Én, aki nagy receptgyűjtő, gasztronómiai műsorfaló vagyok, egy nem mindennapi, de nagyon érdekes válogatással találkoztam a könyvnek köszönhetően. Leginkább gasztronómiai történetként jellemezném az írást, amelyben húsz ismert ember akár fontos életszakaszához kapcsolódó, de sokszor kedvenc ételeiről esik jó pár szó. Egészen az ókortól Napóleonon át Marilyn Monroe-ig veszi számba a szerző a legendás alakok kedvenceit.

4/5

Fordította: Hegedűs Ildikó
247 oldal

4,5/5

Fordította: Heinisch Mónika
474 oldal

Ha a Provence szó szerepel egy könyv címében, nálam szinte 100%-osan tuti a siker. De azért nem mindig... :-(

Les Arque-be, egy 169 fős, pici francia falucskába érkezik egy középosztálybeli amerikai a családjával a technológia vezérelte modern világból, és a helyi étteremről akar írni. Nehezen értik meg az ott élők, miért érdekli a szélesebb kép, az életük, a falujuk, miért érdeklődik a történeteik, múltjuk iránt.

A szinte érintetlen települést "csak" egy vitatott képességű halott szobrász emléke élteti és a fent említett, egyetlen működő vállalkozás, amely a Jacques Ratier által működtetett La Récréation étterem, amely az odalátogató turistákból él. Les Arques jövőjének legfőbb biztosítéka ez az étterem. Gasztronómiája bátran versenyre kelhet a világ minden táján.

Nem mondom, voltak érdekességek benne. Bár sokat hall az ember a szarvasgomba felkutatásának nehézségeiről, itt is olvashattam a folyamatról, az ádáz küzdelemről, mire megtalálnak egy induri-pinduri darabot, hogy aztán aranyárnál is drágábban adják el.

Nagyon tömény volt az egész nekem, alig bírtam átrágni magam egy-egy fejezeten. Úgy éreztem, hogy a fejem búbját is bele akarja nyomni a témába, néha már levegőt sem kaptam. Számomra megint a sokszor a kevesebb több elmélet lépett életbe. Nagyon sajnáltam, mert tényleg a szívem csücske a táj, a téma...

Rögtön a borítója elvarázsolt ennek a cuki mesekönyvnek, ami az idei Könyvhétre jelent meg.

Nagy hiányt érzek a kortárs gyermekirodalomban, hiszen mi nagyon el voltunk kényeztetve Lázár Ervinnel, Nemes Nagy Ágnessel, Weöres Sándorral, Kányádi Sándorral (a teljesség igénye nélkül). Természetesen nem célom az összehasonlítás, de nagyon ritkán találkozom ízléses, kedves mesekönyvvel a magyar piacon, amit a gyermekeim kezébe is szívesen odaadok. Szerencsére megkönnyebbültem, amikor a kezembe vettem Tasnádi Emese könyvét, egyből le is ültem csillogó szemű gyermekeimmel és elolvastuk. Nem csak őket varázsolta el. Azon túl, hogy kellemes kézbe fogni, abszolút letisztult, kifinomult, kedves az egész könyv, úgy ahogy van. A külleme, a tartalma mind-mind összhangban vannak egymással.

Az 5 meséből álló kötetben megismerkedhetünk az 5 1/2 éves Julival és annak Mackójával. Persze nem akármilyen kislányról és mackóról van szó. Ez a kislány meséket gyűjt, amelyekben rosszcsont manók és egyéb furfangos kis lények szerepelnek, úgymint Duplavé, a vízimanó, Bimban és Tiktak, az órásmanók, Piktorilla, az erdei tündér és a két huncut manó, Popcorn és Tekercs sem maradhatnak ki a sorból! :-) Ahogy együtt felfedezik a várost ők ketten, különleges emberekkel találkoznak. Olyanokkal, akik értenek "mackóul" és mindegyik megajándékozza őket egy-egy mesével, hiszen ők ugye mesegyűjtéssel foglalkoznak.

Julijuli és a Mackó örökös jó barátok. Ha Julijuli megbetegszik, akkor persze, hogy Mackó is, de az örömben is egymás mellett állnak.

Az illusztráció is remek. Agócs Írisz kedves, nagyon szerethető rajzai díszítik a könyvet, azokat is imádtam!

Halkan megsúgom, hogy én még nagyon sokszor szeretném megérteni a mackókat. Néha sikerül is... de aztán meg hirtelen túl sok dolgom van... :-(

Annak ellenére, hogy talán inkább lányos könyvnek mondanám, a fiaim is falják (velem egyetemben), így többször fog még előkerülni. Azért a nyelvemet még edzem, hogy folyamatosan tudjam hibátlanul kimondani a "julijuli"-t! :-)

"Elvtársak, nagyon sokat kell dolgoznunk, hogy oda jussunk, ahol most vagyunk!"


286 oldal

1837. Egy kislány az édesapjával teljes izgalomban, egy pisszenés nélkül várja, hogy kinyíljon a ritkaságszámba menő tavirózsa. Egyébként pedig életük a kertészkedés...

Emily Paxtonnak gondtalanul telnek a gyermekévei. Apja egyetlen szemefényeként fürdik annak szinte teljes figyelemében. Az imádat egymás iránt kölcsönös, ráadásul Emily apjának teljes értékű munkatársa is, aki a devonshire-i uradalom megbecsült kertésze.

Emily meglehetősen érett mivolta ellenére azért benne van mindenféle mókában. Barátsága Victorral, akit cselédként alkalmaznak, meglehetősen szoros, együtt vesznek részt számtalan csínytevésben. Azt nem is sejtik, hogy jó pár év elteltével hatalmas szerelem bontakozik ki kettejük között.

Eközben London gőzerővel készülődik a közelgő világkiállításra. Emily a Kristálypalota megtervezésében segédkezik apjának, amely otthont adna a rendezvénynek.

Az író a könyvben igen erősen állítja szembe a nyomort, a szegénységet a pompával, csillogással, mint ahogyan ez az 1800-as évekbeli Londonra igencsak jellemző is volt. Szemünk elé idézi a munkásosztály és a befektetők állandó harcát.

Ez a számos valós történelmi adatot tartalmazó könyv egy picit hosszúra sikeredett számomra. A jellemek sem voltak olyan túlontúl kidolgozva. A végén már kissé türelmetlen voltam a kimenetelt illetően, amely nem szűkölködik izgalomban.

A könyv elején megrettentem, nem erre számítottam, hiszen az Édentől keletre c. regényen annyira nem kell "gondolkodni", az nagyon olvastatja magát. Itt más a helyzet, mert bizony használni kell a fogaskerekeket, nagyon nehezen lehet ráhangolódni a mondanivalójára, de végül minden megoldódott, beleszerettem, továbbra is, azóta is szeretem.

Ethant, a középkorú főszereplőt egy másfajta trauma köti gúzsba: egy társadalmi és gazdasági kötelék, amely megfosztja erejétől és önbizalmától. A látszólag békés, harmonikus családi környezet csak a külszín, egyébként a 20. század első feléről szóló rendkívül hiteles társadalomrajzzal átszőtt történetből kiderül, hogy a főhős helyzetéből kitörni képtelen, folyamatos önostorozáson, önjellemzésen esik át, önbecsülése mindeközben a béka feneke alatt (sem). Ennek elérésében gyermekei is elég nagy szerepet játszanak. Felesége még csak-csak... Ráadásul már megtapasztalta milyen jólétben élni, saját családja bénaságának köszönhetően van ott, ahol...

Mit engedhet meg magának egy ember, hogy kijusson a slamasztikából? Igazából tehetne ellene, hogy megváltozzon anyagi helyzetük, egzisztenciájuk, de - mondhatnánk, a hülyéje - mindvégig ragaszkodik becsületességéhez, munkaadója bizalmának megőrzéséért a végletekig kiáll.

Az adott kor amerikai társadalmát, a gazdasági válság következményeit nagyon erőteljesen és sajátosan világítja meg a könyv. Korhű, valóságos képet kapunk az akkori életformáról, életérzésről. Olyan nagyon réginek éreztem a történetet, közben a könyv végére rájöttem, hogy nagyon is aktuális, nagyon is mindennapi problémákról van szó.

Ami elsősorban tetszett, ahogy a főhős jelleme, annak fejlődése ki van dolgozva. Nem egy vidám történet, ám szegényebb lennék, ha nem olvastam volna el.

Könyvmolyképző Kiadó, Aranytoll kötetek, Szeged, 2008
Fordította: Réz Ádám
Eredeti cím: The Winter of Our Discontent
327 oldal

Szégyen, nem szégyen, eddig nem hallottam Kondor Vilmosról, pedig nagyon jó kritikákat kaptak eddigi könyvei. Szerencsére most összetalálkoztunk, és úgy néz ki, jóbarátok is maradunk.

Igazán nem szeretem a háborús történeteket, ezt már többször ki is fejtettem, de ebben a köntösben, amit a szerző "ráhúzott", nagyon is fogyasztható, sőt élvezhető volt. Számomra inkább a dokumentumgyűjteményként tálalt film, illetve könyv a megszokottabb, így egyrészt ismeretlen, másrészt fura, de mindenképp nagyon megfelelőnek találtam a krimi műfaját ebben a témában.

Gordon Zsigmond újságíró szemtanúja lesz az 1946. júniusában történt drasztikus merényletnek, mely felderítésére a rendőrség a Vörös Hadsereg segítségével nagyerejű nyomozást indít el.

Gordon újságírói vénájának engedelmeskedve szintén követi a nyomokat, bár úgy tűnik, egy lépéssel mindig le van maradva. Bátorságot, egészséget, nem is egyszer életet nem kímélve Budapest legmélyebb alvilági életének levegőjébe is beleszippant, miközben letartóztatások sora követi egymást a városban. A szálak egyre bonyolultabb módon kuszálódnak össze, illetve ágaznak egyre inkább szerte széjjel.

Budapest szó szerint romokban, élelemhez csak nagy küzdelmek, illetve furfang árán lehet hozzájutni. A bűnözés a tetőfokára hág, így egyik esetből szinte következik a másik. Hatalmas alvilági pénzek tűnnek el szőrén szálán. Gordon nem is sejti, hogy egyetlen emberhez kell eljutnia, aki az egész gépezetet irányítja. Mindeközben az Ő élete is számtalanszor veszélybe kerül, saját életkörülményei sem a legmegfelelőbbek, azzal is kezdeni kéne valamit.

Emellett hátborzongató bepillantást kapunk az Andrássy út 60. szám alatt folyó "életbe", a kommunista rendőrség munkájába, módszereibe.

Az enyhe, fanyar humor nagyon jót tett a történetnek, valahogy könnyebben emészthetőbbé vált tőle az adott politikai, történelmi háttér.

Gordon Zsigmond egy szerethető, pozitív figura. Néhol picit ellaposodott a történet, a figyelmemet valahogy életben kellett tartani, de nem volt vészes. Most hirtelenjében nem is tudnék jó magyar krimiírót mondani, úgyhogy emiatt is nagyon örülök. Szerettem a könyvet, és az előzőeket is keresni fogom!

4,5/5

Agave Kiadó, 2011

Feltételezem, hogy sok szülőtársam megbirkózott már azzal a "problémával", hogy szülés előtt kissé másként nézett ki, másként látta a világot, másképp jutott idő szinte mindenre. Szóval megváltoztak a dolgok kívül-belül a csemeték érkezése után.

Jodie Hedley-Ward úgy gondolta, megosztja tapasztalatait, sorokba önti gondolatait, hogyan is élhetne az ember lánya kiegyensúlyozottabb, boldogabb életet gyermekek, család mellett is.

Sok mindenről szó van a könyvben, nagyon széles területet foglal magában, amit át kell tekintenie az olvasónak a saját életében is. Kitér az otthon átalakítására, hogy az mindenkor meleg fészekként szolgáljon a család számára (ha addig nem volt az). De - és talán ez a legfontosabb - az önkép helyreállításával, a magunk elfogadásával is foglalkozik. Szerintem tényleg ez a legfontosabb, mert bár közhelynek hangzik, de saját életemben is folyamatosan tapasztalom, hogy ha belül minden rendben van, akkor nagy gond nem lehet, illetve ha jön is, sokkal könnyebben birkózunk meg vele. Nem beszélve arról, hogy egy magával megbékélt anya sokkal jobban oda tudja magát tenni a család számára is.

Tanácsolja egy ideális heti menetrend elkészítését, gyakorlatilag óráról órára. Lehet, hogy van olyan, akinél ez hatékony lenne, nálam semmiképpen sem. Ha másnapra tervezek is valamit, vagy akár csak pár órával későbbre, két gyerek pár perc alatt boríthatja a dolgot. Úgyhogy nekem valami más megoldás után kell néznem! :-)

Természetes, hogy nem maradhatott ki a "szexi csipke vagy kinyúlt pamut" rovat sem! :-) Ezzel mondjuk mindenképpen egyet értek, de néha azért nagyon jó a kinyúlt macinaciban is elüldögélni egy könyv fölött... (csak ne ez legyen az általános!!!)

Bátorít abban, hogy keressük azokat a "réseket", ahol párunkkal kettesben tudunk elmenni bárhová, akár csak egy sétáról legyen is szó. Ebben is maximálisan egyetértek. Félre kell tenni a lelkiismeret-furdalást, ami éppenséggel az én esetemben nem egyszerű, állandóan küzdök vele, de akkor is menni kell, programokat kell kettesben szervezni.

Hiba, ha a régi életünket keressük, az már rég nem jön vissza, de nem hinném, hogy mindent el kell vetni, felejteni. Szükséges CSAK magunkra is időt szánni, legyen szó moziról, kozmetikusról, bármiről, ami nekünk, és tényleg csakis nekünk kikapcsolódást okoz. Mondjam úgy, hogy néha lehetünk egy picit önzőek?!

Rendkívül ideális, szinte tökéletes életet, családi idillt vázol fel az írónő, ilyen szinte nincs is. De nem is hinném, hogy ezt a célt akarta volna elérni, azaz mindenkor ilyennek kéne lennie a kiegyensúlyozott életnek. Inkább figyelemfelhívásnak, gondolatébresztőnek, életmód (át)alakító célzatúnak tartom a könyvet. Egyértelműen ösztönöz, hogy sokkal többet sportoljak, egészségesebben éljek, béküljek ki önmagammal, hogy mosolygós, vidám anyukát, feleséget lásson a családom, amikor rám néznek.

És hogy lennék-e szexi anyuka? Hát naná!!! :-)

Caleb és Catherine kapcsolata válságban van, házasságuk az utolsókat rúgja. Pedig hatalmas szerelemmel indult minden, mást el sem tudtak képzelni maguk mellé. Ráadásul olyan sok idő nem is telt el, "csak" 6 év. Ezek alatt az évek alatt viszont teljesen elhidegültek egymástól, már egyiket sem igazán érdekli a másik. Mint két idegen, úgy közlekednek ugyanabban az élettérben. Tenni egyikük sem akar, mindenki a maga igazát hajtogatja, de nem ám egymásnak, csakis ismerősöknek panaszkodnak.

Caleb szerencsére beavatja édesapját, aki egy naplót ad a kezébe. Ez a napló 40 napra való "jótanácsot" tartalmaz. Napról-napra követnie kell a leírtakat, attól nem eltérve. Nem olyan nagyon bonyolult dolgokat tartalmaz ez a napló. Vagy mégis? Olyasmiket, hogy ma kedveskedj a feleségednek egy aprósággal, ne szólj vissza semmi rosszat, még ha le akarna égni a nyelved, akkor se.

Caleb fogcsikorgatva hajtja végre az utasításokat, minden porcikája küzd ellene, hiszen a büszkesége neki is dolgozik rendesen. Sokáig nem történik semmi, sőt, ellenkezőleg, hiszen felesége azt hiszi, csupán a válóperből való kedvezőbb kimenetelre hajt a férfi. De vajon sikerül "megpuhítani" elvesztettnek hitt feleségét?

Tanulság a könyvből, amit persze eddig is tudtam, hogy mindenhol vannak problémák, de a legrosszabb az, amikor már meghallgatni sem vagyunk hajlandóak a másikat, a kommunikáció pedig teljesen megszűnik két ember között. Szörnyű nagy hiba. Pedig sokszor pici apróságokkal meg tudnánk előzni a hatalmas tűzvészt.

Bajban vagyok ezzel a könyvvel! Nem is nagyon tudom pontozással értékelni! Irodalmilag nincs a helyzet magaslatán, mondhatnám elég kezdetlegesen van megírva, viszont a tartalma nagyon megfogott, nagyon elgondolkodtatott és lebeg előttem folyamatosan.

Nagyon fontos dolognak tartom a házasságot. És nagyon szomorúnak a válást. Persze elhiszem, hogy adódhat olyan helyzet, hogy nem nagyon van más választás. Én is amellett voksolok, hogy "foggal-körömmel"... Nap mint nap gondolkodom, hogyan lehetne jobban csinálni, hogyan lehetne még inkább értékelni a másikat és ezt ki is fejezni számára. Nem könnyű dolog. Mi az hogy? Iszonyatosan nehéz!

Gondolom többféle ember van. Aki észre sem veszi, hogy baj van; aki észreveszi, de nem tudja a módját, hogyan kéne változtatnia; és talán van, aki tudja is a módját, de lusta a tettek mezejére lépni. Pedig mindenképpen érdemes!

És valakinek még feltétlenül helyet kell szorítani a középpontban? Én ebben hiszek, hogy egy kapcsolat csakis úgy működhet igazán jól, tartalmasan, ha Ő ott van, egy harmadik személy, de nem akárki!

Ízek, színek, hangulatok, emlékek... Ezek sokfélesége mindenképp előjött legbelülről. Olyanok, amikről azt hittem, már rég elvesztek, elhalványultak. Ismét lementem régi, Tömő utcai társasházunk pincéjébe, ahol szenet rakosgattam kupacba, újból elvittek a szüleim a Szigony utcai étterembe a hatalmas akváriumban lévő halakat csodálni, közben a gyönyörűen kikeményített, apró virágokkal kihímzett kisruhámban "kölcsönadtak" a személyzetnek, hogy a konyhában is megmutassák a csodákat. Aztán persze Csöpi néniék is elkunyeráltak szintén nyolcadik kerületi lakásukba, ahol kedvemre pakolászhattam vitrines szekrényükben a rém ronda kerámiafigurákat.

És akkor Vas megyei "kirándulásomat" nem is említettem, ahol nagymamám kamrájába rendszeresen beosontunk unokatestvéreimmel és a házi készítésű finomságot dézsmáltuk, málnaszörpöt szürcsöltünk. És amikor nagybátyám jött haza a tsz-ből, nem kevés unokatestvér kíséretében megrohamoztuk a csatos táskáját a frissen sült kifliért, és rohantunk hátra a pajtába elmajszolni a széna tetején... És hogy mik rejtőztek ezek mögött? Kit érdekelt akkor?

Persze nem az én élményeimről szól a könyv, természetesen. De olyan hatással volt rám, hogy nem csak a megírott történetben éltem, hanem az én saját, gyermekkori élményeim is felsejlettek folyamatosan. Jók is, rosszak is. Párhuzamosan zajlottak az események. A külvilágból mit sem vettem én észre a könyv olvasása közben. Vajon önismeretet elősegítő ez a könyv? Nem tudom, de nagyon sokat foglalkoztat azóta is. Nem tudom elfelejteni, nem tudom félretenni.

Folyamatosan Vámos Miklós könyvei jutottak eszembe. Szintén nagy kedvenc. Ő is kegyetlen őszinteséggel tudja kimondani, amit más nem mer, amiket más csak évekig hordoz magában szégyenteljesen. Én nem tudom, hogy Grecsó Krisztián mennyit merített a saját életéből. Gyanúsan sok hasonlóságot, párhuzamot vettem észre a saját életrajzában, de erre utaló "nyomot" nem találtam. De ha ezek saját élmények, saját megélt múlt, akkor le a kalappal! Mi előtt? Hát mindenképpen a bátorság előtt!

Fontos-e a történet? Kinek hogy? Nekem annyira nem, a részletekhez képest persze. Nem akarom ledegradálni a történetet még véletlenül sem, mert nagyon is érdekelt, hogy a Juszti mamát körülvevő népes családdal mi történik, hogyan dolgozzák fel a tragédiákat, hogyan élnek egymás mellett. De az egész iromány annyira finom, érzékeny módon van megírva, hogy az sokkal többet jelentett számomra.

Mindenkinek van múltja. Kinek ilyen, kinek olyan. De abban talán egyetértünk, hogy mindenhol vannak homályos foltok, olyanok, amit kitörölnénk, elfelejtenénk, mégsem lehet! Vajon fontos, hogy előássuk őket, meg kell vajon birkóznunk velük? Egyáltalán meg tudunk velük birkózni? Vagy jobb a szőnyeg alá seperni őket!? Nem tudom! A könyv olvasása után azt gondolom, hogy sokkal jobb felszínre hozni őket. A fene tudja, de legalább gondolkodik az ember. Az sem semmi, sőt!

"De szerencsére azt megtanultam, hogy üres ember, aki mellett nem fér el a múltja" (Grecsó Krisztián)

Nyolc történetet tartalmazó novelláskötetről van szó. Középpontjában a nő és a szerelem áll. De persze nem ennyire lesarkítva. Kanada különböző részein élő nők élettöredékeire, visszaemlékezéseire alapozva álltak össze ezek a lélektani novellák.

Picit mindig félek novellát a kezembe venni. Regényhez vagyok szokva, sokkal "kényelmesebbnek" érzem. Aztán a végén mindig ellent kell, hogy mondjak magamnak. Munro könyvei gondolkodásra késztetnek, továbbszövöm a történeteit magamban, sokáig rágódom még rajtuk. Szó szerint rágódom, hiszen az eddig megszokott módon boncolgatja, elemezgeti az embert magát. Az írónő szemszögéből nézve nagyon bonyolult az élet. Kb. én is így agyalok minden nap, csak nem tudom ilyen szépen megfogalmazni. Kérdésből viszont jó sokat tudok feltenni. :-) Filozofál és megfejt, ugyanakkor nyitva hagyja a kiskapukat, hadd járjanak a mi fogaskerekeink is.

Egy-egy novellában teljes élettörténeteket dolgoz fel mindennapi problémákon, eseményeken keresztül. Érintve van szinte minden, ami a "NŐ" fogalmával kapcsolatba hozható, kezdve a társkereséstől a férjhez menésen keresztül a szülésig, gyermeknevelésig sok minden. Végigkövethetjük, hogy változnak meg sorsok, hogy teljesülnek be vágyak, hogy omlanak össze az álmok.

Néhol kifejezetten nyomasztó, ettől függetlenül nagyon életszerű, tapintható sorsok vannak papírra vetve. Máshol a fülledt erotika jelenik meg. Mindez szinte hozzátartozik véleményem szerint Munro könyveihez. Eddig ez a második művem tőle, és nagyon szeretem, ahogy ír, bár nem nevezném könnyen emészthetőnek az írásmódját. Ráadásul mint nő, nem is vennék részt szívesen Munro írásaiban, csak ha picit lazább, könnyedebb, vidámabb lenne... De az meg már nem Munro lenne! És ezt még csak nem is bántásból írtam! :-)

A kötet 2009-ben elnyerte a Nemzetközi Man Booker-díjat.

Na kérem, hát az itt a fennforgás, hogy az ismerőseim már nem hagytak békét nekem ezzel a könyvvel kapcsolatban. Ráadásul csatlakoztam is egy eseményhez, amely kellemes kötelezettségeket is von maga után. A kellemes szó ebben az esetben semmiképpen sem túlzás.

Kínában járunk. Adva van egy nem túl eszes, ámde gyönyörű fiatal hölgy, aki nem mellesleg férjezett is..., meg szeretője is van! És kész is a botrány, hiszen a lángoló viszonyt hamar leleplezi a megcsalt férj.

Megmondom őszintén, eddig a pontig egy szokványos, nem feltétlenül mindennapi, de nem is túl áll leesős történettel volt dolgom. Ha agyonütnek, akkor sem tudtam volna kisilabizálni, hogy mi lesz ebből. Hát ami a történet kimenetelét illeti, azt álmomban nem tudtam volna kitalálni.

A férj ultimátumot ad feleségének. Egyfelől választhatja azt, hogy nyilvánosságra hozzák illegális kapcsolatát, aminek következményeként egyértelműen borulna mindenki élete, hiszen a szerető is házas ember. A másik lehetőség pedig, hogy egy kolera által erősen sújtott területre utazik férjével. A férfi biológus, úgyhogy nagy hasznát vehetik a vírus által terjesztett betegség legyőzésében. De ez csak egy másodlagos szempont. Igazából a bosszú vezérli. Már semmi sem számít.

Nagyon érzékletesen, kézzel foghatóan vannak leírva a jellemváltozások, hiszen férj is, feleség is teljes átalakuláson megy át. De van még esély bármire is? Kitty el tudja felejteni igaznak vélt szerelmét?

A férj jellemétől kezdettől fogva a hidegrázás kerülgetett. Egy nyámnyila, halvérű ember, akit dróton rángat kirakatfelesége, akivel bármit meg lehet tenni, egy árva mukk nem hagyja el a torkát akkor sem. Na erre mi történik??? A végére még bele is szerettem... :-) A látszat sokszor csal ugyebár, ezt tudjuk!

A könyv végén sok mindenre fény derül. Ki miért olyan, amilyen? Mindenkit megértettem a végére, és annyira, de annyira drukkoltam a szerelemnek!!!

A fél pont levonás valószínűleg az én hibámból ered. Nagyon finoman, szépen van megírva a könyv. Tulajdonképpen a történet fontossága az írás minősége, milyensége mellett eltörpül. Szóval nagyon oda kell(ett volna) figyelni. Ez sokszor nem ment, meg kellett szakítanom többször az olvasást és kiestem a lendületből, hangulatból. Mindettől függetlenül kihagyhatatlan, értékes kis könyvecskéről van szó. És bár az első, de nem az utolsó Maugham könyvről van szó, amit olvasok életemben.

Nem mellékesen, a könyvből film is készült Edward Norton és Naomi Watts főszereplésével. Én még a mai napon tervezem megtekintését! :-) Állítólag kihagyhatatlan...

Tudtam én, hogy megint megtaláltam az én könyvemet! És igen, igen, igen, ismét a klasszikus magyar szépirodalom mellett teszem le a voksom, és buzdítok mindenkit, hogy vegye elő őket, mert megéri, van itt érték bőven!

Zilahyt még sosem olvastam, viszont az eddig olvasott értékelések nagyon meggyőzőek voltak. Nem véletlenül. Rendkívül választékosan, részletesen, ugyanakkor finoman fogalmazza meg mondandóját. Úsztam a történetben, aztán teljesen elvesztem benne.

Takács Péter és Almády Miett megindító szerelmi történetéről szól a könyv. Már a nevük is gyönyörű így együtt! A gombócokat a torkomban megszámlálni nem tudtam olvasás közben. Ugyanakkor dühös is, tehetetlen is voltam. Csak sodródtam a szereplőkkel és belül ordítoztam, hogy miért???

A század elején, a háború kitörése előtti utolsó békebeli időkben a tökéletes szerelem bontakozik ki kettejük között. Fogadásról fogadásra járnak, élvezik a könnyed élet mindennapjait. Péternek nincs túl nehéz dolga Miett meghódításával kapcsolatosan, de hát az Isten is egymásnak teremtette őket. Tiszta ez a kapcsolat, mint a friss folyóvíz, semmi hiba nincs benne. Nem mondom, hogy nem voltak döcögések az elején, hiszen mindkettő önbizalom hiányától szenved. Pedig hát miért is? De annyira helyesek voltak, ahogy irultak-pirultak minden szóváltás közben, hát még az első csók előtt!

Viszont kitör a háború, ennek ellenére mindenki bizakodva néz elébe. Senki nem hiszi, hogy több hónapnál tovább kellene a másik társaságát nélkülözni. Nem is sejtik, hogy 7 évig lesznek egymástól távol.

Mi történik 7 év alatt egy ember életével? Szinte minden. Házasodik, gyerekeket szül, neveli őket. De hogyan lehet túlélni a mindennapokat, amikor egyáltalán nem találkoznak, azt sem tudják, él-e, hal-e a társuk. Hogyan lehet a szerelmet életben tartani? Az emlékek elegendőek, hogy a parazsat szítsák?

Péter Oroszországban egy hadifogolytáborban, Miett saját érzelmei fogságában vergődik ezalatt a 7 év alatt. Próbáltam belegondolni, elképzelni, hogy lehet 7 évet kibírni a másik nélkül, amikor annyira összeillenek, annyira tökéletes volt minden. Kizárt, hogy ugyanazok az érzelmek megmaradjanak. Egyszer Miett vergődését, máskor Péter szinte önkínzás számba menő belső vívódásait olvashatjuk.

Szívszorító éveken vannak túl, vége a háborúnak, és végre nem áll az útjukban semmi, hogy megkeressék egymást...

Papír zsebkendőre szükség van, de nem érdemes kihagyni ezt a könyvet!

Nekem a '82-es, régebbi kiadás borítója sokkal-sokkal jobban tetszik. Ezt az új borítót próbáltam takarni magam elől, mert az én képzeletvilágomban teljesen másképp jelent meg Péter és Miett...

Mark Logue nagyapja, Lionel Logue naplójegyzetei és archív dokumentumai alapján szedte össze a könyv alapjául szolgáló részleteket.

Igazából Logue életrajzi adatain keresztül ismerhetjük meg VI. György életét, kihegyezve a történetet a beszédproblémájára.

Nem megszokott módon kapunk betekintést a nagyon zárt angol királyi életbe. Érdekes volt ebből az aspektusból is figyelni a történetet, bár nem erről szólt.

Mivel VIII. Edward fordulatos szerelmi élete miatt lemond a trónról, Bertie (később VI. György) bármennyire is akarja, nem tudja elkerülni a trónra kerülést. Leginkább beszédhibája miatt ágál a trón ellen. Meg nem is az a szereplőfajta ember.

Gyerekkoráig nyúlik vissza ez a nem kis kellemetlenség. Megnehezíti a mindennapjait, a társkeresés sem történik egyszerűen az életében. Nyilvánvalóan tele van komplexusokkal és ez a nyilvánosság előtt nem könnyíti meg a dolgát, sőt. Az orvosok egyértelműen lelki eredetűnek vélik beszédhibáját. Lionel Logue az, aki először mondja azt, hogy csupán "csak" beszédtechnikai javításokra van szükség. Sok gyakorlással, kitartással segíteni tud neki. Logue visszaemlékezésében kitér arra, hogy soha szorgalmasabb páciense nem volt.

Nem mindennapi kapcsolat alakul ki a két férfi között. Ez talán annak is köszönhető, hogy Logue rögtön az első találkozás előtt leszögezi, hogy csak és kizárólag a rendelőjében találkozhatnak, hogy amennyire csak lehet, az emberi egyenrangúság megmaradjon. Természetesen a tisztelet - főként, miután Bertie király lesz - mindenképpen kialakul, megtiszteltetésnek érzi, hogy némiképp részese a királyi udvarnak. Az ausztrál Loguenak a király szolgálata meghatározza egész életét, munkásságára is befolyással van, hiszen az elismerés nem kerüli el.

Lionel Logue és VI. György nem mindennapi kapcsolatának izgalmas története ez. Számomra nagyon megrendítő volt a bizalom, később barátság kialakulása köztük.

Mélyen megrázott ez a könyv. Rengetegféle érzelmet váltott ki belőlem. Kedvesnek, melengetőnek, ugyanakkor rémisztőnek is találtam az egész történetet. Rettegtem is, szerettem is.

Sokszor kívántam a főszereplő kislány helyében lenni, végeredményben viszont messze elkerülném ezt az életutat, amit ő végigjárt. Irigyeltem a komoly, érett, mélyreható gondolataiért, érzelemvilágáért. A legtöbbször nem egy gyermek gondolatait olvashattam. Irigyeltem is, féltettem is.

A tizenhárom éves Matilda édesanyjával él egy trópusi szigeten, ahol a zavargások mindennaposak. A fehér emberek közül csak Mr. Watts marad, aki fekete feleségével él itt, és akik furcsaságaikról híresek. Bolondnak tartják őket, illetve nem értik őket. A gyerekek csak Gülüszeműnek hívják.

Mr. Watts vállalja el a gyermekek tanítását. A kezdeti bizalmatlanság után hamar elfogadják, felnéznek rá, isszák minden szavát. Tananyag nincs, saját bevallása szerint tudása sem sok, viszont kéznél van Dickens Szép remények c. kötete. Ezt olvassa fel nekik, fejezetről fejezetre értékelik, elemzik, megbeszélik a hallottakat. Matilda számára a főhős, Pip hamar életre kel, barátjaként tekint rá. Önkéntelenül is összehasonlítja a való, saját világát Pip életével. Vajon ez rendjén van így?

Mindenképpen arra tanít a könyv, hogy lássunk a sorok mögé. Megmutatja, hogyan tudja megváltoztatni az ember mindennapjait, akár az életét egy könyv, egy másik sors.

Csak érdekességképpen, egyébként nekem Matilda végig fehér lány volt...

A vége picit elúszott nálam, azért a fél pont levonás.

Lake Edenben, a minnesotai kisvárosban javában készülődnek a karácsonyi állófogadásra. Természetesen Hannah és barátai is lázasan sütnek-főznek, hiszen most is, mint mindig, elsősorban ők gondoskodnak a finomságokról. Gondtalanul folynak az előkészületek, a legnagyobb problémát az jelentheti csak, hogy a zselé elég strapabíró lesz-e!? :-)

Ám, ahogy eddig is megszokhattuk, Hannah körül biztos, hogy nem sokáig maradhat nyugodt a levegő. Gyilkosságnak már pedig történnie kell!!! És történik is...

Egy halott nőt találnak a parkolóban. Próbálják ugyan titkolni, nem megzavarni az ünnepi eseményt, de Hannah nem igazán a titoktartásáról híres. Ilyen módon kb. 5 perc múlva a fél társaság tudja. Több ember neve is felmerül a gyanúsítottak között.

Amíg a vérbeli nyomozó (mellékesen Hannah egyik udvarlója) órákon keresztül próbálja "profi" módon felgöngyölíteni az ügyet egy bezárt szobában, addig a lány a maga módján, szalvétákra jegyzetelve gyűjti az információt, amolyan "minden lében kanál", de mindenképpen kedves, szerethető módon.

Szerencsére ezek a történetek nincsenek kiszínezve véres jelenetekkel, úgyhogy tényleg nagyon szórakoztató, könnyed olvasmány.

Nagyon kellemes kis karácsonyi hangulatot adott nekem így márciusban a könyv. A büféasztalt én is szívesen végigkóstoltam volna. :-)

Az alábbi helyen további érdekességek találhatóak a könyvről, annak szereplőiről, továbbá a receptekről is: http://sutiskrimi.hu

Figyelem! Fogyókúrázók óvatosan vegyék kezükbe a könyvet! :-) Én mindvégig az asztal szélét rágtam, próbáltam elvonatkoztatni a finomabbnál finomabb sütiktől, de nem volt könnyű.

A Süti Éden eddigi zavartalan életét megzavarja a konkurencia. Az üzlettel pontosan szemben megnyit a pazar berendezésű, finom és ismeretlennek számító süteményeket árusító cukrászda. Ráadásként még a felszolgálást is férfiszemeket gyönyörködtető, mély dekoltázsú lányok végzik. Persze, hogy az újdonság varázsa, a "friss hús" odavonzza még a Süti Éden törzsvendégeit is.

Hannah nagy bajban van, nap végére még a nullszaldót is alig éri el a bevételük, látszólag elpártolt tőlük minden vendég. Teljes elkeseredésében az üzlet bezárásán, felszámolásán gondolkodik. Ez ugye azért is nagy gond, mert ez az üzlet az élete értelme, megszállottan süti a kis csodáit. Különböző éghajlatokra kívánja a konkurens testvérpárt, gondolatban sok mindenre képes, hogy befuccsoljon a másik üzlet.

És megint mennyire igaz, hogy Hannah úgy vonzza a holttesteket, mint villany a bogarat! Naná, hogy megint történik valami... És naná, hogy a vetélytársak közül az egyik nőt találja holtan.

Ismét elkezdődik a nyomozás, bár főként újból csak Hannah tüsténkedik a nyomok felkutatásában. Az egyik szívszerelme, Mike kódorog a saját feje után, igazából az ügy érdekében sok mindent nem tesz. A másik daliás férfi Norman, a fogorvos, aki a lány kegyeiért sok mindenre képes, és segítség tekintetében is sokkal hasznosabbnak bizonyul.

A zsigereket összehúzó izgalomtól senki ne féljen, tényleg kímélő üzemmódban tartja az embert az írónő, a cél ismét a kellemes szórakoztatás.

Arról már leszoktam ezzel a sorozattal kapcsolatban, hogy mély értelmeket, miérteket keressek. Elfogadtam, hogy ezek könnyed, kikapcsolódásra tökéletesen megfelelő történetek. Már-már Hannah-t is kezdem megkedvelni! :-)

A szerző nem is gondolta volna, hogy egy mondat, egy kérés miképpen fogja megváltoztatni a jövőjét, az életét. Ez a mondat egy 80 éves rabbi szájából hangzott el, így szól: "Hajlandó vagy-e elmondani majd a búcsúztatómat?"

Bár a rabbi a közelgő halálára készült, mégis még hosszú évekig tartó kapcsolat alakult ki közöttük, amely időről-időre, folyamatosan mélyült el.

Albom zsidó vallása ellenére egy katolikus lányt vesz feleségül, ebből következően nyilvánvalóan nem gyakorolja vallását. Ugyan meg sem tagadja, amolyan közönyösen éli e tekintetben életét.

A rabbival való beszélgetésekből merít bölcsességet, hitet, tiszteletet más emberek, azok vallásai iránt. Sokat jelent neki a rendszeres találkozás Lewis rabbival. Annak életszeretete, vidámsága az ő látásmódját is teljesen átalakítja, megváltoztatja.

Nagyon őszinte, nagyon tiszta sorokat osztott meg velem Albom. Eléggé kihegyezett a fülem a témára, sokat foglalkozom a miértekkel, hogyanokkal, az élet nagy dolgaival. Talán túl sokat is. Így nagyon nagyot kell mondani nekem, hogy meghalljam!

Én nem hiszek abban, hogy minden vallás egyfelé vezet. Szerintem csak egy út van. Én is hiszek valamiben. Nagyon. Viszont egy mondat nagyon megragadott a könyvben:

"…azzal nem tagadod meg saját vallásod igazságát, ha elfogadod, hogy mások más valamiben hisznek!"

Meg kell mondjam, ez azért most picit jobban esett, mint a Jéghercegnő. Ott egy kicsit lelombozódtam, ahhoz képest, milyen nagy elánnal futottam neki a skandináv krimiknek. Most ismét felfelé ível a görbe! :-)

Patrik és Erica már megint nem tudnak a se..., bocsánat, a fenekükön ülni egy helyben. Bár Erica bizonyos fizikai gátak miatt most inkább csak a háttérből próbál közreműködni, de a férfi, illetve a kisváros élete ismét fenekestül felfordul.

Holtan találnak egy német nőt, de ez még nem minden, mert bónuszként két csontváz is ott hever alatta, akik azonosítása szintén nem egyszerű feladat. Az izgalmak fokozása érdekében persze, hogy azok is bűncselekmény folyományaként kerültek oda.

Ismét kiderül, hogy a kisváros lakóközössége nem biztos, hogy jól ismeri minden tagját, egyáltalán nem lehet rá mérget venni, hogy minden és mindenki az, aminek látszik. Két testvérpár, azok családi viszálya is nehezíti a nyomozást. Az kezdettől fogva egyértelmű, hogy tudhatnak valamit, de mindenki a másikra mutogat, saját sebeiket nyalogatják, a maguk igazáért küzdenek, szó szerint foggal-körömmel. Ez a család egy jó nagy vegyes felvágott. Van itt minden, vallási fanatikus, notórius bűnöző, étkezési zavarokkal küzdő, szép leánykorát sirató anya, vérfertőzés stb. Úgyhogy bármi belefér, hadd durranjon!

Közben fogy az idő, mivel újabb eltűnt személyt jelentenek be, aki valószínűleg emberünk kezei között van, az élete forog kockán, ha egyáltalán még életben van. A nyomozócsoportban sem működik minden akadálymentesen, a szokásos ellentétek ott is felütik a fejüket.

Nagyon szeretek benne élni Fjällbacka mindennapjaiban, ha csak egy könyv erejéig is.

Már a Jéghercegnőnél is észrevettem, hogy sokszor magyarázza egyik mondatát a másikkal, ami néhol felesleges, de tény, hogy itt már jóval kisebb mértékben fordult ez elő.

Igaz, kicsit szaftosabb végre számítottam, na nem a vérmennyiség és törött csontok tekintetében, hanem a kiszámíthatatlanság terén, de azért ismét jól szórakoztam. Szóval nekem nagy meglepetést nem okozott a vége, pedig nem vagyok egy észlény, ha a gonosz kilétét kell kitalálni bármilyen krimiben.

Fő érdekessége számomra a könyvnek az volt, hogy a II. világháború "kulisszatitkait" most nem Európa szemszögén keresztül láttam, hanem az írónő Hongkongba vitt el, onnan élhettem át a történteket.

Attól, hogy évek óta véget ért a háború, minden helyreállhat nyomtalanul? Dehogyis! Milyen hatásai lehetnek egy háborúnak, a II. világháborúnak az emberek életére? Nyilvánvalóan nagyon sok, ez nem kérdés. De sok-sok év múlva milyen elfojtott, belső szorongások, titkok, kérdések merülhetnek fel egy emberben.

Mielőtt a háború előszelei elérnék Hongkongot, az angol bevándorlóknak csuda jó dolguk van. Kínai szolgálók, mérhetetlen anyagi javak, partik, szép ruhák, gondtalan élet. Will is élvezi ezeket az előnyöket, ráadásul még a szerelem is megtalálja egy eurázsiai lány személyében. Kapcsolatuk nem mentes a különböző szóbeszédektől, de ez mit sem zavarja őket. Két különböző, de nagyon erős egyéniség. Az irányító Trudy, Will pedig mint pincsikutya követi, ketten alkotnak egy nagyon egyedi párt.

Közben ugrálunk át a mába, amikor is Will életébe belép Claire is, aki házas, konzervatív és minden, ami kizárná Willel való kapcsolatát... Annak ellenére, hogy kapcsolatuk viharos, szenvedélyes, Claire tele van kérdésekkel, talányokkal. A múlt kísérti őket, a háború alatt történtek üldözik a köztük lévő harmóniát. Hol van Trudy? Ki a jó és ki a rossz? Kiben bízhatunk meg? Szinte a történet végéig nyitva maradnak ezek a kérdések.

Bár Will volt az egyik legszimpatikusabb katakter a történetben, melankóliája rányomta bélyegét a hangulatomra. Claire szerepe pedig nekem túlerőltetett volt ebben a könyvben. Egyszerűen nem értettem, hogy került oda, annyira kirítt az egész történetből. Így igazából a könyv címével sem tudtam mélyebben megbarátkozni!

Klassz volt ez a könyv! Ezzel úgy érzem, ki is fulladtam, de mégis muszáj valamit írnom. Igazából nem is tudom, hogy foglaljam össze! Túl nagy története, tanulsága nem volt számomra, mégis faltam a sorait. Ráadásul igen tömény, nem hagy nyugtot az embernek, de akkor sincs egyszerű dolgom. Az biztos, hogy végig nyugalom szükségeltetett az olvasásához.

Először azt hittem, hogy a címe félrevezetett, hiszen csak egy lányról szól. Aztán rájöttem, hogyha valami tanulsága van is a könyvnek, akkor az az, hogy a történetek, mozzanatok ennek a lánynak az életéből bármelyikünkkel, bármikor megtörténhetnek. Semmi különleges, semmi extra, mégis az életünk része lehet. Egyébként is a nők szemszögéből mutat be minden eseményt, a férfiak itt "csak" asszisztálnak.

Aztán arra is rábukkantam, hogy ez egyfajta önéletrajz jellegű regény. Így már érdekesebb volt a dolog.

Dell, az esetlen, tenyeres-talpas leány a kanadai Ontario tartományban él szüleivel, testvérével, és ezüstróka-tenyésztéssel foglalkoznak. Fiatal lányként ismerhetjük meg. Életét egész kamaszkoráig nyomon kísérhetjük, hogyan próbálja az adott korban, adott társadalmi-anyagi-családi körülmények között a határait feszegetni.

Istenkeresése csapongó, kíváncsiskodó és igen befolyásolható. Egy jóképű pasiért mindent! :-) Azért huhhh, amikor a szexualitás kérdéseit kutatta, néhol meghűlt bennem a vér, főként, hogy sokszor nyilvános helyen olvastam. Próbáltam a szemem csücskéből figyelni, hogy látja-e valaki milyen sorokat darálok!? De ezek is annyira érzékelhetően (ez itt mondjuk félreérthető), szépen vannak leírva, hogy csak na! A lány nem igazán veszi komolyan a dolgokat, és sokszor szerintem ez a szerencséje... amilyen helyzetekbe keveredik!!!

Megkedveltem Dell történetét, izgultam érte, drukkoltam neki és hiányérzetem volt, amikor vége lett a történetnek. De kis emésztés után rájöttem, hogy dehogy van vége, én továbbírhatom magamban nagyon sokféle módon!

Szerettem a finom, szarkasztikus, hűvös humorát is a könyvnek. És hát állatian jól ír a nő!

Hűha!!! Ez aztán nagyon jól esett a lelkemnek! Rég éreztem ekkora megelégedést egy könyv elolvasása után.

Kortársaim, ismerőseim körében - nem igazán érthető okokból - azt tapasztalom, hogy nagyon el van hanyagolva, feledve a klasszikus magyar irodalom. Ez a hiányosság az én életemben is jelen van. Nem is értem, hogy miért!? Az biztos, hogy ezentúl másként lesz.

Mikszáth valami olyan fondorlatossággal, profizmussal rakja egymás mellé a szavakat, mondatokat, hogy csak győzzük nyomon követni a történéseket, és törölgetni arcunkról a könnyeket a nevetéstől. Merthogy nem csak írni tud nagyon-nagyon jól, de humorból sem szűkölködnek sorai, anekdotái ott ütnek, ahol kell.

Milyen szép is az élet, hiszen Buttler János Sárospatakról Bornócra igyekezvén megpillantja élete szerelmét, Piroskát. Minden a rendes kerékvágásban halad, annak rendje és módja szerint megkéri a leány kezét, aki igent is mond, megtörténik az eljegyzés.

Na itt jön a bibi, mivel Dőry báró lányának, Máriának nem kívánt terhességét valahogy el kell tusolni. A lány apja jó nagy ármánykodással, fondorlattal csapdába ejti Buttler Jánost, akit erőnek erejével belevisznek egy kényszerházasságra. Természetesen a gróf családja mindent elkövet a házasság érvénytelenítése érdekében, perre viszik a dolgot. Magával az egyházzal állnak szemben, óriási, évekig tartó küzdelem kezdődik. Az egyházzal, a klérussal vívott csata felemészti Buttler idegrendszerét, de szerelmüket nem tudja elpusztítani! Mindvégig reménykednek, hogy vágyuk egymás iránt beteljesedhet, de közben csak telnek az évek...

Mikszáth 1900-ban írta ezt a művét. Sok helyütt megvádolták egyházellenességgel. Van benne valami... Bár, ha valóban igaz történeten alapul (amit maga Mikszáth állít), akkor még érthető is.

Mindenképp el kell vonatkoztatni a több, mint száz éves kulturális, történelmi, politikai változásoktól, de a humora, írásmódja egy lábon is megállja a helyét mind a mai napig.

Tényleg csak áradozni tudok erről a könyvről. Örülök és megtiszteltetés, hogy "összetalálkozhattam" az íróval! Már be is gyűjtöttem szűk családi körömből jó pár Mikszáth kötetet a folytatáshoz.

Az alábbi helyen pedig több idézet is található a könyvből, azoknak már az újraolvasása is nagy örömet szerez nekem! Szeretem Mikszáthot!!!

Nem igazán tudok leszakadni mostanában a skandináv krimikről, úgyhogy erre is sort kerítettem. Az előző kettő után (Árulás, A megváltó) nagyon kíváncsi voltam, hogy tényleg valami csoda birtokában vannak-e ezek a skandináv írók? :-) Most azért picit elégedetlen voltam, némiképp erőltetett volt néhol a történet, bár mindvégig talány maradt számomra a végkimenetel.

Erica, a főszereplő Stockholmból tér haza Fjällbackába, a szülői házba. Tervei szerint nyugalomban befejezi legújabb könyvét. Ennek a nyugalomnak viszont elég hamar lőttek, mivel legjobb gyermekkori barátnőjét, Alexet vérbe fagyva találják. A halott nő családja felkéri Ericát, hogy írjon egy életrajzi megemlékezést Alexről.

Nehezíti a helyeztet, hogy bár gyermekkorukban elválaszthatatlan barátnők voltak, Alex nagy hirtelenséggel lépett ki az életéből, elköltöztek szülőfalujukból, onnantól kezdve senki nem hallott róla.

Ahogy mindjobban beleássa magát Erica a részletekbe, annál több elvarratlan szál, rejtélyes töredék kerül napvilágra. A mozaikdarabkák összeillesztése egyáltalán nem tűnik egyszerű feladatnak. Eleinte öngyilkosságként kezelik az ügyet, de ez az elmélet elég hamar megdőlni látszik.

A nyomozást Patrik Hedström vezeti, aki fiatalkora óta rajong az írónőért, aki erről mit sem sejt. A férfi egy váláson van túl, úgyhogy szabad a pálya... Mellesleg pedig a lány nagyon sokat segít neki a nyomozásban, úgyhogy van ürügy a talált randikra is.

A nyomozás, az írás nehézségei mellett Ericának a saját életét is rendbe kell szednie. Szerelmi élete is kétesélyes, de itt a remek alkalom, hogy helyes mederbe terelje a dolgait.

Összességében egy izgalmakkal teli krimit olvashattam egy ígéretes, fiatal írónő tollából.

A levonás oka még a sok-sok helyesírási hiba volt, amelyek minduntalan elvonták a figyelmemet a történetről. Egyébként pedig azért még mindig skandináv krimi fan vagyok!!! :-)

"Hogy hova tűnök olyankor?

Ajtó-ablak nélküli szobába, aminek a falai elég vékonyak ahhoz, hogy mindent lássak és halljak az odakinti világból, ahhoz viszont már túl vastagok, hogy áttörhessek rajtuk.

Ott is vagyok, meg nem is.

Dörömbölök, de kívül senki sem hallja.

Hogy hova tűnök olyankor?

Idegen országba, amelynek lakosai még csak nem is hasonlítanak rám, ráadásul beszéd nélkül beszélnek, és a levegővel együtt az örökös zajt is be kell lélegeznem. "Rómában mint a rómaiak", mondogatom magamnak, és meg is próbálok szóba elegyedni a helyiekkel, akikről csak azt felejtették el közölni velem, hogy valójában tök süketek.

Hogy hova tűnök olyankor?

Végtelen, kimondhatatlan narancssárgaságba.

Hogy hova tűnök olyankor?

Zongorává változom, de csak fekete billentyűk vannak rajtam. Csupa félhang, márpedig az emberi fogyasztásra alkalmas dallamokhoz a fehér billentyűkre is szükség lenne.

Pontosan emiatt jövök vissza:

A fehér billentyűkért."

Nagyon vártam ezt az újabb könyvét az írónőnek, hiszen nagy rajongója vagyok. Abszolút hozta a "Picoult-os" formát. Ha nem tudtam volna, kinek a tollából származik, akkor is rájövök, mivel rendkívül jellegzetes maga az írásmód is, de a szerkesztése is. Ismét, mint mindig, a történet szereplői szemszögén keresztül, váltakozva követhetjük nyomon a történteket.

Újból egy jó velős témánál kötött ki a szerző, amihez most is nagyon finoman, érzékenyen nyúlt hozzá, mélyen beleásva magát a szakirodalomba.

Jacob Asperger-szindrómában szenved, amely egy neurobiológiai fejlődési zavar, az autizmus egy enyhébb formája. A nyelvhasználata gyakran eltér a megszokottól. Jellemző, hogy az elmondottakat szó szerint értelmezi, másrészt pedig kóros bőbeszédűségben szenved, az árnyalatokat egyáltalán nem érti a kommunikációban.

Gyakran nem is lehet megérteni mondandójának logikáját, következtetéseket sem könnyű levonni, megérteni, hogy miről van szó, vagy szinte rögtön más témára tereli a beszélgetést. Ha zavarban van, filmekből idéz szó szerinti részleteket, ezzel is megzavarva környezetét.

Apja kisgyermekkorukban elhagyta őket, pénzük nagy része Jacob étrend-kiegészítőire, gyógyszereire megy el. Közvetlen családtagjain kívül nem igazán akad ember, akit viszonylag közel engedne magához, kivéve Jess-t, a fejlesztőpedagógust. Benne megbízik, hallgat rá, valóban hasznos segítségnek bizonyul.

Jacob megszállottan, már-már betegesen vonzódik a kriminalisztikához, a bűnügyi helyszínelők munkájához. Ez is az Asperger-szindróma egyik fő tünete, a szűk körre korlátozott érdeklődés. Hihetetlen, többkötetnyi információ birtokában van, bár ez mind lexikális és sokszor az értelmét sem fogja fel.

Anyjától kapott adóvevőjén rendszeresen értesül a bűnügyek helyszínéről, amelyet egyből célba is vesz, a nyomozók nagy örömére...

A dolog pikantériája, hogy egy napon Jess eltűnik, majd pár nap múltán holtan találják. Igen hamar minden gyanú Jacobra terelődik. Betegségéből adódóan egyértelmű válaszok nincsenek, saját magát is egyre inkább "beleviszi" a bűnténybe. Az empátia hiányának megmutatkozása sem éppen az ő malmára hajtja a vizet. Nagyméretű nyomozás kezdődik, amit bírósági tárgyalás követ. Leginkább azt szeretnék bebizonyítani, hogy a fiú betegsége miatt nem büntethető. Anyja is dilemmában van, szeretne hinni fia ártatlanságában, de ott vannak a bizonyítékok.

Természetesen nem ennyire egyszerű a dolog, tartogat a történet épp elég meglepetést...

Magáról a betegségről nagyon sokat megtudtam, letenni sem bírtam a könyvet, végig élveztem. Viszont az eddigiekhez képest fél pontnyit csalódtam, nem volt akkora durranás, mint az eddigiek. Szóval nem vágott annyira padlóra, mint az eddigiek! :-) Persze ettől még mindig ott van a menőbb könyveim között! :-)

4,5/5

Athenaeum Kiadó, 2011
Fordította: Mallász Rita
Eredeti cím: Handle With Care
596 oldal

Amikor érdeklődtem a könyv után, nagyon megrémültem a borítótól, rá sem mertem nézni. Azért túlzásba most sem viszem, tényleg rettenetes!

Biztattak sokan, hogy a tartalom ellensúlyozza a küllemet, tényleg így is lett, ráadásul jó értékeléseket is kapott a könyv. Szerintem a téma már sokféleképpen fel lett dolgozva, más-más módon.

Mit tegyen egy kisfiú, Blue, aki eleve visszahúzódó, sok bántás éri, édesapját elveszti? Milyen módszerekhez tud folyamodni az igazságtalanság elkerülése, kivédése végett? Hogyan dolgozza fel az őt ért sérelmeket. Az, hogy kiírja magából elképzelt történet formájában, az adott helyzetben még talán a legszimpatikusabb volt számomra. Az ő álmait, vágyait, kívánságait rejti a sorok közé. A történet főszereplője és egyben álmai fő karaktere is Vadóc, aki már a nevéből is sejlik, igen vad körülmények között éli életét. Beszélni nem tud, kommunikációja leszűkül a hörgésre, morgásra. Vadóc egy erdő mélyén él, soha nem járt iskolába és kerüli az embereket. Ez a fiú, aki megtorolja Blue sérelmeit, kiáll a fiú igazáért.

A könyv képregényszerű, tele van mások által igen igényesnek tartott illusztrációkkal. Én sajnos nem tudtam elvonatkoztatni a horrorisztikus érzettől, amikor ezeket a képeket mustráltam.

A könyv fontos apropója, hogy David Almond édesapja váratlanul halt meg, gyerekként Almond nem tudta ezt feldolgozni. Az iskolában is bántották, így egy nap hirtelen ötlettől vezérelve született meg a történet. Persze a szerző saját magát és húgát is beleszőtte a történetbe, na meg az Őt megalázó fiút is.

Egy bő fél óra alatt el lehet olvasni ezt a kis mesét. Én különösebben nem vártam semmit a történettől, de a végén mégis jólesően nyugtáztam, hogy vannak még csodák.

Olvasva a szöveget, egy sokkal lágyabb illusztrációt képzeltem a történethez. Számomra egyenesen rémisztőek a rajzok. Vadóc néha igazán vad, ezeknél a részeknél megdöbben az ember, hogy mennyi agresszió lakozhat egy kisgyermek lelkében, ha valami trauma éri.

Vaskos volta miatt sokáig tologattam a könyvet, bár vonzott, mint a mágnes. Nagyon emlékeztetett engem A tizenharmadik történetre, amely nagy kedvencem. A főszereplő ott is egy idős hölgy, aki saját életrajza megírásának céljából emlékszik vissza régmúlt időkre. Ebben a történetben viszont egy rendező szeretné filmre vinni egy hajdan történt öngyilkosság(?) történetét, a sokat látott-hallott 98 éves Grace Bradley segítségével.

A Riverton udvarházban 1924-ben fejbe lövi magát a híres író, Robbie Hunter. A haláleset körülményei mindvégig tisztázatlanok. A tragédia szemtanúi Hannah és Emmeline Hartford, az elegáns angol Riverton udvarház testvérpárja.

Grace az udvarházban szolgál a lányok kamaszkora óta, később Hannah komornája is lesz. Sok titkukat ismeri, vágyakozik azt az életet a saját bőrén megtapasztalni, amelyet ők élnek. Persze ez lehetetlen, annak ellenére, hogy nap mint nap egy levegőt szívnak. Irigység van benne, de semmiképp nem rosszindulatú ez az érzés. Életét feláldozta a lányokért, később Hannahért, még az előkelőbb udvarházakból érkező állásajánlatot is elutasítja hűsége jelképeként. Csendben, alázatosan szolgál, nem szúrja senki szemét.

Különös, később nagyon fontos szálak keverednek már a történet elejétől fogva, amelyek még jobban bonyolítják a helyzetet. A szerző végigszövi ezeket a fonalakat a mai napig és a végén áll össze a teljes kép. Nagyjából lehetett következtetni dolgokra, de így is igencsak meglepődtem a végén.

És mi köze az egészhez Gracenek? Milyen sötét titkokat rejteget magában már hosszú évtizedek óta? Mit tehetett volna, hogy másképp alakuljanak a dolgok? Illetve mit nem kellett volna megtennie? Vajon az, hogy kibeszéli magából a történteket, segít ennyi idő elteltével, hogy könnyebben feldolgozza az emlékeket?

Unalmasnak nem mondanám a könyvet, de körülbelül a kétharmada kissé cammogós volt. Szép lassacskán csepegtette az írónő az információkat, nagyon igényesen kidolgozva benne szereplőket, részleteket. Az érzelmeket, hangulatokat gyönyörűen vetette papírra, engem nagyon megfogott.

Ifjúsági irodalomnak van titulálva a könyv, de én azért a thriller kategóriát is megkockáztatnám. Előfordult, hogy hajnalban olvastam és minden apró neszre majd' összetojtam magam. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a stressztűrő határaim nem túl tágak! :-)

Hol is van az a biztonságos hely, ahova egy testvérpár menekülhet? Még visszaemlékszem "horroridőszakomra", amikor soha nem értettem, hogy a sejtelmes zene alatt, amikor nyilvánvalóan van valami a sötétben, a szereplők miért menekülnek az erdőbe, a még sötétebb útvonalakon!? Hát itt is ez a helyzet, bár Julia és Robert előre nem tudhatta hova is tartanak. Hiszen a Grace College egy, a világ tetején álló, csak életveszélyes szerpentinen megközelíthető, eldugott völgyben helyezkedik el, és ahol semmi sem normális.

Fura a környezet, furák az emberek, rendkívül szokatlan dolgok történnek, amelyet mind az üldöztetésük jelének tudnak be. Pedig az is lehet, hogy a többiek sem véletlenül kerültek oda. Nem elég az új környezet, küzdenek a beilleszkedéssel is, hiszen egy menekülő ember mindenhol ellenséget lát. A fiútestvérnek még ráadásul szociális problémái is vannak, valahogy ezt is "kezelni" kell.

És ekkor jön a hab a tortára, történik egy rejtélyes haláleset, ahol szinte mindenkinek van alibije. Hát még szép! Tényleg nem tudtam, hogy kapcsolódnak majd az események egymáshoz, és persze nyitva is maradt jó pár ajtó, de mivel sorozatról van szó, így nem probléma, csak még izgalmasabb a dolog.

Számomra nagyon filmszerűen jöttek le a jelenetek, ahogy ecseteli hogy nyikorogtak a bútorok, ahogy susog éjnek évadján a szél, persze mikor máskor legyen kint az ember lánya? :-) Tényleg, mintha visszacsöppentem volna tinikoromba, amikor faltam ezeket a típusú filmeket.

Mindvégig titokban marad, hogy ki elől, mi elől menekülnek, illetve ennek mi az oka. Én a jelekből sejtelmesebb, picit horrorisztikusabb okra gyanakodtam, de azért így is épp elég izgalomnak voltam kitéve.

Hogy hány fejezete lesz a könyvnek, erről viták vannak. Én ebbe nem bocsátkoznék bele, fogalmam sincs. Az tuti, hogy tavasszal jön a következő rész A katasztrófa címmel. Én nagyon várom a folytatást!

Nem tudom hova tenni ezt a könyvet magamban. Mindenképpen tetszett, de volt benne valami visszásság is. Még nem értem, mi lehet az! Fura volt, nekem minden túl idillikusnak tűnt, pedig van benne megrázó esemény is, nem is kicsi. Valahogy olyan valószínűtlenek voltak a szereplők, a táj, a történések is. Mégis tetszett! Mégis megragadott, kis híján meg is siratott.

Meg apja író. Hogy nyugalomban tudja befejezni könyvét, egy eldugott vidéki házba költöznek. A családban viszonylag rend van, de azért a két lánynak, Megnek és Mollynak megvannak a maguk kis stiklijei, háborúi. Meg a furcsább lány. Önbizalma szinte semmi, különösen a feltűnő szépségű nővére mellett, aki a legmenőbb fiúval jár az iskolából, sőt még a szurkolócsapat élére is beválasztják.

Szerencséjére Meg egyik magányos sétája alkalmával összeismerkedik azzal az emberrel, akitől egyébként a házukat is bérlik. Ő Will Banks, aki nagyon sokat segít Megnek abban, hogy ráismerjen az élet apró szépségeire, legyen az egy picike virág, de akár a nagy dolgokra is, mint például a születés. De a legfontosabb, hogy különösen a saját maga elfogadásában segít neki a férfi!

Meg a fényképezésben leli legnagyobb örömét, ebben találja meg fő kifejezési formáját a világgal szemben. A lencsén keresztül úgy érzi, hogy a valóságot látja, minden köntörfalazás nélkül. Will bácsival együtt vetik bele magukat ebbe az elfoglaltságba, közösen hívják elő a fényképeket, tanácsokat adnak egymásnak, igazi jó barátság szövődik köztük, még a nagy korkülönbség ellenére is.

Amikor Mollyt orrvérzéssel kórházba viszik, Meg egyáltalán nem sejti, hogy nagyobb a baj. Hiszen eddig is vérzett az orra, és nyilvánvalóan a hideg miatt van. Pár nap ápolás, pihenés, és újból minden rendben lesz! Az ijedtség azonban nem marad el, mindent megfogad, soha többé nem fog veszekedni a testvérével, jó barátnők is lesznek egyben. Sokáig nem fogja fel, hogy a baj nagyobb egy kis megfázásnál. Szülei reakcióit is rendeznie kéne magában, belső csatáit is folyamatosan vívja.

Mindenképpen úgy éreztem a történet végére, hogy Meg, ez a kishitű, visszahúzódó lány jócskán felnőtt!