, önjellemzésen esik át, önbecsülése mindeközben a béka feneke alatt (sem). Ennek elérésében gyermekei is elég nagy szerepet játszanak. Felesége még csak-csak... Ráadásul már megtapasztalta milyen jólétben élni, saját családja bénaságának köszönhetően van ott, ahol...

Mit engedhet meg magának egy ember, hogy kijusson a slamasztikából? Igazából tehetne ellene, hogy megváltozzon anyagi helyzetük, egzisztenciájuk, de - mondhatnánk, a hülyéje - mindvégig ragaszkodik becsületességéhez, munkaadója bizalmának megőrzéséért a végletekig kiáll.

Az adott kor amerikai társadalmát, a gazdasági válság következményeit nagyon erőteljesen és sajátosan világítja meg a könyv. Korhű, valóságos képet kapunk az akkori életformáról, életérzésről. Olyan nagyon réginek éreztem a történetet, közben a könyv végére rájöttem, hogy nagyon is aktuális, nagyon is mindennapi problémákról van szó.

Ami elsősorban tetszett, ahogy a főhős jelleme, annak fejlődése ki van dolgozva. Nem egy vidám történet, ám szegényebb lennék, ha nem olvastam volna el.

Könyvmolyképző Kiadó, Aranytoll kötetek, Szeged, 2008
Fordította: Réz Ádám
Eredeti cím: The Winter of Our Discontent
327 oldal