Az ötéves Sahab szemén keresztül ismerkedhetünk meg az iráni kultúrával, az ottani mindennapi élet különlegességével.

Izgalmas, sokszor érthetetlen világ ez, ami nagyon színes, ízes, illatos, de rettentő ijesztő is tud lenni. A családi viszonyok is teljesen mások, gondolhatnánk, sokszor sokkal ridegebbek egymáshoz. Szülő-gyerek, anya-apa kapcsolata is egy európai számára teljesen felfoghatatlan, de ott ezek szinte farkastörvényként működnek.

Ez a kisfiú is egy ott teljesen megszokott, de számomra furcsa családban él. Csak a gondolatain keresztül látunk bele az életébe, merthogy ez a kisfiú nem beszél. Nem azért, mert nem tud, egyszerűen nem akar. Olyan sérelmek érték már egészen kiskorában és utána is, hogy ő így lázad, vagy talán védekezik(?) a mindennapok ellen.

Nem igazán szeretne ő óriási dolgokat. Egyszerűen csak szeretetet és figyelmet. Leginkább az apjától. De leginkább tőle nem kapja meg. Pedig mennyi érték van ebben a kisfiúban.

Nem nagyon tudnak mit tenni, hiszen az az erős patriarchális társadalom, amely irányít mindent, rányomja bélyegét családjuk mindennapjaira is. Olyan mélyen gyökerezik bennük ez, hogy úgy tűnik, lehetetlen a szeretetnek, törődésnek utat engedni.

El sem tudtam képzelni, milyen megoldásért drukkoljak Sahabnak. Végül is, azt hiszem, győzött a jó, de szívszorító volt ezen az úton elkísérni őt.

A legvégén elgondolkodtam, hogy miért képzelem én azt, hogy ez például csak ott történhet meg? Hány és hány olyan családot látok magunk körül is, akik alig beszélgetnek gyermekeikkel, egymással, mennyire nincs idő meghallgatni a másikat. Gyerekeknél is tömegével látom a figyelemre való szomjazást. Ha nem a szülőtől kapja meg, akkor valahogy másképp "kiköveteli". Azt hiszem, alapvető fontosságú téma a mai rohanó, digitalizál világban. Legyen az Irán vagy akár Magyarország. Nem helyhez kötött a probléma.