Egy újabb holokausztot átélt áldozat élete, emlékei kerültek papírlapra. És nem győzöm hangsúlyozni, ahányszor csak hasonló kötetről írok, hogy soha nem elég erről beszélni.

Nem nagyon lehet könnyek nélkül végigolvasni egy ilyen könyvet, különösen ha egy ilyen különleges asszony tollából származnak.

Baba Schwartzot kislányként ismerhetjük meg, aki Nyírbátorban nevelkedik egy fantasztikus családban. Tényleg hihetetlen szeretet veszi körül a kislányt két testvérével együtt. Ha nem is királyi módon élnek, mindenük megvan, legfőképp a szeretet. Töménytelen mennyiségű figyelmet gondoskodást kapnak szüleiktől, és ezt felnőtt korában sem felejti el. SOHA! Ez táplálja egész életében, és talán törvényszerű is, hogy ő is egy rendkívül kedves, önzetlen felnőtté válik. Még a későbbi, leírhatatlan borzalmak átélése közben is csak kedves gesztusok származnak tőle, a gyűlölet legkisebb momentumát sem lehet benne felfedezni.

"Egy jó élet megteremtése – boldog gyerekek felnevelésével, szerény háztartás vezetésével, a családról való gondoskodással – nem emberfeletti vállalkozás."

Ahogy közeledik a háború előszele, ebben a szeretetteljes légkörben - főként a gyerekek - nem sok mindent vesznek észre. Bár a zsidótörvényeket bevezetik, annyira ezek sem nehezítik meg napjaikat.

Aztán nagyon hirtelen történik minden. El kell hagyniuk szeretett otthonukat, értékeiket. Összegyűjtik az összes zsidót, és a jól ismert forgatókönyv megkezdődik. Deportálják őket, vagonból vagonba pakolják az embertömeget, fel sem fogják, mi történik velük.

Igazából az, hogy mi történik velük a haláltáborokban, azt számtalan helyen olvashattuk már. Ugyanaz a szörnyűség, emberfeletti gyűlölettel, mészárlások tömkelegével. Sokszor csak a szerencsén múlik, ki éli túl és ki veszik oda.

Meggyőződésem, hogy ennek a hölgynek és a családja nagy többségének a szeretet, az összetartás, összetartozás adta a legnagyobb erőt, hogy túléljék ezt a borzalmat.

Szerencsére nemcsak erről a sok szörnyűségről ír, hanem nagyon sok szó esik a családjáról, az egymásról való gondoskodásról, ami az ő esetükben nagyon ritka módon jelenik meg. Sokszor nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek...

Nagyon különleges, szívbemarkoló volt Baba története. Mindig nagyon megérintenek a holokausztról szóló elbeszélések, de ez az asszony nagyon mélyen hatott rám.

Stílszerűen Valentin-napra jelent meg az újabb Barreau kötet, és természetesen, ha szerelemről van szó, a helyszín a jól megszokott Párizs.

A főszereplő Rosalie nagyon egyedi, ékszerdobozkának is beillő képeslapboltot vezet Párizs szívében, a Saint Germainben. Régi álma vált ezzel a bolttal valóra, hiszen gyermekkora óta megszállottan vonzza a művészet, a rajzolás, amiből szülei szerint nem lehet megélni. Ennek ellenére követi álmait, és milyen jól teszi, mert ez az, ami igazán boldoggá teszi.

Párkapcsolatára is azt mondhatnánk, hogy boldoggá tehetné, mert tulajdonképpen minden rendben lévőnek tűnik, de már a kezdetektől érezhetjük, hogy azért a mélyben mégsem minden arany.

A lánynak vannak még álmai, amik lelki téren váratnak magukra, de ezeket inkább elnyomja magában. Ő maga is belátja, hogy ezek túlzott elvárások a mai világban, a romantika már rég kiveszett. Ezzel látszólag megnyugodva tér mindennap nyugovóra párja oldalán.

Bár a kis bolt is óriási örömöt jelent Rosalie számára, az igazi áttörés akkor jön, amikor egy híres mesekönyvíró felkéri őt új könyve illusztrálására. Igazi nagy kihívás, és teljesen beleillik a lány terveibe. El is vállalja, mit sem sejtve, hogy még milyen bonyodalmakat rejt magában a sorsdöntő felkérés.

A könyvnek óriási sikere van, nem győznek eleget tenni a rajongók elvárásainak, ami dedikálásokkal, felolvasó estekkel, találkozókkal jár.

Aztán az egyik szokványosan boldog napon egy férfi áll meg a kirakat előtt, ahol a mesekönyv is ki van téve. Teljesen ledöbbent arccal bámulja a könyvet, majd be is tér a boltba, ahol halálra várt arccal tanulmányozza azt. A lány azt gondolja, hogy úgy mint bárki másnál, most is a csodálat dolgozik a férfiban.

Robert egyébként egy irodalomprofesszor, aki New Yorkból érkezik Párizsba egy állásajánlatra, és épp dolgára igyekezve pillantja meg a kirakatban lévő könyvet.

Persze nem csodálatról van szó, egészen másról. És ez megindít egy lavinát, innentől mindenki élete teljesen megváltozik, és ez ellen már senki nem tehet semmit.

Jó kis kuckózós, teázós, plédes könyv, kifejezetten jó aláfestést nyújtott hozzá a szakadatlan hóesés. :-)

Nekem most kicsit kevés volt Párizs. Persze járkálunk az eldugott kis utcákon, a híres látnivalók is említve vannak, de valahogy a város varázsa nem jött most annyira át. De mindettől függetlenül jó kis kikapcsolódás, és ismét gyönyörű a borító!

Kevin Pearce viharos gyorsasággal hagyja el Boston külvárosát, a lepukkant Brightont. Hátra sem nézve távozik, ott hagyva barátját is, Bobby Scalest, akivel épp egy szörnyű bűncselekményt követtek el.

Évtizedek telnek el, Kevin már a Boston Globe Pulitzer díjjal is elismert újságírója, amikor is eredeti szándékaival teljesen ellentétesen visszafelé tart a rettegett város felé.

Bobby bajban van, egy kegyetlen sorozatgyilkosság fő gyanúsítottja. Muszáj visszatérnie, saját maga és a másik férfi érdekében is. Ráadásul meg is akarja védeni, tisztára akarja mosni barátját.

A történet középpontjában a két ír fiú kapcsolata, barátsága áll. Meghatározó és borítékolható volt mindkettejük sorsa, attól függően, ki maradt, ki ment. Az egyiknek sikerült, a másiknak nem!

Visszatérése után Kevin konstatálja, hogy misem változott. Ugyanaz a bűnös város, ugyanazok a fásult, többnyire bűnözésből élő lakosok, nincs kilátás semmire, és sajnos határok sem.

Kellemes lassúsággal halad előre a történet, szinte felkészít, pihentet minket, hogy be tudjuk fogadni, amikor viharos sebességre kapcsolnak az események.

Döbbenetes feszültséggel van teli az egész könyv, mindvégig kiélezett, tapintható az elektromosság. A végén pedig még rá is csavar egyet Harvey. Rendkívül komor a történet, a nap szinte egy pillanatra sem bújik elő a felhők közül, de ez szinte mellékes!

Elég volt nekem csak egy pillantás a Downton Abbey kifejezésre, és már röpültem is rá. Nagy fan vagyok, úgyhogy győzködésről szó sem volt. Mondván, akinek a kezei közül olyan sorozat kikerül, az rosszat nem alkothat. :)

Az 1800-as évekbe repülhetünk vissza egy időutazás keretében. A történetet visszafogottság, kifinomultság, klasszikus angol irodalmi nyelvezet jellemzi, amely tökéletesen mutatja be az angol arisztokrata életmódot, mindennapokat, annak minden örömével, árnyoldalaival együtt.

Hajlamosak vagyunk azt hinni erről a híres angol arisztokráciáról, hogy semmi érzelem, semmi kilengés, csak a tartás, a tekintély, a méltóság az, ami jellemezheti őket. A könyv ledönti ezeket a sztereotípiákat, hiszen mi dolgozna, ha nem a mélyből feltörő érzelmek. A látszat leomlik, és elénk tárulnak a szereplők legbensőbb titkai.

Egyre sikeresebb, egyre gazdagabb arisztokraták életébe szeretne mindenki bekerülni, de ez szinte lehetetlen. Ezért is éli meg Sophia élete legboldogabb napjának, amikor meghívót kap az egyik legbefolyásosabb eseményre, Richmond hercegné báljára. Szinte szó szerint véletlennek tűnik a meghívás, de bánja is ezt a lány... Lényeg, hogy bármi áron ott legyen.

Ezen a bálon megismerkedik egy fiatalemberrel, Bellasis vicomte-tal, ám onnantól kezdve gyökeresen megváltoznak a dolgok.

Míg szinte mindenkit az foglalkoztat, hogy minél előkelőbb körhöz tartozzon, addig dráma zajlik mások életében. Évekkel később derülnek ki fontos tények, amelyek azon az éjszakán történtek, és muszáj felülemelkedni a sértettségen, muszáj leereszkedni az alsóbb körökhöz is, bármennyire is sérti a büszkeségünket. Amikor ez megtörténik, a jéghideg angolok arcáról is lehull a maszk, és kiderül, érző emberek.

Lehet, hogy a túlzott elvárások miatt, de bevallom, néhol nekem kicsit vontatott volt, de nem lepődnék meg, sőt, drukkolok minden erőmmel, hogy filmre vigyék! Oda való mindenképpen!

A három grácia okán jó esélyekkel indult nálam a könyv. A Regényes történelem című sorozat tagjaként jelent meg az újabb történet, ami izgalmak tömkelegén keresztül kalauzol el minket Kölnben, 1540-ben.

Felkavaró időszak volt ez az emberiség történetében, hiszen óriási méretű pestisjárvány pusztított szerte Európában. Az ott lakók egy ideig még nem sejtenek semmit, küzdenek a perzselő nyárral. Fogalmuk sincs róla, hogy nemsokára ez semmiség lesz ahhoz a küzdelemhez képest, amivel meg kell birkózniuk. Alattomosan közelít feléjük a gyilkos kór, miközben mindenki a saját maga személyes problémáját, válságát próbálja megoldani.

Johanna a főszereplő, aki férje halála után, a kor adottságaihoz hűen, nagyon nehezen találja a helyét a világban. Különböző előítéletekkel kell megküzdenie mindenféle férfiúi védelem híján. Nagyon nehéz helyzetben van, hiába próbál erőteljesen állni a saját lábán, teljesen lehetetlen, tehetetlen helyzetekbe hozzák őt folyamatosan, olyannyira, hogy már a megélhetése a tét.

Csinos nő lévén nagyon sok hódoló áll az ajtajában, és bár mindenki megrökönyödésére levetette már a gyászruhát, közel csak nagyon keveseket enged magához! Hogy tetézze a nehéz helyzetét, saját sógorát is elutasítja, innentől kezdve pedig a férfi mindenféle rágalom hadjáratot indít ellene, ahol csak tud, megnehezíti a nő egyébként sem könnyű helyzetét. Az egyik legellenszenvesebb figuráról van szó a történetben, akinek igazából nem is a nő kell, hanem annak háza.

Három nagy részre tagolódik a történet. Az elsőben Johannát ismerhetjük meg alaposabban, a továbbiakban pedig szintén fontos szereplők lépnek színre. Egyikük Varjú, akit egy pitiáner tolvaj személyében ismerhetünk meg, és fogalmam sem volt, milyen módon kapcsolódhat majd a történethez, de adódik szerep neki is bőven. Csakúgy, mint a frissen a városba érkezett orvosdoktornak, Vincent de Vriesnek, aki nem ismeretlen Johanna számára, bár ez sem tűnik kellemes meglepetésnek egyikük számára sem.

Egyre csak fokozódnak a történet végéig az események, izgalmak, és a végén kezd összeállni a kép, miközben alapos bepillantást nyerhetünk a kor kezdetleges orvoslásába, a higiéniai szokásokba, amelyek egyértelműen hagytak nagyon sok kívánnivalót maguk után. Hiszen a kór elterjedésének is ez volt az egyik fő okozója. Vincent reformokat hoz a betegség megelőzése érdekében (maszkok, orvosi kesztyű), amit a nagy többség fenntartásokkal kezel, de az eredmények láttán belátják, hogy jobban teszik, ha követik az orvos utasításait.

Aki már olvasott Musso-tól, az bizton számíthat a szokásos izgalomra, romantikára, rejtélyes történésekre. Szóval nem fog csalódni, az egyedi stílus, a hamisítatlan történetszövés jelen van.

Tehát, ahogy megszokhattuk, két idősíkon mozgunk, bár először - annak ellenére, hogy tipikusan Musso trükknek tudom be - rá sem jöttem, hogy mi az ábra. Eltelt egy pici idő, mire kapcsoltam (mint ahogyan a szereplők is), de így még izgatottabban vágtam bele a történetbe.

Minden egy laptoppal kezdődik, amely két ember életét szorosan összeköti, ami pedig egyébként lehetetlen lenne. Ők maguk sem értik, mi áll az egész mögött, csak tudják, hogy valami fura dologgal kerültek szembe.

Természetesen egy férfiról és egy nőről van szó, akik rögtön a legelején vonzalmat éreznek egymás iránt, de a várva várt találkozó mégsem tud létrejönni. Folyamatosan keresik a válaszokat, lehetőségeket, alkalmakat, valahogy mégis mindig kisiklanak egymás útjából.

Amikor rájönnek, mi áll a dolgok hátterében, próbálnak megküzdeni a már ismert akadályokkal, mi pedig ezerrel drukkolunk, hogy végre egymásra találjanak, még a nem hétköznapi körülmények ellenére is.

A végén már kezdünk fellélegezni, hogy megvan a megoldás, amikor tök jó csavart vitt bele a szerző, és egy újabb bukfencet vet a gyomrunk az izgalom miatt.

A könyv legvégére rendkívüli módon felgyorsulnak az események, nem győztem kapkodni a fejem. Most karácsonyra szívesen ajánlom egy jó kis bekuckózós fotelhoz, kakaóval, takaróval. Tökéletes kikapcsolódás!

Számolni sem tudom már, az évek alatt hányszor néztem végig a Szívek szállodájának teljes évadát. Mindig hagyok egy kis szünetet, aztán visszatérek. :-) Most is épp a közepén járok, ajándék az az egy óra esténként, ha jut rá idő. Nyilván a fantasztikus filmgyártásnak, az alkotóknak is nagy szerepük van benne, de úgy gondolom, itt elsősorban a szereplők, a főszereplő viszi el a bulit a hátán.

Ezért is örültem már az első könyvnek is, ami a privát életéről szólt. Kíváncsi voltam, mennyiben más a valódi a filmvászonhoz képest. Szerintem olyan sokban nem, így még hitelesebb számomra a nő.

Továbbra is rendkívül érdekes, pezsgő egyéniségnek tartom. Privát élete sem szűkölködik izgalmasabbnál izgalmasabb helyzetekkel, legyen szó akár a pályájáról, akár a magánéletéről. Mindenhol rezeg, zsong körülötte a levegő, az optimizmusa pedig töretlen.

Míg az első könyvben Franny bőrébe bújva avat be minket a magánéletébe, itt már nyíltan vállalja, hogy mindazok, amik le vannak írva a könyvben, vele történtek meg. Azt nem gondolom, hogy bárki feltételezi, hogy ezeknek a sztároknak fenékig tejfel az életük, és minden egy csettintésre hullott az ölükbe, mégis érdekes ilyen módon is szembesülni azzal, hogy a legtöbben legalábbis ugyanúgy megküzdenek a sikerért, sokszor vállalva a kemény nélkülözést is.

Lauren felvállalja élete nehézségeit is, párkapcsolatai kudarcát teljes nyíltsággal tárja elénk. Izgi kulisszatitkokba avat be minket, ami most különösen érdekessé teszi az egyes epizódok nézését. Bennfentesnek érzem magam attól, amiket megosztott a könyvén keresztül. :-)

Sok szó esik ebben a kötetben a Vásott szülőkről is, aminek szintén főszereplője. Eddig ez kimaradt az életemből, de feltétlenül pótlom, amint végzek a másikkal. De annyira nem volt kérdéses számomra egy percig sem, hogy melyik a kedvence. :-)

Továbbra is egyértelmű, hogy nem ő találta meg Lorelai szerepét, hanem egyenesen neki íródott. Tökéletes az összhang!

Úgy kellett most ez nekem, mint egy falat kenyér! Egy éve én is hosszú utakat járok be, és bevallom, megviselt. Gyógyír volt számomra ez a könyv, hiszen még ha közhelyesen is hangzik, de most akkor is jól esett arról olvasnom, hogy bárhonnan fel lehet állni, bárhonnan van visszaút, még ha hosszú és nehéz is ez az út.

A történet egy biblia történet köré épül, a tékozló fiúról szóló rész játszik benne központi szerepet, és nem véletlenül.

A főszereplő Cooper, akit folyamatosan, a történet előrehaladtával ismerhetünk meg, egészen tinédzser korától a felnőtt férfiúi korig.

Fantasztikus közegben él ez a fiú. Bár némelyeknek hányattatottnak tűnhet, mégis a lényeg ott van, a szeretet. Édesapja, az utazó prédikátor hihetetlen figyelemmel veszi őt körül, és olyan értékekkel támogatja meg az élet minden területén, ami mindennél fontosabb. A fiúnál mégis eljön az az idő, amikor ez kevés neki, többre, másra vágyik, hiába a kétségtelen bizonyíték, hogy csodák között él.

Elkezdi maga választott életét, ami szintén rengeteg élményt hoz, tobzódik az élvezetekben. Továbbra is vannak körülötte jó emberek, de óhatatlanul bekerülnek a nemkívánatosak is, akik a pusztulást hozzák.

Rengeteg mindenen megy keresztül, közben felnőtt férfivá válik, amikor egyre inkább kezdi érezni, hogy elvesztette gyökereit, és hiába mindenféle siker, csillogás, nem segíthetnek rajta.

Azt gondolná az ember, hogy amikor rájön a helyes válaszokra, amikor tudja, merre kéne indulnia, onnantól már sima liba minden. Pedig talán az az egyik legnehezebb út, amikor vissza kell térni a helyes útra. Mi lehet ennek az oka? Büszkeség? Félelem? Szégyen? Nem tudom, de meg kell küzdeni mindenféle démonnal, hogy boldogok legyünk.

Nagyon alapvető emberi értékeket vesz górcső alá, és teszi azokat fontossá. Biztosan a velem történtek hatására is vagyok nagyon érzelmes az utóbbi időben, de az biztos, hogy a könyv, ha nem is jókor, de időben talált meg, hiszen egy folyamatosan útkeresésben vagyok, és pont ugyanazt keresem én is, amit Cooper vagy még több millió más ember a világon. És újból szeretném megtalálni! Nagyon!

Újból csak ahhh!!!!

Nem gondoltam, hogy az első részt felül lehet múlni. De lehet! Vagy ha nem is felülmúlja, de mindenképp ott van ez is a topon! Már az első pillanattól elvarázsolt a mérete is, mert a bizalmam feltétlenül meg volt előlegezve, így hát akkor ha lúd, akkor legyen kövér! alapon nagyon örültem mind a 489 oldalnak.

Az első részben alaposan megismerkedhettünk Lilával és Elenával. Szerintem mindenki letette valamelyik lány mellett a voksát szimpátia terén, ugyanis két rendkívül különböző emberről van szó, az életük mégis rettentő szorosan összefonódik, történjen bármi a hosszú évek alatt. Óriási hatással vannak egymásra és ránk is.

És bár rendkívül különbözőek, én mindkettőt nagyon megszerettem. Egyiket ezért, másikat azért, egyiket ekkor, másikat akkor. Mindkettőben olyan értékek, kincsek vannak, amelyeket összerakva jön ki egy egész brilliáns.

A sorozat első részében főképp a gyermekkorukat ismerhettük meg, ahol csak kisebb időre szakad el a két barátnő, de nagy távolság akkor sincs köztük. A könyv végén már belekóstolhatunk, hogy időnként ez a távolság is megnövekszik, ők is felnőtté válnak, és sejthető, hogy az életútjuk nagyon másfele fog haladni a jövőben.

Már a történet elején is jócskán belepillanthattunk a nápolyi életbe, annak minden zűrzavarába, hangos, olasz rikoltozásába, de ebben a második részben még inkább kapunk a jóból. :-) Döbbenetes filmszerű jelenetek játszódnak le a sorok között, peregnek az események, mint az olasz nyelv.

Két nagyon okos lányról van szó, kivételes tehetség mindkettő. Az egyik visszafogottabb, folyamatos önbizalomhiánnyal küzd, másikuk, Lila pedig egy tűzről pattant, ami a szívén, az a száján típusú nő, akinek senki se szabja meg, mit, hogyan és mikor csináljon. Vág az esze, mint a borotva, de a lehetőségeket - ki tudja, miért - nem tudja vagy nem akarja kihasználni.

Elena az, akire a jószerencse folyamatosan rákacsint. Továbbtanul és még annál is tovább. Az álmait éli meg, mégis állandóan egy belső elégedetlenség, frusztráció nyugtalanítja. Akarva akaratlanul mindig lánykori barátnőjéhez hasonlítja magát, egyszer mérhetetlen hiányát érzi, másszor pedig a dühöt, féltékenységet, hogy barátnőjének jobb. Pedig dehogy!

Lila éli a hajdan lánykorukban borítékolható életet. Választhatott volna mást, mégis a talpraesett, szókimondó lány megalázva, összetörve, depresszióban éli túl a napokat.

Nem mindig, de általában irigylésre méltó ez a barátság. Nagyon zötyögős, szakadozott, félelmekkel, sérelmekkel teli, mégis van e között a két lány között valami, ami a szívet melengeti. És legyenek egymástól sok száz kilométerre, mindkettőben ott van folyamatosan a másik, szimbiózisban élnek egymással.

Remélem, nem kell ismét ilyen sokat várni a folytatásra!!!

Az egész annyira olasz, annyira szuper!!!

5/5*****

Park Könyvkiadó, 2017

Fordította: Matolcsi Balázs

Eredeti cím: Storia del nuovo cognome

489 oldal

Sosem voltam a matek szerelmese, épp ezért meg is lepett, hogy azonnal felkeltette a figyelmemet ez a könyv, amint megláttam. Valami belső sugallat lehetett, és mennyire jó sugallat, mert ugyan nem azt mondom, hogy most jelentkezek valami matek kurzusra, de egészen más kép alakult ki bennem az egész rendszerről.

Nyilván azért voltak fenntartásaim, hogyan fogom tudni megemészteni a témát, de már az első oldalnál eloszlott minden félelmem, hiszem semmiféle magasabb szintű matematikai előképzettség nem szükséges hozzá. A logikus gondolkodás nem jön rosszul, de az egyébként általában a mindennapokban is sokat segíthet. :-)

Hihetetlen rávilágítások vannak benne, milyen módon és mennyire sokszor van ott a mindennapokban, a teljesen természetes életvitelünkben a matematika. Én biztos nem gondoltam volna, és szerintem sokan mások sem. Egészen más oldalról közelíti meg ezt a tudományágat a szerző, mint amit megszokhattunk a matekórákon. Sok diák és egyben a szülők is fel szokták tenni a kérdést, hogy miért van szükség a magasabb szintű matematika beépítésére az oktatási rendszerbe, hacsak nem matek szakról van szó, nyilván! A válasz például lehet az, hogy hátha egyszer szükséged lesz rá a munkád során. Ez szerintem (is) hülyeség!

Érdekes volt Wald Ábrahámról olvasni, aki statisztikai elemzéseket végzett az amerikai hadsereg számára a II. világháború alatt. Többek között azt is, hogy a bombázó repülőgépeknek mely részét kell megerősíteni még inkább erősebb páncélzattal, hogy kisebb esélye legyen arra, hogy lelőjék. Igen ám, de addig csak azokat a gépeket vizsgálták, amelyek visszatértek, és tele voltak lövedéknyomokkal, így azt a következtetést vonták le, hogy azok a sérülékenyebb részei a gépeknek, ahol ez a rengeteg golyónyom volt. A hadsereg javaslata alapján oda kellett volna több páncélt tenni, ahol sok volt a lövedék, Wald véleménye szerint pedig oda kellene tenni, ahol kevesebb a golyónyom, hiszen pont a lezuhant gépeket ott találták el, azért zuhantak le. Na, Ellenberg jobban leírja, de tényleg nagyon érdekes volt. Színtiszta, tök egyszerű logika, ami még a kutatóknak sem esett le.

Sokfelé kalandozik még a szerző, rengeteg olyan területet érint, ahol konkrét példák által mutatja be, mennyire átitatja azt is a matematika.

A könyv konklúziója, hogy a matematika a logikus gondolkodás alapja. Nehezen hihető, de ha valaki veszi a fáradságot, és elolvassa ezt a könyvet, be fogja látni, hogy valóban! Hihetetlen, hogy a matek ilyen könnyed, játékos is lehet. Nem mondom, hogy nem voltak magaslatok, amin azért törni kellett a fejem, de a könyv java jóízűen fogyasztható!

Ilyen tanárok kellenének! Az oktatás minden területén! Sok!

Bevallom, meglepődve láttam, milyen sok könyve megjelent már magyarul az írónőnek. Sosem hallottam még róla, de ami késik, nem múlik, ugye!?

Szép vontatottan, lassan indul be a történet, bár már az elején felsejlik, hogy bizony be fogok tojni némely résznél. :-)

Ugrálunk a múltban és a jelenben. A főszereplő Evie, aki a 40-es években nagyon tehetséges festőnövendéknek bizonyul, ám a háború, a családi körülmények ellehetetlenítik, hogy ezzel a szenvedélyével annyi időt töltsön, amennyit csak szeretne. Szülei farmján van rá szükség, miközben bátyja, Ralph is kénytelen bevonulni, pilótaként szolgálni a hadsereget.

Bármennyire is tiltják a lányt a festéstől, valahogy mindig megtalálja a módját, hogy időt, alkalmat találjon rá. A szomszéd fiú, Eddie látszólag minden érdek nélkül segít a lánynak munkákat szerezni, amelyekkel elismerést nyerhet a Háborús Művészek Testületénél. Ez komoly cél, Evie bármit megtenne, hogy bekerüljön ezekbe a körökbe. Hamar kiderül, hogy ez az út nem pont az, amire ő vágyott, folyamatosan visszavágyik a reptérre, pilótákat, gépeket festeni, a bevetések izgalmát újból és újból átélni.

Ezek a reptéri látogatások hozzák meg számára a gyökeres változást, bár nem feltétlenül a művészet felé vezető úton. A szerelem kopogtat be hozzá Tony Anderson személyében. Találkozásuk mindent felülír, mindkettejük élete gyökeresen megváltozik.

Közben folyamatosan átruccanunk a 70-es évekbe, ahol a frissen megözvegyült Lucy Standish életével ismerkedhetünk meg. Férjével galériát nyitottak, ahol van egy festmény, amit feltehetőleg Evie festett. Sok kérdést, titkot rejt ez a kép, ami Lucy érdeklődését végképp felkelti Evie életével kapcsolatban. Kutatásba kezd, szinte megszállottan próbál rájönni, mi történhetett évtizedekkel korábban.

Találkozik Michael Marstonnal, Evie unokájával, aki a kezdeti bizalmatlanság után utat enged Lucy kutatásainak. Minden eddiginél közelebb kerül a nő "mániája" tárgyához. Egyre inkább összeáll a kép.

Az olvasás közben végig titkok lengik körül a szereplőket, és misztikus jelenségekből sincs hiány, amiktől azért leginkább a hideg rázott. :)

Ez a történet sok mindenki érdeklődési körét kielégítheti, hiszen van benne szerelem, háború, misztikum, művészet. És nagyon szép a borító!

Egyik napon váratlanul egy amerikai nő, Debbie toppan be Roscarbury Hallba, ahol megismerkedik egy kedves, idős hölggyel, Ellával.

Ella és Roberta egy idős, házsártos testvérpár, akik kizárólag papírfecnire írt üzeneteken keresztül kommunikálnak egymással. Ez főként Robertának köszönhető, ő zárkózik el hosszú évek óta mindennemű más társalgástól.

Oka van persze annak, hogy ilyen a viszonyuk. Hosszú évekkel azelőtt történt tragédia váltotta ki, amit szerintem is nagyon nehéz feldolgozni, megbocsátani, úgyhogy fogalmam sincs, én hogy reagálnék. Ők így oldják meg!

Ella úgy érzi, muszáj valamit tennie, hogy a hétköznapjait felforgassa, változást akar, továbbá az anyagi helyzetük is szükségessé teszi. Szokatlan döntést hoz, patinás házuk használaton kívüli báltermét kávézóként megnyitja. Természetesen most is, mint mindig, kivívja testvére féktelen haragját, aki - kívülállóként rettentő viccesnek tűnő módon - kénytelen mérgét is fecniken kifejteni.

Bár Debbie más célból érkezett a városba, adódik a lehetőség, hogy Ella segítségére legyen a kávézóban. Ez mindkettejüknek jó, Ella nem marad egyedül a sok munkával, Debbie figyelmét pedig kicsit eltereli a tragédiáról, ami körüllengi az életét. Bár titkát mindvégig megőrzi, Ella tudja, hogy pártfogolnia kell valami miatt a fiatal lányt. Szinte anya-lánya viszony alakul ki köztük, ami szintén nem tetszik Robertának, tovább gyűlnek a papírdarabkák a ház különböző pontjain elhelyezve.

Ahogy a kávézó jó híre és Ella fantasztikus süteményei egyre több vendéget vonz, eljön az a pont a történetben, amikor mindenkinek színt kell vallania, ki így, ki úgy. Rejtegetett titkok derülnek ki, amik feltépik az összeforrottnak tűnő sebeket is. Ilyenkor nincs más, mint szembenézni a múlttal és a jövővel is, még ha mindkettő rettentő fájdalmas is.

Azt már számtalanszor leírtam, hogy Ahern az egyik kedvenc szerzőm. De ennél a sorozatnál ugye kicsit faramuci a helyzet, mert merőben más, tőle szokatlan formát hoz, teljesen új stílussal állt elő. Egy némiképp ifjúsági, disztópikus regényről van szó, amelyet nyugodtan a felnőttek is kézbe foghatnak, nagyon fogják élvezni.

Az első részről itt áradoztam, és nagyon vártam a folytatást, amit nem sietett el Ahern. :-) Amikor kézbe vettem ezt a kötetet, féltem tőle, hogy már nem is fogok emlékezni az előzményekre, de szinte már az első oldaltól kezdve folyamatosan, rekord sebességgel jöttek elő az emlékek, semmi gond nem volt.

Egy olyan társadalomba csöppennünk bele valahol/valamikor, ahol vannak a vétkesek és a tökéletesek. Vagy-vagy! A tökéletesből le lehet zuhanni a vétkességbe, onnan nincs visszaút, szinte vége az életednek. Legalábbis az már nem nevezhető normális életnek, amit onnantól kezdve visel az ember.

Celestine North a főszereplő, akitől úgy búcsúztunk az első rész végén, hogy egy némelyek szerint meggondolatlan, mások szerint nagyon bátor cselekedete miatt vétkessé nyilvánítják, fájdalmas módon megbélyegzik, kirekesztik minden lehetséges módon a társadalomból.

Előtte ő egy nagyon elismert család tagja volt, ráadásul barátja családja körében is megbecsülésnek örvend, szuper minden. Pont ennek a barátnak az apja a vizsgálóbíró, aki később elítéli, és fő ellenségévé válik.

Amikor belecsöppenünk a folytatásba, Celestine éppen menekül, bujdokol üldözői elől, főként Crevan bíró és az ő hordája elől. Nagyon nehéz a helyzete, mert egy tanács lebeg mindig a szeme előtt, amit nagyapja mondott neki: senkiben ne bízzon meg! De így nagyon nehéz, muszáj kérnie és elfogadnia a segítséget, másképpen nem menekülhet.

Beindulnak az események, izgalmasabbnál izgalmasabb helyzetekbe kerül, én pedig nem győztem rágni a körmöm, hogy ebből már tuti nem menekül ki. Egyre többen vannak, egyre nagyobb az összefogás, de így is kerülhet piszok a gépezetbe. Folyamatosan mérlegelni kell, résen lenni, hogy az ellenség ne férkőzhessen be közéjük.

Az ellenállás folyamatosan növekszik, már konkrét tervek vannak, hogyan buktassák meg Crevant, de az eszközök nem állnak rendelkezésre. Változásra mindenképp szükség van, de vajon elég erős-e ez a kis mag ahhoz, hogy legyőzze a fenevadat!?

Celestine elsőre egy nagyon félénk, visszafogott lány képét kelti, de amikor sarokba szorítják, a sziklákat is lebontja maga elől.

Lendületes pörgés jellemzi végig a könyvet. Amikor végre lenyugodnánk kicsit, újból előkap valami meglepetést Ahern, nem ad lélegzetvételnyi békét sem. :-)

Jól van, maradhat Ahern a kedvencek között! :-)

4,5/5

Olyan nagyon régen vágyakozom ezután a könyv után, mégis csak másodszori nekifutásra sikerült átrágnom magam a kezdeti nehézségeken. Megérte, és büszke vagyok magamra, hogy nem adtam fel, újból próbálkoztam.

Klasszikus minden tekintetben, és azokban nagyon le vagyok maradva.

Új fordításról van szó, úgyhogy viszonyításról én nem tudok nyilatkozni, semmiféle összehasonlítási alapom nincs, hacsak az olvasói véleményeket nem veszem számításba.

Nagyon szeretem a családregényeket, és itt van mindenféle keszekusza láncolat. A 19. század közepétől generációk sorával ismerkedhetünk meg, a társadalmi változások pedig folyamatosan nyomon követnek minket, ami újabb színt, keretet ad az egész történetnek.

A könyv elején folyamatosan bálokban, családi rendezvényeken vagyunk jelen, csupa móka és kacagás az élet. Aztán ezeket szépen lassan felváltják a kevésbé örömtelibb események. Közben sodródunk az árral, hullámokban jönnek a különböző érzelmek. Egyik végéből a másikba esünk ennek az érzelmi hullámvasútnak. Épp amikor már a depresszió szélén mozgunk, Mann rendkívüli humora visszaránt minket.

Az évek csak telnek, ott vagyunk születéseknél, házasságoknál, betegségeknél, haláleseteknél, mégsem ér véget soha. Színházban ültem szép ruhában, síri csendben, és lélegzetvisszafojtva hallgattam a színészek előadását, le voltam nyűgözve.

Tűpontos társadalomrajz, de az egyéneket is tökéletesen felboncolja, hogy a velejüket is kiismerhessük. Realista, óriási családregény ez, amely úgy gondolom, óriási veszteség, ha nincs a polcon. Az elején rágjátok át magatokat, utána menni fog. :-)

5/5

Nem lehet elégszer újraolvasni! Bármikor kézbe veszem, tud újat mondani, ismét könnyesre tudom nevetni a szemem, sosem unom meg. Felnőttként sem! Nosztalgiázásra késztet, visszarepít kamaszkorom éveibe, sokszor magamra ismerek.

Az ember felnőttfejjel is visszaváltozik kislánnyá, amikor még tisztelet volt a tisztelet, a pénz fogalma, értéke pedig teljesen mást jelentett, mint manapság. A naivitás természetes velejárója volt egy kamaszlány felnőtté válásának folyamatának, és nem cikis módon, hanem nagyon édesen-bájosan.

Pedig akkor sem volt könnyű, sőt! De meg van fűszerezve annyi vidámsággal, ami megszépít sok mindent. Valóságos korrajzot látunk a humor mögött, ezért néha nem csak az örömtől könnyezik a szemünk.

Gondolkodom, hogy a fiúknak odaadjam-e? Én úgy örülnék, ha kapálóznának érte...

5/5

Ez bitang izgi könyv volt. Olyan érzésem volt végig, mintha egy thrillert néznék tv-ben, és még a pattogatott kukorica is megállt a kezemben, úgy összeszorult a gyomrom időről-időre. Merő feszültség, túlfeszített tempó jellemzi végig a könyvet.

Lainey nem hétköznapi ember, hiszen tízévesen elrabolták. Ez nem egy általános életút része... Négy évvel később, állapotosan kerül elő, de az emlékei zavarosak. Hosszú évek után sem tud rendes életet élni. Hogyan is tudna ilyen múlttal?

Azonban amikor meglátja a tükörképét egy plakáton, onnantól kezdve egy újabb, ismét csak nem szokványos időszak veszi kezdetét. De a kényszer, hogy szembenézzen a múlttal, talán segíthet abban, hogy mégiscsak valamiféle normális életet tudjon élni. Vagy pont az ellenkezője, már semminek nem lesz értelme. Minden szinte csak rajta múlik.

Anyagi forrásai nincsenek, túl sok egyéb segítséghez sem jut, így nehéz bármihez is kezdeni. Pedig nagyon nagy támogatásra lenne szüksége. Ha egyáltalán van bármi esélye is, a harcot csak úgy vívhatja meg, ha szembenéz a rettenetes múlttal. A kezdetben viselt szemellenzőt lassan leveszi, és nekiáll a küzdelemnek. Amikor pedig már tét is van, még nagyobb erőt merít valahonnan. A fene sem tudja, honnan!?

Ez a lány iszonyatos dolgokon ment keresztül, elképzelni is szörnyű. Hatalmas háború ez a történet önmagával, a világgal, iszonyatos emberekkel, amelyet szinte egymaga játszik le.

A hét nővér következő, második része ez, az első pedig a sorozatcímmel megegyező kötet volt. Ezek alapján számíthatunk még jó pár részre, de egyelőre érjük be ennyivel. Úgy sejtem a kettő alapján, hogy mindegyik egy-egy nővér szemszögéből, azoknak életéről fog szólni.

Már az első résznél is írtam róla, hogy egy nagyon érdekes, nem hétköznapi család történetét ismerhetjük meg. Hat leánygyermeket fogadott örökbe egy férfi, látszólag véletlenszerűen, de azért hamar rájövünk, hogy nagyon is tudatosan lépte meg ezeket a döntéseit. Titkok úgy hiszem, a végéig lesznek, de az kell is, azok mindig izgalmasabbá teszik a történeteket.

Az első részben Maia történetével ismerkedhettünk meg, erről a fenti link alatt olvashattok. A Viharnővér főszereplője Maia egyik testvére, Ally, akit szintén váratlanul ér nevelőapja hirtelen halála. A testvérek a világ minden táján szanaszét élnek, de a hír hallatán mindannyian igyekeznek  haza a gyermekkori családi fészekbe.

Így tesz Ally is, akire épp rátalált a szerelem, de hát ilyen körülmények között azt nem tudja élvezni teljes valójában. A nővérek próbálnak egymás támaszai lenni, de ennyi testvér között akaratlanul is vannak "klikkesedések", szorosabb kapcsolatok.

Ally Maiával érti meg igazán magát, neki tudja kiönteni a szívét, vele osztja meg bánatát-örömét, mert mindkettőből van most éppen elég.

A formai, baráti, családi kapcsolatok ápolása után mindenki visszatér a maga kis életébe, bár mindannyiuknak van elhunyt apjuktól bizonyos örökségük, ami nem feltétlenül pénzben nyilvánul meg. Ez arra ösztönzi őket, hogy származásukat elkezdjék felkutatni, megkeresni azokat a forrásokat, amelyek mindenképp hatnak az ember életére, még ha csecsemőkorukban szakították is ki őket onnan.

Ally élete nem vesz túl szerencsés fordulatot, egyik tragédiát éri a másik. Úgy tűnik, összedőlt minden, kilátástalanság veszi körül. Talán épp ez az a pillanat, amikor elhatározásra jut ő is, Norvégiába utazik, felkutatja eredeti családját. Nem tudhatja, mi vár rá, de talán a legrosszabb dolgokon túljutott, azoknál rosszabb már nem jöhet.

Ally tűnik a lánytestvérek közül talán a leghatározottabb jellemnek, és pont a történtek által kiváltott esendősége miatt válik nagyon szimpatikussá.

A történetben központi szerepet kap a zene, hiszen az Ally múltjának, felmenőinek meghatározó eleme. Allynak is van köze a zenéhez, így éppen ideje, hogy a gyógyulás érdekében ismét visszaforduljon hozzá. Folyamatosan visszatérő momentum Edvard Grieg Peer Gyntje, így ez is egy vonzó tényező lehet, de ha ez nem elég, Norvégia gyönyörű tájai is kellő csábítást jelenthetnek.

Bár van még jó pár része a regénynek, van egy merész elképzelésem a legeslegvégéről. :-) Kíváncsi vagyok, várom a folytatást!

Egy egész élet 136 oldalon? Ennyi lenne? Kételkedtem, de Seethaler tudása kétségtelenül elég ehhez.

Intenzív, lényegre törő, tűpontos írás, amihez intenzív, lényegre törő, tűpontos figyelemre van szükség.

Nem mintha Andreas életében olyan rettentő sok fontos dolog történne, de az a pár említésre méltó esemény mégis meghatározza mindig az életét. Azt az életet, amit végül is az Alpokban, egy kis osztrák hegyvidéki faluban él le teljesen magányosan, és szinte semmi beleszólása nincs annak alakulásába. Ha kerül is mellé valaki/valami, azt rövid távon elveszti, mint a testrészeit is szép lassan.

Nem tudom, hogy a valóságban hogyan viszonyulnék Andreashoz, ehhez a szótlan, szikár, szinte minden igényt nélkülöző emberhez. Éreznék-e szánalmat vagy késztetést arra, hogy megkérdezzem, mi bánt, mire van szükséged? Mert olvasás közben folyamatosan ugrottam volna a lapok közé, vittem volna egy csésze forró teát, egy meleg takarót a lavina után, egy kulcsot egy kényelmes kis házikóhoz, ami legalább az alapvető kényelmet biztosítja számára.

Az élet meggyötri, valahogy mégsem éreztem őt boldogtalannak. Némán tűr mindent, aminek csak az egytizedétől is úgy éreznénk sokan, hogy öt úthenger ment át rajta. Tudomásul veszi azt, amit az élet rámér, azt a sok mindent, amit elvesz tőle.

Nincsenek reményei, vágyai, csak az a nap, ami éppen rávirradt. Azt végigcsinálni, minden elvárás nélkül. Aztán meglátjuk, lesz-e holnap.

Ez a történet egy végtelenül egyszerű ember rendkívül sivár, monoton életének gyönyörű lírai ábrázolása. Utólag azon elmélkedtem, hogy lehet egy ennyire semmilyen életből ilyen csodálatos írást produkálni.

136 oldal tömény szépség az unalomról, a veszteségről, a nincstelenségről.

Atyaég! Ez nagyon kikészített! Hogy lehet ennyire lemenni a mélységbe, és onnan aztán hogy lehet visszajönni? Félelmetes az őrület, bár lehet, hogy csak annak, aki kívülről szemléli. Jobb esetben, aki benne van, nem fog fel semmit az egészből. Kétlem, de végül mindegy is, borzasztó!

Olga kétségkívül megbolondul. Nem volt vele semmi gond, csak már nem volt elég a férjének. Középkorú nő két gyermekkel, látszólag rendben van minden. Mindenki meglepődik, amikor kiderül, mégsem. Egy pillanat alatt történik minden, bár az évek folyamán már voltak előjelei, de valahogy azok a szőnyeg alatt vannak, nem hajlandó foglalkozni a problémákkal senki.

Szóval se szó, se beszéd, elhagyja a férje, ő pedig elkezdi szép lassan elemezgetni magát, a kapcsolatukat, a körülményeket. Ez az elemezgetés folyamatosan csap át önmarcangolásba, párhuzamosan a gyűlölet kialakulásával. Gyűlöli férjét, annak új szerelmét, mindent. Olyan szinten borítja el az érzelmek hulláma, hogy már képtelen a normális életvitelét fenntartani, teljesen eszét veszti. De hát lenne ott sok más feladat, felelősség, muszáj lenne valahogy visszatérnie. De lehet, hogy ehhez tényleg le kell mennie a legaljára? Az ember már vagy ott marad vagy kénytelen a másik irányba, felfelé visszaindulni, és helyrerakni az életét valahogy.

A tehetetlenség végig kínzott, nem tudtam eldönteni, hogy felpofoznám-e a nőt vagy a férfit vagy mindenkit, vagy pedig simogatnám a nő hátát, a férfit pofoznám, vagy mi is legyen? Hogyan segítsek?

Nem tudom, hogy személyes tapasztalatok adták-e a történet ihletét, nem mertem utánanézni, mert a végén már levegőt sem kaptam, sokkolt minden és mindenki.

Az nem volt kétséges, hogy fantasztikus írónő Elena Ferrante, hiszen a Briliáns barátnőmben nekem már bizonyított, de most rátett még egy lapáttal. Igaz ez a lapát ütött-vágott most engem, de hát akkor is...

Tényleg minden relatív, és most nagyon szépnek látom az életem! :D

Úgy tűnik, Cesare ​Annunziata kibírhatatlan, zsémbes öregemberként fogja leélni élete utolsó éveit. Hetvenhetedik évét tapossa, de már semmi sem jó. Vagy sosem volt jó? Az élő fába is beleköt, családja szanaszét hullva, mégis képtelenek a változásra.

Szokványos mindennapok, unalmas évtizedek a háta mögött, plusz ott van a homoszexuális fia, és hát a lánya élete sem százas. A házban - ahol él - sincs sok érdekes, csak olyasmi, amit szintén kerülni kell. Elsősorban Eleonora, aki ezer macskával él együtt, bűz árad ki a lakásból, ahányszor csak kitárja az ajtót. És mindannyiszor kitárja, amikor Cesare elhalad előtte, mivel legfőbb szórakozása a hölgynek, hogy szórakoztassa a férfit. Viszonzás azonban nincs.

Legnagyobb megdöbbenésemre a szerelmet(?) egy prostituált mellett éli ki néhanapján, akivel némi érzelmi szál is összegabalyodik időnként, de ez ellen is nyilván harcol. Egyetlen vigasza némely esténként egy pohár bor Marinóval, a magatehetetlen másik öreggel. Akkor egy kis időre minden rendben, de hát ez nyilván nem maradhat örökké így.

Nem is marad. Hiszen a házba költözik a fiatal pár. A feleség, Emma nagyon zárkózott, nem hajlandó nyitni a szomszédok ismerkedési kezdeményezésére sem. Pedig még Cesare is próbálkozik, a lehetetlen természetű öreg.

Napról napra egyre nagyobb a gyanú, hogy valami nem stimmel a párral. Szereplőkben, olvasóban is felmerül a kérdés, hogy mi az a határ, amit még esetleg át lehet lépni, ha úgy érezzük szüksége van a másiknak segítségre, de kínossá is fajulhat a helyzet adott esetben.

Cesare töri a fejét, miként járjon a dolog végére. Amikor már dulakodás hangjait is felfedezni véli, mindezek után pedig a nő napszemüvegben jelenik meg, már kétség sem férhet hozzá, hogy családon belüli erőszakról van szó. Egyértelmű, hogy tennie kell valamit, de eleinte a nő teljesen elzárkózik mindenféle segítségnyújtás elől, később pedig inkább csak lelki támaszra van szüksége, nem valós segítségre.

Közben Cesare családja körében is folyamatos, fontos változások zajlanak, kezdenek kitárulkozni a családtagok, azzal is kezdeni kell valamit. De nagyon sok az új dolog, amit sokszor nem szeretünk. Nem tudunk velük mit kezdeni.

Megható és tényleg nagyon szomorú történet arról, hogyan képesek a váratlan körülmények megváltoztatni a megváltoztathatatlannak tűnőt. Sokszor gondoljuk úgy, hogy a megrögzött, begyöpösödött dolgokat, embereket képtelenség rávenni a változásra, de egy kis csoda sokat segíthet.