Atyaég! Ez nagyon kikészített! Hogy lehet ennyire lemenni a mélységbe, és onnan aztán hogy lehet visszajönni? Félelmetes az őrület, bár lehet, hogy csak annak, aki kívülről szemléli. Jobb esetben, aki benne van, nem fog fel semmit az egészből. Kétlem, de végül mindegy is, borzasztó!

Olga kétségkívül megbolondul. Nem volt vele semmi gond, csak már nem volt elég a férjének. Középkorú nő két gyermekkel, látszólag rendben van minden. Mindenki meglepődik, amikor kiderül, mégsem. Egy pillanat alatt történik minden, bár az évek folyamán már voltak előjelei, de valahogy azok a szőnyeg alatt vannak, nem hajlandó foglalkozni a problémákkal senki.

Szóval se szó, se beszéd, elhagyja a férje, ő pedig elkezdi szép lassan elemezgetni magát, a kapcsolatukat, a körülményeket. Ez az elemezgetés folyamatosan csap át önmarcangolásba, párhuzamosan a gyűlölet kialakulásával. Gyűlöli férjét, annak új szerelmét, mindent. Olyan szinten borítja el az érzelmek hulláma, hogy már képtelen a normális életvitelét fenntartani, teljesen eszét veszti. De hát lenne ott sok más feladat, felelősség, muszáj lenne valahogy visszatérnie. De lehet, hogy ehhez tényleg le kell mennie a legaljára? Az ember már vagy ott marad vagy kénytelen a másik irányba, felfelé visszaindulni, és helyrerakni az életét valahogy.

A tehetetlenség végig kínzott, nem tudtam eldönteni, hogy felpofoznám-e a nőt vagy a férfit vagy mindenkit, vagy pedig simogatnám a nő hátát, a férfit pofoznám, vagy mi is legyen? Hogyan segítsek?

Nem tudom, hogy személyes tapasztalatok adták-e a történet ihletét, nem mertem utánanézni, mert a végén már levegőt sem kaptam, sokkolt minden és mindenki.

Az nem volt kétséges, hogy fantasztikus írónő Elena Ferrante, hiszen a Briliáns barátnőmben nekem már bizonyított, de most rátett még egy lapáttal. Igaz ez a lapát ütött-vágott most engem, de hát akkor is...

Tényleg minden relatív, és most nagyon szépnek látom az életem! :D