Egy picit kezd eldurvulni Jo! Eddig sem volt kispiskóta, amilyen eszközöket adott a randák kezébe, no de most...

A lényeg pedig, hogy végre újból itt van Harry, sokak kedvence. Jó, én is bírom! :-) Kicsit megkopva, szétesve, nem túl kívánatosan, de itt van.

Szóval, mint említettem, kissé brutális eszközökhöz nyúlt ismét Nesbo, és rögtön a legelején kaphatunk is ebből ízelítőt. Valakinek valamiért - az okokat persze nem tudjuk - érdekében áll, hogy egy csoportot, akik hajdanán egy időben voltak egy helyen - mondhatnánk rossz időben, rossz helyen -, szépen, akkurátusan kinyírjon. Ráadásul látszólag ez a közösség előtte nem ismerte egymást, és a későbbiekben sem találkoztak többet. Szóval az indok ismeretlen az áldozatok előtt is. Az is egy külön kérdés, hogy vajon a Hóember után ismét egy sorozatgyilkossal van-e dolga a norvég rendőrségnek!? Mindenesetre teljesen tehetetlenek, azt sem tudják, merre induljanak el a nyomozásban, abszolút megrekedtek már a kezdet kezdetén.

És itt jön a képbe Harry Hole, aki jó messzire menekült a saját démonaitól a Hóember-ügy után. Kaja Solnesst, az ifjú rendőrnőt küldik utána a világ másik végére, hogy hozza haza. A lány nem is sejti, milyen állapotban találja meg a sztárnyomozót. A feladat nem egyszerű, hiszen Harry szeretne mindent, de tényleg mindent elfelejteni. Nyomozásban pedig végképp nem szeretne részt venni.

Na mindegy, végül sikerül valahogy hazacsábítani, és belevetik magukat a munka mélyébe, hiszen a lányt választja maga mellé segítségként. A dolgot nehezíti a gyilkossági osztály és a Nemzeti Nyomozó Iroda közötti hatalmi harc is.

Ismét egy sokszereplős, sok szálon futó cselekményt követhettünk nyomon, és egy megszokott izgalmas befejezést kaphattunk. Az tényleg nem újdonság már, hogy szeretem a skandináv krimiket, különösen Nesbo munkáit. Cseppet sem csalódtam ebben az új könyvben sem.

Sajnálom, hogy soha életemben nem hallottam még ezelőtt az írónőről, pedig jelent már meg több kötete is. Hogy ez az én hiányosságom-e vagy sem, nem tudom, nem is ez a lényeg, csak sajnálom.

Sírnék is, meg nevetnék is egyszerre, mert azt a nyomorúságot, ami bele van sűrítve ebbe a kis rövidke könyvecskébe, keserű humorral fűszerezi meg a szerző, ami segít egy picit a helyzeten, de azért a téma realitása nem vész el. Tényleg reálisak ezek a történettöredékek? Sokszor kiáltottam volna fel, hogy ne, hiszen ezek tényleg mi vagyunk, de aztán próbáltam az egyébként befelé forduló, sokszor negatív énemet felvidítani, hogy azért vannak ennél másfélébb életek is.

Ha valami véletlen folytán a VIII. ker-ben sétálok (bár a könyv a VII. ker-ben játszódik), minden erőlködés nélkül a házak mögé tudom képzelni az itt leírt élethelyzeteket, ráadásul gyermekkorom rövid, itt töltött szakaszából is vannak még emlékfoszlányaim, úgyhogy el kell ismernem, nagyon is valóságos. Sajnos? Nem tudom, ezek is csak életek, bárhogy is élik. Vagy korszak függő? Ezt sem tudom, mert rég jártam ilyen környéken. Hallok ezt-azt, de azokat mindig szélsőséges eseteknek vélem. De akkor itt egy egész lépcsőház volt szélsőséges eset? Mégsem hinném. Meg kell küzdenie az ott lakóknak a reménytelenség, kilátástalanság érzetével, és ez nagyon nehéz volt olvasóként is átélni, mert igencsak hajlamos vagyok beleélni magam mindenbe.

A történet elég sok szálon fut, de a szereplők élete több ponton is kapcsolódik, találkozik, hol így, hol úgy. Leginkább rontanak egymás, illetve saját helyzetükön, de akad kivétel is. Mindenkinél van valami gixer, a szegénységen, nyomorúságon túl is. Mi miből következik? Ezt sem tudnám megmondani. Ugye látszik, mennyi kérdés maradt bennem?

Jól ír Vág Bernadett, nagyon tetszett, hogy ugyan könnyednek tűnik, mégis megmaradtak bennem a sorai, mondatai, és még utána is hatottak jócskán. Gondolkodtam rajta, emésztgettem, de magára a történetre nem szeretnék sokat emlékezni, mert elég nyomasztó, viszont azt mindenképpen elérte, hogy keresni fogom még a könyveit.

Megint egy olyan könyv, amely ugyan friss megjelenésű, viszont a szerzője igencsak híres, tett már le az asztalra maradandó történeteket. Megkockáztatnám, hogy a Kísértetház c. regénye már klasszikusnak tudható be. Nekem ez volt az első könyvem tőle, hiába ismerőseim évek óta tartó noszogatása, hogy vegyek már kézbe tőle mindenképpen egy könyvet. Persze nem a nemakarás volt az oka, csak ismét így alakult. De végre eljött a pillanat, és Allende számíthat a további közreműködésemre is! :-) Gyönyörűen ír, még a hosszadalmas részletekbe menő (mert abból van bőven) leírásai sem unalmasak, hanem szárnyalunk vele a képzelet hullámain. Jó, ez picit giccses lett, de tényleg nagyon szépen ír.

Nagyon szeretem, amikor egy író olyan témához nyúl, amelyben személyesen érintett, és az adott témakörben íródott mű hátterében érezhető az alapos felkészültség, kutatómunka. Na itt pont ez a helyzet, és olvastam is az írónővel egy riportot, hogy rengeteg dolog ragadja meg Őt nap, mint nap, és ezekre a történetekre helyezi rá adott szakaszokban szinte az egész életét. Na valahogy így volt, persze nem szó szerint idéztem. De a lényeg, hogy nagyon alapos a munka, a történelmi háttér is nagyon korrekt, pontos módon van lefestve.

Zarité a főszereplője a történetnek, aki az 1700-as években rabszolgaként látta meg a napvilágot a karibi Saint-Domingue szigetén. Az egész történet körülötte forog, életét körbeveszi rengeteg ember, akik mind nagy hatással vannak sorsa alakulásában. Abban mindenképp szerencséje van, hogy gyermekként nem a cukornádültetvényre kerül, így a komolyabb, sokszor emberéleteket követelő munkától mentesül, ugyanakkor szerencsétlenségére Valmorain gazda házához kerül, ahol annak családjára kell éveken keresztül gondot viselnie, továbbá a gazda "igényeit" kielégítenie. Eleinte őszinte gyermeki mivoltában, később nőiességében is súlyosan bántalmazzák a fiatal leány, később asszonyt, de mindvégig úgy tűnik, hogy nagyon kemény fából faragták, az őt sújtó szörnyűségek mind erősebbé teszik. Erre az erőre nagyon nagy szüksége van, hiszen küzd szerelméért, méltóságáért, és ami a legfontosabb, maga és családja szabadságáért. Kitartása emberfeletti, és élete summázásaként megállapítja, hogy mindennek ellenére bizony jó csillagzat alatt született.

Attól teljesen függetlenül, hogy időben, térben, élethelyzetben teljesen távol van a történet, az írónő minden erőfeszítés nélkül sokat tanított a tartásról, a nőiességről és a hitről. Mindvégig a Gyökerek c. híres film pergett a szemeim előtt, ami szintén nagyon megragadott annak idején. A rabszolga felszabadításért folytatott küzdelem történelmi, politikai, emberi hátteréről, úgy gondolom, hitelesen és alaposan tudhatunk meg többet. Tényleg nem értem, hogy maradhatott ki az életemből eddig Allende, de mint fent is ígértem, nyilván másképp lesz ezután.

Csatlakozva Nima kezdeményezéséhez, egyben játékához, amelyet rendkívül jó ötletnek tartok, és ezúton is csókoltatom őt ezért, én is felteszek egy találós kérdést jelenlegi olvasmányomat tekintve. Nyeremény ugyan nem társul hozzá, de szerintem tényleg jó móka!

Nem a szó szoros értelmében vett klasszikus szerzőről van szó, de kétségtelen, hogy a latin-amerikai irodalom kiemelkedő egyénisége. Főszereplője általában a NŐ. Évek óta készülök olvasni tőle, de valahogy eddig kimaradt. Magyarországon, ha jól tudom, 10-11 könyve jelent meg, jelenlegi a legutolsóként kiadott regény. Jelen könyve rendkívül friss, 2 hete hallottam róla először, viszont máris magával ragadott. A buja őserdőben élő ültetvényesek, azok rabszolgái hányattatott életéről szól nagyvonalakban, és már az első harmadában magával ragadott az elbeszélés varázsa.

(Tanfolyamon mellettem ülőnek csitt!!!!)

Na jó, bármennyire is imádom Kálmán bácsit, és órákat üldögélnék egy kandalló mellett a foteljánál, hallgatva történeteit, azért muszáj őszintének lennem. Be kell látnom, hogy az eleje dögunalom volt a számomra, majdnem feladtam (mint mostanában sok mindent), de szerencsére kitartottam, és még így is max. pontot könyvelhetett el magának. El vagyok kényelmesedve a könnyed olvasmányok miatt, úgyhogy tényleg kell egy kis idő, amíg az ember agya, szeme, szíve rááll erre a kacifántos fogalmazásmódra. Kálmán bácsi humorával pedig egyébként az égvilágon semmi gond nincs, azt simán vettem.

Miről is szól a történet? Nyilván szinte mindenki hallott már a könyv címéről, de pl. én azok táborát erősítettem, akinek ez a klasszikus IS kimaradt az életéből. Sajnos. De teljesen másra számítottam, hogyha persze egy címből jelentős következtetést lehet egyáltalán levonni. Nem is feltétlenül Noszty Feri van a középpontban, hanem az őt körülvevő, támogató szélhámos társaság, akiknek néha már úgy tűnik, egyetlen életcéljuk, hogy a fiúval valamit kezdeni tudjanak, mert ő magától aztán képtelen két épkézláb cselekedetet megtenni. A másik fontos dolog, hogy a célok között a busás anyagi haszon is jelen legyen, nehogymá' dolgozni kelljen ennek a drága , selymes kezű ifjúnak. :-) Próbálkoznak ők mindennel, aztán szerencsétlen Tóth Mari akad a horogra. Pofátlanságuk, ötlettáruk gazdagsága hihetetlen, ettől függetlenül jókat derültem közben, bármennyire is drukkoltam, hogy ne a szélhámosság győzedelmeskedjen.

Mikszáth ebben a művében is fergetegesen tekergeti a szálakat, mindent megmozgat annak érdekében, hogy az olvasó azt se tudja, most akkor hányadán is áll!? De ez így jó, ettől olyanok a könyvei, amilyenek.












Szuper volt, ha lehet ilyen szót használni egy ilyen nemes, számomra nagyon értékes írás jellemzésére. A szerelmi vonal miatt rögtön, vagyis azon nyomban, de tüstént visszaszállnék az időben!! (na jó, csak egy része miatt...) :-) Merthogy amolyan irulós-pirulós, szoknyalebbentős, ráncigazítós az egész románc. Nem a mai „csapjunk bele a lecsóba” szintet hozza… Hihetetlen élettapasztalat, a már sokszor említett ízes humor és az igazságosság feltétlenül jellemző könyveire (az eddig olvasott 2 alapján).

Muszáj megemlítenem negatívumként, hogy ebben a kiadásban söprögetni lehetett volna a helyesírási hibákat, rengeteg volt és nagyon zavart.

Úgy néz ki, most üldöz a téma, mármint a gyermekrablással, -eltűnéssel kapcsolatos történetek. Az előző olvasmányom is hasonló volt a lényegét tekintve, így most jól ki vagyok művelve.

Hű, azért hátborzongató volt sok tekintetben ez a könyv. Azon túl, hogy a központi téma a gyermekrablás, ami önmagában sem egyszerű eset, itt a különböző kapcsolatok, akár pár-, akár szülői viszonylatban is elég bonyolultak, problémásak voltak, külön-külön megérnének egy saját történetet. Főszereplőt sem tudok kiválasztani, mert párhuzamosan több fontos szál fut, ide-oda ugrálunk a helyszínek, családok között.

Az egyik helyszínen sem rózsás helyzetet igencsak bebonyolítja, és így a gépezetet beindítja, hogy a híres írónő, Benet anyja látogatóba érkezik. Az anyáról egy dolgot fontos tudni, mégpedig azt, hogy súlyos ön- és közveszélyes pszichiátriai eset. Benet egyedül neveli kisfiát, aki a nagymama ott tartózkodása alatt megbetegszik. Anya és lánya kapcsolata rémes, Benet folyamatosan az anyja elleni utálattal küzd, illetve annak elkerülésével. Anyja ténykedéseit, nyomulását egyszerűen nem tudja kikerülni, pszichikai nyomással rákényszeríti a legszörnyűbb dolgokat is.

A másik szál Carolék zűrzavaros élete. A fiatal anyának három gyermeke van, kettő nevelőintézetben, egy picit pedig "élettársával" "nevel". Hát az itteni élet sem szívderítő. A központi helyen az alkohol, a cigaretta, a pénz áll, amelyből nincs túl sok. A kapcsolatuk sem túl stabil, így simán beférkőzhet egy tragédia az életükbe, tárva-nyitva van előtte a kapu.

Aztán akad még itt néhány apróbbnak tűnő szál, amelyek utólag végül is fontosnak bizonyulnak. Egy aranyifjú, aki idősödő özvegyasszonyokra les temetők közelében, hogy aztán elcsábítsa őket busás haszon reményében. Itt van Benet gyermekének apja is, aki időről-időre felbukkan, szeretne együtt élni a nővel és közös gyermekükkel, de a másik erről hallani sem akar. És ezek a szálak szép apránként összekapcsolódnak, és tisztul előttünk is a kép, hogy ki miért hova?

Nagyon érdekes volt az anya-gyermek kapcsolatot vizsgálni mindkét családnál. Annak különbözősége, egészséges-beteges mivolta szerintem nagyon sok fontos kérdést vet fel, legalábbis bennem mindenképpen.

Tudom, hogy van a költői szabadság, meg a képzelet hatalma, de sokszor vájtam a tenyerembe a körmömet, hogy ilyen bizony nincs, nem létezik. Miért nem csinál már valaki valamit? Dühítettek bizonyos esetekben a reakciók, ill. a reakciók hiánya. Ugyanakkor a végén sok helyütt elvarratlannak éreztem szálakat, kis hiányérzetem maradt a befejezésnél. Alapvetően izgalmas kis krimi volt.

Vannak könyvek, amikről ha előre tudnám, hogy mennyire ledöntenek a lábamról, akkor nem várakoztatnám őket hónapokig, évekig. Ez a könyv is ott állt már jó ideje a polcomon, de mindig megelőzte valami. Csenga barátném is hiába mondogatta, hogy nagyon jó, ráadásul kicsit olyan Picoultos is, ami szintén a szívem csücske. Mindegy, most jött el az ideje, és nagyon élveztem mindvégig.

Abby és Emma idillikus hangulatban sétálgatnak a San Franciscó-i tengerparton. Abby Emma apjának a menyasszonya, az esküvői időpont is ki van már tűzve. Abby keresett fényképész, így minden pillanatot megragad, hogy újabb fotókat készítsen akár a kislányról, akár a környezetről, ahol sétálnak. Amikor egy halott fókakölyöknél elidőzik egy pillanatra, nem is gondolja, hogy az az egyetlen egy perc lesz mindennek a vége, hiszen mire felnéz, Emma már nincs sehol. Persze a szíve megáll hirtelen (kinek ne állna meg???), de eszébe sem jut a legrosszabb. Egyre csak abban bízik, hogy a kislány újabb viccelődéséről van szó, és a parkolóban, az autó mellett újból összetalálkoznak. De nem! Emma szőrén-szálán eltűnt!

Természetesen annak rendje és módja szerint értesítik a rendőrséget, nyomokat keresnek. Semmi. Leginkább mindenki arra az álláspontra jut, hogy a kislány a vízbe veszett, kár minden fáradtságért. Apró emlékfoszlányai ugyan vannak a nőnek, de egyik sem vezet sehova sem. Ő viszont érzi, tudja, hogy van valami az emlékeiben, ami a kislányhoz elvezet, de ezeket az emlékképeket képtelen előhívni, illetve ha elő is jön valamelyik, nagyon szórványosan, homályosan, így nem sokra jut velük. Mindent kipróbál, a hipnózistól kezdve az emlékezést segítő filozófiai könyveken keresztül, de ezek sem vezetnek semmiféle eredményre.

Aztán előkerül Emma fél pár cipője, úgyhogy az apa ezzel fel is adja a harcot, a keresést, a reményt. Temetést rendez a lányának, és a továbbiakban hallani sem akar más eshetőségről, viszont Abby továbbra is kitart amellett, hogy a kislány él. Önmagával való vívódása szívszorító, viszont emlékei segítségével eljut arra az elhatározásra, hogy Costa Ricába kell mennie. A feladás határán, utolsó esélyként állítja maga elé ezt a célt! Csak még ezt az egy esélyt meg kell adnia, aztán vége.

Abby (érthető okokból) mindvégig magát hibáztatja, illetve azt a pillanatot átkozza, amikor egy fotó kedvéért levette a figyelmét a kislányról. Fantasztikus módon ábrázolja annak az egy pillanatnak a másfajta eshetőségeit, elmélkedéseit az időről, térről, azok kölcsönhatásait.

Annak ellenére, hogy én el nem tudom képzelni, hogy egy néptelen tengerparton eltűnjön a rám bízott gyermek, szenzációs volt a könyv, mindvégig nagyon sajnáltam a lányt, ugyanakkor csodáltam kitartásáért. Én biztos beleőrültem volna...

Lassú folyású, szépen kibontakozó, nagyon mély részletekbe menő jellemrajzokkal, leírásokkal tarkított, izgalmas krimi.

Másik regénye, az Úgysem ismered nem fog ennyit várni, ígérem!

Már az első soroktól kezdve érezhető volt a felfokozott izgalom, és ez majdnem a végéig ki is tartott.

Katherine Patterson emlékezésével kezdődik, amely emlékek nem túl kellemesek. A fiatal lány egyedül neveli kislányát. Az erőt próbáló viszontagságai pár évvel előbbre nyúlnak vissza, amikor a névtelenségbe burkolózás reményében egy idegen középiskolába megy tanulmányait elvégezni, ahol nem ismerik családja múltját.

Egy ideig jó a háttérben, láthatatlanságban tengődni, de talán épp jókor jön Alice nyomulása. Az iskola legjobb csaja próbál vele barátkozni, ez már önmagában hízelgő Katherinere nézve, és be kell látnia, hogy jól esik valakivel beszélgetni, egyre jobban belefolyni a buliéletbe is, azaz végre normális életet élni.

Ahogy mindjobban összebarátkoznak, szinte már elválaszthatatlanok, a bizalom is egyre inkább mélyül, így Katherine nem látja okát, miért ne mondhatná el titkát, ami annyira nyomasztja. Alice eleinte megértőnek, segítőkésznek tűnik, de ahogy telik az idő, Katherine valami mást is meglát barátnőjében. Eleinte nem vele, de baráti társaságban, bizonyos időközönként kimutatja foga fehérjét a másik, ami igencsak rémisztő, bár Katherine ezt csak a lány túlfűtött személyiségének tudja be. Aztán rá kell döbbennie, hogy másról van szó. A dolgok a menekülésig fajulnak, hiszen egyértelművé válik, hogy egy szó szerinti pszichopatáról van szó. Vagy elképzelhető, hogy akár még más is lehet a háttérben!?

Személyesen is megérintett a dolog, így Alice személye sokszorosan is rémisztő volt számomra. Volt egy pontosan ugyanilyen "barátnőm". Persze nem volt pszichopata, de nagyon sok személyiségjegye egyezett a történetben szereplő lányéval. Hihetetlen vonzereje volt, szép és nagyon okos volt, és minden szégyenérzet nélkül használt használt ki bárkit bármikor, ott ahol csak tudott. Egy közös barátnőnktől esküvő előtt szedte el a vőlegényét, engem az éjszaka kellős közepén is képes volt ugráltatni, hogy hova furikázzam el azon nyomban, és még sorolhatnám. Szóval ismerem ezt a típusú embert, és Isten mentsen meg tőle.

A pontlevonás pedig azért, mert a végére még egy kis borzongásra vágytam. Úgy éreztem, hogy az izgalom nagyját megkaptuk a közepéig, utána már csendes vizeken folydogált a történet, de az eleje... ott van!

1937-ben írta ezt a művét Steinbeck, és olyan gondolatokat ébresztett bennem, amelyek szinte minden nap ott mozgolódnak belül barátságról, szerelemről, gondviselésről, egyéb személyes, belső értékekről. Steinbeck rémisztően realista, teljesen letisztult, érthető, feldolgozható az írása, annak ellenére, hogy drámáról van szó.

A két főszereplő George és Lennie. Hogy kik ők? Barátok talán? Testvérek? Ki tudja. George eszes, bár nagy termettel nem áldotta meg az ég, ellenben Lennienek igencsak erős, férfias testet osztottak, viszont észért sokat nem állt sorba. Együgyű, ostoba, egyértelműen szellemi sérült, akinek a legnagyobb megnyugvást az okozza, ha picike egereket simogat a zsebében, azok kimúlásáig és még azután is... Másik biztonságot adó dolog számára George közelsége.

Egy nap leszállnak a buszról a kaliforniai Soledadban, hogy szerencsét próbáljanak, hiszen ők vándormunkások. Egy közeli tanyán munkát ajánlottak nekik, oda tartanak. Céljuk, hogy annyi pénzt gyűjtsenek össze, amiből egy saját darabka földet meg tudnak vásárolni, és ahol saját álmaikat meg tudják valósítani.

Már a tanyára megérkezésük napján kisebb konfliktushelyzetbe kerülnek a gazda fiával, de valahogy mégis sikerül túllendülni a kezdeti nehézségeken. Egyébként nincs sok szereplő, de a könyv kis terjedelme ellenére nagyon alaposan ki vannak dolgozva a jellemek, szinte izzásig feszülten jellemzi az ellentéteket egymás között.

Furcsa egy kapcsolat az övék. Barátságnak nem mondanám, bár sok jegyét magán viseli kapcsolatuk. Inkább amolyan testvéri a viszony, hiszen George úgy óvja, védi a másikat, mint valami rakoncátlan kistestvért, aki folyton és akaratlanul nagy bajba keveredik.

A történet drámaiságát az elejétől kezdve sejteni lehet, de George féltő gondviselésében én mégis nagyon bíztam.

Nem értek az irodalomhoz, csakis amatőr élvezője vagyok, de meggyőződésem, hogy művei elemzésért kiáltanak az irodalom tanszékeken. Érdeklődéstől, nemtől, kortól teljesen függetlenül ajánlom mindenkinek! Alapmű! Annyira Steinbeck, és annyira szeretem!!!

Mint ahogyan a címe is utal rá, ez a történet egy kényszerűségből magára maradt kisfiú kalandokkal, nehézségekkel teli útjáról, meneküléséről szól Afganisztánból egészen Olaszországig, érintve sok más országot is közben. Azt írtam kisfiú, de mire "megérkezik", addigra már sem testileg, sem lelkileg nem gyermek. A gyermekkort eleve meg sem élte, sosem élhette át kortársai korlátlan örömét, gyermeki naivságát.

A 10 éves kisfiút édesanyja egyik este csókokkal árasztja el, betakargatja és jó tanácsokkal látja el, mi módon boldoguljon az életben. Másnap egyedül ébred, innentől egyedül kell helytállnia a nagyvilágban. Csak 8 év múlva hall újból anyja felől. Félreértés ne essék, az anyának muszáj volt ezt tennie, Afganisztánban nem könnyű a helyzet.

A könyv annak ellenére, hogy rémségekkel van teli, hiszen ez a kisfiú hihetetlen, min ment keresztül, nem drámázik, nem próbál a média által sokszor használt rémületkeltéssel dolgozni, hanem egyszerűen, higgadtan tárja elénk a tényeket. Szimpatikus volt, hogy nem akar minden percben "ó"-t formálni az ajkamra, ami persze így is megvolt, de nem direkt és nem erőszakkal, csak egyszerűen átéreztem, amennyire tudtam a kisfiú viszontagságait. És még humora is van, és ezt használták is ketten együtt a szerzővel.

Nem szégyell semmiféle munkát, bármibe belemegy, mindenféle alkalmi lehetőséget elvállal, csak jusson előrébb. Közben méterről méterre halad Európa felé, különböző embercsempészek, drogkereskedők segítségét véve igénybe. Vagyis amolyan egyet előre, kettőt hátra módon, de mégiscsak halad.

Kora ellenére hihetetlen bölcsességgel, életösztönnel rendelkezik ez a fiú, és kitartása meghozza a várva várt eredményt, végre szabadnak mondhatja magát.

Leültem Tóth Krisztával egy havas, téli napon egy jó meleg, kandallóval befűtött szobában, és elkezdtünk beszélgetni egy pohár forró tea mellett. És csak mondta és mondta, én meg ittam a szavait. Sorra vettük majdnem az összes testrészt, felvázolt nekem egy-egy történetet, érintve mindig az adott részünket, aztán a végén valami csodás úton haladva egy szép teljes egésszé állt össze. Szóval valami ilyesmit éltem át olvasás közben, és annyira kellemes volt, csak kevés... A kis novellák önmagukban is megállták a helyüket, de persze tényleg a korona a végén került fel a FEJ-re. A történetek szereplői között pedig sokszor magunkra ismerünk, ami azért eléggé elgondolkodtató. Tényleg olyasmi volt, mint amikor a fényképezővel játszunk, próbáljuk a képet hol közelre, hol távolra beállítani, s így váltakozik a látásmódunk is.

Én mindig megtorpanok a kortárs magyar irodalom ajtaja előtt, sőt, rettegés fog el, hogy én ebből úgysem fogok semmit érteni, túl buta vagyok hozzá. Az utóbbi években viszont nagyon kellemes élmények értek, így már sokkal bátrabban próbálkozom. Most is nagy öröm ért, sajnálnám, ha nem "ismertem" volna meg az írónő egy munkáját. Aztán majd szép lassan a többit is.

Ó, én nagyon büszke vagyok, hogy van nekünk egy Tóth Krisztinánk!

Hát én nem tudom, hogy mit művelnek ezek a skandinávok, de krimit azt nagyon jól tudnak írni. Eddig is ennyire tudtak? Csak mi nem tudtuk róluk? Idézhetném most itt a velős Molyos értékelésemet, de viráglelkű blogomat nem akarnám csúnya beszéddel tarkítani, úgyhogy inkább csak úgy diszkréten idebiggyesztem.

Az tény, hogy az első 50 oldal környékén én bizony kivettem a könyvjelzőt, és visszatettem a könyvet a polcra, hogy na ne, hiába itt a tömeghisztéria a könyv körül, ez borzalmasan unalmas, meg kit érdekelnek itt holmi gazdasági elemzések. Aztán győzött a józan ész, erőt vettem magamon és nekiduráltam magam újból. És milyen jól tettem. Úgyhogy én is hisztérikus nőszemély lettem, csápolok a rajongók között. Ez a könyv eszméletlen izgalmas, de ez már tényleg nem újdonság ezektől az északiaktól.

A történet nagyon összetett. Sok minden történik, sok szálon, és külön-külön a szereplők jelleme, háttere sem elhanyagolható. Van miből mazsolázni, és aztán a végén összerakosgatni a puzzle darabkáit. Jó kis játék.

Eleinte három főszálon fut az esemény. Mikael Blomkvist, a Millenium című lap újságírója. Épp elveszít egy nagyszabású pert rágalmazásért egy nagymenő pénzmosó ellen. Bár Mikael tudja az igazságot a gazemberről, mégsem tudta azokat kellőképpen bizonyítékokkal alátámasztani a bíróságon. Szavahihetősége, ezzel egy időben a lap hitelessége is meginog.

A másik szálon ott van Lisbeth Salander, a számomra igencsak rémisztő, anorexiásnak tűnő (de csak tűnő), egész testén tetkókkal varrt, millió piercinggel felékszerezett lány, aki 15-nek tűnik, pedig jóval több. Egyszóval elsőre elég hátrányos helyzetűnek tűnik, másodszorra pedig kiderül, hogy tényleg az. Viszont bitang jó tényfeltáró, adatgyűjtő képességekkel rendelkezik, ezért nem véletlenül alkalmazza egy nagynevű magánnyomozó iroda. Mindemellett pedig az egyik leghatékonyabb hacker.

És itt van a harmadik szál. Egy Isten háta mögötti kis helyen él egy nagyszámú család apraja-nagyja, akiket valami furcsa misztikum vesz körül. Az egyik ezek közül, hogy több évtizeddel azelőtt minden nyom nélkül eltűnt az egyik nagy konszern vezetőjének a hőn szeretett unokahúga. A mai napig nem tudta feldolgozni a lány vélt halálát, azt meg végképp nem, hogy mi módon történt ez a gyilkosság.

No és akkor hogy kapcsolódik össze ez a három szál? Először elkezdtem itt bőszen írni, hogy miként is, de kitöröltem az egészet, mert bár a végét nyilván nem írnám le, de annyira izgalmas a szálak összetalálkozása is, hogy spoilernek ítéltem, úgyhogy rábízom a kíváncsiságra. Mindenesetre annyit, hogy mindenki szeretne valamit. Mikael a hitelességét szeretné visszaszerezni, és újabb, erős bizonyítékokkal ismét felvenni a versenyt régi ellenfelével. Lisbeth figyelemre, szeretetre, elismerésre vágyik. A nagybácsi pedig az unokahúgával kapcsolatos rejtély megoldását szeretné végre kézhez kapni.

Mikaelről még annyit, hogy röptében a legyet is... Ami az egyébként sem unalmas befejezést még jobban megbonyolítja, de a "legrosszabb" az volt a befejezésben, hogy olyan kapukat hagyott nyitva, annyi kérdést vetett fel bennem, hogy én nagyon dühös voltam az íróra. Bár nem véletlenül sorozatról van szó, aminek a folytatását azonnal ide nekem!!!

És most irány a mozi, mert már vetítik a könyv alapján készült filmet! És kitartás az első 50 oldalig!!!! Megéri!

Nem is tudom, mit írjak erről a könyvről. Az érzelmeimet, amik felhalmozódtak olvasás közben, biztos nem merem és most nem is akarom kiadni, mert akkor itt nem marad kő kövön. Nem tudom, hogy az gond-e, amikor valaki (adott esetben én) totálisan beleéli magát egy történetbe. Illetve persze, hogy nem gond. Pontosítanék. Amikor ilyen jellegű szörnyűségbe éli bele magát az ember, az jó vajon? Mert nekem szörnyű volt! Nem tudtam elvonatkoztatni, folyamatosan magam előtt láttam, ahogy elszakítják tőlem a gyermekeimet... Jó, itt be is fejezem! :-(


A Téli Kerékpárstadionba terelik őket, ahol napokig reménykednek, hogy az állapot átmeneti. Ahogy telnek a napok, szép lassan jönnek rá, hogy reményük illúzió, senkit sem fognak elengedni, sőt, először az apákat szakítják el családjuktól, később a gyermekeket is édesanyjuktól. Addigi reményeik ellenére különböző lágerekbe küldik őket, ahol mint az állatokat, leöldösik őket.

2002. Párizs. Julia Jarmond egy amerikai újságírónő, aki látszólagos békében él családjával. A béke tényleg csak látszólagos, mert sejteni lehet, hogy valami nincs rendben, kívülről viszont szuper minden. Talán az amerikai-francia habitusbeli eltérés okozza? Hiszen a férj francia, és hát ott van a teljes család is a háttérben. Ki tudja?

Julia megbízást kap, hogy írjon egy cikket a 60 évvel azelőtti szörnyű tragédiáról. Furcsa a helyzet, mert bármerre indul el a témában, falakba ütközik, az emberek szinte nem is ismerik a történelmi tényeket. Vagy csak szégyenkeznek elődeik nevében is? 60 év eltelt és ennyi idő után is mélységes titok övezi a témát. Persze kutat tovább, nem adja fel, és ahogy a tények szép lassan a szeme elé tárulnak, úgy omlik össze folyamatosan ott legbelül. Az pedig még egy lapáttal rátesz a dolgokra, hogy kiderül, férje családja is súlyos titkok birtokában van.

És vajon hogy kapcsolódik össze Julia és Sarah útja? Merthogy szinte elkerülhetetlen, hogy Julia életének ne legyen továbbá része Sarah története, hiszen a cikk írása, a kutatás folyamata alatt soha nem tudta kikerülni a Sarahval történt eseményeket. Érdekes volt végigkísérni a Juliában végbemenő változásokat is. Az írónő a helyzet szörnyűsége fényében is hihetetlen finomsággal, ennek ellenére kellően érzékletesen ismertetett meg a történtekkel.

Sajnos a téma a mai napig nem hagy érintetlenül érzelmileg. Hála az égnek, hogy folyamatosan foglalkoznak vele, hátha egyszer mindenki megérti, elhiszi, mi történt Európában. Nem hinném, hogy elcsépelt lenne a történelem ezen részével foglalkozni...

Jól meg lettem borzongatva! De tényleg! Én egyáltalán nem csodálkozom, hogy Hitchcock rácsapott erre a lélektani krimire. Vagy thrillerre? Simán belefér ebbe a kategóriába is. Nem is tudnék mást elképzelni rendezőnek. Szerintem nekem ez a könyv már megvolt annak idején, talán a film is, de az élvezeti értékből egy cseppet sem vont le.

Kérdés, hogy kit tekintünk a Manderley-ház asszonyának. Rebeccát, Mr. Winter tragikus balesetben elhunyt hajdani feleségét, vagy az ifjú, új asszonykát, aki gyakorlatilag egy nagy gyerek. A két nő tökéletes ellentéte egymásnak. A hajdani feleség maga a megtestesült nő, aki minden bálnak a gyöngyszeme, aki mindenhol és mindenkor tudja mi a teendő, megoldhatatlan probléma számára nem létezik, nem mellesleg pedig gyönyörű szép, szóval tökéletes. Ezzel szemben az ifjú ara nagyon fiatal, rendkívül infantilis és a bizonytalanság, önbizalomhiány példaképe. Mégis Ő az, aki eredetileg fizetett társalkodónőként Olaszországban tartózkodik, és eközben sikerül az özvegyet kihoznia a letargiából, olyannyira, hogy nyomban feleségül is kéri Őt a férfi. Utazgatnak szerte széjjel Európában, élvezik a mézesheteket, de egyszer csak haza kell térni Manderleybe. Európai körútjuk alatt is sok érdekes susmus jut el a fiatal asszony fülébe a birtokról, de a szerelemtől se lát, se hall.

Aztán hazaérkeznek... A fogadtatás a személyzet részéről vegyes, de főként méregető, visszahúzódó, inkább negatív. Jelentéktelensége, ügyetlenkedései nem nagyon vívják ki a tiszteletet az alkalmazottak körében. De a "legklasszabb", ahogy a hátborzongató Mrs. Danvers, a házvezetőnő fogadja. Kevés rémségesebb dolgot tudok elképzelni, mint hogy egy kísérteties, szellemektől nyüzsgő kastélyban egy halálfejre emlékeztető szolga riogasson. Szegény asszonyt egyből a legelején helyreteszi a házvezetőnő a viselkedésével, innentől tényleg csak férje iránt érzett szerelmében bízik. Mindent a félelem itat át, de vajon mitől, kitől és miért félnek? Ez a félelem az első pillanattól fogva ráragad az ifjú feleségre is.

Mindenki úgy hitte eddig, hogy az előző feleség egy tragikus hajóbalesetben halt meg, azaz egy nagy vihar felborította a hajót, ő pedig odaveszett a véletlen folytán. De biztos, hogy így van? Hiszen újabb tények kerülnek napvilágra, amelyek nem feltétlenül ezt bizonyítják. Akkor viszont mi az igazság???

Annak ellenére, hogy tényleg úgy emlékszem, olvastam már a történetet, minden másodpercét élveztem az olvasásnak. Letehetetlen, belerágja magát az ember bőre alá is az egésznek a hangulata. Kiszámíthatatlanságával az őrületbe kergetett, nagyon izgultam végig. Az egész egy nagy sejtelmes, ködös, szürke massza, amit szép lassan bontogat szét az írónő. Aztán a végén meg jól meglepődünk...

Róna Emy rajzaival megtűzdelve, egy bűbájos kis verses mesekönyvet mutathattam meg gyermekeimnek. Persze jók is, szépek is a modern mesekönyvek, de nekem az ilyen picit régimódi, igazi állatokhoz hasonlító rajzokkal illusztrált mesék a szívem csücskei.

Huh, imádom ezt a történetet! Már az első rész is teljesen kiiktatott a külvilágból. Több apropója is van az olvasásnak. Nagyon kíváncsi voltam a történet folytatására, mivel az elsőt is kedvenccé avanzsáltam. Másrészt jelentkeztem egy kihívásra, amely kötelezettségvállalással jár, és ebben ez a könyv is szerepel. Harmadsorban nagyon rég kértem kölcsön, úgyhogy szeretném visszaadni! Bár erős a gyanúm, hogy előbb-utóbb a saját könyvespolcomon is ott fog csücsülni.

Mi változott Asher életében? Felnőtt. Franciaországban él. Felesége, két gyönyörű gyermeke és nagy sikere van a művészvilág berkein belül. A világ minden táján felismerik, összesúgnak a háta mögött. Ki ezért, ki azért. Merthogy még mindig megosztja, főként a vallásos embereket. Művészete nem egyértelmű, mármint a befogadóközönségnek. De saját magával is tovább birkózik. Valahogy az egész életét, mindennapjait egy szüléshez hasonlítanám. Folyamatosan rágódik a való és az elvont világ között. De közben ott van a családja is, akiknek szükségük lenne rá hús-vér férfiként. Szerencsére csodálatos feleséggel áldotta meg az ég, ő talán az egyedüli a történetben, aki megérti őt.

Jichák bácsikája hirtelen halála miatt Brooklynba utazik az egész család. A szomorú apropó más oldalról nézve nagy boldogságot hoz a nagyszülőknek, hiszen ritkán látott unokáikkal tölthetnek egy hetet. Aztán az egy hétből egy picit több lesz. A gyerekek nagyon jól érzik magukat a teljesen új környezetben, feleségének, Devorahnak is nagy dolog ez, hiszen végre Franciaország-beli zárkózott életükhöz képest itt közösségre lel, anyósában, apósában rég elvesztett szüleit találja meg. Asher viszont nagyon szenved. Neki már Franciaország jelenti az otthont.

Maga sem érti miért, de egyik napról a másikra Izsák feláldozásának a képe kerül gondolatai középpontjába, kereszttüzébe. Próbálja megfejteni ennek jelentőségét, de ezt csak még jobban nehezíti a rebbével való többszöri beszélgetés. Aztán szép lassacskán tisztul a kép. Élete szinte legnagyobb döntése előtt áll. De vajon melyik karját vágja le???

Legszívesebben ódákat zengnék Potokról, fantasztikusan ír!

Ismét belefutottam egy jó kis felkavarós könyvbe! Mert most meg már aludni sem bírtam. Egyrészt nem hagyott nyugodni, mi lesz ezzel a csajjal, másrészt egy nagyon jól megírt, (nem csak) humorral teli könyvről van szó.

Huh, amit ez a nő átélt, simán megtippelném egy 90 éves idős asszonynak, ha nem tudnám kiről van szó. Mármint az életsűrűsége miatt. Nagyon kíváncsi voltam rá, milyen is Ő!? Bár az sem kevés információ, ami a zenéjén, előadásmódján keresztül átjön, de az érezhető volt számomra már kezdettől fogva, hogy van miből táplálkozni. És étvágya pedig van, minden tekintetben...

Néha gyűlöltem, máskor meg nagyon szerettem. Gyűlöltem, amikor asszonyoktól vette el férjeiket, ugyanakkor szeretem, mert mérhetetlenül őszintének tűnik, és azt hiszem, egy színtiszta ösztönlény, aki nem nagyon akar gátat szabni (legtöbb) vágyainak. Másrészt pedig minden elismerésem azért, hogy bevállalta, és kínos, fájó, öniróniával is teljes kitárulkozást adott a kezünkbe. Én sosem merném...

Azt sem tudom, hogy irigylem-e Őt? Nyilván ehhez a fajta életmódhoz egy felpörgetett, hiperaktív jellem kell, és ezt le is írja, hogy Ő ilyen, szóval ezzel nincs gond. Csak nem tudom, hogy lehet ezt elhordozni, kibírni. Mármint ennyi élményt, érzést. Aztán közben rájövök, hogy hát persze, neki van szócsöve, az éneklés, a tánc, ahol transzformáltan minden átjön, kijön.

Egyszer nagyon megismerném, másszor jaj, ne, hátha elszedi a férjem! :-) De azért jó fej, nagyon bírom! Egy kis kedvcsinálás a zenéjéhez, mert azt hiszem, muszáj, hogy megértse az ember az egészet...

Nagyon hamar elolvastam, nagyon megrázott, nagyon sok gondolatot ébresztett bennem. Másrészt pedig rég vitatkoztam ennyit ismerőseimmel egy könyvről.

Szerintem ilyen nem történhet meg, sem itt Magyarországon, és sehol másutt a világon. Ha már megtörténik, nem ilyen következményekkel, vonzásokkal. Nagyon sokszor, jó, bevállalom, szinte végig kerülte az életszerűséget. Véleményem szerint! Mert ezen a ponton vitatkoztunk sokat. Eléggé egyedülálló az álláspontom, de tényleg nem tudom elképzelni, hogy egyrészt egy egész lakóközösség vegyen a vállára akkora terhet, amekkorát egy 10 éves kislány gondozása (beleértve az iskolát, a mindennapi ellátást, amely az élelmet, ruházkodást is tartalmazza, ugye) jelent. Ráadásul az összes többi lakó jóval nagyobb segítségre szorulna. Úgy tűnik, Grace a "legfelnőttebb" köztük. Legtöbbször nem is gyerek a szememben. Másfelől pedig, hogy a megfelelő szervek ezt a helyzetet ne vegyék észre, ne találjanak valami módot arra, hogy biztonságos helyen elhelyezzék a kislányt, még akkor is, ha látszólag egy szerető, gondoskodó közösségbe került is. Ez így igencsak "túlromantizált", naív. Nem találtam helyénvalónak, ami történt!

Akkor nézzünk bele egy kicsit a történetbe. Adott egy kisebb lakóközösség, csupa-csupa sérült emberrel. Egyik-másik magányos, a másik mérhetetlenül utálatos, a harmadik gyerekkorból visszamaradt rossz emlékekkel küzd, és akkor ráadásként még itt van Billy is, aki évek óta nem hagyta el a lakását súlyos komplexusai miatt. Ez volt a ráadás? Nem is, mert a főszereplő Grace, aki fokozottan gyógyszerfüggő anyjával él együtt. Él? Hát inkább éldegél, túlél mellette. Minden nap! Mert csak a szerencsén múlik, hogy nincs semmi baja. Persze egy 10 éves kislánytól már nagyfokú önállóság várható el, de azért mégiscsak gyerek még. Iskolába akkor keveredik el, ha éppen ébren van az anyja, és képes is rá, hogy elvigye őt. Élelemmel, egyéb fontos dolgokkal ugyanez a helyzet. Ha épp úgy adódik...

Aztán egyik nap Billy veszi észre az ablakból, hogy ott kuporog a kislány egymagában. Talán maga sem érti, hogy kerülhetett rá sor, de mégis kinyitja az ablakot és szóba elegyednek. Innentől elindul a "lavina", ugyanis a kislány ahogy figyelmet, szeretetet tapasztal, mint egy kis pióca, tapad rá mindenkire. Merthogy ez a ragaszkodás kiterjed az egész közösségre, és már csak azt veszik észre, hogy egyik napról a másikra ők osztják be, ki mikor, mit csinál a kislánnyal kapcsolatban. Egyik viszi iskolába, másik hozza, harmadik vigyáz rá stb. Aztán egy tervet is kieszelnek, hogyan térítsék észre az anyát, hátha rádöbben, "mit" alszik át!? Küzdelmük kitartó, de vajon elegendő-e arra, hogy megoldják más ember(ek) életét.

Hogy mit is jelentett akkor a könyv? Néhol nagyon felháborított, viszont sokat jelentettek az utána való beszélgetések, jó volt gondolkodni róla, és ezt nem minden könyv után teszi meg az ember, legalábbis nem fajul el idáig.

Fejvadászok? Mi jut elsőre az ember eszébe? Lehet, hogy a beteges fantáziám miatt van, és mindig egyből a rossz jut eszembe, és talán a véres borító is hozzásegített, hogy egyből valami háborús vagy akár alvilági hajsza jusson az eszembe. Mindenképp egy fizetett gyilkos ugrott be elsőre, aki az élet elvételére szerződött. Nos valami ilyesmire számítottam, aztán rögtön az elején észbe is kaptam, hogy dehogy, hiszen teljesen más jellegű fejvadászatról lesz itt szó, olyan emberekről, akik felsővezető szakemberek felkutatásával foglalkoznak, nagyon sok pénzért, nagyon sok munkával és jó sok ésszel, ráérzéssel. Itt akkor meg is nyugodtam, hátradőltem, olvastam tovább.

Főhősünk, Roger Brown igazán jó a saját szakmájában, szinte hiba nélkül találja meg a megfelelő személyeket bizonyos állásokra. Háttere is lenyűgöző, hiszen gyönyörű felesége, luxus otthona nem nagyon ad panaszra okot. De azt egy ember kivételével senki sem sejti, hogy a luxushoz jelentősen hozzátesz sunyi kis műkincsrablásaival is.

Egy napon felesége galériájában, ahol egy kiállítás zajlik, neje bemutatja egy üzletembernek, aki pont megfelelő lenne egy épp meghirdetett top állásra, ráadásul a pali még egy rendkívüli festmény birtokosa is... Mindenképpen csábítóak a lehetőségek. Beindulnak az üzleti tárgyalások, vagy inkább mondjuk úgy, hogy egymás puhítása, a másik felől való puhatolódzás. Szinte minden tökéletesnek tűnik, ám történik egy kis "baki", és hirtelen rádöbbentem, hogy jók voltak az első megérzéseim, hiszen itt kőkemény hajsza kezdődik, tényleg az életért. Brown lába alól kicsúszik a talaj, minden addigi szilárd dolog az életében összedől, és nincs mese, menekülni kell.

Én tényleg azt hittem, hogy betojok olvasás közben. Rém izgalmas és a szokott módon szövevényes, körömrágós az egész sztori, és ha már krimi, akkor bizony ilyen legyen!

A borító nekem nagyon bejön, teljesen kifejezte az egész történetet. Jó, tudom, valószínűleg bármit csinál, megeszem...

Nesbo nem tud nálam 5 alá menni, bírom a palit, úgyhogy nosza, ismét megkapta! :D Azért Harry hiányzott egy kicsit.

Rögtön az elején A tizenharmadik történet hangulata rémlett fel. Talán egy picit a történet is emlékeztet rá, ami egyáltalán nem hátrány. Hát igen, ezeket a szentimentális női lelkeket könnyű elvezetni varázslatos, tündérkertes világokba. Engem is be lehet ide skatulyázni, és nagyon szeretem az épp még nem szirupos, de nagyon érzelmes, lelket megérintő, melengető történeteket. Ez olyan!

Családtörténetről van szó, amit szintén nagyon szeretek, hiszen nagyon érdekes, hogy 2-3 generáción keresztül hogy adódnak át hagyományok, emlékek, és akkor a génekről még nem is beszéltünk, amelyek szintén meghatározóak lehetnek akár száz év múlva is. És még csak nem is sejtjük, hogy bizonyos tulajdonságaink - legyen az külső vagy akár belső - honnan erednek.

1913-ban, az Ausztráliába tartó hajón egy kislány utazik teljesen egyedül, egy szál bőrönddel, amiben pár ruhadarab és egy gyönyörű mesekönyv hever. Ő Nell. Az őt megtaláló férfi és családja fogadja őt be, akik felneveléséről is gondoskodnak. Nell mindvégig abban a hitben él, hogy ők a vér szerinti családja. Felnőttkorában árulják el neki a titkot, amely által összeomlik minden benne, és szinte nyilvánvaló és törvényszerű, hogy a rejtély nyomába szegődik. A "nyomozás" során eljut a Cornwall partján álló Blackhurst Udvarházba, és rálel a Mountrachet családra. És arra a bizonyos kertre is.

Évekig tartó kutatás áll Nell háta mögött, ami alatt sok mindenre rá is jön, de a lényegre nem. Ki ő valójában, kik a szülei és ki az a bizonyos Írónő? Merthogy neki nagy szerepe van az egészben, az biztos, de mindvégig valami jelentős, mégis kívülálló személyként jelenik meg.

Halála után unokája, Cassandra folytatja az elkezdett munkát, aki rendkívüli módon hasonlít elődeire, és cseppet sem csökkent az érdeklődés múltjuk iránt. Talán a kert elárul valamit a titkai közül? Hiszen ott nagyon sok minden zajlott, sokan bízták rá titkaikat.

Azon kívül, hogy izgalmas is, tényleg belevesztem, amikor végre volt annyi időm, hogy huzamosabban olvassam, mivel nem egy vékony könyv. Teljesen belesüppedtem a történetbe, nehezemre esett kiszállni belőle.

A borító viszont annyira nem nyerte el a tetszésemet, de ez már másodlagos.