Erika
Ó, én nagyon szomorú vagyok, hogy vége. :( Másfelől pedig nagy nagy öröm számomra, hogy megismerkedhettem Ferrante írásaival. Egyik kedvenc szerzőmmé lépett elő, és ez egyik könyve után sem lankadt. Pedig az első fejezet óta jó pár (mind) írását a kezembe vettem. :D

Lila és Elena hullámvasúton töltött élete ismét szorosabbra fonódik ebben a záró kötetben. Miután sok-sok év eltelt, mindkettejük élete más irányba terelődött, ismét összehozza őket a sors vagy minek nevezzem. Tulajdonképpen ők valahogy mindig össze voltak forrva, bármilyen távolság is választotta el őket.

A barátságuknak persze kell jó sok idő, hogy ismét virágozzék, a bizalom sem a régi, az energiájuk is csapongó, de azt ők is érzik, hogy szükségük van a másikra.

Főként Elena életében történnek nagy változások, folyamatos a pörgés, az igazi olasz virtus minden élethelyzetében megjelenik. Lila csak úgy elvan ott, ahol született, nevelgeti fiát, aki már nem is annyira gyermek, de szüksége van jócskán a támogatásra. Mondhatni békében van, de ha megkapargatjuk a felszínt, látjuk, hogy dehogyis.

Úgy gondolná az ember, hogy amikor Elena visszatér Nápolyba, Liláék közvetlen közelébe, kicsit majd minden megnyugszik, helyreáll a béke, de erről szó sincs.

A kezdetektől kézzel fogható a két lány közötti feszültség, ami legtalálóbban irigységnek nevezhető. Lila irigykedik Elena lehetőségeire, a másik pedig irigyli Lilát annak nyugalmáért, elemi intelligenciájáért. Ezek önmagukban nagyon komoly indokok lehetnének, hogy örök ellenségek legyenek, ők mégis nagyon fontosak egymásnak.

Érdekes belegondolni, hogy mindkét lány nagyon jó képességekkel indult neki az életnek, de csak az egyiknek sikerült megvalósítani az álmait. Aztán mégis ugyanott kötnek ki újból mindketten a végére. Mintha mi sem történt volna, csak 1-2 gyerekkel, férjjel-szeretővel lett több.

Amennyire könnyeden olvastam az első részt, annak ellenére, hogy már abban is tragédiák sora követte egymást, úgy lett folyamatosan a végére egy nagyon szomorú, balsorsokkal, átkokkal teli történet az egész. Nevetni már egyáltalán nem tudtam, összeszorult szívvel az nehéz!

Érdekes, hogy a kezdetektől fogva Elena volt a szívbéli kedvencem, de a végére ez nagyon ingadozott, sőt, volt, hogy teljesen átfordult.

Most szépen elegyengetem őket a polcon egymás mellett és gyönyörködöm bennük. Nem sok idő múlva pedig újból kezdem elölről.

Ferrante fantasztikus írónő, minden egyes rezdülését ismeri az embernek, és ezeket használja, kihasználja.

5/5***

Park, 2019
Fordította: Verseghi Anna
Eredeti cím: Storia della bambina perduta
504 oldal
Erika
A csapatépítő tréningekről az embernek mindenféle "ereszd el a hajam" típusú dorbézolás eszébe jut, csak nem a nyugodt kikapcsolódás.

Kicsit úgy készültem, hogy valami misztikus, sejtelmes utazásról lesz szó, úgyhogy kezdtem görcsölni gyomorban, de végül is no para, semmi ilyesmiről nem volt szó. :D

Van ennek a kötetnek egy első része, az Aszály, amit én nem olvastam, viszont úgy olvastam és tapasztaltam is, hogy nem is feltétlenül szükséges, így is élvezhető ez a második. Önálló kötetként is teljesen jól megállja a helyét.

Annyiban azért kapcsolódik az írónő előző kötetéhez, hogy a zárkózott Aaron Falk nyomozó kalandjait követhetjük tovább nyomon.

Hová is szervezhetne az ember lánya csapatépítőt egy pénzügyi vállalat dolgozóinak, mint egy hegyláncnál található bozóterdőbe. (Itt azért picit még szorongtam. :D )

Férfiak és nők külön vannak választva, és más-más feladatokat kell majd a későbbiekben megoldaniuk.

Három nap elteltével találkoznak újból. A férfiak teljes létszámmal visszatérnek, a nők azonban egy fő híján érkeznek meg. Hogy hová tűnt a hiányzó láncszem - Alice - senki nem tudja.

Miután megérkezik a nyomozó, kezdetét veszi a kutatás. Külön érdekesség, hogy az utolsó hívás Alice-tól Aaron Falkhoz futott be, hiszen a lány a nyomozó egyik informátora volt. De ez önmagában még nem sok segítség.

Szép lassan kiderül, hogy igen érdekes karakterek verődtek itt össze, az ellenszenv több résztvevő között is egyértelmű.

Több indok, indíték is felmerül, Alice sem éppen a szimpatikus személyek listáján szerepel. Ezzel nem könnyíti meg Harper a helyzetünket, folyamatosan változtattam az álláspontomat a feltételezett elkövető személyét illetően.

Fokozatosan adagolt izgalom, ami garantálja, hogy ne nagyon akarjon az ember éjszaka a bozótosba vágyódni. :D

Gabo, 2019
Fordította: Roboz Gábor
Eredeti cím: Force of Nature
412 oldal
Erika
Családok válságát bemutató regény mindig felkelti az olvasóközönség figyelmét. Amolyan katasztrófaturizmus is lehet ebben, vagy valami olyasmi, hogy de jó távolról figyelni, ami hála az égnek, nem velem történik meg.

A mozaikokból álló kötet a St. Louis-beli, középosztályhoz tartozó Alter család történetét mutatja be. Rengeteg kérdés merül fel az olvasás során. 

Jellemzően a napi problémák jelentenek gondot. És egyből fel is merül, hogy érdemes-e jónak lenni, annak maradni, muszáj-e megfelelni az elvárásoknak, és úgy egyáltalán, hogy jussanak el a boldogsághoz!? Egyáltalán, mi az a boldogság!?

Nem mondhatnám, hogy egy átlagos családról van szó. Mindenkinél van valami gikszer. Egyiknél valami saját maga által előidézett probléma, másnál pedig neurotikus jelenségek nehezítik a helyzetet. Ezek összeadódva jelentősen megnehezítik azokat a bizonyos hétköznapokat.

Persze rávezet a regény is, de magunktól is egyből a múltban kutakodunk. Vajon hatnak-e ránk a múltban elkövetett tévedések, hibák, nevezzük bárminek is. És nyilván tudjuk is a választ. De aztán hogy tudjuk ezeket helyrehozni, különösen ha már ennyire elharapództak a dolgok, és a traumák már nem csak egy-egy személyre hatnak ki, hanem az egész családra.

Mindenkinek magába kellene néznie, egytől egyig mindenkinek gyökeres változásra, változtatásra lenne szüksége.

Borzasztó volt egy ilyen jellegű családról olvasni, egyszerűen egy nagy káosz volt az egész, és egy nagy kiáltással utasítottam volna őket rendre vagy vágtam volna őket pofon, hogy térjenek már észhez.

Az nem is volt kérdés, hogy mindenki jót szeretne, mindegyik szereplő vágyik a boldogságra, de hát mégis hogyan??? Az eszközök, az őszinteség hiánya eleve kizárta ennek esélyét.

Ridker nagyon is ért hozzá, hogy borzolja össze az eseményeket, hogy bonyolítsa meg a jellemek sokszínűségével a történetet. De nagyon lefáradtam! :D

Gabo, 2019
Fordította: Varró Attila
Eredeti cím: The Altruists
392 oldal
Erika
Úgy gondolom, nagyon nehéz dolga volt most Cecelianak. Bár nem tudom, hogy volt-e szándékában überelni az első részt, de az szinte talán lehetetlen is lett volna.

Szerintem mindenki felkapta a fejét, amikor jött a hír, hogy folytatódik Holly és Gerry története, hiszen kultusztörténet volt annak idején. Sőt! Épp az elmúlt hetekben néztem meg vagy századszor filmen is. Nem lehet megunni, minden egyes alkalommal odaszegez a fotelhez.

Szóval tényleg nagyon izgatottan vártam, és én elkövettem azt a hibát, hogy azért vártam valami hasonlót, de az nem jött. A könyvvel egyébként az égvilágon semmi gond nincs, ha nem kényszeríti az embert a kimondatlan elvárás.

Hosszú évek teltek el Gerry halála óta, és amióta a néhai férje által hagyott levelek is elhaltak, Holly élete kezd visszarázódni a rendes kerékvágásba.

Persze még most sem százas. Zárkózott, magába forduló életet él, csak nagy ritkán enged barátai, rokonai unszolásának, hogy néha-néha kimozduljon.

Egy átlagosnak tűnő napon viszont belecsöppen egy olyan társaságba, amelytől kezdetben a hátán feláll a szőr. Tulajdonképpen akaratán kívül megismerkedik az Utóirat: Szeretlek Klub tagjaival. Elég ijesztő az egész, merthogy ez a társaság csupa halálos beteg emberből áll, akik valami hasonlót szeretnének hátrahagyni szeretteiknek, mint ahogy azt Gerry tette. Borzongató!

Holly is rémisztőnek találja, de nem csak ő, hanem jelenlegi párja és az egész családja is. Telnek a hetek, és egyre inkább szeretné kiűzni a gondolataiból is a klubot és annak tagjait.

Az egyértelmű, hogy ő sincs még túl a gyászidőszakon, bármennyire is indokolttá tennék az elmúlt évek. Szerető társ, család van mellette, mégsem boldog. Valami folyamatosan űzi, zaklatja. És mérhetetlenül hiányzik a férje.

Nagy feladat áll Holly előtt. Bár ő úgy gondolja, semmiképp nem hagyja magát visszarángatni a gyászba, egyértelmű, hogy még jócskán benne van. Most már tényleg csak a saját kezében van a sorsa, a többiek mindent megtettek már, hogy segítsenek rajta. Persze emlékezni is kell, de a továbblépés még fontosabb!

Folyamatosan a filmben szereplő színészekkel játszódott fejemben a történet, el sem tudtam vonatkoztatni az előző résztől. :D

Ahern bármit csinál, szeretem nagyon!

Kíváncsi leszek, mi jön még ezután. Film, újabb folytatás, egyéb? :D

4/5

Athenaeum, 2019
Fordította: Szieberth Ádám
350 oldal
Erika

Nagyon kíváncsi voltam, mit tudhat ez a könyv, amely csillagászati árakon kering a könyves piacon. Az eltúlzott mértékű ár indokát nem tudtam meg, de az kétségtelen, hogy nagyon lekötött, még gyaloglás közben is olvastam, ami egyébként nem szokott előfordulni.

Chris McCandless élete tulajdonképpen rendben volt. Legalábbis a kívülálló számára abszolút úgy tűnik. Ő mégis hiányosságokat érez, ráadásul utóbb kiderül, sok feldolgozatlan, magában emésztett probléma is kijön abban a cselekedetében, amire vetemedik.

Egyik napról a másikra minden személyes tárgyát hátrahagyva eltűnik, tetemes folyószámláját kiüríti, átutalja jótékonysági célokra.

Céljai közt elsőként az szerepel, hogy stoppal bejárja Észak-Amerikát, majd durvább lépésre szánja el magát, minimális felszereléssel az északi alaszkai vadonba veti bele magát egyes egyedül.

A vége a fülszövegből is kiolvasható, nem okozott meglepetést, sőt, talán az első sorok között is már ott szerepel. Nem véletlenül kapott utólagos kritikákat, hogy nem volt normális. Jó ez volt a durvább megfogalmazást, a finomabbak "csak" felelőtlennek tartották.

Jon Krakauer nagyon alaposan járt utána visszamaradt naplóbejegyzésekből, elbeszélésekből kiindulva. Elég pontosan vissza tudta vezetni, mikor hol, merre járt, kivel találkozott, és tulajdonképpen mi vezethetett a halálához.

Őszintén szólva én a hajamat téptem nagyon sokszor, és legszívesebben jól megrángattam volna, hogy térjen észhez. Nyilván azzal még többet ártott volna az ember, de nem tehetek róla, ezt váltotta ki belőlem.

Külön érdekesség, hogy a legvégén kiderül, hogy egyfajta terápia volt ez Krakauer számára, hiszen élt át hasonló élményeket ő maga is. 

Chris nekem cseppet sem volt szimpatikus. Furcsa, mert egyébként akikkel kalandja során találkozott és utólag nyilatkoztak róla, mind pozitív személyiségként emlegették. Azon túl, hogy bármi okból belevágott ebbe az őrült kalandba, egyáltalán nem volt kommunikatív a környezetével szemben, pedig, ha a családja, barátai, testvére olyanok voltak, amilyeneknek le vannak festve, akkor bátran bizalommal fordulhatott volna feléjük. De nem tette, és a legbosszantóbb az, hogy a családja évekig kínlódott a tudatlanságban, hogy mi lehet hozzátartozójukkal. Ez már az a helyzet, amikor a biztos rossz is jobb, mint a teljes tudatlanság. Anyaként ezt borzalmas volt átélnem olvasva a történetet.

Olyan egyszerű lett volna minden, ha kinyitja a száját...

5/5

Park Kiadó, 2008
Fordította: Veressné Deák Éva
Eredeti cím: Into the Wild
204 oldal

Erika
Kisfiam vette kézbe először a könyvet és nagyon élvezte. Jó pár részletet megtudtam már így is, mivel percenként olvasott fel belőle részleteket nagy kedvenceinkről, a madarakról.

Mérhetetlenül kedves, vicces kis könyv ez, és aki nem is volt oda olyan nagyon eddig a szárnyasokért, lapozgatva a könyvet tuti megváltoztatja a véleményét. :D

A 22 rövidke fejezetben párhuzamokról olvashatunk ember és madár között. Vajon jó, hogy mi már főként a tanult dolgok alapján éljük a mindennapjainkat? Nem lenne jobb, ha az ösztöneink szerint élnénk, mint szárnyas barátaink. Természetesen mindenki állást foglalhat, de azért mindenképpen érdemes elgondolkodni a természet és az ember által diktált élvezetések közötti ellentéteken vagy éppen azok összhangján.

Szóba kerül többek között a szeretet, a szabadság, a család, a bátorság,  a boldogság, tájékozódás, élet és halál fogalmak. Összehasonlítja a szerző ezeket a jellemvonásokat is, melyik élőlény miként éli meg.

Semmiképpen se valamiféle nagy fokú tudományossággal átitatott könyvre számítson az, aki kézbe veszi. Ez egy könnyed, szórakoztató kis kiadvány, amely nem is tesz kísérletet arra, hogy rendszerezze, apró részletességgel ismertesse a madárfajok különböző aspektusait. De nincs ezzel semmi gond.

4/5

Park Kiadó, 2019
Fordította: Bognár Róbert
144 oldal
Erika
Ha dühösen nem is, de mindenképpen hatalmas ámulattal kezdtem el forgatni ezt a gyönyörű kiadványt. Egyszerűen megszólal, annyira szép! Méltó is egy ilyen mesterhez, mint Monet.

Az impresszionizmust - azt gondolom - elég könnyű befogadni, de azt nem is sejti az ember, hogy micsoda munka van ezek mögött a képek mögött.

A rendkívül informatív és részletgazdag kötet nemcsak Monet munkásságáról, életéről, hanem a körülötte zajló világi eseményekről is beszámolót nyújt. Legyenek azok a hétköznapok, háborúk vagy politikai események, amelyek nem mindig könnyítették meg egy festő munkáját.

Monet már életében is rendkívül elismert művész volt, képei csillagászati összegekért keltek el. De hogy mik és kik ihlették, miért dühöngött rendszerint, arról nagyon sokat megtudunk a könyvből. Sikeresnek mondható élete teljes ellentétben állt a magánéletével, bár nem ez jut eszünkbe képeit nézegetve.

A kiadvány kellően megalapozott kutatást feltételez levelek, visszaemlékezések, egyéb történelmi források segédletével.

Művészettörténetért, festészetért, Monet-ért vagy csak egyszerűen a gyönyörű kiadványokért rajongóknak feltétlenül javaslom kézbe venni.

5/5


Park Kiadó, 2017
Fordította: Makovecz Benjamin
456 oldal
Erika
Drága, drága, drága Sir David Attenborough! Mennyiünk életét teszi vidámabbá, amikor a természetfilmjeit nézegetjük. Teljesen természetes volt, hogy gyermekkoromtól kezdve állandó részét képezték könyvei a polcainknak.

A mi kis bolygónkról szóló híradásai immáron hét évtizede pótolhatatlanok, nélkülözhetetlenek. Nincs ez másként a könyvek lapjain megjelenő történetekkel sem.

Bár ez a három állatkerti gyűjtőutat bemutató kiadás picit átdolgozott és nagyon a kezdeti éveiből való történetekkel van teli, az értékéből az égvilágon semmit nem von le.

Abszolút beleilleszkedtem a csapatmunkába, amit ők alkottak. Ugye, a terv az az, hogy az addig még kevésbé ismert állatokat begyűjtsék további tanulmányozás céljából. Hihetetlen mennyit fejlődött azóta a természetismeret, és ez egyértelműen köszönhető Attenboroughnak is.

Nyilván vannak, akik felkapják a fejüket a befogások hallatán, de a mérhetetlen állat-, illetve természetszeretet teljesen kizárta, hogy ártsanak bármelyiknek is. És honnan a csudából tudhatnánk most ennyit a faj-, természetvédelemről? A figyelem és a fegyelem mindvégig jelen volt ezeknek az embereknek a munkájában, első helyre tévén az állatok maximális tiszteletben tartását.

Az olvasó felejthetetlen utazást tehet Brit Guyanába, Indonéziába, a Komodó szigetre és tatuk után kutatva Paraguayba.

A ritka fajok bemutatása mellett, megismerkedhetünk az adott kultúrákkal is.

A könyvet minden expedícióhoz kapcsolódó térképek, illetve fényképek "színesítik". Ezek minősége nyilván az akkori fényképészeti technikákhoz igazodóan jelennek meg. De nincs is ezzel semmi baj!

Senki ne gondolja, hogy valami száraz, tényszerű olvasmányt vesz a kezébe. Egyből beindul az ember képi filmlejátszója és majdnem épp olyan, mintha a tv-ben néznénk az élményekkel, kalandokkal teli leírásokat.

5/5

Park, 2019
Fordította: Makovecz Benjamin
Eredeti cím: Adventures of a Young Naturalist
376 oldal
Erika
Annyi, de annyi áradozást hallottam/olvastam erről a könyvről évek óta, hogy úgy döntöttem, eljött az ideje nálam is.

Hát nem dobott fel! :)

Két fiatal a főszereplő, Hazel és Augustus. Mindketten súlyos rákbetegek, ennek apropóján egy hasonló élethelyzetben lévőknek szervezett csoportülésen ismerkednek meg. Mindkettejüknek próbál segíteni a család, a barátok feldolgozni a feldolgozhatatlant, de ők tudják, hogy saját maguknak kell kézbe venniük saját sorsukat.

Nem kell sok idő, hogy hiányosságaik, gyengeségeik ellenére is menthetetlenül egymásba szeressenek. Tudják, hogy nincs sok hátra, így addig kell kihasználniuk az időt, ameddig az az övék.

Nagyon belevaló, vagány fiatalok mindketten. Mire vihetnék, ha előttük állna még sok-sok hosszú év!? De most csak ennyi adatott, ebbe kell belepréselni mindent, de mindent!

Vannak álmaik, amolyan bakancslista-féleség. Hazelt például a fene megeszi, hogy kedvenc könyvének mi lett a vége, mivel a szerző nyitva hagyott a történet végén minden ajtót. A fiú megszervez egy utat Amszterdamba, ahol az író él, hogy személyes találkozó keretében mesélje el a lánynak, hogyan alakult a főhősök élete a könyvben.

Bár a találkozó borzalmasra sikeredik, ezen jóval túlmutat az egész utazás, hiszen olyan sok más, egyéb élményt szereznek, amelyek feltöltik a lemerülőben lévő elemeket.

A morbid, cinikus humor mindkettejükre jellemző, jól állnak egymásnak nagyon. És bár úgy tűnik, az utolsó ékezetek is felkerültek életük történetére, ők még mindent megtesznek, hogy egy-két oldallal tovább gazdagítsák azt.

Na szóval, én értem, miért ilyen nagy siker ez a könyv. De! Nekem ez túlságosan hatásvadász, életszerűtlen volt. OK, hogy a legrosszabból hozzuk ki a legjobbat, de szerintem ez nem így működik. Szerencsére nem tudom, hogyan másként (nem is akarom!), de valahogy mégis nehéz volt ezt most elfogadnom. De mondom, értem és elhiszem, hogy nagy durranás! :D Ettől függetlenül bírtam nagyon a szereplőket, de jobb lett volna, ha makkegészségesek!

4/5

Gabo, 2018
Fordította: Bihari György
Eredeti cím: The Fault in Our Stars
296 oldal
Erika
Kikapcsolódásként szoktam hasonló jellegű könyveket választani, amikor nem akarok túl sokat gondolkodni, csak el akarok lazulni.

Vajon egy anya-lánya kapcsot el tud szakítani a távolság, az idő? Az anyák feltétel nélküli szeretetét megérzi a másik szelleme? Nem csak a folyamatos, gyermekkortól kezdődő és örökké tartó ölelések, tekintetek támogatják ezt a kapcsolatot?

Ha árvaként nőnénk fel, vajon minket is hajtana a nyughatatlan vágy, hogy rájöjjünk, kik vagyunk, honnan származunk, ki szült a világra bennünket? Úgy gondolom, mindenképp! Hiszen ez szerves része kell, hogy legyen az identitásunknak. De vajon, van-e az a határ, amelynél már megállunk, hogy innen már nem bírjuk tovább?

Párhuzamos történetet olvashatunk a jelenben és a múltbéli eseményekről is.

Rögtön a legelején egy levélbe tekinthetünk bele, amelyben ez áll "Gyermekemnek, akit nem tudtam megtartani...". Ez a mondat már önmagában megrázó, bármit is értsen alatta írója.

1874-ben vagyunk, amikor is megismerjük Agnest, aki a Perdita Hall intézet falai között nevelkedett, árva lévén. Sok mindenre megtanították, de vajon készen áll arra a harcra is, amely vár rá? Eltökélt szándéka ugyanis, hogy megtalálja az édesanyját.

Némi apró nyom áll csak a rendelkezésére, de ez éppen elég ahhoz, hogy nekiinduljon élete nagy kalandjának.

Konkrét elképzelése is van édesanyja személyét illetőleg, de hogy közelebb férkőzzön, óriási akadályokkal kell megküzdenie. Osztálybéli különbségek és a földrajzi távolság választják el őket egymástól.

Miután fény derül feltételezett édesanyjának a hollétére, hajóra száll és nyakába veszi a világot. Egyedülálló lányként olyan kalandokba keveredik, amelyeket lehet, hogy kihagyott volna, ha tudta volna előre. Londonon keresztül, Párizson át, egészen Ausztráliáig viszi a sors, kontinenseket szel át, mégsem adja fel, bár lehet, hogy már sokan megtettük volna...

4/5

Athenaeum, 2019
Fordította: Gálvölgyi Judit, Novák Petra
Eredeti cím: Stars Across the Ocean
450 oldal
Erika
Ebben a témában ez a könyv számomra eddig a legmegrázóbb volt. Döbbenetesen nyomasztó, elakad tőle az ember lélegzete is. Nem tudtam, hogy sírjak vagy "csak" ököllel üssem a falat tehetetlenségemben.

Johannes és Elsa kapcsolatáról szól ez a történet. Hogy kik ők? Életük szorosan összefonódik, de hogy ezt akarják-e???

Johannes elvakultan követ egy eszmét, amelyért szó szerint az életét is adná. Ennek az eszmének célpontjai is vannak, és ezek közül az egyik maga Elsa.

A fiú a Hitlerjugend tagja, és a kétség sem merül fel benne, hogy ennél nemesebb célért élhet-e az ember. Nincs magasztosabb cselekedet annál, mint hogy az életét feláldozza az ember a nagy példaképért.

A háború persze közbeszól és Johannes sérülései a továbbiakban nem teszik lehetővé, hogy szolgálja a hadsereget, a hazáját, a vezérét.

A fiú teljesen véletlenül rátalál a szülei házában bújtatott zsidó lányra, Elsára. Innentől fogva aztán csapkodnak az érzelmek hullámai bennünk is, bennük is. Értelmezhetetlen, feldolgozhatatlan a helyzet.

Johannes is furcsán éli meg a helyzetet. A kezdeti felháborodás, gyűlölet, gyilkolási vágy után rádöbben, hogy menthetetlenül beleszeretett a lányba. Akkor is így érez - bár ha lehet még erősebben -, amikor véget ér a háború. Csak éppen erről a lánynak elfelejt szólni, mert tudja, hogy onnantól kezdve elvesztette őt.

Beteg, morbid történet, mégis értettem. Ez a fiú rettenetesen beteg, kezelésre szorul, mégsem történik semmi, de semmi. Dühöngtem, sírtam, sajnáltam. Közben pedig tudod, hogy akár lehetett volna ez egy nagyon rendes srác is. Máshol, máskor...




4/5

Athenaeum, 2019
Fordította: Tábori Zoltán
Eredeti cím: Caging Skies
328 oldal
Erika
Fiatalabb koromból persze ismerős volt a könyv-/filmcím, de valahogy sosem keltette fel annyira az érdeklődésemet, hogy foglalkozzam vele. Most látva a Partvonal új kiadását, gondoltam, simán jöhet egy jó kis kémregény. Nem is csalódtam, eszméletlen jó kis könyv ez. :D

Szerintem nagyon egyedülálló vagyok abban, hogy nem nagyon ismertem a történetet, de azért mégis írok róla pár mondatot.

Ramiusz nevezetű hajóskapitány eléggé szokatlan tettre szánja el magát - tekintve a szigorú orosz hadászati rendszert -, eltulajdonít egy tengeralattjárót, amivel tervei szerint átszökik az Egyesült Államokba. Tettét felesége igazságtalan halálával magyarázza, amelyen semmiképp nem tud és nem is akar túllépni.

Természetesen több helyütt is azonnal érzékelik, hogy valami nincs rendjén, talán csak egyedül az ellopott járművön suhan egyre elölrébb gyanútlanul a személyzet.

Másik részről feltűnik Jack Ryen is, aki nagy lehetőséget lát az eseményekben, hiszen egy-két ügyes húzással titokban fogságba ejthetik a tengeralattjárót, ezzel szuper fontos titkos adatokra szert tévén.

Megkezdődik a hajsza leginkább az idővel, nagyhatalmak vetik össze erejüket, ami mindenképpen nagyot kell, hogy szóljon.

Saját magam is meglepődtem, amikor élvezettel olvasgattam a tengeralattjárók műszaki leírását, egy-egy technikai történés fizikai folyamatát. Ebben a könyvben még ezek is iszonyú izgalmasak, érdekesek voltak. Tökéletes és furfangos!

Irány a tv képernyő, nagyon kíváncsi vagyok a filmre is!

5/5

Partvonal Kiadó, 2019
Fordította:
Eredeti cím: The Hunt For Red October
632 oldal
Erika
Ilyen gyönyörű borítót szerintem én még életemben nem láttam. És a tartalom?

Szinte egészen a legvégéig úgy gondoltam, hogy az év könyvének megszavazom. Lehet, hogy meg is lesz ez a helyezés, de azért ott egy picit elbizonytalanodtam. Erről majd a poszt végén.

Finom koreai-japán kultúrával töményen átitatott történet, teljesen szokatlan motívumokkal, leírásokkal. Számomra egy gyöngyszem volt.

Családregényről van szó, de egy idő után fonalat vesztettem a generációk számontartásával.

Az összes szereplő, egytől egyik a szívemhez nőtt. Bár a generációk tényleg csak úgy röpködtek el egymás mellett, mindenkire volt annyi ideje a szerzőnek, hogy kellőképpen bemutassa, felépítse a karakterét, azzal bőven hozzátéve a történet velejéhez.

Egy nagyon szegény, Koreából Japánba bevándorolt családról szól a regény. A legtöbb szereplő már az új hazában születik, mégis mindig kívülállók maradnak, mindig sokkal többet kell letenniük az asztalra, hogy elfogadják őket. De általában az is kevés!

Ugye Korából indulunk az 1900-as évek elején. Egy nagyon szimpatikus, szorgos család egyetlen leánygyermeke egy futó románc hozományaként teherbe esik. Ez mindenképpen óriási szégyenbe taszítaná a családot, fogalmuk sincs, hogy élik ezt túl.

A család panziót működtet, és egy ott megszálló beteges lelkész nagylelkűen felajánlja, hogy elveszi feleségül a megesett nőt. Ezzel nagy bajtól kíméli meg a családot, ráadásként pedig meg is szeretik egymást a lánnyal. A gyermeket sajátjaként szereti, féltő gonddal neveli.

A lelkész eredetileg Japánba tartott és ezt a tervét továbbra is teljesíteni szeretné, így a szülők nagy bánatára, az újdonsült család együtt utazik immáron tovább az új hazájába.

Hosszú időnek kell eltelnie, mire újra látják egymást. Addigra már újabb nemzedékek is világra jönnek.

Mélyen megindító volt olyan emberek sorsáról olvasni, akik mindenhonnan kitaszítottak. Japánnak sosem kellettek, Korea már nem fogadja vissza őket, de mégis létezniük kell valahogyan. Mindenki próbálta úgy alakítani az életét, ahogyan a legjobbnak gondolta, de a lehetőségek mégis rettentő korlátozottak. Ilyenkor megőrizni az emberséget, méltóságot, az egymás iránti tiszteletet, szeretetet úgy, hogy a felszínen is maradjanak... Nagyon nehéz, de hihetetlen tanulságos volt.

A családi viszonyokon túl rengeteget megtudtam az évszázadok óta zajló koreai-japán ősgyűlöletről, sok történelmi ténnyel alátámasztva.

És ami a vége felé picit zavart. Tényleg gyönyörűen megírt történet, de egyszer csak a szexuális életet számomra nagyon indokolatlanul kezdte a szerző igazán naturalisztikusan, minden ízében kivesézve tálalni. Ez nekem sok volt.

5/5

Alexandra Kiadó, 2018
Fordította: Barta Judit
Eredeti cím: Pachinko
544 oldal
Erika
A témára mindig egyből felkapom a fejem. És ahogy annak is örülök, hogy a világ nem felejt, én is folyamatosan emlékeztetem magam, milyen borzalmak történtek a holokauszt apropóján.

Tragédiával átszőtt történet, amelyben titkok jönnek napvilágra, poros leplek hullanak le.

Sajnos nem vagyok egy nagy komolyzene ismerő/kedvelő, bennem mégis összeomlott valami. :(

Ebben a könyvben is folyamatosan ugrálunk több idősáv között. Kezdésnek a második világháború végébe csöppenünk bele, amikor egy felszabadító amerikai katona, Henry Sachs, társával Weimarban egy házat kutat át, már csak szinte kíváncsiságból, amikor különlegesnek tűnő kottákra bukkannak. A férfi úgy gondolja, hogy egyet a táskájába gyömöszöl, "legalább" ennyi emléket vigyen magával haza. Sajnos azt nem is sejti előre (pedig másképp döntött volna), milyen tragédiával jár ez a döntése.

Élete végéig nyomasztja ez a régmúltban történt eset, bár a titkát a sírba viszi. Pici nyomot mégis hagy unokahúgának, megadva az esélyt arra, hogy mégis napvilágra kerüljön ez a szörnyű titok.

Amikor Susanna Kessler rendezgeti a férfi hagyatékait, akkor bukkan rá erre a neki címzett borítékra, és egyből érzi ő is, hogy valami hihetetlen nagy értékű papírt tart a kezében.

Saját kis érzékszerveivel rájön, hogy egy kantátáról van szó és mintha Bach neve szerepelne rajta. Eredeti kéziratnak tűnik, de laikusként ezt képtelen megállapítani, így segítséget kér szakértőktől, szigorú titoktartást kérve.

Ahogy egyre inkább megismeri a darabot, annak tartalmát, ideológiáját, úgy ismeri fel múltját is, amelyet addig szigorúan őriztek, titkoltak előle. Bár gyermekkorában hallott sustorgásokat, hogy Európában is nagyon sok rokonuk élt, később őket letagadták, gyermekkori képzelgésnek állították be.

Másik idősíkon Berlinbe repülünk vissza, 1783-ba, ahol Sara Itzig Levy nagyreményű zsidó fiatal lány él az egyik legbefolyásosabb bankár lányaként, és aki a zenélésben is párját ritkítja. Zongoratanárától, Johann Sebastian Bach legidősebb fiától búcsúképp egy furcsa ajándékot kap, amely csöpög a zsidógyűlölettől, így Sara nem is tudja, mire vélje ezt a különös ajándékot, és már megkérdezni sincs módja.

Sara és Susanna is kénytelen viaskodni származása miatt saját magával és másokkal is. Identitásuk hadilábakon áll, szükséges, hogy mindketten (és még hányan a történelem során?!) rendezni tudják helyüket a világban. Van-e helyük egyáltalán? :-(

Nagyon zavarba ejtő, fájó üzenete van ennek a kézről-kézre járó papírdarabnak, és képes rá, hogy évszázadokat átugorva, ugyanolyan vehemens indulatokat váltson ki az emberekből. 

Fotelhez szegezős, anti komolyzene kedvelőt Bach CD betételére ösztönző, jó kis könyv ez!

4,5/5

Park, 2019
Fordította: Fazekas Gergely
Eredeti cím: And After the Fire
496 oldal
Erika
Az összes Morton könyvnek is ott kell állnia a polcomon, ez nem is kérdés, így nagyon örültem ennek az újabb kötetnek. A borító pedig... gyönyörű!!! Bár ez sem volt újdonság.

Könyvtárosként egyből felcsillant a szemem, amikor megláttam, hogy a főszereplő hagyatékok iktatásával, rendszerezésével foglalkozik. Ez hihetetlen izgalmas lehet, bár itt még meg sem közelítettük a legérdekesebb részeket. Ennél a munkánál mindig fennáll az a borzongató érzés, hogy valami titokra, világszenzációra bukkan az ember.

Végül is azért innen indul ki minden, hiszen Elodie Winslow ennek a munkának köszönhetően figyel fel azokra a dokumentumokra, amelyek Edward Radcliffe-hez vezetnek.

A dokumentumok között a lány egy Viktória korabeli női festményre és egy folyókanyarulatban álló, kétormú ház rajzára bukkan. A ház ismerősnek tűnik Eloide-nak valahonnan, de időbe telik, mire rájön, édesanyja mesélt hasonló helyről gyermekkorában. De honnan ez az egyezés? És a rejtélyes kérdések el is indulnak a történetben.

A mesében mindenféle misztikus lény, sejtelmes illat kering, és nemsokára kiderül, hogy több évszázados családtörténet húzódik a mélyben, amelynek feltárása, úgy tűnik, Eloide feladata lesz. Ő mindenképp magáénak érzi az ügyet, de azt nem is sejti, hogy saját életét, jövőjét mennyire fogja ez érinteni.

Több szálon különböző múltbeli eseménysorokat követhetünk, nagyon sok szereplővel, akiknek a vonatkozásait néha rendbe kell rakni a fejünkben. A ház viszont mindig ott van, központi helyet tölt be a történetben, a család életében. Mindig oda lyukadunk ki, és a végén minden összeáll, minden/ki megnyugszik, és élvezheti a jól megérdemelt pihenést.

Nagyon szép lírai leírások, csodálatos vidéki Anglia, érzékletes ábrázolások, sokat mondó narráció. És hogy ki a mesélő??? Külön meglepetés dobozban van. :-)

A hamisítatlan Morton-feeling, a misztikum, a sejtések, varázslat most is ott van végig a történetben, a rajongók rögtön ráismerhetnek.

4,5/5

Cartaphilus, 2019
Fordította: Megyeri Andrea
Eredeti cím: The Clockmaker's Daughter
446 oldal
Erika
Lassan külön polcrendszer kell otthon a Picoult könyveknek, olyan szorgosan gyűjtögetem őket. És szerencsére elég termékeny az írónő, sorra jönnek ki a jobbnál jobb könyvei. Bár ez most egy kicsit régebbi írás, Magyarországra most jutott el.

Aki már olvasott Picoulttól bármit is, nem tűnhet furcsának, hogy ismét a mélyére nyúlt valaminek. Olyannyira felborzolja az ember lelkivilágát, feszegeti az erkölcsi határokat, hogy van az a pont, amikor nem tudjuk mi sem biztosan, mi helyes és mi nem.

A főszereplő egy fiatal házaspár - Paige és Nicholas -, akik úgy tűnik, nagy szerelemben és boldogságban élnek pár hónapos gyermekükkel. Semmi sem utal arra, hogy valami szokatlan dolog fog történni a családdal.

A férfi egy gyorsan feltörekvő, hatalmas ígéretek és lehetőségek előtt álló orvos, míg a lány egy jóval egyszerűbb jelenség, de feltételezhetően biztos támaszt fog jelenteni a rettentő elfoglalt férje számára.

Fiatal pályakezdő, bár már hatalmas feladatokat ellátó orvosként a férfinak kevés ideje jut a családra, bár kétségtelenül szereti őket. Így amikor egyik este váratlan fordulat történik, akkor tehetetlenül áll a jövő előtt, elkerülhetetlen, hogy összeomoljon minden, amit addig felépítettek.

Paige életében múltbeli feldolgozatlan szálak munkálkodnak, amelyek képtelenné teszik, hogy normális anyává váljon, ebben a szerepben kiteljesedjen. Nem tudja felfogni, hogy lehet jól szeretni egy gyereket, hiszen ő ezt sosem kapta meg, anyja egész pici korában elhagyta, és az indokát a mai napig nem tudja. Így tulajdonképpen ott állunk az első kettős érzés előtt. Egyrészt megbocsáthatatlannak tűnik, amit tesz, másrészt mégis teljességgel megértjük. De akkor hogyan tovább?

Aztán ott van Nicholas, a férj. Vele mi lesz? A munkája? A gyerek? Az egész élet? Fel lehet adni? Lehet nem feladni?

Őt is százszázalékosan megértettem. A kétségbeesés nagy úr. Ha nem értjük a másikat, nem kommunikálunk, akkor nincs más hátra, mint a következtetés, feltételezés. Az pedig sokszor téves lehet.

Nem volt más egyéb lehetőségem, csak hogy drukkoljak nekik nagyon, de nagyon!

5/5

Athenaeum, 2019
Fordította: Goitein Veronika
Eredeti cím: Harvesting the Heart
480 oldal
Erika
Ez a könyv kizökkentett a hosszú hónapok óta tartó olvasási válságomból. Végre!!!

Az igazság a Harry Quebert-ügyben-t nagyon magasztalják, jó értékeléseket kapott, de eddig arról én még csak nem is hallottam. Természetesen most aztán jöhet az is.

Egyfajta családtörténet ez, sok szereplő is feltűnik, de nekem egyértelműen a főszereplő, a mesélő, Marcus a kedvencem.

Két család történetéről szól, akiknek az élete lehetne fordítva is, mégis úgy alakult, ahogy.

Már rögtön a legelején kiderül, hogy valami tragédia fogja beárnyékolni a történteket. Erre mindvégig várunk türelmesen, közben pedig élvezzük a fiúkkal az életet, amíg lehet.

A Goldman család életébe pillanthatunk bele sok-sok éven keresztül, egészen a nagyszülőkig visszatekintve.

A unokafivérek közül az egyik Baltimore-ban él fényűző, irigylésre méltó életet, másikuk pedig egy poros, szürke kisvárosban. Mindkettejüknek egy-egy fia születik, és aki mindvégig irigykedve nézi unokafivére csillogó életét, az nem más, mint Marcus.

Minden esetben remegve várja, hogy látogatóba érkezhessen a baltimore-i családhoz, ahol szeretettel fogadják, élvezetekkel halmozzák el, ahol fürdik a gazdagságban. Azok után pedig, hogy Woody, a szerencsétlen sorsú fiú is (egyfajta sajátos örökbefogadással) a családba kerül, végképp összekovácsolódik a három srác élete, kisebb-nagyobb megszakításokkal.

Nagyon erős kötelék fűzi össze őket, tűzön-vízen átmennének egymásért. De aztán lecsúszik egy láncszem, és elkezd szép lassan foszlani az addig fényesen csillogó gyöngysor.

Én magam sem tudtam, hol romlottak el a dolgok, és hogy meg lehetett-e volna állítani kellő időben. De a tragédia, ahogyan az elején is ígéri Marcus, elérkezik, bármennyire is kívánjuk, hogy ne így legyen.

Marcus mindvégig valahogy picit háttérben van, bár ő a narrátor, és szerves része a csapatnak is, mégis valahogy a két másik srác, Hillel és Woody, akik körül olyan szélsebesen zajlanak az események.

A tragédia után kerül jobban reflektorfénybe a főszereplő, és ha addig nem is sikerült a szívünkbe zárni (kizárt!!!), onnantól tuti menni fog.

Jó kis könyv ez. Pont úgy jó, ahogy én szeretem! Ott lesz év végén az elsők között, ez nem is kérdés.

5/5

Libri, 2017
Fordította: Pacskovszky Zsolt
Eredeti cím: Le Livre des Baltimore
536 oldal
Erika
Azért most már kezd kicsit eldurvulni a helyzet. :D

Ha élnék vele, ledöntöttem volna egy féldecist, amikor az első fejezeteket olvastam. Mert na... egy levágott végtagot kapni csomagban... kellett volna az a pálesz!

Elképesztő mértékben csúcsosodik ki a beteges, szadista jellemvonás ebben a részben.

Egy sorozatgyilkos nyomába kell erednie a párosnak, akinél úgy tűnik, nincsenek határok.

Az egyáltalán nem újdonság, hogy nem tudtam felvenni a történet fonalát, illetve, amikor felvettem, jött egy újabb csavar, és dobhattam el mindent, kezdtem elölről az elméletgyártást. Az külön (szó szerint) megbolondította a történetet, hogy a gyilkos fejével is gondolkodhattunk, hallhattuk saját szavait. Ehhez még hozzájött Cormoran múltja, volt itt minden!

Szóval megérkezik az a csomag, és hamar kiderül, hogy esetleg a nyomozó múltjában is érdemes lenne elkezdeni kutakodni. Négy ember is felmerül gyanúsítottként, és miközben a rendőrség is elindította a hivatalos nyomozást, a páros egyre inkább másfelé kacsintgat.

Nincs sok idejük, hiszen egyre-másra történnek a borzalmas bűntények, muszáj, hogy a gyilkos elé kerüljenek egy lépéssel.

A gyilkos hajkurászásán túl jócskán belekóstolhatunk ismét a magánéletükbe is. Nyilván az sem megy zökkenőmentesen. Matthew-t még mindig utálom, igazából egyre jobban.

A bizalom Robin és Cormoran között folyamatosan mélyül, az első részhez képest már kifejezetten barátinak (sőt!) mondanám. Szükséges is, hiszen sokszor segíti át őket a nehézségeken az intuíció, az összhang.

Egyre jobban élvezem a két főszereplő kapcsolatának alakulását. Ki sem néznék ebből a mackóból ennyi finomságot, kedvességet. Jó lesz ez... (Csak könyörgök, többé nem részletezzük, mire hasonlít Cormoran haja!!!)

4/5

GABO, 2019
Fordította: Nagy Gergely
Eredeti cím: Career of Evil
568 oldal
Erika
A 624 oldalas kis csöppséget nagyon vártam, mivel az Öltések közt az idő nagy-nagy kedvencem volt könyvben és filmen is egyaránt, és az Elfelejtett missziót is élveztem nagyon.

Sokszereplős családregény, ahol hamar megszeretjük szinte az összes szereplőt. A cím is sejteti már, nagyjából kikről szól a könyv.

A Kapitány egy étkezde, amelyet a spanyol Emilio Arenas nyit a két világháború közti időben New Yorkban.

Azt nem mondanám, hogy minden 100%-os, de azért nagyjából eléldegélnek, mígnem egy véletlen baleset folytán a kikötőben a férfit halálos baleset éri.

A feleség és a három lány, Victoria, Mona és Luz magukra maradnak, férfi nélkül. Teljes kétségbeesés jellemzi az első napokat, ráadásul a nyakukba szakad még jó pár élősködő is, akik nagy haszon vagy éppen a csőd elkerülésének reményében környékezik meg a családot.

Nagyon hamar kell talpra állniuk és eldönteniük, mihez kezdjenek az életükkel. Maradjanak Amerikában, próbálják maguk elvezetni az étkezdét, vagy térjenek vissza szülőföldjükre, hátha ott könnyebb életet tudnak kialakítani maguknak. Nagy a dilemma, hiszen mindkét oldalra tudnak pro és kontra ellenérveket is felállítani, ráadásul tapasztalatlanságuknak köszönhetően mérhetetlenül befolyásolhatókká is válnak.

A könyv kiemeli a nők erejét, kitartását, különösen egy olyan korban, ahol társadalmi szinten még mankóval jár az egyenjogúság. Igaz, nincs sok választásuk, mint menni előre és tenni a dolgukat, talpon maradni, de akkor is...

Egy picit bő lére eresztette most Duenas a történetet. Jó volt ez, de én jól megvágtam volna, feleslegesnek éreztem ennyi oldalon keresztül részletezni a történéseket. A történet viszont most is érdekfeszítő volt, bár nem éri utol az Öltések közt az idő-t.

4/5

Gabo, 2019
Fordította: Varju Kata
624 oldal