A háború utáni Szovjetunióban játszódó rövid történetek valóban nem feltétlenül gyerekeknek szólnak. Nagyobb gyermekemmel is elkezdtük olvasni, de egyelőre még nem vagyok meggyőződve róla, hogy neki valóak. Pár év múlva mindenképpen! Én viszont nagyon élveztem.

Ulickaját nagyon szeretem, népszerűségét sem érdemes vitatni, de el sem tudtam képzelni, miféle gyermekkönyvet ad ki a kezéből. De semmi gond nincs vele. Magyarországon két éve jelent meg első mesés kötete, a Történetek állatokról és emberekről, úgyhogy a rajongók nem eveztek ismeretlen vizeken, ráadásul a kiadó neve is garancia a minőségre.

Nem túl vidámak a történetek, de el tudom képzelni, ahogy a zord orosz télben a bábuskák mesélik a kályha mellett a gyerekeknek, ami persze nem csak nekik szól, hanem a felnőtteknek is, akik képesek várni a csodákra.

Mindenképpen szót érdemel az illusztráció, ami Lakatos Istvánnak, a Dobozváros szerzőjének tudható be. Bár nekem picit nyomasztóak szoktak lenni a rajzai, szépségüket akkor is el kell ismerni, és jelen esetben én nagyon jó párosításnak tartottam a két szerzőt, nagy összhangban volt a 6 kis történet a rajzokkal.