"Hogy hova tűnök olyankor?

Ajtó-ablak nélküli szobába, aminek a falai elég vékonyak ahhoz, hogy mindent lássak és halljak az odakinti világból, ahhoz viszont már túl vastagok, hogy áttörhessek rajtuk.

Ott is vagyok, meg nem is.

Dörömbölök, de kívül senki sem hallja.

Hogy hova tűnök olyankor?

Idegen országba, amelynek lakosai még csak nem is hasonlítanak rám, ráadásul beszéd nélkül beszélnek, és a levegővel együtt az örökös zajt is be kell lélegeznem. "Rómában mint a rómaiak", mondogatom magamnak, és meg is próbálok szóba elegyedni a helyiekkel, akikről csak azt felejtették el közölni velem, hogy valójában tök süketek.

Hogy hova tűnök olyankor?

Végtelen, kimondhatatlan narancssárgaságba.

Hogy hova tűnök olyankor?

Zongorává változom, de csak fekete billentyűk vannak rajtam. Csupa félhang, márpedig az emberi fogyasztásra alkalmas dallamokhoz a fehér billentyűkre is szükség lenne.

Pontosan emiatt jövök vissza:

A fehér billentyűkért."

Nagyon vártam ezt az újabb könyvét az írónőnek, hiszen nagy rajongója vagyok. Abszolút hozta a "Picoult-os" formát. Ha nem tudtam volna, kinek a tollából származik, akkor is rájövök, mivel rendkívül jellegzetes maga az írásmód is, de a szerkesztése is. Ismét, mint mindig, a történet szereplői szemszögén keresztül, váltakozva követhetjük nyomon a történteket.

Újból egy jó velős témánál kötött ki a szerző, amihez most is nagyon finoman, érzékenyen nyúlt hozzá, mélyen beleásva magát a szakirodalomba.

Jacob Asperger-szindrómában szenved, amely egy neurobiológiai fejlődési zavar, az autizmus egy enyhébb formája. A nyelvhasználata gyakran eltér a megszokottól. Jellemző, hogy az elmondottakat szó szerint értelmezi, másrészt pedig kóros bőbeszédűségben szenved, az árnyalatokat egyáltalán nem érti a kommunikációban.

Gyakran nem is lehet megérteni mondandójának logikáját, következtetéseket sem könnyű levonni, megérteni, hogy miről van szó, vagy szinte rögtön más témára tereli a beszélgetést. Ha zavarban van, filmekből idéz szó szerinti részleteket, ezzel is megzavarva környezetét.

Apja kisgyermekkorukban elhagyta őket, pénzük nagy része Jacob étrend-kiegészítőire, gyógyszereire megy el. Közvetlen családtagjain kívül nem igazán akad ember, akit viszonylag közel engedne magához, kivéve Jess-t, a fejlesztőpedagógust. Benne megbízik, hallgat rá, valóban hasznos segítségnek bizonyul.

Jacob megszállottan, már-már betegesen vonzódik a kriminalisztikához, a bűnügyi helyszínelők munkájához. Ez is az Asperger-szindróma egyik fő tünete, a szűk körre korlátozott érdeklődés. Hihetetlen, többkötetnyi információ birtokában van, bár ez mind lexikális és sokszor az értelmét sem fogja fel.

Anyjától kapott adóvevőjén rendszeresen értesül a bűnügyek helyszínéről, amelyet egyből célba is vesz, a nyomozók nagy örömére...

A dolog pikantériája, hogy egy napon Jess eltűnik, majd pár nap múltán holtan találják. Igen hamar minden gyanú Jacobra terelődik. Betegségéből adódóan egyértelmű válaszok nincsenek, saját magát is egyre inkább "beleviszi" a bűnténybe. Az empátia hiányának megmutatkozása sem éppen az ő malmára hajtja a vizet. Nagyméretű nyomozás kezdődik, amit bírósági tárgyalás követ. Leginkább azt szeretnék bebizonyítani, hogy a fiú betegsége miatt nem büntethető. Anyja is dilemmában van, szeretne hinni fia ártatlanságában, de ott vannak a bizonyítékok.

Természetesen nem ennyire egyszerű a dolog, tartogat a történet épp elég meglepetést...

Magáról a betegségről nagyon sokat megtudtam, letenni sem bírtam a könyvet, végig élveztem. Viszont az eddigiekhez képest fél pontnyit csalódtam, nem volt akkora durranás, mint az eddigiek. Szóval nem vágott annyira padlóra, mint az eddigiek! :-) Persze ettől még mindig ott van a menőbb könyveim között! :-)

4,5/5

Athenaeum Kiadó, 2011
Fordította: Mallász Rita
Eredeti cím: Handle With Care
596 oldal