Szeretem az orosz írókat, nagyon is! Annyira ritkán tudnak csalódást okozni, és ez most sem volt másként. Irina Muravjova gyönyörű szépen ír. Nagyon sokáig tartott a könyv, mert egy oldalon is alig tudtam átrágni magam. Egyáltalán nem azért, mert unalmas volt, sőt! Annyira szép, klasszikus, néha úgy éreztem, hogy csak az oroszok által megfogalmazható mondatokkal volt tele, hogy egy-egy mondat 2-3 elolvasására mindig szükségem volt. Szó szerint nem tudtam betelni velük.

Nem könnyű a történet, nagyon elszomorító, de hát orosz, ugye! Különböző időszakokban játszódó, három nemzedék három történetét olvashatjuk, amelyek nagyon is összekapcsolódnak, nagyon is közük van egymáshoz. Leveleket olvasunk, amelyek néha annyira intimek, hogy belepirulunk. A felületességnek nyoma sincs, mély emberi történeteket ismerhetünk meg belőlük, amelyek tartalmazzák az örömöt és a nyomorúságot is. Egy orosz emigráns család sorsa bontakozik ki előttünk lépésről-lépésre. Násztya, Liza, Dmitrij egyéni sorsáért izgulhatunk, ismerhetjük meg őket a 30-as évektől Oroszországon át, az 50-es évekig, amikor is eljutunk Párizsba, nem vesztve szem elől a mélyről jövő orosz szellemiséget, költőiséget.

Én nem nagyon tudok többet írni erről a könyvről, mert úgy érzem, minél jobban magyarázom, annál jobban koptatom a szépségét. Egyszerűen kell a polcra a nagy klasszikusok mellé, és kész!

Patrik Hedström és nyomozócsapata már régóta ismerős lehet a skandináv krimi rajongói számára, hiszen Läckberg köteteiben ők visszatérő szereplők. 

Ugye az most már nem titok, hogy Patrik és Erica rég egymásra talált, sőt, a gólya is megérkezett hozzájuk, ám az esküvő még várat magára. Illetve az előkészületek folynak, mindenki izgatott. Erica a szülés utáni súlya miatt, Patrik pedig az egész ceremónia, hajcihő miatt. Azt nem is sejtik, hogy nemsokára más miatt is aggódhatnak.

Gyilkosságok sorozata indul meg a városban. Elsőként Marit Kaspersen autója száguld neki nagy sebességgel egy fának. A vizsgálatok kiderítik, hogy nagy mennyiségű alkohol volt a vérében, ám a család váltig állítja, hogy egy csepp nem sok, annyi alkoholt sem fogyasztott a nő. Ráadásul minden jel arra utal, hogy az ütközés pillanatában már halott volt az áldozat. Több nyomon indul el a rendőrség, ezek közül az első számú a volt férj, hiszen Marit leszbikus kapcsolatban él párjával, amit a férfi nagyon nehezen tud lenyelni, sőt... egyáltalán nem tud.

A másik gyilkosságnál egy fiatal lány veszti életét, aki a Tanumshedében forgatott valóságshow egyik szereplője volt. Na itt aztán van nyomozati anyag bőven, hiszen mindegyik szereplő, kivétel nélkül súlyosan sérült, szinte mindenki gyanús, ráadásul a tévétársaság sem könnyíti meg a rendőrök munkáját. Látszólag semmi köze nincs a két esetnek egymáshoz, de mi van, ha mégis?

Ahogy megszokhattuk Läckbergtől, időnként dőlt betűs részeket olvashatunk, aminek/akinek a hátteréről nem sokat tudunk, csak azt, hogy a múltban játszódik és mindenképpen köze van a később történt eseményekhez. Most sincs ez másként, így kezdettől fogva próbálkozhatunk a kirakós darabjait összeillesztgetni, de időnként jön egy fuvallat, ami szerteviszi őket és újból kezdhetjük.

Fordulatos, izgalmas, eredeti skandináv krimi. Én pedig azokat nagyon szeretem! :D

A kötetek külön-külön is olvashatóak, de szerintem érdemes sorrendben venni őket, még jobban megismerve így a szereplőket. Eddig megjelent kötetei a sorozatban a Jéghercegnő, a Prédikátor és A kőfejtő.

Szívszorítóan fájdalmas történet, mégis annyira kedves és humoros is, úgyhogy váltakozva törtek fel bennem az érzések a két főszereplővel kapcsolatban.

A fő főszereplő Pat, aki a maga esetlenségével, elmezavarával, tehetetlenségével mégis megőrzi hihetetlen férfiasságát. Amellett, hogy a történet egy rövid idősíkon játszódik, sok mindent megtudunk Pat múltjából is, ami számomra kevésbé volt fontos. Számára viszont annál inkább. Bár végig azért szurkoltam, hogy ő is jöjjön rá, kér érte.

Pat elvesztett mindent, ami fontos volt a számára. Feleségét, házát, ép elméjét, szabadságát. Utalások vannak arra, hogy mi történt, nekem mégis mindvégig kérdéses volt, hogy igazságosan történtek-e az események. De nem is ez a lényeg. Szóval elvesztett mindent, de semmi sem hiányzik neki annyira, mint a felesége, Nikki. Pat tudomása szerint egy rövid ideig "külön időt" töltenek el Nikkivel. Csak amíg meggyógyul. És lefogy. És csupa izom férfi válik belőle. Mert emlékezetében egyrészt ez csak egy nagyon rövid idő, másrészt nem is nagyon van más probléma. A külön idő lejárta után ismét találkozhatnak, ismét rendben lesz minden.

A család és a barátok túlzott óvatossága ellenére is egyre több emlékkép, titok derül ki, amelyek Pat számára borzalmas hírek. Meggyőződésével ellentétben több évet töltött egy elmegyógyintézetben, másrészt pedig Nikkivel kapcsolatban is tévesek az elképzelései.

Eközben egyetlen megmaradt barátja bemutatja neki felesége testvérét, Tiffanyt, aki éppen olyan sérült ember, mint Pat. A kérdés csak az, hogy kiegészítik egymást vagy pont fordítva. Vajon a mágnes melyik oldalán helyezkednek el? Találkozásaik szinte minden pillanata folyamatosan nevetésre késztetett, ugyanakkor mélységesen szomorú is voltam, ahogy utaltam az elején erre a kettősségre.

Tifanny felajánlja a fiúnak, hogy bizonyos feltételek betartásával segít neki kapcsolatba lépnie volt feleségével. Ezek a feltételek nagyon kemények, mivel arról szólnak, hogy Pat nem szurkolhat, nem járhat a kedvenc csapata meccseire. Ez a csapat az Eagles, és Pat kedvenc játékosa Hank Baskett, aki szintén nagyon fontos helyet foglal el az életében, de csak Nikki után. Ráadásul a kedvenc csapatnak való fanatikus szurkolás az egyetlen módja annak is, hogy állatias viselkedésű, suttyó apjához is közelebb kerüljön. Na, ezekről mond le a fiú, csak hogy újra kapcsolatba léphessen a szeretett nővel.

Mély lélektani kérdéseket is boncolgat a könyv az egyszerű (vagy nem is annyira egyszerű?) emberi történeteken túl. Felveti a kérdést, hogy mi a fontos az életben? Pat leghőbb vágya, hogy legvégül a napos oldalra kerüljön. Én tényleg csak összeszorított ököllel, gyomorral tudtam fohászkodni, hogy sikerüljön ennek a két nagyon kedves, szerethető embernek az életét a lehetőségekhez képest a legjobb sínre terelni. Hogy melyik két embernek? Ahhoz el kell olvasni a könyvet! :D

A filmmel direkt vártam, szeretem először a könyvet átrágni. A szereposztás fergeteges, és magát a filmet is dicsérik, úgyhogy irány surány. :)

Hm, megint a borító!!! Gyönyörű!!! Visszaadja azt az életérzést, amit a könyv nagy része sugall. Legtöbbször...

Vicky Ausztráliából érkezik Firenzébe, hogy olaszt tanuljon. Hamar beköszönt a szerelem nála a kissé nyers, tipikus olasz macsó, Gianfranco személyében. A kapcsolat olyannyira elmélyül, hogy össze is költöznek, a lány letelepszik Olaszországban. Eközben nemcsak az olasz nyelvben merítkezik meg, hanem az olasz konyha élvezeteiben is, hiszen a férfi egy éttermet vezet, ahol Vicnek is hamarosan sokrétű feladatokat kell ellátnia.

A megfeszített munkával járó állandó feszültséget hétvégenként oldják fel, amikor autóba pattannak és felfedezik Toszkána, Umbria, Elba és Perugia falvait, ahol rendszeres látogatói lesznek az eldugott kis varázslatos éttermeknek. Újabb is újabb ismeretséget szerez a lány, így amikor sok év után megkopik szerelmük a férfival, mindig van hová mennie, vigaszt találnia az aktuális szerető karjaiban. Sokszor érzi úgy, és meg is teszi, hogy hazarepül Ausztráliába, de a szíve mindig visszahúzza őt taljánországba, onnan nem tud szabadulni.

A szerző a több évtizedes olaszországi tartózkodása alatt olyan mélységekben tett szert a toszkán konyhaművészetben, hogy a mai napig is gasztronómiai rovatokba és magazinokba ír, továbbá Dél-Ausztráliában sikeres főzőiskolát is vezet, ahol ő maga is tanítja az egyszerű és minőségi alapanyagokra épülő olasz ételek elkészítésének módját.

Főszereplőnk azért nálam kicsit túlzásba vitte a dolce vitát, ki is verte néhányszor a biztosítékot az agyamban. Mindenféle erkölcsi gát nélkül száguld végig a férfiakon, nem számítva sem feleség, sem kiskorúság, csak hogy jól érezze magát. Mentségére mondva, ő maga is belátja, hogy nem túl tisztességes a viselkedése, de a magánnyal mindent megmagyaráz. Vic számomra eléggé közönséges, felületes, általában véve ostoba. És még egy szó lebegett végig a szemem előtt, ami róla kialakult, de azt azért nem írom ide le. :-) Szerencsére a gyönyörű firenzei tájleírások, az ételek részletes elemzése, hozzá a rengeteg fantasztikus recept mindezt feledtették, túl lehet szárnyalni felette. És a pontlevonások is csakis a főszereplő jellemének szólnak, amúgy csillagos ötös lenne.

A Stilton sorozatoktól megszokhattuk a látványosságot, a minőséget, és ez most sincs másként. Maga a könyv kézben tartása is örömet okozhat már, annyira szép. Kislányoknak pedig gondolom, maga a mennyország. :-) Nekem fiaim vannak, így nem nekik szántam ezt a könyvet, és elolvasni sem olvastam teljes egészében, így érintőlegesen tudok a tartalmáról írni. Az őszintét megmondva, ha nem várakozna rám annyi, de annyi könyv, ott ragadtam volna.

Tea Stiltont mindenki ismeri, aki kicsit is járatos a gyermekirodalomban. Ő a Rágcsáló Hírek különleges tudósítója, aki egyébként híres regényíró is. Ez a könyv pontosan a negyedik része egy sorozatnak, amelynek a főszereplői a Fantázia birodalmának hercegnői.

Yara hercegnő a párducával, Lalimával és kis szolgálócsapatával él Jangalaliana palotájában. Bátorságát bebizonyíthatja, amikor a Név nélküli Herceg terveit kell meghiúsítania, aki az Álom dalának mind az öt részét meg szeretné szeretni a hercegnőktől, köztük Yarától is. Ez a gonosz herceg olyan varázserővel rendelkezik, amely rendkívül körmönfont.

A történet végére bebizonyosodik, hogy Yara rátermettsége, bátorsága elegendő-e visszaverni a támadásokat.

Én biztos vagyok benne, hogy főként lányok számára lebilincselő és nagyon izgalmas történetet nyújt ez a könyv.

Már többször megemlítettem itt a blogban, hogy nagyon szeretek sütni. Vannak kedvenc süteményféléim, így például a kelt tészták. A másik fajta viszont az utóbbi időben az aprósütemények elkészítése, éppen ezért próbálok minden létező forrást fellelni az eddig nem ismert, ámde könnyen elkészíthető receptekből.

A karácsony hangulatához az ízletes, fűszeres sütemények is nagyon sokat tesznek hozzá. Nincs ahhoz hasonló, amikor az otthonunkat átjárja a szegfűszeg, fahéj, a sülő édesség aromája. És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy mennyivel másabb, amikor saját készítésű ételeket tálalunk fel.

Alapvetően szerintem semmi bonyolult nincs a kekszfélék, aprósütemények készítésének folyamatában. Főleg akkor nem, ha még olyan segédeszköz is a rendelkezésünkre áll, amely ehhez a kiadványhoz is járt. Nevezetesen egy 49 darabos tésztakiszúró forma, amely egy nagyobb lapon található, így a kinyújtott tésztánkra csak rányomjuk és egyből sütésre készen is áll 49 db süti.  Ugyan még nem próbáltam ki, hogyan szuperál, de nagyon bízom benne, hogy a legmacerásabb részét a folyamatnak jelentősen lerövidíti, megkönnyíti.

A könyvben több mint 50 féle karácsonyi sütemény elkészítéséhez kapunk ötletet, bár pont a mi házunk táján ezek nem feltétlenül ünnephez kötődnek, akkor viszont szinte kötelező jellegű. :D Kisgyermekes családoknál nem mondom, hogy túl gazdaságos receptek, mert a sütemények elkészülte után nemsokkal állhatunk is neki a következő adagnak! :D

A vállalkozóbb, gyakorlottabb  konyhatündérek bátran váltogathatják a hozzávalókat, segítség van bőven. Az ötletek tárházának csak a képzelet szabhat határt! :D

Azt gondolom, csak idő kérdése volt, hogy Picoult, a nagy társadalmi vitákat kiváltó témákat boncolgató írónő eljusson a holokauszt feldolgozásához is regény formájában. Most duplán voltam elfogult a téma és az író személye kapcsán is.

Sokan vannak, akiknek böki a csőrét a téma, de a személyes véleményem még mindig az, hogy örülök, ha valaki hozzáértő újból és újból megkongatja az emlékezés harangjait és nem hagyja feledésbe merülni a történteket. A könyv fő kérdése is az, hogy hosszú évtizedek múlva elévülhet-e egy emberiség elleni bűncselekmény? Egy, már az élete végén járó öregembert felelősségre kell, illetve lehet-e vonni?

Sage Singer nem túl izgalmas, inkább rejtőzködő mindennapjait éli. Éjszakai műszakot vállal egy pékségben, hogy minél kevesebb emberrel kelljen találkoznia. Napközben szinte csak saját démonaival vívott harca miatt megy ki az utcára, akkor is a megszokott kis terápiás csoportot látogatja meg. Itt ismerkedik meg Josef Weberrel, akivel szoros barátságba kerülnek, olyannyira, hogy egy napon az idős férfi olyan titkot oszt meg a lánnyal, amely feldolgozásához időre, segítségre van szüksége.

Ha nem lenne elég csupán az információ Josef múltjából, akkor még ott van az a tény is, hogy a lányt kéri fel egy olyan dologra, ami már csak hab a tortán. Erkölcsi kérdések tömkelegét veti fel a történet, bár számomra itt nem volt kérdéses, ki mellett állok. Ez Picoult többi történeténél nem szokott egyértelmű lenni, mindig vívódok, de itt egy percig sem haboztam.

Sage felmenői között található több zsidó származású személy is, köztük szeretett nagymamája. Azt tudja róla, hogy megjárta Auschwitzot is, de részletesebben nem ismeri a történetét. Így amikor megtudja, hogy Josef magas rangú náci tiszt volt Auschwitzban, nem csak mint egy történelmi borzalommal szembesül, hanem személyes érintettsége is igen nagy. Bár a háború elmúltával a férfi tisztes tanári állást vállal egy amerikai kisvárosban, ahol megbecsülik, tisztelettel néznek rá, utóbb megtudjuk, hogy sokszor várja a megváltó halált. Ennek ellenére legyőz baleseteket, a rákot, öngyilkossági kísérlete is kudarcba fullad, mintha a sors sem akarná, hogy ilyen "könnyen" szabaduljon.

Amikor Sage a hosszas sakkpartik, kávézgatások után szembesül a szörnyű igazsággal, szerintem a legjobbat teszi, felkeresi az FBI azon részlegét, amely a háborús bűnösök felkutatására specializálódott. Miközben küzd saját problémáival, életének ez a vonala is nagy terhet rak rá.

A regényben - ahogy megszokhattuk Picoulttól - váltakozva ismerhetjük meg folyamatosan mindegyikük álláspontját, köztük Leo-ét, az FBI-os munkatársét is. A legrészletesebb természetesen Minkáé, a nagymamáé, kinek szörnyű visszaemlékezései szinte külön szerepet kaptak a könyvben. Picoult egyébként tisztességes, mert próbálja Josef cselekedeteit is igazolni valamiféle gyermekkori traumával, de nem hiszem, hogy ezek bárkinél is megbocsátást eredményeznek.

5/5

Huh, kicsit fellélegezhetek. Hát mondták, hogy odavágós ez a könyv, de nem gondoltam, hogy ennyire. Tény, hogy nem vagyok egy nagy elmebajnok, amikor ki kell következtetnem egy történet végét, de hogy oldalról oldalra változtassam az álláspontomat, és megállás nélkül cipelgessem a szimpátiámat egyik szereplő után, aztán hirtelen a másik után. Ide-oda imbolyogtam, döntésképtelen voltam az érzelmeim, indulataim "hovahelyezése" terén.

Van egy teljesen átlagos, boldog házaspár. Óriási összhangban, nagy szerelemben, tényleg irigylésre méltó kapcsolatban léteznek és ez egy percre sem tűnik mulandónak. Ó, hányszor olvasok bulvárlapokban ilyen sztorikat, aztán pár hét, hónap, jobb esetben 1-2 év múlva kiderül, hogy az egész egy nagy parádé. Ahogyan Amy és Nick esetében is szép lassan fény derül a szőnyeg alá söpört dolgokra, amikor ötödik házassági évfordulójukon Amy szőrén-szálán eltűnik gyönyörű, közös otthonukból. Ekkor elképzelhetetlennek tartom (hiába a sok baráti figyelmeztetés, hogy nem lesz egyszerű a könyv), hogy bármiféle probléma is legyen köztük, pedig a nyomok egyértelműen bűncselekményre utalnak.

Nick folyamatos hazugságai, a rendőrség félrevezetése nyilvánvalóvá teszi, hogy sáros az ügyben, közben pedig Amy és az ő oldaláról is megismerhetjük szép lassan a belül dúló harcokat, amelyek évek óta, szinte kapcsolatuk kezdete óta megmérgezte a légkört. De hogy mennyire másként tudja látni egymást két ember, vagy akár ugyanazt a megtörtént helyzetet milyen másképpen értékelik...

Macska-egér harc kezdődik, de hogy ki kit kerget, miért és hogyan, az már más kérdés. Erre percenként más válaszom volt, ahogy fentebb utaltam már rá. :-) Elképzelhetetlenül beteg dolgok derülnek ki mindkettejükről, amelyek teljesen összezavarják az embert, képtelen tisztán látni. Ahogy a rendőrség sem.

Amy küzdelme azért, hogy Nick elismerését minden pillanatban kivívja, Nick küzdelme, mert ez már egyre nehezebben megy, a mérleg oldalát ide-oda ingatja bennük is, bennem is. A kezdetben lángoló kapcsolat feldolgozatlan szálai mindkettejüket kísértik.

Mértani pontossággal vannak kimérve, összerakva a részletek, és ezeknek adagolása is tökéletes. Ha nem lenne egyértelmű, biztos, hogy férfi íróra tippelnék.

Végső szimpátiamutatóm Nick felé lendült, Amy... hát... ő Amy.

Amikor már azt hittem, hogy vége, picit megnyugodhatok, újabb fergeteges fordulat adódott, és ismét lélegzetet alig kaptam.

Ó, gyorsan kell valami idegnyugtató, mert a minap a férjem nem tette be a mosogatóba a poharát és Flynn ötletgazda sugdosott a fülembe...

5/5

A borító egyértelműen első látásra megragadott, de nem tudtam elképzelni, mi közöm lehet majd ehhez a könyvhöz. A box nem érdekelt sosem, mégis éreztem, hogy össze fogunk valahogy kötődni. Nagyon szeretem a férfias, belevaló dolgokat, így az ilyen típusú könyveket is.  És ez maradéktalanul megfelelt ezeknek a kívánalmaknak. Jó kis bunyós, izzadtságszagú könyv, mégsem áporodott.

Az olasz életérzéssel átitatott regényben amellett, hogy nagyon rideg is tudott lenni,  megjelent folyamatosan a féltő, óvó szeretet is. Pedig ha boxról van szó, semmiképp nem a lágyság jut eszünkbe, hanem a kőkemény bunyó, a mocsok, nemegyszer a halál is.

Davidú mindenekfelett óhajtott bajnoki címéért izgulhatunk végig. Azért a bajnoki címért, amelyet meg kell nyernie, amelyet apja és nagybátyja is elvesztett. Ez az út meg van fűszerezve a család múltbéli krónikáival. A fiút nagybátyja, Umbertino készíti fel a mérkőzésre és segíti át szaftos történeteivel a nehézségeken. Megismerhetjük Rosario nagypapa háborús emlékeit, kalandjait is a rövidke, ámde annál velősebb fejezetekben. Feltételezem, hogy teljesen tudatosan voltak kimérve, porciózva ezek az adagok, mert a végén éreztem úgy, hogy egyben van az egész, pont jókor jött minden. Sokszor a gyomromat ugyan megfeküdte, de gyöngyvirág lelkemet ilyenkor erőnek erejével elnyomtam.

A családregény 50 év történetét meséli el, és alapot szolgáltatnak a valóságnak háttérként a II. világháború bombázásai, a maffia létrejötte, elterjedése. Rengeteg benne a tragédia, de a sport iránti szeretet, a küzdés végeérhetetlen ereje végigkíséri az életüket.

Ökölvívás iránt érdeklődő vagy Olaszországért rajongóknak és FÉRFIaknak kötelező, bár ezek hiánya sem kizáró ok, ahogy nálam sem volt. Napokig Palermóban jártam, utána fura volt a nyugodt, ökölcsapásoktól mentes kis életembe visszazökkennem.

Nem feltétlenül van itt a szezonja, bár ki tudja. Én ősszel, télen, tavasszal és persze nyáron is Balaton fan vagyok. :D Ilyenkor nosztalgiázásból elővesszük, nyáron pedig alap volt/lesz.

Egy bizonyos, vicces történet köré sikeredett egy olyan klassz kis foglalkoztató könyvet megalkotni, hogy nekem is szem-szám tátva maradt. Rengeteg tárgyat kell megkeresni 12 helyszínen ezalatt a 32 oldal alatt, természetesen közben bejárva a Balaton főbb, népszerűbb állomásait. Ezek a tárgyak egy part mellett kempingező diákcsapat tulajdonai, amelyeket egy fergeteges szél szanaszét fújt.

A gyerekek érzékszerveit nagyon okosan és keményen megdolgoztatja a rengeteg apró, alaposan kidolgozott részlet. A tárgyak játékos keresgélése közben szinte észrevétlenül vezet végig minket Pikler Éva a Balaton gyöngyszemei között, miközben felidézünk együtt ott átélt közös élményeket.

Megtalálhatóak a könyvben különböző látnivalók, helységek, mint például Balatonfüred, Tihany, Balaton-átúszás, Siófok, Vitorlásverseny, Völgyhíd, Kis-Balaton, Keszthely, Sümeg, Szigliget, Badacsony, Káli-medence. Nagyon jó alapot ad ahhoz a családnak, hogy együtt leüljenek mellé és további információkkal tömjék meg a csemeték fejét hazánk szépségeivel. Én nagyon örülnék, ha lenne folytatása. A gyerekek is... :D

Khm, bajban vagyok ezzel a könyvvel. Mert bár az első megérzés, illetve a borító megpillantása okozott némi bizonytalanságot, hogy kell-e nekem ez a könyv, de az addigi értékelések, az ajánlás a címlapon, ahol a Segítséghez hasonlítják, mégis "rábeszéltek", vágjak bele. Elöljáróban annyit, hogy a borítónak igaza volt. Ez nem az én könyvem volt, és szerintem a Segítséghez sincs köze, maximum annyiban, hogy ebben a könyvben is sok színes bőrű szereplő van, de ez azért vajmi kevés egy hasonlóság felállításához.

 A főszereplő a 12 éves Cecelia, aki nem igazán élheti a gondtalan kamaszlányok életét, mivel elmeháborodott anyjának viseli gondját. Anyja állapota miatt az iskolából is kiközösítik. Kapcsolata a külvilággal nagyon silány, szégyenli egész életét.

Anyja tragikus halála után egy rokon hölgy lép színre, aki magával viszi a kislányt Savannah városába, ahol belecsöppen a gondoskodás kellős közepébe, a jómódba. Immár nem kell aggódnia semmi felől, jelene/jövője megoldott. Igazából idáig reménykedtem, hogy azért történik valami érdekes a könyvben... De nem.

A könyv eleje sokat ígért, volt történés, benne voltak a lehetőségek. Aztán valahogy ellaposodott, nem volt semmi mondanivalója számomra. A közepén egyszer ismét fellángolt bennem a remény, amikor valami kis izgalom merült fel, de az is nagyon hamar alábbhagyott. Elég sokszor ki kellett peckelnem a szemeimet, nehogy aludjak, mert az egész könyv a nagy békesség, megnyugvás szigete, de annyira, hogy ettől már kissé(?) unalmassá vált. Szóval elég sok türelemre volt szükségem ennél a könyvnél, de a vége felé, amikor a kolibrit próbálják kiszabadítani Matilda, a pók hálójából a nagy békességben, ott azért már nagyon elfogyott.

2,5/5

Mit bír ki egy emberi test? Mit bír ki az ember lelke? És hogy maradhat ember az ember, ha egyik sem működik rendesen, a lelke a testébe van zárva!?

Sok helyen potyogó könnyekkel olvastam ezt a könyvet. Martin Pistorius élete egy olyan hatalmas adag bátorítás az élethez, amelynél nagyobbat már csak felülről kaphatunk. Azt hiszem, neki is onnan érkezett a segítség, mással nem tudom magyarázni.

Kisfiúként Martin élete olyan volt, mint minden más, vele egyidős kisgyermeknek. Gondtalan, boldog szaladgálás, fára mászás. Aztán 12 évesen egyik napról a másikra összetört az élete, napról-napra romlott az állapota, eleinte "csak" a hangját vesztette el, másik nap kómába került, mígnem kerekesszékbe kényszerült. Az orvosok is tanácstalanul álltak a helyzet előtt, amikor is hosszú idő elteltével egy nagyon súlyos, gyógyíthatatlan degeneratív betegséget állapítottak meg nála.

Látszólag szellemileg is egy csecsemő szintjére zuhant vissza, így beutalták egy intézménybe, amire minden jellemző, csak az emberség nem. Azt akkor még senki sem sejthette, hogy Martin szellemi kapacitásai teljesen rendben vannak, viszont ezeket képtelen a legapróbb mértékben is kifejezésre juttatni. Egyszerűen borzasztó lehet, elképzelni sem tudom, de a szívem szakadt meg közben, ahogy leírja, miként ordít torka szakadtából belülről, hogy vegyék észre, hogy ÉL! Kívülről pedig egy pislogásra sem képes nyomorékot lát mindenki.

Az orvosok teljes mértékben lemondtak Martinról, az egyedüli, aki nem adja fel a reményt, az az apa. Az anyáról nem nagyon akarnék szót ejteni, egyszerűen anyaként, emberként egyaránt megbukott előttem. Talán az apát sem a gyógyulásba vetett hite vitte előre, hanem az apai szeretet, a mindennapi ellátás felelőssége, de egy pillanatig sem kételkedtem féltő szeretetében gyermeke iránt.

Kétség sem fér hozzá, hogy csoda történt, amikor tíz évvel később egy ápolónő, Virna minden addiginál odafigyelőbben, emberségesebben közelített ehhez az emberi roncshoz. Meglátta azt, amit addig senki, még az apja sem. Az értelmet a szemében. A következő csoda, hogy belefutottak annak lehetőségébe, hogy részt vegyenek egy kifejezésképtelen emberek számára fejlesztés alatt álló számítógépes rendszer tesztelésében. Martin először csak nagyon kezdetlegesen, az ABC betűit használva próbálja gondolatait megosztani a külvilággal, de már ez is maga a csoda számára. Az, hogy elmondhatja éhes-e még, vagy egyszerűen csak azt szeretné közölni, hogy jó kedve van. De mitől lehet jó kedve egy olyan embernek, aki hosszú évekig a teste fogságában élt, még arra is képtelen volt, hogy saját életét kioltsa, mert legfőbb vágya ez volt (és itt, ebben az esetben még meg is értettem). Hogy tud ez az ember mosolyogni, az élet derűs oldalát látni folyamatosan, amikor olyan elmondhatatlan lelki, szexuális, táplálkozási megaláztatásokon esett át, amit feldolgozni a legtöbb ember nem tudna.

Manapság Martin megtalálta a boldogságot felesége mellett, sikeres életet él, vállalkozást vezet, előadásokat tart. Számomra döbbenetes és tanulságos az egész történet, és nagyon szívesen megismerkednék vele, hogy erőt merítsek az életszeretetéből.

5/5

Alig vártam, hogy ismét ezzel a flúgos nőszeméllyel együtt nyakamba kapjam a világot, és meg se álljak, amíg körbe nem keringek vele. A szórakozás, izgalom, szenvedély,  menekülés, nevetés garantált!

Ilyen cuki nőt!!! :D Rajongója vagyok Nellie-nek, de a fordítónak is. Enyhe túlzással életem végéig ellennék ezzel a sorozattal. Úgy kellett visszafognom magam utazásaim közben, hogy ne vigyorogjak egyfolytában, mint egy sült tök. Viccessége, a lány fergeteges humora visz mindent, de fontos momentum, a könyv erőssége a korhű történetek, események, helyszínek megbízható fel-, illetve megidézése is. Tökéletes, na!

A tempót, a színvonalat ugye az első részben, A gyilkosság alkímiájában megszokhattuk, úgyhogy nem is volt kérdés, hogy ismét egy remek könyvet kapunk kézhez.

Nellie az előző részben elfogadja Verne kihívását, miszerint megdönti annak főhőse, Phileas Fogg rekordját, aki 80 nap alatt utazta körbe a Földet. A lány egy szál kistáskával vág neki az útnak, és nem is sejti, hogy rögtön az út legelején belecsöppen egy gyilkosságba, amely egész útján végigkíséri, -kísérti. Természetesen bizonyítékaira, állításaira a kutya nem figyel, illetve nem veszik komolyan, sőt, inkább beszámíthatatlannak tartják a törékeny nő feltűnési viszketegségnek tűnő jelzéseit.

Miután 1889 novemberében elhagyja kis kosztümjében New Yorkot, az egyiptomi Port Said emberektől hemzsegő kikötőjében meggyilkolnak egy férfit, aki Nellie karjaiban leheli ki a lelkét. De előtte még egy szót suttog a lány fülébe: "Amelia", ráadásul még valamit a kezébe is csúsztat. Életében nem látta még ezt a valószínűleg álruhába bújtatott embert, bár mintha ismerős lenne a hajóról, de semmit nem tud biztosan. Azért téziseket már felállít. :D Innentől kezdve rejtély rejtélyt követ, és egy láthatatlan (néha elég jól látható) árnyék követi mindenhova.

Egy luxushajón hagyja el Egyiptomot és a csodás Kelet felé veszik az irányt, ahol mindenféle különleges egzotikus emberrel találkozik, többek között híres-hírhedtekkel is. Ott van például Sarah Bernhard, aki ünnepelt színésznő és viszonyt folytat egy titokzatos előkelőséggel, akinek kilétéről csak sejtéseink vannak. Aztán fontos szerepet tölt be Frederick Selous, a híres felfedező is, aki Sarah mellett szintén támaszként, barátként szolgál Nellie számára, és aki az afrikai gyarmatok politikájának kialakításában is részt vett, nem mellékesen pedig az Indiana Jones figura megihletője.

Nellie mint egy nyakas kecske csak megy előre, egyszerűen nincs az az ellenség, akivel szembe ne szállna, félelemérzete mintha egyáltalán nem is lenne. De azért megkönnyebbültem, amikor végre megérkezett, és mintha csak egy kis kiránduláson vett volna részt, nevetve integetett a rá várakozó tömegnek.

Ha minden igaz, lesz még folytatás. Ha így van, én epekedve várom! :D

Jennifer Worth karrierjét az 1950-es évektől kísérhetjük nyomon, amely évek a londoni kikötő kikötőnegyedben sem voltak könnyűek ebben az időszakban, különösen, ha az ember lánya szülni készült. De mi a helyzet a bábákkal, akik hóban, fagyban, esőben vagy tűző napon is azonnal nyeregbe pattantak (már aki bírt ezzel a képességgel), és rögvest ott termett, hogy enyhítse a fájdalmakat, felügyelje a szülési folyamatot.

Az írónő hihetetlen érzékenységgel, empátiával írja le az évtizedek alatt megtapasztalt élményeit. Eseteket, embereket ismerhetünk meg, amelyek sokszor tele vannak tragédiával, nyomorral, de sok olyat is, amelyben a szülés, születés miatti színtiszta örömöt élhetjük át, akár ismét.

Jennifer 22 éves korára lett körzeti bába az elhívatásnak engedve, és nem volt az a borzasztó körülmény, amely ettől a szándékától eltérítette volna. Erre tette fel az életét, amit azt gondolom, érdemes volt megírni.

Különösen amióta nekem is gyermekeim vannak, bármikor látok a tévében születésről szóló jelenetet, azonnal elszorul a torkom, és képtelen vagyok sírás nélkül végignézni. Ezt az élményt, hatást a könyv is ugyanígy kiváltotta belőlem, csodálatosan van megírva. Egy-egy család, nő életté veszi górcső alá a különböző fejezetek lapjain, ahol nem ritka, hogy tíznél több gyerek is születik.

Bár Jenny nem vonult be a rendbe, mégis a Nonnatus Rendház falai között éil az életét,  mindig ide tér vissza az East End nyomornegyedeiben tett látogatásai után. Barátsága a nővérekkel sokszor humorral van teli, így egy teljesen más kép alakult ki bennem a zárda falain belül élők mindennapjaival kapcsolatban.

Nagyon örülök, hogy beleláthattam egy bába életébe, hiszen erről irodalmat én még nem láttam. Döbbenetes felismerés volt, hogy nem csak egy szociális munkás szerepét töltötte be a bába anno, hanem legtöbbször az orvost magát is helyettesítenie kellett. Ez volt a jellemző. Mindent egy személyben, terhesgondozás, vajúdási időszak felügyelete, szülés levezetése. És akkor még arra is volt ideje, hogy felkaroljon egy-egy elkallódott lelket, támogatásra szoruló családot.

A szülés, a születés általában gyönyörű dolog egy anyának, a családnak, de nagyon érdekes volt ezt a folyamatot egy bába szemén keresztül nézni, akinek a pályafutása ráadásul évtizedeken ível át, olyan korszakokat is magába ölelve, amely időszakok alatt bizony nem voltak olyan körülmények egy szülő nő számára, amelyeket manapság megszokhatunk. És sokszor ilyen esetekben a bábán múlott élet vagy halál.

Az egészen biztos, hogy nem az ilyen jellegű könyvek állnak hozzám a legközelebb, viszont el kell ismernem, hogy a maga szórakoztató kategóriájában ez most kifejezetten jól esett. Valójában tényleg szórakoztatott, a szó szoros értelmében.

Chloe Madison hosszú ideje tartó párkapcsolata épp kiváló diplomájának átvétele napján hirtelen véget ér. A pasi még épp nyalogatja le a csokis keverőlapátot, amit a lány az ünnepre készített, miután bejelenti, hogy talált mást, úgyhogy kalap-kabát. A lányban iszonyatos düh forrong, gyilkosságon gondolkodik, de szerencséjére barátnője telefonon rábeszéli, hogy látogasson el Manhattanből egy hosszabb időre hozzá Sugar Creek-be, a kanadai határ mellett fekvő nyugodt kisvárosba, ahol kieresztheti a gőzt, felépítheti újra összetört életét.

Odaérkeztekor már munkája is van, egy idős hölgy, a Monroe család legidősebb tagjának a társalkodónője, házvezetőnője lesz. Kezdettől fogva elkerüli az unalom az életét, különösen emellett a nyugodni nem képes, ki tudja hanyadik fiatalkorát élő, visszaidéző hölgy mellett.

A kisváros rengeteg izgalmat rejtő életében jelentős szerepet játszik a Cupcake Imádók Klubja, amelynek tagjai heti rendszerességgel jönnek össze, hogy ínycsiklandozó finomságokkal kényeztessék magukat, megosszák egymás között receptjeiket, tanácsaikat. Közben persze a pletykák, szaftos hírek is megtárgyalásra kerülnek, de amolyan kedves kisvárosi módon. A város nagyon sok tagjával megismerkedünk a történet alatt, és egy kivételével mindenki imádni való. Aztán ott van Devlin Monroe is, a helység legszexisebb szabad prédája, mellesleg a kicsit flúgos idős hölgy unokája, másrészt pedig akivel Chloe első találkozása elég forróra sikerült a bevásárló központban. A későbbi találkozásaik sem lesznek kevésbé érzékiek, felfokozott hangulatúak. Közben pedig izgulunk, hogy mindenki amellett találja meg a párját, aki mellett kell, hogy az idős hölgy épségben kerüljön ki a legújabb ötletei megvalósításaiból, és néha irigykedünk, hogy néha jó lenne elvonulni jó pár hónapra egy kisvárosba, ahol a legnagyobb gond, hogy melyik recept kerüljön bele a szakácskönyvbe. :D

A történet szó szerint az első oldaltól kezdve kiszámítható, de nem is ez a lényeg, mert tényleg humorosan, érzékien van megírva, és csak egyszerűen élvezni kell az olvasását. Várom a következő három részt. Recepteket azért hiányoltam... :D

Cecelia Ahern leginkább az Ui.: Szeretlek című regényével lett híres, amit meg is filmesítettek, és mellékesen az egyik kedvenc filmem. Ennek ellenére is, és annak is, hogy halomban állnak a polcomon az Ahern regények, valahogy eddig kimaradt mindegyik. Nagyon sok ismerősöm rajong írásaiért, ezt a könyvét pedig különösen magasztalta mindenki, úgyhogy végre próbát tettem, amit nem is bántam meg. Különös érzékenységet éreztem az írónőnél a történet, azon belül a szereplők karakterének megformázása terén. Kicsit Picoult-os szindrómám volt, ami nálam mindenképp pozitív.

Jó ideig halvány lila gőzöm sem volt, mi akar kisülni ebből a történetből, utólag viszont minden pici mozaikdarabka a helyére került, és egészében véve tényleg fantasztikus élményt kaptam. Amit nagyon szeretek egy könyvnél - különösen annak a fényében, hogy zsinórban olvasok általában - az, amikor még sokáig fogva tart, foglalkoztatja a gondolataimat, sőt... belenyúl az életembe. Az Életed regénye mindenképp ebbe a kategóriába tartozik.

Kitty Logannak van egy listája, amely száz nevet tartalmaz, amelyet kezdetektől fogva sem ő, sem mi nem tudunk hová tenni. Jelentéktelennek tűnnek, de vajon mi kapcsolja őket össze, van-e értelme ennek a listának?

A nő újságíró, bár karrierje épp a végét járja, mivel egy neves tévéműsorban nagyon mellényúlt egy ügy kapcsán, alaptalanul megrágalmazott valakit, akinek ezzel tönkretette az életét. Mentorához és egyben barátjához, Constancehoz fordul segítségért, de ő sem nagyon tudja támogatni, mivel halálos beteg, halála pedig hamarosan be is következik. Egy utolsó "ajándék" Kittynek ez a száz nevet tartalmazó lista, de mint, ahogy már fentebb említettem, Constance nem fűzött hozzájuk semmiféle kommentárt.

Kittynek kevesebb, mint 1 hete van, hogy leadja az Etcetera magazinnak cikkét, amely pont Constance emlékére adatik ki. Ez az idő vajmi kevés ahhoz, hogy elegendő legyen száz személy megkereséséhez, az interjúk elkészítéséhez. Nincs más választása, ha még valamelyest meg akarja védeni önbecsülését, visszaszerezni mások elismerését, kénytelen nekivágni a teljesíthetetlennek tűnő feladatnak. Erejét, idejét nem kímélve ássa bele magát a száz személy felkutatásába, de amikor már benne van a kellős közepében, akkor sem érti, mi az egésznek a célja. Közben számot vet egész addigi életével, miközben a jelenlegi is percről percre változik. Emberek jönnek, emberek lépnek ki az életéből, amelyek mind-mind arra késztetik, hogy még mélyebbre ásson a dolgok sűrűjében. És a végén kiderül, hogy akár Te is lehetsz pillangó, vagy ha csak kicsit is elgondolkodsz egy barátodon, hogy mivel lepd meg, nem lehetetlen egy olyan ajándékot találni a számára, ami tényleg csakis neki szól és egy életre szóló is lehet.

Az ember akarva, akaratlanul is a könyv végén saját életének, önmagának vizsgálatához jut el, vajon ki is ő és mit ad a másik embernek?

Az első oldalak után én paff lettem, hogy egy nő hogy lehet ennyire infantilis módon hülye? Aztán tudatosan-e vagy sem, elkezdtek leperegni magam előtt tinédzserkori, meg kicsit későbbi, meg talán néha még mostani aktivitásaim is, minek következtében rájöttem, hogy pontosan, de tényleg tökéletesen ugyanígy "működök" én is. A cél érdekében képes vagyok a méltóságomat sutba dobni, persze ez mindig csak utólag derül ki. :D Barátnőimmel különböző okosságokat eszeltünk ki világ életünkben, ha bárkinek egy kis segítség kellett pasiszerzés vagy bármilyen megoldhatatlannak tűnő ügy terén. Mindent megoldottunk! :D Ha kellett, órákig lesben is álltunk, bármit megtettünk. Nem tudom, mennyit változtam, mert időnként még felviláglik bennem az infantilizmus, de talán meggondoltabb lettem. Julie viszont nem nagyon tanul az esetekből, sőt, tovább tetézi azokat.

Julie amúgy egy 28 éves, éppen hogy csak szingli csaj, hiszen bő 2 éves párkapcsolata most ért véget. Sokáig nem nyalogatja a sebeit, hiszen secperc alatt rátalál az új szerelem, akiről csak annyit tudhatunk, hogy Ricardo Patatraz a neve. Abban teljesen egyetértettem a lánnyal, hogy ez a név megér egy misét, de hogy elegendő legyen a postaládán virító idétlen név arra, hogy elkezdjek nyomozni utána, hát... Merthogy pontosan ez történik, és még akkor sem távozik behúzott farokkal, amikor a férfi maga szabadítja ki beszorult kezét a postaládából. Mármint a férfi postaládájából!!! Értitek!? Próbálja kiszedni a pasi leveleit, hátha abból többet tud meg róla, amikor megjelenik maga a préda! :D

Nem adja fel ez a lökött tyúk, tovább fondorlatoskodik, minden elképzelhetetlen hülyeséget bevet, csakhogy megszerezze a férfit. Én már sokszor arra gondoltam, hogy a Ric a saját nemét szereti, mert hogy Julie szándékai egyértelműek voltak, azt elszántsága biztosította. :D De aztán mindig akad egy-egy pici jel, ami tovább élteti a lányban a szerelmet, a vágyat a férfi iránt.

A borító szerintem szenzációs, annyira jól visszaadja a könyv egész hangulatát, Julie idétlen személyiségét. Ránézek és nevetnem kell! És különben is, szolidáris vagyok! :D

Na csajok, ráismer valaki önmagára, akivel még ma is simán megcsinálnék hasonlóan cseles, jól kidolgozott akciókat? :D

Ebbe a három gyönyörű könyvbe rögtön beleszerettem, amint megláttam. Mániákus receptgyűjtő vagyok, ám a rendszerezéssel, rendezettséggel hadilábon állok. Innen-onnan kiollózok recepteket, aztán valahol elvesznek a süllyesztőben, utána pedig hiába keresem.

Egyszóval mindhiába gyűjtögetem őket, ha utána nem tudom valahol rendben összegyűjteni őket. A Nagymamáink édes kincsei kivételével a másik kettő ebben nyújt hatalmas segítséget, hiszen adott két csodaszépen illusztrált receptkönyv, amelybe már csak be kell firkantanunk saját receptünket.

Tematikus rendezésre ad módot mindkét könyv, azon belül is külön tüntethetjük fel a receptek származását, hozzávalókat, mennyiségeket, sütési időt és hőmérsékletet.  Aztán pedig jöhet az elkészítés, esetleg saját megjegyzések hozzáfűzésére is van lehetőség.

A Nagymamáink édes kincsei már egy kész szakácskönyv, főként klasszikus, hagyományos receptekkel, amelyek szintén tematikusan vannak rendszerezve. A recepteket túl nagyon sok hasznos tudnivalót, tanácsot is ad a könyv, amely kezdő háziasszonyok számára is nagyon megfelelő.

Egyszerűen öröm kinyitni őket, annyira szépek. Most egy szép toll után kajtatok, mert ezekhez valahogy az is kell! :D

Az első kötettől '63-ban veszünk búcsút, abban a hiszemben, hogy minden jóra fordul, jön a felemelkedés minden szempontból. Hiszen a Radnayak megjárták a hadak útját, átmentek tűzön-vízen, de mégis áll még a nevük, ha nem is sziklaszilárdan.

Radnay Zoltán (akit nagy nehezen végül sikerült megkedvelnem az első részben) dédunokái veszik át a stafétabotot, és az eltelt jó pár évtized, a politikai változások fényében Zsófia és Lóri az akik, tovább viselik ezt a nevet. Nem mindkettejüknek jelenti ugyanazt a név, illetve nem mind a ketten gondolják ugyanúgy, mi módon kéne hűnek lenniük a Radnay névhez. Zsófiának elég az, hogy az adott társadalmi rendszerben, beilleszkedve az adott körülmények közé éljen egyszerű emberként, Lóri viszont nem tud a múlttól elszakadni, bőre szakadtáig küzdene nemesi rangjuk visszaszerzéséért, annak elismeréséért. Heves vérmérséklete nem igazán támogatja meg jól ezeket a próbálkozásait, lépten-nyomon bajba keveredik, amelybe sokszor Zsófiát is magával rántja.

Immár egy magyar nagyváros lakótelepén játszódik a történet, ahol kénytelenek átlagemberhez illő munkát vállalni, legalábbis Zsófia, mert magánóráival szinte ő tartja el Lórit és az apjukat is. Lóri csak lázong, Wass Albertet olvas és azon töri a fejét, hogy fennmaradó, üres testrészei közül hova tetováltasson ősi magyar szimbólumokat, ezzel is felhívva a figyelmet származására. Valahol értettem lázadását, sajnáltam is, de... na, egy idő után belefárad az ember. Zsófia közben felvételt nyer egy táncművészeti iskolába, ahol sikert sikerre halmoz. Gyönyörű nő, úgyhogy férfi csodálókban sincs hiány, de mindig ott van az árnyék, amelyet ikertestvére és apja vetnek rá, akik képtelenek a normális életre, útjukat a pusztulás, pusztítás jellemzi. A lány kitartó szeretete, munkája az, ami életben tartja őket, miközben mindenki küzd saját érzelmeivel, származástudatával, jelenével, jövőjével.

Ó, jaj! Nagy gondban vagyok, egyszerűen nem tudok mit kezdeni az érzelmeimmel a könyv olvasása után. Nagy rajongója voltam az első résznek, bár az sem vidított fel túlságosan, de kicsit reálisabbnak tűnt. Most alig bírtam magam összekaparni, miután becsuktam a könyvet. Hihetetlen mértékű gyötrelem, lelki betegség van összetömörítve ebben a könyvben, amit nekem nagyon nehéz, valószínűleg lehetetlen feldolgoznom. De persze továbbra sem az írásmóddal, szerkesztéssel, "irodalmiasságával" van bajom, mert az rendben lenne. De olyan nincs, hogy egy családregényen belül ne történjen semmi pozitív, vagy ha pozitív nem, akkor se feltétlenül súlyosan beteges dolgok. Mindennek ellenére biztos vagyok benne, ha lenne folytatás, újból próbálkoznék, hátha egy kis fény árad be a falak között.