Erika
A kötetek megjelenése közötti időszakban kaparom a falat, annyira várom az új megjelenéseket. Nagyon örültem ennek a harmadik résznek is. A két barátnő története teljesen magához láncolt, elvonási tüneteim vannak, ha nem kapom meg az adagom. :)
 
Ez a harmadik rész az, amelynek a hangulata talán már emlékeztet kissé a tv-ben futó sorozatra. Az számomra rettenetesen sötét, borzongató. Nyilván a nápolyi, nem éppen felkapaszkodott élet sosem volt csupa öröm és boldogság, de a pörgős olasz temperamentum becsempészte eddig a történetekbe a humort, jókedvet is.
 
Most ez megtört, nagyon nyomasztóra sikeredett a sorozatnak ez a darabja. De persze az értékéből egy jottányit sem von le.
 
Elena és Lila kapcsolata már korántsem annyira szoros, mint fiatalabb korukban. Mindketten családanyák, némiképp belefáradva a hétköznapi teendőkbe. Most már Elena sem tud annyira szabadon olvasni, gondolkodni, tanulni, mint ahogy azt a szerencséjének is köszönhetően megszokta.
 
Immár mindkettejük élete boldogtalan, és bármennyire szükségük lenne egymásra, egyre inkább távolodnak a másiktól. Hónapok is eltelnek, hogy hallanának egymásról, és ha össze is sodorja őket az élet, akkor sem nagyon tudnak kinyílni egymás előtt.
 
Az eddig csak burkoltan megjelenő versengés Elena részéről is egyértelművé válik. Számomra még érthetetlen, miért szeretne Lila fölé kerülni egzisztenciában, intellektuálisan, anyaként és már a szerelmi életben is. Az mindig is egyértelmű volt, hogy Lila a példaképe (pedig pont fordítva lenne logikus), de ez valami beteges, megmagyarázhatatlan, fájdalmas viszonnyá fajul.
 
Nagyon sokat gondolkodtam az egész történeten, de ugye itt a két nő barátsága(?), kapcsolata a fő irányvonal. Foglalkoztat, hogy vajon a való világban milyen játszmákon megyünk keresztül? Észrevesszük-e, amikor mi is elhagyva a tiszta, nyílt utat, hamis, csalóka eszközökhöz nyúlunk? Minden barátságban, kapcsolatban hol erősebb, hol gyengébb személyiségek csapnak össze, és a legtöbbször nem minden fekete-fehér.
 
Olyan fordulatokat vett a történet ebben a kötetben, hogy elképzelni sem tudom, hogyan folytatódhat. Ugye a legvégéről némi sejtésünk van, hiszen úgy indult az első rész, de hogy milyen úton-módon jutunk oda, tényleg halvány sejtésem sincs.
 
Döbbenetesen ír Ferrante, ezt már többször is leírtam. De abban is biztos vagyok, hogy az egyik legnagyobb kortárs író, aki örökre beírja nevét az irodalom nagykönyvébe. Tökéletesen érti az emberi lelket, mértani pontossággal húzgálja érzelmeink legapróbb szálacskáit is, miközben mi kitágult pupillával, belemélyedve a fotelba, egy teljesen más világba merülünk.
 
Park Kiadó!!! Rettenetesen várom a folytatást!!!!!

5/5

Park Kiadó, 2018
Fordította:
Eredeti cím: Storia di chi fugge e di chi resta
420 oldal
Erika
Jó sok szálon futó, II. világháború alatt játszódó történetet írt le Nichols, tele romantikus, szívhez szóló eseményekkel.

A karácsonyi időszakban olvastam, és pont jó időtöltés volt, amikor túl sokat nem kellett gondolkodni, csak ráfeküdni a hullámokra és sodródni a történetben (hú, ez kicsit nyálas lett... :D ). 

A történet egyik főszereplője Sheila, aki egy bombázás következtében elveszti otthonát és családja legnagyobb részét. Teljesen egyedül, hajlék nélkül marad a szétbombázott London utcáin, fogalma sincs, hogyan tovább.

Nyilván az élet nem áll meg, előbb-utóbb muszáj megoldást találnia. Több ideiglenes szállás után eljut egy rokon özvegyasszonyhoz, aki mérhetetlen sznobságból áradó gonoszsággal viseltetik iránta. Nem úgy a másik főszereplővel, Prue-val szemben, aki szintén nála száll meg. A különbség a két lány között, hogy Sheila szegény családból származik, ráadásul ahogy később kiderül, régmúlt sérelmek is közrejátszanak az öregasszony frusztráltságában, Prue viszont nemesi családból származik, így fontos a látszatot megőrizni, hajbókolásból sosem elég.

A két lány szinte azonnal nagyon jó barátságot köt egymással. Prue munkát is szerez Sheilának, bánatukat is megosztják egymással, így kicsit könnyebb átvészelni a tragédiákkal terhes napokat.

Persze mindketten fiatalok, így a szerelem sem kerüli el őket, de egyiküknél sem egyszerű az eset. A háború és persze az élet egyéb fonákságai is megnehezítik mindkettőjük párkapcsolatát.

Izgalmas volt betekinteni a Bletchley Park falai mögé, ahol titkos kódfejtő csoportok működtek. A két lány itt dolgozik, persze szigorú titoktartási kötelezettséggel. A fontos feladatok talán némileg enyhítik, egy időre feledtetik a fájdalmakat.

Mint az elején írtam, nagyon sok szereplőt vonultat fel az írónő, így folyamatosan történtek az események, volt kiért izgulni állandóan.

Rengeteg tragédia történik, de a végére azért tartogat a könyv pozitív eseményeket is. Sok titok napvilágra kerül, az évtizedek óta elnyomott érzelmeket végre szabadjára lehet engedni.

A vége egy kicsit hirtelen lett elvágva, ott picit lehetett volna még a folytatást húzni, érdekelt volna.

4/5

General Press, 2018
Fordította: Pejkov Boján
Eredeti cím: We'll Meet Again
356 oldal
Erika

El kell mondanom, hogy rettentően megviselt ez a történet. Témáját tekintve, több szempontból sincs ezen mit csodálkozni.

A középkorúságot éppen elhagyó Nahid története, aki haldoklik. A betegség gyorsan érkezik, és nagyon kevés ideje van, hogy átgondolja, értékelje az életét. Esetleg, amit lehet, helyrehozzon...

Van mit górcső alá venni, hiszen izgalmas, tartalmas élete volt, bár cseppet sem mondható boldognak.

Gyermekkora óta komoly nehézségekkel kellett az iráni családnak megküzdenie, és itt nem európai vagy nyugati, jóléti országokban értendő mértékkel mért nehézségekre gondolok.

A nemi különbözőségből eredő alárendeltség, agresszivitás mindennapos, fanatikus megtorlása az egyszerű tetteknek is félelmetes.

Nahid a kamaszkort elhagyva felvilágosult, lázadó fiatalnak számít. Felvételt nyer az orvosi egyetemre, ami egyébként is nagy bátorságot ad a fiataloknak, hogy kinyilatkoztassák önálló gondolataikat, bátran vállalják álláspontjukat, nemzeti identitásukat. Nincs ez másként Nahid esetében sem. Bátorsága pedig tovább növekszik, amikor megismerkedik szerelmével, Maszuddal. Együtt úgy érzik, legyőzik az egész világot.

De álomvilágban, a lehetőségek ígéreteinek árnyékában élnek, így nemsokára menekülniük kell, egészen Európáig, otthagyva családjukat, hazájukat.

Új életet kezdenek, családot alapítanak, és bíznak egy jobb, szabadabb világban.

Évtizedek elteltével, a halál kapujában felteszi magának a kérdéseket, amelyek elkerülhetetlenek. Jól tették-e, hogy elhagyták hazájukat? Vajon megfelelő párt választott? Hűek voltak az elveikhez? Jól szerettek? És még számtalan, kavargó kérdésforgatag nyugtalanítja a nőt.

Sok kérdés felmerült bennem is. Az életünk végén, legyen az bármennyire rögökkel teli, lehet méltóképpen, büszkén várni a halált? Van esély, hogy megnyugodjon a lélek, bármennyire is nehéz volt az út?

Nem szerettem Nahidot, de tudtam, hogy igazságtalan vagyok. Emberi ésszel fel nem mérhető, amin átment, nem kiszámítható, mit váltanak ki ezek a hatások egy emberből, milyenné változtatja az egyént a rengeteg kapott pofon az élettől.

Az egész világot gyűlöli, beleértve saját lányát is. Mindenkit hibáztat, mindenkitől jóvátételt követel. Így nem lehet szépen meghalni. Csak ha jön az új lehetőség, hogy van még jövő, van még remény. De vajon kitart-e addig a szívdobbanás?

A kiadótól jól megszokott minőség kívül-belül megmutatkozott most is. Jó kézbe venni ezeket a sokat adó, mélyeket mondó könyveket.

5/5

Park, 2018
Fordította: Bogdán Ágnes
224 oldal
Erika
Ó, az én kis lökött öregem és a simlis haverja visszatért. Ezzel újból sok-sok cikis helyzetet okozva nekem a járműveken (visítva röhögés visszatartása).

Sok fajta irodalmi stílust szeretek, mondhatni majdnem mindenevő vagyok, de az egyik kedvenceim a jól megírt abszurd humorú történetek. Lehet, hogy az ennek az oka, hogy én is irtózatos hülyeségeket vagyok képes gyerekkorom óta kitalálni, fantáziám végtelen.

Szóval Jonasson az egyik legszórakoztatóbb író a számomra, és remélem, hogy nagyon termékeny lesz a jövőben is.

Tulajdonképpen folytatódik ott a történet, ahol befejeződött az előző rész. A két jóbarát, Allan és Julius a sok-sok milliót költi épp egy trópusi nyaralóhelyen. Jó dolgukban nem tudják, mit tegyenek, de a kalandok természetesen most is megtalálják őket.

Nyilván a nem túl visszafogott életmódjuknak köszönhetően is, nagyon hamar elfogy a pénzük, úgyhogy a luxusszállodában is kénytelenek idétlenebbnél idétlenebb kifogásokat találni, ami miatt késlekednek tartozásuk kifizetésével.

Születésnapi ajándékként felülnek egy léghajóra, ami ismét egy nonszensz ok miatt elszabadul, természetesen csupán kettejükkel a fedélzeten. Miután kifogyott a hajtógáz, a tengeren kényszerleszállást hajtanak végre, ahol naná, hogy egy észak-koreai hajó veszi fel őket. És hogy az abszurd legyen még abszurdabb, a hajó atomfegyver előállítására alkalmas hasadóanyagot szállít, nyilván nem legálisan.

Mikor kikötnek, hamarosan rádöbbennek, hogy egyenesen Kim Dzsongunnal lesz találkozójuk. És itt is egyértelmű, hogy a hasadóanyag immáron az ő "tulajdonukban" van. Ezzel az aktatáskával császkálnak mindenfele, és erről környezetük mit sem sejt. Alkudoznak, üzleteket próbálnak kötni, lényeg a lényeg, hogyan tudnának még több pénzt szerezni, pótolva hülyeségeik költségeit.

Hogy ebből a helyzetből hogy jutnak el a koporsókészítésig és a jövendőmondásig, hát tessék elolvasni, nem férne ide a sok hülyeség! :D

Fergeteges találkozásokra kerül sor nagyhatalmi vezetőkkel. Kezdve Kim Dzsonguntól Merkelen keresztül, egészen Trumpig, az aktuális világpolitikai helyzetet kicsit sem kihagyva.

Hogy lehet ennyi marhaságot egy könyvbe töményen beleírni? Nagyon bírom, és mint ahogy az elején is írtam, engem az ilyen jellegű írások nagyon tudnak szórakoztatni. Igazi kikapcsolódás!

4/5

Athenaeum Kiadó, 2018
Fordította: Kúnos László
Eredeti cím:
Erika
Gyönyörű szép, megrázó történet az ember határainak feszegetéséről, bátorságról, hősiességről.
 
Teljességgel le tudok döbbeni, hogy mire képes az ember, ha a helyzet úgy kívánja. Főként amikor nem "véletlenül" sodródik bele egy veszélyes helyzetbe, hanem egyértelműen tisztában van azzal, hogy milyen kockázatos feladatot vállal.
 
Így történt ez azokkal a matrózokkal is, akik az 1914-es brit Birodalmi Transzantarktisz-expedíció tagjaiként jelentkeznek Ernest Shackleton Endurance nevű hajójára. Nagyon sok tényező játszik közre. Az út eleve veszélyes, ha ma vágnának neki, akkor is. De tekintve az akkori technikai lehetőségeket, még inkább eltátjuk a szánkat.
 
Bár az újságíró nem volt jelen ezen az "utazáson", naplóbejegyzésekből, feljegyzésekből, egyéb iratokból hozta létre ezt a kötetet. Lehetne ez nagyon unalmas is, de távol álljon tőle. Rendkívül izgalmas, olvasmányos, sokszor már túlságosan is érzékletes volt a leírás. Tökéletesen éreztem a fagyási fájdalmakat, az éhséget, a kiszolgáltatottságot, a reménytelenséget.
 
Egy lelkesedéssel teli legénység vág neki a nagyrészt ismeretlen kontinens, az Antarktisz felfedezésének. Ezeknek az embereknek álmukban nem fordul meg a fejükben, micsoda megpróbáltatások várnak rájuk. Kíváncsi lennék, ha a töredékét látták volna előre, bátorságuk vajon kitartott-e volna?
 
Én körülbelül a könyv egyharmadánál tudatosítottam magamban, hogy itt nem 1 hónapnyi kínszenvedésről volt szó, hanem 2 ÉV!!!-ről. Ennyi ideig viselte ez a legénység a minden napos stresszt és a folyamatos nélkülözést.
 
Több tagja is a legénységnek magas szakmai tudásról, hozzáértésről tett tanubizonyságot, de Shackleton vezetői képességei nélkül, úgy gondolom, ezek mit sem értek volna. Nemcsak feladatokat osztott ki fantasztikus ráérzéssel, de tökéletes pszichológiai támaszként is jelen volt mindvégig, ami nélkül nem tértek volna haza ezek a srácok. A leírások alapján egy percre sem eresztett le ez az ember. Példaértékű, követendő vezető, és egyértelműen az egész legénység elismerte az ezek által az ismérvek által kivívott tekintélyét.
 
Meg lehet őrizni az épelméjűséget, a hitet, az életet magát egy ilyen út során? Én tényleg csodálattal adózom minden ilyesfajta teljesítmény előtt. Azt gondolom, hogy piszlicsáré ügyeken való hisztiknél néha elgondolkodhatnánk, mi férhet még bele a tűrőképességünkbe? De aztán rájövök, hogy nyilván nem minden nap kell egy sarkvidéki felfedező úthoz viszonyítanom a saját életemet. :D
 
Le a kalappal a legénység előtt!

4/5

Park Kiadó, 2018
Fordította: Ambrose Montanus, Láng Zsuzsa Angéla
Eredeti cím: Endurance
342 oldal
Erika
Hú, ez kegyetlenül odavágott a falhoz!
 
Iszonyatos depresszióval átszőtt, fantasztikusan megírt történet egy házaspárról. Maga az alapsztori sajnos megszokott. Férfi becsajozik, otthagyja a családot. Aztán visszatér.
 
Ennyi az alap, de ennél sokkal többről szól, mint ahogy a való életben is. Ez sosem egyszerű. Hol és mikor van helye a szeretetnek, a megbocsátásnak, a haragnak, a megnyugvásnak? Ha egyáltalán a megnyugvás létrejön... Mert attól, hogy visszamegy a férj, semmi sem oldódik meg. Sőt!
 
Egyszerűen szimpatikus szereplőt én ebben a történetben nem találtam, de ha választani kell, akkor inkább a férj mellett tenném le a voksot. A károgó feleség sokkal jobban idegesített, pedig alapvetően az otthagyott mellett állnék ki.
 
A létező összes sérelem kitör az elhagyás után, de a visszatérés után sem csitulnak az indulatok, akkor talán még gyilkosabbakká is válnak. Döbbenet volt átélni, hogy képtelenek nyugodni, képtelenek békét teremteni magukban, a környezetükben.
 
És feltétlenül felmerül a kérdés, hogy meg kell-e javítani vagy engedjük el a fenébe. Mindenki jobban jár!
 
Érdekes volt az összes szereplő szemszögéből végigkísérni a történteket. Nyilván így picit jobban kikristályosodott a kép, és esélyt adott arra, hogy megértőbb legyek.
 
A cím hihetetlenül találó. Ezeket a lelki, kapcsolati hurkokat érdemes elkerülni, ha pedig már ránk gabalyodott, ne fűzzünk rá még több csomót!!!

4,5/5

Park Kiadó, 2018
Fordította: Barna Imre
Eredeti cím: Lacci
204 oldal
Erika
Nagyon viccesnek találom a könyv eredeztetését. Erről Vámos Miklós a fülszövegben ír. Miszerint Őt úton-útfélen megállítják, mivel a kisugárzása arra ösztönzi az embereket, hogy kisírják bánatukat a vállán. Amúgy ez tényleg így van. Ha nem lenne elég, hogy így érzi az ember az írásai által, én többször is láttam személyesen, hiszen valószínűleg ugyanabban a régióban élünk, és ez az életben is elég nyilvánvaló. De az is, hogy hat lóval sem tudnának odavonszolni saját gátlásaim miatt, meg az érintett személy tiszteletben tartása miatt is. :D Maradunk a nyomtatott betűknél - kapcsolat terén!
 
Tehát a két Iván, Ivcsi, Ivánka, Ivi története innen ered. Nagy Iván (hajdanán Najn Iván) és Kispéter Iván elhatározzák, hogy egy vállalkozás keretein belül párkapcsolati mediátorként fognak működni.
 
Hááát... :D Nem is tudom még egyelőre hová tenni őket!? Két, már kiöregedőben lévő férfiember - akiknek a kapcsolatáról sokszor egy házasság jutott eszembe - élik a kis életüket, mindkettejükkel történik mindenféle, de valahogy mégis mindig egymás mellett haladnak, össze-összeér a történetük folyamatosan, szorosan. Furák ők, mégis szerethetőek, sokszor sajnálatot kiváltóak.
 
Szeretnének ők még írni forgatókönyvet is egy zenés filmhez, aminek a fő témája Beethoven munkássága, de a két hőn áhított fiatal nőt is meg kell szerezni, meg kell tartani valahogy, ehhez bulikba járni, a fiatalság látszatát kelteni.
 
Sokat elmélkednek az életről, de irányítani nem nagyon tudják. Inkább őket irányítják a körülmények, a nők.
 
A kilenc év története Beethoven kilenc szimfóniáján alapul. Sok-sok év tele bánattal, örömmel, szerelemmel 400 oldalba besűrítve.
 
4/5

Athenaeum Kiadó, 2018
400 oldal
Erika
Szégyen, de soha nem szerettem sem a történelmet, sem a földrajzot kis- és középiskolás koromban. Az utóbbi pár évben viszont változás történt. Egyrészt, ahogy gyermekemmel együtt tanulom mindkettőt, másrészt olyan könyvek is a kezembe kerültek, amelyek élvezetessé tették a tanulmányozásukat, ezek mind megváltoztatták, felkeltették az érdeklődésemet.
 
Ez a könyv is olyan, hogy amint a kezembe fogtam, tudtam, hogy jó barátságban leszünk, és tovább segít majd a világpolitika alakulásának megértésében, akár egész sok évszázadra visszatekintve is. Olvasmányos, érdekes, nem részrehajló, tárgyilagos, egy pillanatig sem unatkoztam, ami pedig mindig is jellemző volt gyermekkoromtól kezdve, ha földrajzról vagy történelemről volt szó. Valóban sok múlik a tanáron... is!
 
Ahogy a szerző a bevezetőben elmondja, a geopolitikai minden országot érint a földön, ám ebben a könyvben, a terjedelem miatt jelen esetben "csak" tíz térséget mutat be tíz térkép segítségével.
 
A földrajzi adottságokat részletesen elemzi, továbbá azok hogyan alakítottak egyes nemzetközi kapcsolatokat, sokszor olyanokat, amelyek az egész világpolitikára rányomták bélyegüket.
 
Az ember (főként Európában) hajlamos a kis szűk keretei közül kikukucskálni a NAGY világra, de azt gondolom, hogy nehéz globálisan, szubjektíven értelmezni a politikai történéseket. Földrajzi tekintetben persze ott vannak a térképek, de hihetetlen gyorsan változnak a határok, egyes országok geológiai jellemzői.
 
Tim Marshall objektíven nyújt szinte teljes, de mindenképpen a legfontosabb történésekről képet, hogy azt is lássuk, ami egyébként homályban van.
 
Régiónként sorra veszi mind történelmi, mind geológiai szempontból a fontos eseményeket, és érthető módon, összefőzve teszi elénk azt, emészthető formában.
 
Mindent összevetve, legyen bármilyen fantasztikus katonai, fegyverkezési stratégiája, technológiai háttere egy adott országnak, a rengeteg évszázad alatt kialakult földrajzi viszonyokat, akár szélsőséges éghajlati sajátosságokat egyszerűen nem lesznek képes megváltoztatni.
 
A könyv közérthető, szórakoztató, és egyértelműen ösztönöz, hogy még inkább érdeklődjek az engem és gyermekeimet is érintő, körülvevő folyamatok iránt. Hihetetlenül jó érzés volt, amikor egy-egy sokszor hallott, de számomra a megfelelő ismeret híján értelmezhetetlen történelmi esemény említése kapcsán felcsillant a szemem, megvilágosodtam.
 
Nagyon remélem, hogy lesz még folytatás!!!
 
5/5

Park, 2018
Fordította: Makovecz Benjamin
Eredeti cím: Prisoners of Geography
348 oldal
Erika
Szokatlan volt, hogy nem kell ismét hosszan várakozni egy újabb Jodi regényre. :) Boldog voltam nagyon!
 
Első nekifutásra úgy tűnik, az alaptörténet akörül forog, hogy abortuszpártiak, illetve -ellenesek vagyunk-e!? De úgy gondolom, ebben a történetben ez másodlagos kérdés volt. Nem mintha ne lenne égetően fontos és mindig is aktuális világszintű társadalmi probléma, de talán alapvetően mindenki tudja magáról, merre húzza a szíve, értékrendje.
 
Érdekes volt szembesülni azzal, hogy mégsem ez volt a fókuszban, hanem sokkal inkább az egyéni, illetve családi drámák. Rokonok, ismerősök, kollégák kapcsolata van szétszedve atomjaira, amelyet sokszor nem is érintett az abortusz kérdése.
 
Sokszereplős a történet, emiatt bőven van min rágódnunk, hiszen egy-egy életbe is olyan sok tragédia, feldolgozni való esemény fér bele, ami elég is lenne, de itt a tragikus esemény kapcsán beleláthatunk mindegyikőjükébe.
 
Nem árulok el titkot, hiszen a fülszöveg is tartalmazza, hogy a tragikus esemény egy terrortámadás. Egy középkorú férfi fegyverrel, feldúltan ront be egy abortuszklinikára Mississippi államban. Többen tartózkodnak az épületben, többek épp abortuszra készülődve, de van aki épp túlvan rajta.
 
Az abortuszellenes háborgókat már nagyjából megszokták, szinte együtt élnek velük, hiszen minden egyes nap az épület előtt tüntetnek, különböző módokon fejezik ki nemtetszésüket. A beavatkozásra érkezőket inzultálják, többféle módon próbálják meggyőzni őket, hogy álljanak el tervüktől, tartsák meg magzatukat.
 
Ez a fegyveres támadás nyilván teljesen más kategória, és sajnos a való életben is nap mint nap hallunk már hasonló helyzetről.
 
A rendőrség, a terrorelhárítás óriási erőkkel érkezik a helyszínre, köztük Hugh McElroy, a túsztárgyaló is. Azt abban a pillanatban még nem tudja, hogy lánya és nővére is bent tartózkodik a klinikán, azt meg pláne nem, hogy mi okból.
 
Ahogy megismerjük a pánikhangulatú kiinduló helyzetet, innen haladunk visszafelé óráról órára az időben. Szép lassan összeáll a kép, ki miért, hogyan került oda, milyen élethelyzetben érte ez a támadás, van-e kiút, van-e remény!?
 
A szereplők összetétele nagyon sokrétű, sok színű, és még csak nem is feltétlenül az abortusz vagy annak ellenzése köti össze őket. A szívünkhöz nőnek (vagy nem...), és ökölbe szorított kézzel szorítunk, hogy túléljék. Nem elsősorban a támadásra gondolok, bár az is feltétele nyilván!
 
Az én álláspontom, véleményem az abortusszal kapcsolatban megingathatatlanul egy oldalon áll, ezen semmiféle meggyőző erő nem tudna változtatni. De ahogy az elején említettem, ez itt most úgy érzem, nem is volt cél, ezen agyalni szinte végig nem is jutott eszembe.
 
Picoult nem lankad, évről évre tartja a nagyon magas színvonalat, igényességet, és hihetetlen nagy háttérmunkáról tesz tanúbizonyságot.

5/5

Athenaeum Kiadó, 2018
Fordította: Goitein Veronika
Eredeti cím: A Spark of Light
368 oldal
Erika
A történet főszereplője a 12 éves Ebo, aki egy nigeri kisfiú. Családja szétszakadt, teljesen egyedül marad. Nem egy elveszett gyerek, így elhatározza, hogy megkeresi testvéreit. Ehhez azonban nagyon nehéz utat kell megtennie. Át kell kelnie a sivatagon, egy lélekvesztőn pedig Olaszországig eljutnia.
 
Az nyilván egyértelmű már az elején, hogy nem lesz egyszerű, de a bátorsága, hite szívet melengető, erőt adó.
 
Megpróbáltatásai még nagyobb erővel vértezik fel, semmilyen akadály nem tántoríthatja el, még embercsempészek sem vehetik el a kedvét céljai elérésében.
 
Ebo karaktere egy csodálatos személyt rejt. Sok felnőtt is példát vehetne róla. Nem fél semmitől és sosem adja fel.
 
Azt gondolom, hogy a kamasz gyermekek kezébe oda kéne adni mindenhol, de talán még előbb is el lehetne kezdeni. Jót tenne nekik az elfogadásban, empátia magasabb fokú kialakulásában, vagy ha az még nincs, akkor létrejöttében. :-) Ebben az esetben tökéletes választás volt képregény formájában az olvasók elé tárni ezt a történetet. Gyermekek esetében kifejezetten inspirálónak, képzelőerő fejlesztő dolognak tartom.
 
Egyedüli gondom a színekkel volt, illetve azok hiányával. Nekem nagyon nyomasztó, sötét volt az egész külcsín, de ez legyen a legnagyobb gond vele. Amúgy sokat rejt magában!

Aki szeretné megvásárolni a könyvet, a kiadó honlapján megteheti!

Centrál Médiacsoport, 2018
Illusztrálta: Giovanni Rigano
144 oldal
Erika
Tóth Krisztina neve vonzott ehhez a könyvhöz. Nagyon szeretem a felnőtteknek szóló könyveit, és nagyon kíváncsi voltam, mit rejthetnek a gyermekkönyvei? És hát a borító is nagyon cuki, engem ilyesfajta dolgokkal is azonnal le lehet venni a lábamról.
 
Ezen a 64 oldalon nagyon édes illusztrációkat találhatunk, kedves kis versekkel megtoldva.
 
Murci kandúr nagyon kíváncsi, minden lében kanál cica, így sokfelé eljuthatunk általa. Nem egy félős macsek, így számtalan kalandba keveredik, és kópé mivolta ellenére a végén még gazdit is talál.
 
Szóba kerülnek az ünnepek, amik a gyermekek számára általában egy misztikus csodával érnek fel, és itt is nagyon finoman, jól voltak megoldva a történetek, hogy ezek a rejtelmek továbbra is fenntartsák a kicsik kíváncsiságát.
 
Eljutunk a cirkusz világába, ahol különféle ismeretlen, rejtélyes lénnyel találkozik, akiknek a titkát igyekszik minél előbb kideríteni. Mondanom sem kell, hogy nagyon vicces, amikor próbálja megfejteni a szőrös, nagy fülű lény kilétét, aki egy banánt majszol. De találkozik itt még több számára ismeretlen, néha ijesztő állattal is.
 
Később a tanyasi állatokkal is megismerkedik, de belefér a napjaiba, hogy a Mikulást is megpróbálja lefülelni. Hihetetlen kalandok történnek vele ezeken a lapokon, csak győzzük kapkodni a fejünket.
 
Bájos, kedves kis történet egy nagyon szeretnivaló cicáról!

A könyv a kiadó honlapján megvásárolható!

Centrál Médiacsoport, 2018
Illusztrálta: Timkó Bíbor
64 oldal
Erika
És ismét egy csodaszép borító, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Elsőre megfogja az embert. A cím is sokat sejtet, szóval mindenképp nagyon kíváncsian vártam, hogy a történet is ugyanilyen vonzó lesz-e?
 
Nem igazán vidám történet, de nem is mindig arra van szüksége az embernek. Már az első soroktól belemélyed az ember a fotelba, ha épp nincs kánikula, magára teríti a kockás plédet, és egy bögre forró teával máris tökéletes a hangulat.
 
Az idős főszereplő, Doris élete rendkívül tele volt megpróbáltatásokkal, aki élete alkonyán is tele van reménnyel, bízik abban, hogy az élet jó, még ha az nem is bánt vele kesztyűs kézzel.
 
Stockholmban él magányosan, betegen, majdhogynem magatehetetlenül, és nap mint nap elővesz egy kis füzetet.
 
A mai világban ugyan már nem jellemző, de régebben ahogy sokunknak, Dorisnak is van egy jegyzetfüzete, amiben az ismerősök nevét vezeti. Ide mindenki bekerül, akivel csak találkozott és fontos volt az életében. Szokása, hogy aki meghalt, annak a nevét áthúzza. És ahogy lapozgatja, rádöbben, hogy már alig van áthuzatlan név. Ezzel együtt törnek fel benne az emlékek, visszatérve az egészen fiatal éveihez, és ezáltal mi is egyre inkább mélyedhetünk el a múltban.
 
A külvilággal nagyon kevés kapcsolata van. Időnként szociális gondozók érkeznek hozzá, hogy a mindennapi, alapvető szükségletei kielégítésében segítsék. Ha éppen nem feledkeznek meg róla... A másik kapcsolata Jenny, a húga unokája, aki másik kontinensen él, így csak skype-on tartják a kapcsolatot. Dorisnak ezek a pillanatok a legfontosabbak az életében.
 
Elhatározza, hogy Jenny kedvéért memoárt készít azokról az emberekről, akik a noteszben szerepelnek, hogy ne vesszenek el a feledés homályában.
 
Ugrálunk a jelen és a múlt között. Egyik sem túl vidám, mert a jelenben Doris kórházba kerül, a múltban pedig a folyamatos megpróbáltatások részesei lehetünk. Szép sorjában az összes névvel megismerkedünk, kezdenek összeállni a mozaikdarabkák, ki milyen szerepet töltött be Doris életében, hogyan alakították ezt a nehéz utat.
 
Az egész emlékezés arra is jó, hogy Doris az utolsó napjaiban átgondolja, dönthetett-e volna másképp bizonyos helyzetekben? Vajon az óriási szerelem valóban az volt-e? És vajon él-e még az adott személy?
 
Közben Jenny is Svédországba érkezik, hiszen érzi ő is, hogy idős rokonának az utolsó napjaiban a lányra van a legnagyobb szüksége.
 
Időben és térben is nagy távolságokat tesznek meg, az érzelmekről nem is beszélve. Egy tartalmas, ám mégis szomorú élettörténet, aminek a vége happy end, ha az azt jelenti, hogy az ember végül megnyugvással, békességben távozik az élők sorából. 96 évbe rengeteg minden belefér, de az utolsó percekbe talán még több. A legfontosabbak!

4,5/5

Alexandra Kiadó, 2018
Fordította: Harrach Ágnes
Eredeti cím: Den röda adressboken
288 oldal