Ahhh, tényleg nem vagyok lefizetve a kiadó által, de ismét... Egyszerűen fantasztikus, bár mostanában szinte mindegyik könyvre elmondhatom ezt, ami a kezembe kerül. Egy újabb kincs.

Két fantasztikus kislány még annál is fantasztikusabb története ez. Barátnők, akiknek az életét gyermekkoruktól kezdve kísérhetjük nyomon. Hol egymás mellett, hol kissé távolabb a másiktól. Hol békében, hol háborúban, de a "vérszövetség" mindvégig megmarad.

Hogy törvényszerű-e, hogy egy jól működő kapcsolatban nagyon különbözőek legyünk? Vagy pont fordítva? Nem tudom, ezen bárki bárhol elgondolkodhat, de náluk az az igazság, hogy egymás totális ellentettjei, mégis vonzzák egymást, mint a mágnes, legyenek életük bármely szakaszában.

Elena egy visszahúzódóbb, szorgalmas, a társadalmi elvárásoknak inkább megfelelni akaróbb lány, Lila pedig a tipikus lázadó, akinek esze, mint a penge, de csak arra használja, amire ő akarja. Neki senki ne mondja meg, mit és hogyan csináljon, majd azt ő maga eldönti. Meg persze a sors, a körülmények, és Nápoly. A dél-olaszországi feeling sok mindent meghatároz, eldönt, azzal nagyon nem tudnak mit kezdeni, de azt hiszem, az egész történet velejét ez adja.

Tele vannak hibával (ki nem?), egyik féltékenysége állandóan visszahúzza a másikat, a másik ragaszkodása pedig nyomasztja az egyiket. Mégis szereti őket az ember, mégis elhiszi, hogy tűzön-vízen átmennének egymásért.

Megismerhetjük egy ötvenes évekbeli, tipikus olasz telep mindennapi életét, amelyről azt gondolom, teljesen hiteles képet adott Ferrante, még ha esetleg ezt némiképp humorral fűszerezve is tette. És az olasz életérzés, legyen az bármely szeglete a társadalmi-szociális ranglétrának, mindig izgalmas.

Gördülékeny, olvasmányos történet ez, beszippant az első szavaktól fogva, és benne él az ember még jóval az olvasás után is. Néha sírunk, sokszor nevetünk, és átéljük minden mozzanatát a regénynek.

Olvastam egy olyan kritikát erről a könyvről, hogy azért nem szerették, mert nem szól semmiről. Erről már többször írtam, hogy én pedig kifejezetten szeretem, ha nem szól szinte semmiről a könyv, mégis odakötöz magához. Amúgy meg pont ennek a történetnek van vonulata, ritmusa, íve, és lesz folytatása is, amit epekedve várok. Szeretnék még sok-sok Ferrantét!