Letisztult, egyszerű, pasis, szexi! Röviden ennyi!

Nagy áradozásokat hallottam erről a könyvről. Ilyenkor mindig szkeptikus vagyok, eleve fenntartással kezelem az ilyen könyveket. Okát nem tudom. Viszont a végén sokszor én is beállok az áradozók sorába. Most is ott ácsorgok a sor végén. McCarthy-nak tényleg nem tudom mi a titka!? Még az sem zavart, hogy a vessző, az egyéb írásjelek fogalma nagyjából kiveszett a könyvből, a párbeszédek egybeolvadnak a leírással, gondolatjel nuku. Elég hamar megkedveltem ezt a fajta írásmódot, úgy éreztem, nagy önállóságot adott nekem az olvasmány értelmezésében. Mondatai egyszerűek, de ütnek!

A legelején fogalmam sem volt, mi fog kikerekedni az egészből. Hova, miért, hogyan mennek? Ugyanis a fő-főszereplő a tizenhat éves John Grady Cole nagyapja halála után a nála egy évvel idősebb barátjával, Rawlinsszal titokban átszökik Texasból a mexikói határvidékre szerencsét próbálni. Mindketten a felnőtté válás rögös útján haladnak. Munkát szeretnének vállalni a számukra új, ismeretlen világban. A két macsó lovon vág neki az útnak. Útközben hozzájuk csapódik egy nem annyira macsó, de szintén nagyon szerethető harmadik figura is. Blevins személye kétséges, eleinte nehezen találják meg vele a hangot, de később már ők hárman egy csapat, bár ez a harmadik fiú folyamatosan rájuk hozza a bajt. Például abban sem biztosak, lova lopott-e vagy sajátja?

Egy farmon kapnak munkát, ahol John Grady szerelembe esik Alejandrával, amely szerelem igencsak tiltott. Közben a rendőrség is feltűnik az esetlegesen lopott ló után szimatolva. A fiúk mindvégig kiállnak becsületük mellett, de ez vajon elegendő-e a vadnyugaton?

A vége azért felpörög, de csak amolyan McCarthy-s módon, hiszen számomra a könyv titka semmiképpen sem a gyorsan pergő eseményekben, leírásokban van. Kimondottan lassú folyású, nyugodt hangulata van. Elandalított, ugyanakkor letenni nem bírtam.

A western varázslatos, könyörtelen világába vitt el engem, teljesen szokatlan módon, de nagyon élveztem! A kedvenc könyvek között kap helyet!

A kép forrása: http://www.haziallat.hu/lovak-lovasok/lovas-videok/vadlovak-lovak-video-lo/2371/

A regényben megelevenedett előttem egy család sorsán keresztül a XIX. és XX. századi magyar történelem az 1956-os forradalmat követő évekig. Leginkább három nő élete volt a középpontban, de minden Ilona, az állomásfőnök leányának születésétől indul. Már világrajövetele is előrevetíti boldogtalan életét. Illetve ki hogy fogja fel. Ő maga nem így látja.

Három generáció, három életút. Sok közük egymáshoz a vérségi kapcsolaton kívül nem nagyon van.

Ilona már gyermekkorában úgy érzi, hogy ő kiválasztatott valami nagy dologra, ő más mint a testvérei, más mint a többiek. Elmondható, hogy ő maga nem érezte egyáltalán szomorúnak a sorsát.

Leánya, Zita a húszas évek fiatal és mindenképpen lázadó generációját testesíti meg. Őt zártam a szívembe a leginkább. Annyira segítettem volna neki anyja helyett. A dühöm leginkább szikrákat hányt. Sokszor tűnik úgy, hogy megtalálja a boldogságát, hiszen az érzelmileg rendkívül irányítható lány egy jó szóért odaadja mindenét. Sajnos arra képtelen, hogy a fától meglássa az erdőt...

Gyermeke, Éva már jobban megtalálja helyét a világban. A regény színpompás, csillogó eseménydús korszakot ábrázol. Az olvasó nagyon sokféleképpen érzékelheti a Ferenc József császár korabeli Bécs, Budapest, Berlin, Szentpétervár városát. Elvezet bennünket a második világháború alatti Amerikába, s végül vissza a háború által megszabdalt Európába. A magyar származású író legsikeresebb könyve, a huszadik század epikájának egyik mesterműve.

Magyarország és Európa történelmét nagyon részletesen mutatja be a szerző a három generáció három asszonyának életén keresztül.

Ilona személyisége mindvégig nagyon vitatott volt előttem. Leginkább nem volt szimpatikus. Gondolkodtam, hogy vajon gond-e, hogy mindenképpen anyaként vizslattam az emberekhez, dolgokhoz való hozzáállását. Nem tudom, de mindegy, mert nem is ment volna másként. Egyszóval anyaként én el nem tudnám képzelni, hogy úgy reagáljak dolgokra, ahogyan Ilona, még a kor adott társadalmi elvárásai ellenére sem.

Összességében nagyon tetszett a könyv. Terjedelme ellenére nagyon gyorsan faltam.

Hans Habe, alias Békessy János 1920-ban került családjával Bécsbe. 1929-től újságíróként dolgozik, itt használja először a Habe nevet. Bécsből tudósít magyar lapoknak, de Budapestre is gyakran visszatér. 38 regénye jelent meg, legtöbbje világnyelvre is lefordítva.

Hűűű, gyorsan kell írnom róla, mert nagyon a hatása alatt vagyok. Már eddig is kifejtettem, hogy szeretem a skandináv krimiket, de azért várom, mikor merülnek le!? Eddig nem! :-) Pont fél órája tartottam az utolsó oldalaknál, akkor már azt hittem, hogy a frász tör rám az izgalomtól, amikor valaki a mellettem lévő ajtót elkezdte ököllel ütni. Na akkor csapott csak le rám az igazán nagy frász! Ezzel a nagyfokú izgalmat szerettem volna jelezni! :-)


Simán megmondom már akkor is, hogy skandináv krimiről van szó, ha nem látom a szerzőt, egyéb azonosító adatokat. Valahogy nagyon egyformák, de ezt nem hátrányként élem meg! Bírom őket nagyon! :-)

4,5/5

Animus Kiadó, Budapest, 2007
Fordította: Tótfalusi István
Eredeti cím: na ezt hagyjuk... (valami ilyesmi: Grafarbögn)
252 oldal

Megint beigazolódott, hogy ne ítéljek első olvasatra. Amikor megkaptam a könyvet, belelapoztam és egyből le is írtam annyival, hogy nagyon gagyi. Szerencsére mégis túllendültem a kezdeti előítéletemen. Nagyon-nagyon tetszett! Azt hiszem a könyv sava-borsa az írónő humorában van.

A történet maga szerintem viszonylag közhelyes, már számtalanszor olvastam önmagukat kereső, bizonyos életkorba lépő, mégis magukkal, társadalomban elfoglalt szerepükkel elégedetlen nők kalandos életmódváltásáról, utazásba való "meneküléséről".

Eleve a szingliség kérdése jó pár évtizede vitatott. Ki így, ki úgy fogja fel. Egyik oldal azt hangoztatja, hogy sok nő biztos, hogy nem vágyik többre, mint karrierjének építésére, annál szebb dolog nincs is a világon. A másik oldal pedig hazugnak nevezi ezt az álláspontot, mivel egy nő életében a legszebb dolog csakis a gyerekszülés, -nevelés lehet. Az most tök mindegy, hogy én melyik oldalon állok, viszont nagyon szimpatikus volt, hogy Fraser bevállalta, és igenis kiállt amellett, hogy nagyon is szeretne családot, gyerekeket.

Az ő esetében a dolog azért nem ennyire egyszerű. Túl egy rossz házasságon és a váláson, negyven éves korára jut el oda, hogy nem tudja, mit kezdjen magával. Vívódása nem kicsi, mivel abszolút megalapozott háttere, egzisztenciája van, akkor utazik a nagyvilágban, amikor csak akar és ahová csak szeretne. Valljuk be, erre a gyermek/ek születése után vajmi kevés esély van.

Férfiak ugyan vannak Laura életében, de csak olyan "kutya vacsorája" módon. Egy stabil pontnak mondható szeretője - akivel a világ különböző pontjain randizgatnak - szintén megállapodik más nő mellett, úgyhogy az is ment a levesbe. A jövőben egyedül vág neki a világnak, az idő pedig egyre sürgeti. Rájön, hogy addig semmiképp nem tud dönteni, megállapodni, amíg a belső egyensúly, harmónia nem jön létre. Nyugalmát, önbizalmát keresi mindenhol, próbálkozik ő mindennel, sokszor nem kis veszélybe sodorva magát.

Én, aki nagy receptgyűjtő, gasztronómiai műsorfaló vagyok, egy nem mindennapi, de nagyon érdekes válogatással találkoztam a könyvnek köszönhetően. Leginkább gasztronómiai történetként jellemezném az írást, amelyben húsz ismert ember akár fontos életszakaszához kapcsolódó, de sokszor kedvenc ételeiről esik jó pár szó. Egészen az ókortól Napóleonon át Marilyn Monroe-ig veszi számba a szerző a legendás alakok kedvenceit.

4/5

Fordította: Hegedűs Ildikó
247 oldal

4,5/5

Fordította: Heinisch Mónika
474 oldal

Ha a Provence szó szerepel egy könyv címében, nálam szinte 100%-osan tuti a siker. De azért nem mindig... :-(

Les Arque-be, egy 169 fős, pici francia falucskába érkezik egy középosztálybeli amerikai a családjával a technológia vezérelte modern világból, és a helyi étteremről akar írni. Nehezen értik meg az ott élők, miért érdekli a szélesebb kép, az életük, a falujuk, miért érdeklődik a történeteik, múltjuk iránt.

A szinte érintetlen települést "csak" egy vitatott képességű halott szobrász emléke élteti és a fent említett, egyetlen működő vállalkozás, amely a Jacques Ratier által működtetett La Récréation étterem, amely az odalátogató turistákból él. Les Arques jövőjének legfőbb biztosítéka ez az étterem. Gasztronómiája bátran versenyre kelhet a világ minden táján.

Nem mondom, voltak érdekességek benne. Bár sokat hall az ember a szarvasgomba felkutatásának nehézségeiről, itt is olvashattam a folyamatról, az ádáz küzdelemről, mire megtalálnak egy induri-pinduri darabot, hogy aztán aranyárnál is drágábban adják el.

Nagyon tömény volt az egész nekem, alig bírtam átrágni magam egy-egy fejezeten. Úgy éreztem, hogy a fejem búbját is bele akarja nyomni a témába, néha már levegőt sem kaptam. Számomra megint a sokszor a kevesebb több elmélet lépett életbe. Nagyon sajnáltam, mert tényleg a szívem csücske a táj, a téma...

Rögtön a borítója elvarázsolt ennek a cuki mesekönyvnek, ami az idei Könyvhétre jelent meg.

Nagy hiányt érzek a kortárs gyermekirodalomban, hiszen mi nagyon el voltunk kényeztetve Lázár Ervinnel, Nemes Nagy Ágnessel, Weöres Sándorral, Kányádi Sándorral (a teljesség igénye nélkül). Természetesen nem célom az összehasonlítás, de nagyon ritkán találkozom ízléses, kedves mesekönyvvel a magyar piacon, amit a gyermekeim kezébe is szívesen odaadok. Szerencsére megkönnyebbültem, amikor a kezembe vettem Tasnádi Emese könyvét, egyből le is ültem csillogó szemű gyermekeimmel és elolvastuk. Nem csak őket varázsolta el. Azon túl, hogy kellemes kézbe fogni, abszolút letisztult, kifinomult, kedves az egész könyv, úgy ahogy van. A külleme, a tartalma mind-mind összhangban vannak egymással.

Az 5 meséből álló kötetben megismerkedhetünk az 5 1/2 éves Julival és annak Mackójával. Persze nem akármilyen kislányról és mackóról van szó. Ez a kislány meséket gyűjt, amelyekben rosszcsont manók és egyéb furfangos kis lények szerepelnek, úgymint Duplavé, a vízimanó, Bimban és Tiktak, az órásmanók, Piktorilla, az erdei tündér és a két huncut manó, Popcorn és Tekercs sem maradhatnak ki a sorból! :-) Ahogy együtt felfedezik a várost ők ketten, különleges emberekkel találkoznak. Olyanokkal, akik értenek "mackóul" és mindegyik megajándékozza őket egy-egy mesével, hiszen ők ugye mesegyűjtéssel foglalkoznak.

Julijuli és a Mackó örökös jó barátok. Ha Julijuli megbetegszik, akkor persze, hogy Mackó is, de az örömben is egymás mellett állnak.

Az illusztráció is remek. Agócs Írisz kedves, nagyon szerethető rajzai díszítik a könyvet, azokat is imádtam!

Halkan megsúgom, hogy én még nagyon sokszor szeretném megérteni a mackókat. Néha sikerül is... de aztán meg hirtelen túl sok dolgom van... :-(

Annak ellenére, hogy talán inkább lányos könyvnek mondanám, a fiaim is falják (velem egyetemben), így többször fog még előkerülni. Azért a nyelvemet még edzem, hogy folyamatosan tudjam hibátlanul kimondani a "julijuli"-t! :-)

"Elvtársak, nagyon sokat kell dolgoznunk, hogy oda jussunk, ahol most vagyunk!"


286 oldal

1837. Egy kislány az édesapjával teljes izgalomban, egy pisszenés nélkül várja, hogy kinyíljon a ritkaságszámba menő tavirózsa. Egyébként pedig életük a kertészkedés...

Emily Paxtonnak gondtalanul telnek a gyermekévei. Apja egyetlen szemefényeként fürdik annak szinte teljes figyelemében. Az imádat egymás iránt kölcsönös, ráadásul Emily apjának teljes értékű munkatársa is, aki a devonshire-i uradalom megbecsült kertésze.

Emily meglehetősen érett mivolta ellenére azért benne van mindenféle mókában. Barátsága Victorral, akit cselédként alkalmaznak, meglehetősen szoros, együtt vesznek részt számtalan csínytevésben. Azt nem is sejtik, hogy jó pár év elteltével hatalmas szerelem bontakozik ki kettejük között.

Eközben London gőzerővel készülődik a közelgő világkiállításra. Emily a Kristálypalota megtervezésében segédkezik apjának, amely otthont adna a rendezvénynek.

Az író a könyvben igen erősen állítja szembe a nyomort, a szegénységet a pompával, csillogással, mint ahogyan ez az 1800-as évekbeli Londonra igencsak jellemző is volt. Szemünk elé idézi a munkásosztály és a befektetők állandó harcát.

Ez a számos valós történelmi adatot tartalmazó könyv egy picit hosszúra sikeredett számomra. A jellemek sem voltak olyan túlontúl kidolgozva. A végén már kissé türelmetlen voltam a kimenetelt illetően, amely nem szűkölködik izgalomban.

A könyv elején megrettentem, nem erre számítottam, hiszen az Édentől keletre c. regényen annyira nem kell "gondolkodni", az nagyon olvastatja magát. Itt más a helyzet, mert bizony használni kell a fogaskerekeket, nagyon nehezen lehet ráhangolódni a mondanivalójára, de végül minden megoldódott, beleszerettem, továbbra is, azóta is szeretem.

Ethant, a középkorú főszereplőt egy másfajta trauma köti gúzsba: egy társadalmi és gazdasági kötelék, amely megfosztja erejétől és önbizalmától. A látszólag békés, harmonikus családi környezet csak a külszín, egyébként a 20. század első feléről szóló rendkívül hiteles társadalomrajzzal átszőtt történetből kiderül, hogy a főhős helyzetéből kitörni képtelen, folyamatos önostorozáson, önjellemzésen esik át, önbecsülése mindeközben a béka feneke alatt (sem). Ennek elérésében gyermekei is elég nagy szerepet játszanak. Felesége még csak-csak... Ráadásul már megtapasztalta milyen jólétben élni, saját családja bénaságának köszönhetően van ott, ahol...

Mit engedhet meg magának egy ember, hogy kijusson a slamasztikából? Igazából tehetne ellene, hogy megváltozzon anyagi helyzetük, egzisztenciájuk, de - mondhatnánk, a hülyéje - mindvégig ragaszkodik becsületességéhez, munkaadója bizalmának megőrzéséért a végletekig kiáll.

Az adott kor amerikai társadalmát, a gazdasági válság következményeit nagyon erőteljesen és sajátosan világítja meg a könyv. Korhű, valóságos képet kapunk az akkori életformáról, életérzésről. Olyan nagyon réginek éreztem a történetet, közben a könyv végére rájöttem, hogy nagyon is aktuális, nagyon is mindennapi problémákról van szó.

Ami elsősorban tetszett, ahogy a főhős jelleme, annak fejlődése ki van dolgozva. Nem egy vidám történet, ám szegényebb lennék, ha nem olvastam volna el.

Könyvmolyképző Kiadó, Aranytoll kötetek, Szeged, 2008
Fordította: Réz Ádám
Eredeti cím: The Winter of Our Discontent
327 oldal

Szégyen, nem szégyen, eddig nem hallottam Kondor Vilmosról, pedig nagyon jó kritikákat kaptak eddigi könyvei. Szerencsére most összetalálkoztunk, és úgy néz ki, jóbarátok is maradunk.

Igazán nem szeretem a háborús történeteket, ezt már többször ki is fejtettem, de ebben a köntösben, amit a szerző "ráhúzott", nagyon is fogyasztható, sőt élvezhető volt. Számomra inkább a dokumentumgyűjteményként tálalt film, illetve könyv a megszokottabb, így egyrészt ismeretlen, másrészt fura, de mindenképp nagyon megfelelőnek találtam a krimi műfaját ebben a témában.

Gordon Zsigmond újságíró szemtanúja lesz az 1946. júniusában történt drasztikus merényletnek, mely felderítésére a rendőrség a Vörös Hadsereg segítségével nagyerejű nyomozást indít el.

Gordon újságírói vénájának engedelmeskedve szintén követi a nyomokat, bár úgy tűnik, egy lépéssel mindig le van maradva. Bátorságot, egészséget, nem is egyszer életet nem kímélve Budapest legmélyebb alvilági életének levegőjébe is beleszippant, miközben letartóztatások sora követi egymást a városban. A szálak egyre bonyolultabb módon kuszálódnak össze, illetve ágaznak egyre inkább szerte széjjel.

Budapest szó szerint romokban, élelemhez csak nagy küzdelmek, illetve furfang árán lehet hozzájutni. A bűnözés a tetőfokára hág, így egyik esetből szinte következik a másik. Hatalmas alvilági pénzek tűnnek el szőrén szálán. Gordon nem is sejti, hogy egyetlen emberhez kell eljutnia, aki az egész gépezetet irányítja. Mindeközben az Ő élete is számtalanszor veszélybe kerül, saját életkörülményei sem a legmegfelelőbbek, azzal is kezdeni kéne valamit.

Emellett hátborzongató bepillantást kapunk az Andrássy út 60. szám alatt folyó "életbe", a kommunista rendőrség munkájába, módszereibe.

Az enyhe, fanyar humor nagyon jót tett a történetnek, valahogy könnyebben emészthetőbbé vált tőle az adott politikai, történelmi háttér.

Gordon Zsigmond egy szerethető, pozitív figura. Néhol picit ellaposodott a történet, a figyelmemet valahogy életben kellett tartani, de nem volt vészes. Most hirtelenjében nem is tudnék jó magyar krimiírót mondani, úgyhogy emiatt is nagyon örülök. Szerettem a könyvet, és az előzőeket is keresni fogom!

4,5/5

Agave Kiadó, 2011

Feltételezem, hogy sok szülőtársam megbirkózott már azzal a "problémával", hogy szülés előtt kissé másként nézett ki, másként látta a világot, másképp jutott idő szinte mindenre. Szóval megváltoztak a dolgok kívül-belül a csemeték érkezése után.

Jodie Hedley-Ward úgy gondolta, megosztja tapasztalatait, sorokba önti gondolatait, hogyan is élhetne az ember lánya kiegyensúlyozottabb, boldogabb életet gyermekek, család mellett is.

Sok mindenről szó van a könyvben, nagyon széles területet foglal magában, amit át kell tekintenie az olvasónak a saját életében is. Kitér az otthon átalakítására, hogy az mindenkor meleg fészekként szolgáljon a család számára (ha addig nem volt az). De - és talán ez a legfontosabb - az önkép helyreállításával, a magunk elfogadásával is foglalkozik. Szerintem tényleg ez a legfontosabb, mert bár közhelynek hangzik, de saját életemben is folyamatosan tapasztalom, hogy ha belül minden rendben van, akkor nagy gond nem lehet, illetve ha jön is, sokkal könnyebben birkózunk meg vele. Nem beszélve arról, hogy egy magával megbékélt anya sokkal jobban oda tudja magát tenni a család számára is.

Tanácsolja egy ideális heti menetrend elkészítését, gyakorlatilag óráról órára. Lehet, hogy van olyan, akinél ez hatékony lenne, nálam semmiképpen sem. Ha másnapra tervezek is valamit, vagy akár csak pár órával későbbre, két gyerek pár perc alatt boríthatja a dolgot. Úgyhogy nekem valami más megoldás után kell néznem! :-)

Természetes, hogy nem maradhatott ki a "szexi csipke vagy kinyúlt pamut" rovat sem! :-) Ezzel mondjuk mindenképpen egyet értek, de néha azért nagyon jó a kinyúlt macinaciban is elüldögélni egy könyv fölött... (csak ne ez legyen az általános!!!)

Bátorít abban, hogy keressük azokat a "réseket", ahol párunkkal kettesben tudunk elmenni bárhová, akár csak egy sétáról legyen is szó. Ebben is maximálisan egyetértek. Félre kell tenni a lelkiismeret-furdalást, ami éppenséggel az én esetemben nem egyszerű, állandóan küzdök vele, de akkor is menni kell, programokat kell kettesben szervezni.

Hiba, ha a régi életünket keressük, az már rég nem jön vissza, de nem hinném, hogy mindent el kell vetni, felejteni. Szükséges CSAK magunkra is időt szánni, legyen szó moziról, kozmetikusról, bármiről, ami nekünk, és tényleg csakis nekünk kikapcsolódást okoz. Mondjam úgy, hogy néha lehetünk egy picit önzőek?!

Rendkívül ideális, szinte tökéletes életet, családi idillt vázol fel az írónő, ilyen szinte nincs is. De nem is hinném, hogy ezt a célt akarta volna elérni, azaz mindenkor ilyennek kéne lennie a kiegyensúlyozott életnek. Inkább figyelemfelhívásnak, gondolatébresztőnek, életmód (át)alakító célzatúnak tartom a könyvet. Egyértelműen ösztönöz, hogy sokkal többet sportoljak, egészségesebben éljek, béküljek ki önmagammal, hogy mosolygós, vidám anyukát, feleséget lásson a családom, amikor rám néznek.

És hogy lennék-e szexi anyuka? Hát naná!!! :-)

Caleb és Catherine kapcsolata válságban van, házasságuk az utolsókat rúgja. Pedig hatalmas szerelemmel indult minden, mást el sem tudtak képzelni maguk mellé. Ráadásul olyan sok idő nem is telt el, "csak" 6 év. Ezek alatt az évek alatt viszont teljesen elhidegültek egymástól, már egyiket sem igazán érdekli a másik. Mint két idegen, úgy közlekednek ugyanabban az élettérben. Tenni egyikük sem akar, mindenki a maga igazát hajtogatja, de nem ám egymásnak, csakis ismerősöknek panaszkodnak.

Caleb szerencsére beavatja édesapját, aki egy naplót ad a kezébe. Ez a napló 40 napra való "jótanácsot" tartalmaz. Napról-napra követnie kell a leírtakat, attól nem eltérve. Nem olyan nagyon bonyolult dolgokat tartalmaz ez a napló. Vagy mégis? Olyasmiket, hogy ma kedveskedj a feleségednek egy aprósággal, ne szólj vissza semmi rosszat, még ha le akarna égni a nyelved, akkor se.

Caleb fogcsikorgatva hajtja végre az utasításokat, minden porcikája küzd ellene, hiszen a büszkesége neki is dolgozik rendesen. Sokáig nem történik semmi, sőt, ellenkezőleg, hiszen felesége azt hiszi, csupán a válóperből való kedvezőbb kimenetelre hajt a férfi. De vajon sikerül "megpuhítani" elvesztettnek hitt feleségét?

Tanulság a könyvből, amit persze eddig is tudtam, hogy mindenhol vannak problémák, de a legrosszabb az, amikor már meghallgatni sem vagyunk hajlandóak a másikat, a kommunikáció pedig teljesen megszűnik két ember között. Szörnyű nagy hiba. Pedig sokszor pici apróságokkal meg tudnánk előzni a hatalmas tűzvészt.

Bajban vagyok ezzel a könyvvel! Nem is nagyon tudom pontozással értékelni! Irodalmilag nincs a helyzet magaslatán, mondhatnám elég kezdetlegesen van megírva, viszont a tartalma nagyon megfogott, nagyon elgondolkodtatott és lebeg előttem folyamatosan.

Nagyon fontos dolognak tartom a házasságot. És nagyon szomorúnak a válást. Persze elhiszem, hogy adódhat olyan helyzet, hogy nem nagyon van más választás. Én is amellett voksolok, hogy "foggal-körömmel"... Nap mint nap gondolkodom, hogyan lehetne jobban csinálni, hogyan lehetne még inkább értékelni a másikat és ezt ki is fejezni számára. Nem könnyű dolog. Mi az hogy? Iszonyatosan nehéz!

Gondolom többféle ember van. Aki észre sem veszi, hogy baj van; aki észreveszi, de nem tudja a módját, hogyan kéne változtatnia; és talán van, aki tudja is a módját, de lusta a tettek mezejére lépni. Pedig mindenképpen érdemes!

És valakinek még feltétlenül helyet kell szorítani a középpontban? Én ebben hiszek, hogy egy kapcsolat csakis úgy működhet igazán jól, tartalmasan, ha Ő ott van, egy harmadik személy, de nem akárki!

Ízek, színek, hangulatok, emlékek... Ezek sokfélesége mindenképp előjött legbelülről. Olyanok, amikről azt hittem, már rég elvesztek, elhalványultak. Ismét lementem régi, Tömő utcai társasházunk pincéjébe, ahol szenet rakosgattam kupacba, újból elvittek a szüleim a Szigony utcai étterembe a hatalmas akváriumban lévő halakat csodálni, közben a gyönyörűen kikeményített, apró virágokkal kihímzett kisruhámban "kölcsönadtak" a személyzetnek, hogy a konyhában is megmutassák a csodákat. Aztán persze Csöpi néniék is elkunyeráltak szintén nyolcadik kerületi lakásukba, ahol kedvemre pakolászhattam vitrines szekrényükben a rém ronda kerámiafigurákat.

És akkor Vas megyei "kirándulásomat" nem is említettem, ahol nagymamám kamrájába rendszeresen beosontunk unokatestvéreimmel és a házi készítésű finomságot dézsmáltuk, málnaszörpöt szürcsöltünk. És amikor nagybátyám jött haza a tsz-ből, nem kevés unokatestvér kíséretében megrohamoztuk a csatos táskáját a frissen sült kifliért, és rohantunk hátra a pajtába elmajszolni a széna tetején... És hogy mik rejtőztek ezek mögött? Kit érdekelt akkor?

Persze nem az én élményeimről szól a könyv, természetesen. De olyan hatással volt rám, hogy nem csak a megírott történetben éltem, hanem az én saját, gyermekkori élményeim is felsejlettek folyamatosan. Jók is, rosszak is. Párhuzamosan zajlottak az események. A külvilágból mit sem vettem én észre a könyv olvasása közben. Vajon önismeretet elősegítő ez a könyv? Nem tudom, de nagyon sokat foglalkoztat azóta is. Nem tudom elfelejteni, nem tudom félretenni.

Folyamatosan Vámos Miklós könyvei jutottak eszembe. Szintén nagy kedvenc. Ő is kegyetlen őszinteséggel tudja kimondani, amit más nem mer, amiket más csak évekig hordoz magában szégyenteljesen. Én nem tudom, hogy Grecsó Krisztián mennyit merített a saját életéből. Gyanúsan sok hasonlóságot, párhuzamot vettem észre a saját életrajzában, de erre utaló "nyomot" nem találtam. De ha ezek saját élmények, saját megélt múlt, akkor le a kalappal! Mi előtt? Hát mindenképpen a bátorság előtt!

Fontos-e a történet? Kinek hogy? Nekem annyira nem, a részletekhez képest persze. Nem akarom ledegradálni a történetet még véletlenül sem, mert nagyon is érdekelt, hogy a Juszti mamát körülvevő népes családdal mi történik, hogyan dolgozzák fel a tragédiákat, hogyan élnek egymás mellett. De az egész iromány annyira finom, érzékeny módon van megírva, hogy az sokkal többet jelentett számomra.

Mindenkinek van múltja. Kinek ilyen, kinek olyan. De abban talán egyetértünk, hogy mindenhol vannak homályos foltok, olyanok, amit kitörölnénk, elfelejtenénk, mégsem lehet! Vajon fontos, hogy előássuk őket, meg kell vajon birkóznunk velük? Egyáltalán meg tudunk velük birkózni? Vagy jobb a szőnyeg alá seperni őket!? Nem tudom! A könyv olvasása után azt gondolom, hogy sokkal jobb felszínre hozni őket. A fene tudja, de legalább gondolkodik az ember. Az sem semmi, sőt!

"De szerencsére azt megtanultam, hogy üres ember, aki mellett nem fér el a múltja" (Grecsó Krisztián)

Nyolc történetet tartalmazó novelláskötetről van szó. Középpontjában a nő és a szerelem áll. De persze nem ennyire lesarkítva. Kanada különböző részein élő nők élettöredékeire, visszaemlékezéseire alapozva álltak össze ezek a lélektani novellák.

Picit mindig félek novellát a kezembe venni. Regényhez vagyok szokva, sokkal "kényelmesebbnek" érzem. Aztán a végén mindig ellent kell, hogy mondjak magamnak. Munro könyvei gondolkodásra késztetnek, továbbszövöm a történeteit magamban, sokáig rágódom még rajtuk. Szó szerint rágódom, hiszen az eddig megszokott módon boncolgatja, elemezgeti az embert magát. Az írónő szemszögéből nézve nagyon bonyolult az élet. Kb. én is így agyalok minden nap, csak nem tudom ilyen szépen megfogalmazni. Kérdésből viszont jó sokat tudok feltenni. :-) Filozofál és megfejt, ugyanakkor nyitva hagyja a kiskapukat, hadd járjanak a mi fogaskerekeink is.

Egy-egy novellában teljes élettörténeteket dolgoz fel mindennapi problémákon, eseményeken keresztül. Érintve van szinte minden, ami a "NŐ" fogalmával kapcsolatba hozható, kezdve a társkereséstől a férjhez menésen keresztül a szülésig, gyermeknevelésig sok minden. Végigkövethetjük, hogy változnak meg sorsok, hogy teljesülnek be vágyak, hogy omlanak össze az álmok.

Néhol kifejezetten nyomasztó, ettől függetlenül nagyon életszerű, tapintható sorsok vannak papírra vetve. Máshol a fülledt erotika jelenik meg. Mindez szinte hozzátartozik véleményem szerint Munro könyveihez. Eddig ez a második művem tőle, és nagyon szeretem, ahogy ír, bár nem nevezném könnyen emészthetőnek az írásmódját. Ráadásul mint nő, nem is vennék részt szívesen Munro írásaiban, csak ha picit lazább, könnyedebb, vidámabb lenne... De az meg már nem Munro lenne! És ezt még csak nem is bántásból írtam! :-)

A kötet 2009-ben elnyerte a Nemzetközi Man Booker-díjat.

Na kérem, hát az itt a fennforgás, hogy az ismerőseim már nem hagytak békét nekem ezzel a könyvvel kapcsolatban. Ráadásul csatlakoztam is egy eseményhez, amely kellemes kötelezettségeket is von maga után. A kellemes szó ebben az esetben semmiképpen sem túlzás.

Kínában járunk. Adva van egy nem túl eszes, ámde gyönyörű fiatal hölgy, aki nem mellesleg férjezett is..., meg szeretője is van! És kész is a botrány, hiszen a lángoló viszonyt hamar leleplezi a megcsalt férj.

Megmondom őszintén, eddig a pontig egy szokványos, nem feltétlenül mindennapi, de nem is túl áll leesős történettel volt dolgom. Ha agyonütnek, akkor sem tudtam volna kisilabizálni, hogy mi lesz ebből. Hát ami a történet kimenetelét illeti, azt álmomban nem tudtam volna kitalálni.

A férj ultimátumot ad feleségének. Egyfelől választhatja azt, hogy nyilvánosságra hozzák illegális kapcsolatát, aminek következményeként egyértelműen borulna mindenki élete, hiszen a szerető is házas ember. A másik lehetőség pedig, hogy egy kolera által erősen sújtott területre utazik férjével. A férfi biológus, úgyhogy nagy hasznát vehetik a vírus által terjesztett betegség legyőzésében. De ez csak egy másodlagos szempont. Igazából a bosszú vezérli. Már semmi sem számít.

Nagyon érzékletesen, kézzel foghatóan vannak leírva a jellemváltozások, hiszen férj is, feleség is teljes átalakuláson megy át. De van még esély bármire is? Kitty el tudja felejteni igaznak vélt szerelmét?

A férj jellemétől kezdettől fogva a hidegrázás kerülgetett. Egy nyámnyila, halvérű ember, akit dróton rángat kirakatfelesége, akivel bármit meg lehet tenni, egy árva mukk nem hagyja el a torkát akkor sem. Na erre mi történik??? A végére még bele is szerettem... :-) A látszat sokszor csal ugyebár, ezt tudjuk!

A könyv végén sok mindenre fény derül. Ki miért olyan, amilyen? Mindenkit megértettem a végére, és annyira, de annyira drukkoltam a szerelemnek!!!

A fél pont levonás valószínűleg az én hibámból ered. Nagyon finoman, szépen van megírva a könyv. Tulajdonképpen a történet fontossága az írás minősége, milyensége mellett eltörpül. Szóval nagyon oda kell(ett volna) figyelni. Ez sokszor nem ment, meg kellett szakítanom többször az olvasást és kiestem a lendületből, hangulatból. Mindettől függetlenül kihagyhatatlan, értékes kis könyvecskéről van szó. És bár az első, de nem az utolsó Maugham könyvről van szó, amit olvasok életemben.

Nem mellékesen, a könyvből film is készült Edward Norton és Naomi Watts főszereplésével. Én még a mai napon tervezem megtekintését! :-) Állítólag kihagyhatatlan...

Tudtam én, hogy megint megtaláltam az én könyvemet! És igen, igen, igen, ismét a klasszikus magyar szépirodalom mellett teszem le a voksom, és buzdítok mindenkit, hogy vegye elő őket, mert megéri, van itt érték bőven!

Zilahyt még sosem olvastam, viszont az eddig olvasott értékelések nagyon meggyőzőek voltak. Nem véletlenül. Rendkívül választékosan, részletesen, ugyanakkor finoman fogalmazza meg mondandóját. Úsztam a történetben, aztán teljesen elvesztem benne.

Takács Péter és Almády Miett megindító szerelmi történetéről szól a könyv. Már a nevük is gyönyörű így együtt! A gombócokat a torkomban megszámlálni nem tudtam olvasás közben. Ugyanakkor dühös is, tehetetlen is voltam. Csak sodródtam a szereplőkkel és belül ordítoztam, hogy miért???

A század elején, a háború kitörése előtti utolsó békebeli időkben a tökéletes szerelem bontakozik ki kettejük között. Fogadásról fogadásra járnak, élvezik a könnyed élet mindennapjait. Péternek nincs túl nehéz dolga Miett meghódításával kapcsolatosan, de hát az Isten is egymásnak teremtette őket. Tiszta ez a kapcsolat, mint a friss folyóvíz, semmi hiba nincs benne. Nem mondom, hogy nem voltak döcögések az elején, hiszen mindkettő önbizalom hiányától szenved. Pedig hát miért is? De annyira helyesek voltak, ahogy irultak-pirultak minden szóváltás közben, hát még az első csók előtt!

Viszont kitör a háború, ennek ellenére mindenki bizakodva néz elébe. Senki nem hiszi, hogy több hónapnál tovább kellene a másik társaságát nélkülözni. Nem is sejtik, hogy 7 évig lesznek egymástól távol.

Mi történik 7 év alatt egy ember életével? Szinte minden. Házasodik, gyerekeket szül, neveli őket. De hogyan lehet túlélni a mindennapokat, amikor egyáltalán nem találkoznak, azt sem tudják, él-e, hal-e a társuk. Hogyan lehet a szerelmet életben tartani? Az emlékek elegendőek, hogy a parazsat szítsák?

Péter Oroszországban egy hadifogolytáborban, Miett saját érzelmei fogságában vergődik ezalatt a 7 év alatt. Próbáltam belegondolni, elképzelni, hogy lehet 7 évet kibírni a másik nélkül, amikor annyira összeillenek, annyira tökéletes volt minden. Kizárt, hogy ugyanazok az érzelmek megmaradjanak. Egyszer Miett vergődését, máskor Péter szinte önkínzás számba menő belső vívódásait olvashatjuk.

Szívszorító éveken vannak túl, vége a háborúnak, és végre nem áll az útjukban semmi, hogy megkeressék egymást...

Papír zsebkendőre szükség van, de nem érdemes kihagyni ezt a könyvet!

Nekem a '82-es, régebbi kiadás borítója sokkal-sokkal jobban tetszik. Ezt az új borítót próbáltam takarni magam elől, mert az én képzeletvilágomban teljesen másképp jelent meg Péter és Miett...

Mark Logue nagyapja, Lionel Logue naplójegyzetei és archív dokumentumai alapján szedte össze a könyv alapjául szolgáló részleteket.

Igazából Logue életrajzi adatain keresztül ismerhetjük meg VI. György életét, kihegyezve a történetet a beszédproblémájára.

Nem megszokott módon kapunk betekintést a nagyon zárt angol királyi életbe. Érdekes volt ebből az aspektusból is figyelni a történetet, bár nem erről szólt.

Mivel VIII. Edward fordulatos szerelmi élete miatt lemond a trónról, Bertie (később VI. György) bármennyire is akarja, nem tudja elkerülni a trónra kerülést. Leginkább beszédhibája miatt ágál a trón ellen. Meg nem is az a szereplőfajta ember.

Gyerekkoráig nyúlik vissza ez a nem kis kellemetlenség. Megnehezíti a mindennapjait, a társkeresés sem történik egyszerűen az életében. Nyilvánvalóan tele van komplexusokkal és ez a nyilvánosság előtt nem könnyíti meg a dolgát, sőt. Az orvosok egyértelműen lelki eredetűnek vélik beszédhibáját. Lionel Logue az, aki először mondja azt, hogy csupán "csak" beszédtechnikai javításokra van szükség. Sok gyakorlással, kitartással segíteni tud neki. Logue visszaemlékezésében kitér arra, hogy soha szorgalmasabb páciense nem volt.

Nem mindennapi kapcsolat alakul ki a két férfi között. Ez talán annak is köszönhető, hogy Logue rögtön az első találkozás előtt leszögezi, hogy csak és kizárólag a rendelőjében találkozhatnak, hogy amennyire csak lehet, az emberi egyenrangúság megmaradjon. Természetesen a tisztelet - főként, miután Bertie király lesz - mindenképpen kialakul, megtiszteltetésnek érzi, hogy némiképp részese a királyi udvarnak. Az ausztrál Loguenak a király szolgálata meghatározza egész életét, munkásságára is befolyással van, hiszen az elismerés nem kerüli el.

Lionel Logue és VI. György nem mindennapi kapcsolatának izgalmas története ez. Számomra nagyon megrendítő volt a bizalom, később barátság kialakulása köztük.

Mélyen megrázott ez a könyv. Rengetegféle érzelmet váltott ki belőlem. Kedvesnek, melengetőnek, ugyanakkor rémisztőnek is találtam az egész történetet. Rettegtem is, szerettem is.

Sokszor kívántam a főszereplő kislány helyében lenni, végeredményben viszont messze elkerülném ezt az életutat, amit ő végigjárt. Irigyeltem a komoly, érett, mélyreható gondolataiért, érzelemvilágáért. A legtöbbször nem egy gyermek gondolatait olvashattam. Irigyeltem is, féltettem is.

A tizenhárom éves Matilda édesanyjával él egy trópusi szigeten, ahol a zavargások mindennaposak. A fehér emberek közül csak Mr. Watts marad, aki fekete feleségével él itt, és akik furcsaságaikról híresek. Bolondnak tartják őket, illetve nem értik őket. A gyerekek csak Gülüszeműnek hívják.

Mr. Watts vállalja el a gyermekek tanítását. A kezdeti bizalmatlanság után hamar elfogadják, felnéznek rá, isszák minden szavát. Tananyag nincs, saját bevallása szerint tudása sem sok, viszont kéznél van Dickens Szép remények c. kötete. Ezt olvassa fel nekik, fejezetről fejezetre értékelik, elemzik, megbeszélik a hallottakat. Matilda számára a főhős, Pip hamar életre kel, barátjaként tekint rá. Önkéntelenül is összehasonlítja a való, saját világát Pip életével. Vajon ez rendjén van így?

Mindenképpen arra tanít a könyv, hogy lássunk a sorok mögé. Megmutatja, hogyan tudja megváltoztatni az ember mindennapjait, akár az életét egy könyv, egy másik sors.

Csak érdekességképpen, egyébként nekem Matilda végig fehér lány volt...

A vége picit elúszott nálam, azért a fél pont levonás.