Ó, én nagyon szomorú vagyok, hogy vége. :( Másfelől pedig nagy nagy öröm számomra, hogy megismerkedhettem Ferrante írásaival. Egyik kedvenc szerzőmmé lépett elő, és ez egyik könyve után sem lankadt. Pedig az első fejezet óta jó pár (mind) írását a kezembe vettem. :D

Lila és Elena hullámvasúton töltött élete ismét szorosabbra fonódik ebben a záró kötetben. Miután sok-sok év eltelt, mindkettejük élete más irányba terelődött, ismét összehozza őket a sors vagy minek nevezzem. Tulajdonképpen ők valahogy mindig össze voltak forrva, bármilyen távolság is választotta el őket.

A barátságuknak persze kell jó sok idő, hogy ismét virágozzék, a bizalom sem a régi, az energiájuk is csapongó, de azt ők is érzik, hogy szükségük van a másikra.

Főként Elena életében történnek nagy változások, folyamatos a pörgés, az igazi olasz virtus minden élethelyzetében megjelenik. Lila csak úgy elvan ott, ahol született, nevelgeti fiát, aki már nem is annyira gyermek, de szüksége van jócskán a támogatásra. Mondhatni békében van, de ha megkapargatjuk a felszínt, látjuk, hogy dehogyis.

Úgy gondolná az ember, hogy amikor Elena visszatér Nápolyba, Liláék közvetlen közelébe, kicsit majd minden megnyugszik, helyreáll a béke, de erről szó sincs.

A kezdetektől kézzel fogható a két lány közötti feszültség, ami legtalálóbban irigységnek nevezhető. Lila irigykedik Elena lehetőségeire, a másik pedig irigyli Lilát annak nyugalmáért, elemi intelligenciájáért. Ezek önmagukban nagyon komoly indokok lehetnének, hogy örök ellenségek legyenek, ők mégis nagyon fontosak egymásnak.

Érdekes belegondolni, hogy mindkét lány nagyon jó képességekkel indult neki az életnek, de csak az egyiknek sikerült megvalósítani az álmait. Aztán mégis ugyanott kötnek ki újból mindketten a végére. Mintha mi sem történt volna, csak 1-2 gyerekkel, férjjel-szeretővel lett több.

Amennyire könnyeden olvastam az első részt, annak ellenére, hogy már abban is tragédiák sora követte egymást, úgy lett folyamatosan a végére egy nagyon szomorú, balsorsokkal, átkokkal teli történet az egész. Nevetni már egyáltalán nem tudtam, összeszorult szívvel az nehéz!

Érdekes, hogy a kezdetektől fogva Elena volt a szívbéli kedvencem, de a végére ez nagyon ingadozott, sőt, volt, hogy teljesen átfordult.

Most szépen elegyengetem őket a polcon egymás mellett és gyönyörködöm bennük. Nem sok idő múlva pedig újból kezdem elölről.

Ferrante fantasztikus írónő, minden egyes rezdülését ismeri az embernek, és ezeket használja, kihasználja.

A kötetek megjelenése közötti időszakban kaparom a falat, annyira várom az új megjelenéseket. Nagyon örültem ennek a harmadik résznek is. A két barátnő története teljesen magához láncolt, elvonási tüneteim vannak, ha nem kapom meg az adagom. :)

Ez a harmadik rész az, amelynek a hangulata talán már emlékeztet kissé a tv-ben futó sorozatra. Az számomra rettenetesen sötét, borzongató. Nyilván a nápolyi, nem éppen felkapaszkodott élet sosem volt csupa öröm és boldogság, de a pörgős olasz temperamentum becsempészte eddig a történetekbe a humort, jókedvet is.

Most ez megtört, nagyon nyomasztóra sikeredett a sorozatnak ez a darabja. De persze az értékéből egy jottányit sem von le.

Elena és Lila kapcsolata már korántsem annyira szoros, mint fiatalabb korukban. Mindketten családanyák, némiképp belefáradva a hétköznapi teendőkbe. Most már Elena sem tud annyira szabadon olvasni, gondolkodni, tanulni, mint ahogy azt a szerencséjének is köszönhetően megszokta.

Immár mindkettejük élete boldogtalan, és bármennyire szükségük lenne egymásra, egyre inkább távolodnak a másiktól. Hónapok is eltelnek, hogy hallanának egymásról, és ha össze is sodorja őket az élet, akkor sem nagyon tudnak kinyílni egymás előtt.

Az eddig csak burkoltan megjelenő versengés Elena részéről is egyértelművé válik. Számomra még érthetetlen, miért szeretne Lila fölé kerülni egzisztenciában, intellektuálisan, anyaként, és már a szerelmi életben is. Az mindig is egyértelmű volt, hogy Lila a példaképe (pedig pont fordítva lenne logikus), de ez valami beteges, megmagyarázhatatlan, fájdalmas viszonnyá fajul.

Nagyon sokat gondolkodtam az egész történeten, de ugye itt a két nő barátsága(?), kapcsolata a fő irányvonal. Foglalkoztat, hogy vajon a való világban milyen játszmákon megyünk keresztül? Észrevesszük-e, amikor mi is elhagyva a tiszta, nyílt utat, hamis, csalóka eszközökhöz nyúlunk? Minden barátságban, kapcsolatban hol erősebb, hol gyengébb személyiségek csapnak össze, és a legtöbbször nem minden fekete-fehér.

Olyan fordulatokat vett a történet ebben a kötetben, hogy elképzelni sem tudom, hogyan folytatódhat. Ugye a legvégéről némi sejtésünk van, hiszen úgy indult az első rész, de hogy milyen úton-módon jutunk oda, tényleg halvány sejtésem sincs.

Döbbenetesen ír Ferrante, ezt már többször is leírtam. De abban is biztos vagyok, hogy az egyik legnagyobb kortárs író, aki örökre beírja nevét az irodalom nagykönyvébe. Tökéletesen érti az emberi lelket, mértani pontossággal húzgálja érzelmeink legapróbb szálacskáit is, miközben mi kitágult pupillával, belemélyedve a fotelba, egy teljesen más világba merülünk.

Park Kiadó!!! Rettenetesen várom a folytatást!!!!!


A Nápolyi regények első részéről itt, második részéről pedig itt írtam.

Újból csak ahhh!!!!

Nem gondoltam, hogy az első részt felül lehet múlni. De lehet! Vagy ha nem is felülmúlja, de mindenképp ott van ez is a topon! Már az első pillanattól elvarázsolt a mérete is, mert a bizalmam feltétlenül meg volt előlegezve, így hát akkor ha lúd, akkor legyen kövér! alapon nagyon örültem mind a 489 oldalnak.

Az első részben alaposan megismerkedhettünk Lilával és Elenával. Szerintem mindenki letette valamelyik lány mellett a voksát szimpátia terén, ugyanis két rendkívül különböző emberről van szó, az életük mégis rettentő szorosan összefonódik, történjen bármi a hosszú évek alatt. Óriási hatással vannak egymásra és ránk is.

És bár rendkívül különbözőek, én mindkettőt nagyon megszerettem. Egyiket ezért, másikat azért, egyiket ekkor, másikat akkor. Mindkettőben olyan értékek, kincsek vannak, amelyeket összerakva jön ki egy egész brilliáns.

A sorozat első részében főképp a gyermekkorukat ismerhettük meg, ahol csak kisebb időre szakad el a két barátnő, de nagy távolság akkor sincs köztük. A könyv végén már belekóstolhatunk, hogy időnként ez a távolság is megnövekszik, ők is felnőtté válnak, és sejthető, hogy az életútjuk nagyon másfele fog haladni a jövőben.

Már a történet elején is jócskán belepillanthattunk a nápolyi életbe, annak minden zűrzavarába, hangos, olasz rikoltozásába, de ebben a második részben még inkább kapunk a jóból. :-) Döbbenetes filmszerű jelenetek játszódnak le a sorok között, peregnek az események, mint az olasz nyelv.

Két nagyon okos lányról van szó, kivételes tehetség mindkettő. Az egyik visszafogottabb, folyamatos önbizalomhiánnyal küzd, másikuk, Lila pedig egy tűzről pattant, ami a szívén, az a száján típusú nő, akinek senki se szabja meg, mit, hogyan és mikor csináljon. Vág az esze, mint a borotva, de a lehetőségeket - ki tudja, miért - nem tudja vagy nem akarja kihasználni.

Elena az, akire a jószerencse folyamatosan rákacsint. Továbbtanul és még annál is tovább. Az álmait éli meg, mégis állandóan egy belső elégedetlenség, frusztráció nyugtalanítja. Akarva akaratlanul mindig lánykori barátnőjéhez hasonlítja magát, egyszer mérhetetlen hiányát érzi, másszor pedig a dühöt, féltékenységet, hogy barátnőjének jobb. Pedig dehogy!

Lila éli a hajdan lánykorukban borítékolható életet. Választhatott volna mást, mégis a talpraesett, szókimondó lány megalázva, összetörve, depresszióban éli túl a napokat.

Nem mindig, de általában irigylésre méltó ez a barátság. Nagyon zötyögős, szakadozott, félelmekkel, sérelmekkel teli, mégis van e között a két lány között valami, ami a szívet melengeti. És legyenek egymástól sok száz kilométerre, mindkettőben ott van folyamatosan a másik, szimbiózisban élnek egymással.

Remélem, nem kell ismét ilyen sokat várni a folytatásra!!!

Az egész annyira olasz, annyira szuper!!!

5/5*****

Park Könyvkiadó, 2017

Fordította: Matolcsi Balázs

Eredeti cím: Storia del nuovo cognome

489 oldal

Ahhh, tényleg nem vagyok lefizetve a kiadó által, de ismét... Egyszerűen fantasztikus, bár mostanában szinte mindegyik könyvre elmondhatom ezt, ami a kezembe kerül. Egy újabb kincs.

Két fantasztikus kislány még annál is fantasztikusabb története ez. Barátnők, akiknek az életét gyermekkoruktól kezdve kísérhetjük nyomon. Hol egymás mellett, hol kissé távolabb a másiktól. Hol békében, hol háborúban, de a "vérszövetség" mindvégig megmarad.

Hogy törvényszerű-e, hogy egy jól működő kapcsolatban nagyon különbözőek legyünk? Vagy pont fordítva? Nem tudom, ezen bárki bárhol elgondolkodhat, de náluk az az igazság, hogy egymás totális ellentettjei, mégis vonzzák egymást, mint a mágnes, legyenek életük bármely szakaszában.

Elena egy visszahúzódóbb, szorgalmas, a társadalmi elvárásoknak inkább megfelelni akaróbb lány, Lila pedig a tipikus lázadó, akinek esze, mint a penge, de csak arra használja, amire ő akarja. Neki senki ne mondja meg, mit és hogyan csináljon, majd azt ő maga eldönti. Meg persze a sors, a körülmények, és Nápoly. A dél-olaszországi feeling sok mindent meghatároz, eldönt, azzal nagyon nem tudnak mit kezdeni, de azt hiszem, az egész történet velejét ez adja.

Tele vannak hibával (ki nem?), egyik féltékenysége állandóan visszahúzza a másikat, a másik ragaszkodása pedig nyomasztja az egyiket. Mégis szereti őket az ember, mégis elhiszi, hogy tűzön-vízen átmennének egymásért.

Megismerhetjük egy ötvenes évekbeli, tipikus olasz telep mindennapi életét, amelyről azt gondolom, teljesen hiteles képet adott Ferrante, még ha esetleg ezt némiképp humorral fűszerezve is tette. És az olasz életérzés, legyen az bármely szeglete a társadalmi-szociális ranglétrának, mindig izgalmas.

Gördülékeny, olvasmányos történet ez, beszippant az első szavaktól fogva, és benne él az ember még jóval az olvasás után is. Néha sírunk, sokszor nevetünk, és átéljük minden mozzanatát a regénynek.

Olvastam egy olyan kritikát erről a könyvről, hogy azért nem szerették, mert nem szól semmiről. Erről már többször írtam, hogy én pedig kifejezetten szeretem, ha nem szól szinte semmiről a könyv, mégis odakötöz magához. Amúgy meg pont ennek a történetnek van vonulata, ritmusa, íve, és lesz folytatása is, amit epekedve várok. Szeretnék még sok-sok Ferrantét!