Teljesen belefáradtam a könyvbe. Végigküzdöttem velük az egész utat. Kikkel? Hat hadifogollyal, akik egy lengyel lovassági tiszt, Slavomir Rawicz irányításával egy szibériai munkatáborból szöknek meg 1941-ben. A három lengyel, egy amerikai, egy lett és a litván nem kisebb döntést hoznak meg, minthogy inkább az esetleges halállal járó szökés, mint a biztos halál a táborban, főként, hogy maguk sem értik, hogy is kerültek oda.

Nem kisebbre vállalkoznak, minthogy a nem kevesebb, mint az egyetlen esélyes, hatezer kilométerre lévő Indiába menekülnek. Gyalog!!! Hiszen mi mással mehetnének? Természetesen mindenféle felszerelés nélkül.

Szerintem már a Szibéria, illetve Góbi sivatag vagy Himalája szavak is leállítják az ember légzését, nemhogy még ezt részleteiben is átélje, pláne végig gyalogolja. Nyelvtudásuk elég akadozó, változó, azaz nem nagyon van, élelmük semmi, csak szórványosan, esetlegesen. Térkép pedig? Az érzékük, a reményük hajtja, irányítja őket.

Valóban az első reakciója az embernek, hogy ez lehetetlen, ezt nem lehet túlélni. Hiszen vannak olyan vélemények, amelyek cáfolják az egész valóságtartalmát. Nincsenek ugyanis adatok sem a táborról, ahonnan megszöktek, sem az egyes országokban való tartózkodásukról. Szóval erős támadás érte a történetet, hogy hazugság az egész. Én nem tudom, valamiért elhiszem, ráadásul úgy tudom, hogy kísérletképpen megtették utólag ezt a utat ugyanilyen körülmények között. Szóval akár lehetséges.

Én végigkönnyeztem a Szibériából induló, Mongólián át, a Góbi sivatagon keresztül Tibetbe, onnan pedig Indiába tartó, rettentő hosszú, több hónapig tartó kínkeserves útjukat. Hálás voltam minden útjukba akadt segítő kéznek. De ha esetleg nem is igaz az egész történet, akkor is nagyon jól van megírva a történet, és akkor sem hinném, hogy valakit hidegen hagyna.