Az a helyzet, hogy jókor jött ez a könyv, mert a nagyobbik gyerekemnek van egy idió... osztálytársa, aki miatt többször jön haza különböző színekben pompázó véraláfutásokkal. Kisfiam egyik este mondja nekem, hogy "Apa mutatott egy fogást, amivel térdre tudom kényszeríteni E...-t, ha bánt". Persze, hogy eldurrant az agyam, és próbáltam elmagyarázni, hogy sokszor nem ütni sokkal nehezebb, mint ütni, viszont muszáj általában az elsőt választani. Igen, általában, mert nyilván van az a helyzet, amikor nincs más kiút, de talán ez semmiképpen nem egy általános iskolában kell, hogy megtörténjen. Amúgy pedig remélem, sehol, soha!

Gyakorló szülőként látom, hogy mennyire nehéz a gyerekeknek saját kis "társadalmukban" kivívni, megtalálni a helyüket. Rettentő kegyetlenek tudnak lenni egymáshoz, kíméletlenül odavágnak akár szavakkal, akár ököllel. De magamat sem irigylem, hogy megértessem vele, amit én magam sem mindig értek. Sokszor nem tudom, hogy tudnék segíteni az eligazodásban, és gyanítom, hogy sok esetben maguknak kell rájönniük, hiszen nem állok már mindig ott a sarkában.

Szóval ez a könyv nálunk most jól betalált, mint egy jobbhorog (he-he), mert pontosan ez a tanulsága a könyvnek is.

A norvég szerző főhőse Bart, akiben ezek a kérdések szintén felmerülnek. Bart kissé különc srác, abban az értelemben, hogy vele szinte a kutya sem törődik, az utca neveli, mi mégis nagyon szeretjük és nagyon szorítunk érte. Egy nagyon magának való, magába zárkózó fiú történetét ismerhetjük meg, miközben komoly társadalomkritikát is megfogalmaz a szerző, érintve az alkoholizmus, a kábítószer élvezet, de a szülők felelősségét is.

Mindezek nagyon bájos humorral jelennek meg, óvatosan kezelve a témát. Helye van a történetben a hűség, barátság, kitartás kérdésének és az álmok eléréséért vívott harcnak is.

A kisfiúban óriási értékek lapulnak, csak elő kell csalogatni őket.