Az első rész, a Mielőtt megismertelek óriási kedvencem. Epekedve vártam a folytatást, el sem tudtam képzelni, hogy lehet kijönni abból a mély veremből, amiben ott hagytuk Lou-t.

Ugye egy rettentő kényes témával, az eutanáziával foglalkozott az előző kötetben az írónő. Egyik oldalra sem lehetett odaállni jó szívvel, mindegyik fél nézőpontját értettem, mindegyik ellen tudtam érveket felhozni, határozott véleményem volt mindenről, mégis a szívem majd' megszakadt.

Nagyon nem akarom lelődözni a poént annak, aki esetleg nem olvasta az elsőt. De a lényeg, hogy a fiatal lánynak tovább kell lépnie, élnie kell az életét valahogyan.

Érthető okokból a lány már nem ugyanaz. Az életvidám, tettrekész nőből, önmagáról gondoskodni szinte képtelen, elhanyagolt, depressziós személy válik. Ami mentőkötelet nyújt, az pont abból a tulajdonságából ered, hogy mint egy rakás szerencsétlenség, egyfolytában bevonzza a kínos helyzeteket. A mostani galiba majdhogynem az életébe kerül, mégis jól jön ki belőle, és támogató kezekre talál általa.

Kezd egy kicsit előtűnni a napfény, talán mégis érdemes élni!? A helyzet korántsem ilyen egyszerű, mert a támogató kézen kívül egy fura tini is belép az életébe. Olyannyira besűrűsödnek Lou napjai, hogy szinte ideje sincs a sebeit nyalogatni, a teendők elvonják minden figyelmét a saját maga bajairól.

Lou számára sok megoldandó feladat van. Helyretenni saját maga életét, környezetét kibékíteni egymással, a világgal békét kötni, aztán kiderül, érdemes-e tovább élni?

Úgy érzem, hogy ez a folytatás egyfajta elvárás volt Moyes-tól. Jó volt ez, önmagában teljesen megállta volna a helyét, de ugye volt egy erős viszonyítási alap. Ahhoz képest viszont ez már nem ütött akkorát, nem tudott úgy letaglózni. De hangsúlyozom, viszonyítottam, és nagyon erős volt a versenytárs. :D

Moyes-t eddig sem kellett reklámozni nekem, mint a kiéhezett vadkacsa, úgy repültem rá mindegyik könyvére. Ez a mostani viszont még annál is jobban tetszett, mint az eddigiek.

Jess a főszereplő, egy középkorú, belevaló nő, aki egyedül neveli saját lányát és volt férje egy korábbi kapcsolatából származó fiát. Ez így már önmagában is elég sok gondot rejt magában, de emellett egyikük sem egyszerű eset. Jess amolyan öntörvényű, saját lábán megállni próbáló, senkitől segítséget elfogadni nem akaró nő. Tanzie, a lánya matekzseni, és ebből szinte törvényszerűen következtethető, hogy kilóg mindenféle sorból kortársai közül. Féltestvére pedig még inkább az emós irányzat követésével. Ő rendszeresen súlyos veréseket kap, amelyek még jobban növelik belső szorongását.

És hol van az apa? Punnyad anyuci szoknyája alatt, mert ő nagyon elfáradt a nagy semmittevésben. Egy fillért sem ad Jessnek, a nő pedig hagyja, mert támogatni akarja férjét a talpra állásban.

Aztán egyszer csak olyan lehetőséget kap a kislány, amelyet egyszerűen vétek lenne kihagyni, viszont ehhez óriási pénzösszegre lenne szükségük, ami nekik egyáltalán nincs. A kislány részt vehet a matematika olimpián, ahol akkora pénzösszeg a nyeremény, amely pont elegendő lenne egy másik nívós intézmény tandíjára, ahová szintén felvették, és nem mellesleg megváltoztathatná vele saját és családja életét. Ehhez viszont el kell utazni Skóciába, ami szintén nem kevés pénzbe kerül. Jess alkalmi takarításból, éjszakai vendéglátásból él, ami éppen csak elég a napi betevőkre. Így is oszt-szoroz, mit csoportosítson át egy fontosabb számla sürgető befizetése miatt.

És akkor adódik egy lehetőség, amit úgy érez, kénytelen kihasználnia, bármennyire becstelen is. Egyik munkaadóját lerészegedve támogatja haza, amikor a taxiban megtalálja annak teletömött tárcáját. Esküdözik magában, hogy amilyen gyorsan csak tudja, visszaadja a pénzt.

Egy ócska tragaccsal kelnek útra, amely az első pár kanyar után lerobban, és ekkor jön Ed, a munkáját vesztett, épp az összeomlás állapotában lévő, nem mellesleg pedig a "kirabolt" férfi, Jess munkaadója... Felajánlja a családnak, hogy ő elfuvarozza őket Skóciáig, úgyis arrafelé van dolga.

Megkezdődik a végtelen utazás, amely alatt annyi minden történik velük, amik összességével, összeadódva, megszorozva, osztva megváltoztatja kivétel nélkül mindegyikük életét, még Norman a behemót házi kedvenc mindennapjait is.

Tetszik, hogy minden nagyon realisztikus, ezáltal teljességgel hihető is. Nincsenek kicsinosítva a jellemek, sem a helyzetek, mindent a maga rideg valójában láttat Moyes. Pont ezért nagyon meg tudtam hatódni, amikor érzelmes részekhez értünk. Teli van sebezhetőséggel, szeretettel, érzelemmel, könnyekkel ez a könyv, ugyanakkor a nevetést sem hagyja ki belőle, hiszen olyan helyzeteket teremtett ez a közös autózás, amilyeneken vagy sírunk vagy nevetünk, váltogathatjuk az érzéseket folyamatosan.

A borító pedig? Jaj, gyönyörű! És úgy sétálgatnék én is ott a tengerparton olyan vékonyan, mezítláb, tuti boldogan.

1916. St. Péronne, Franciaország. Sophie és kicsiny megmaradt családdarabkája bőséges ételről, szabadságról, nyugalomról, félelem nélküli életről álmodozik. Az I. világháború elérte otthonukat is, a németek mindenhol ott vannak, az utolsó kis titkukról is szinte azonnal tudomást szereznek. Éjszakánként reménnyel teli szívvel hajtják álomra a fejüket, hátha holnap jobb lesz.

Sophie egy fogadót vezet úgy, ahogy a költségek megengedik. De sokszor még a gyerekeknek sem jut semmi. Ott él két testvére, a fiatal fiú, Aurélien és Heléne is gyermekeivel. Mindkét nő férje a háborúban van, akikről semmi hír. A Kommandant jelenléte hátborzongató, szinte levegőt sem tudnak tőle venni. Hát még amikor előállnak azzal a paranccsal, hogy másnaptól kötelesek jó pár németre és magára a Kommandantra esténként bőséges vacsorát főzni. Annyiból örülnek a hírnek, hogy le tudnak csippenteni némi élelmet az ellátmányból.

Amikor már több napja folyik a "vengégeskedés", Sophie felfigyel rá, hogy a német parancsnok fokozott figyelmet fordít arra a a festményre, amelyet a lányról készített annak férje. Elkezdenek festészetről, művészetekről, a kép eredetéről beszélgetni, és ha a körülményeket valahogy sikerülne figyelmen kívül hagyni, még erős túlzással barátokká is válhatnának. De erről persze szó sem lehet, mert Sophie-t szinte megöli a félelem ettől a férfitól, bármennyire is úgy tűnik, a férfiban talán jószándék is lapul valahol mélyen.

Közben a kis francia falucskában mindenki gyanakszik a másikra, egy apró hiba, és az embert máris kollaboránsnak kiáltják ki, amivel azonnali kiközösítés, megbélyegzés jár. Így amikor a parancsnok arra kéri Sophie-t karácsony estéjén, hogy felejtsenek el minden külső körülményt és ajándékozza meg egy közös tánccal, nem vet túl jó fényt a lányra, elkezdődnek a sustorgások, ujjal mutogatások. Az pedig végképp kiássa a lány alatt a talajt, amikor felbátorodva a Kommandant jóindulatán, megkéri őt, hatalmánál fogva szabadítsa ki férjét a frontról. Fizetségképpen felajánlja neki a férfi csodálatának tárgyát, a festményt. De vajon a férfit valóban a festmény érdekli vagy annak tartalma?

Majd' 100 évvel később Londonban egy másik fiatal lány, Liv küzd az életben maradásért. Nem fizikai értelemben. Férje 4 évvel ezelőtti hirtelen halálát a mai napig nem képes feldolgozni. Embereket alig enged magához közel, csak rideg, gránitlapokkal teletűzdelt, sötét színekkel rendelkező, ám építészetileg kétségtelenül remekműnek beillő lakásában érzi magát biztonságban, amit hajdani építész férje épített és a város csodájára jár. Az egyetlen "szín" a lakásban egy festmény, amely egy asszonyt ábrázol, akiből Liv folyamatosan erőt merít, és érzi, hogy valami láthatatlan kapocs fűzi össze őket.

A férj halálának negyedik évfordulóján az őrület elől minden mindegy alapon egy meleg bárba tér be a lány, ahol egy szerencsétlen dolog kapcsán megismerkedik Paullal. Bár a lány részegsége megakadályozza őket abban, hogy jobban elmélyüljenek újdonsült kapcsolatukban, ennek ellenére egy véletlennek tűnő újabb alkalom kapcsán ismét összetalálkoznak és a vonzalom immár józanon is egyértelmű. Addig amíg ki nem derül, hogy a férfi munkájának a lényege a restitúció, azaz háborúban jogtalanul, hatalommal elkobzott kincsek visszaszolgáltatása azok jogos tulajdonosának...

Így év vége felé el szoktam gondolkodni, hogy vajon melyik könyv viszi el a pálmát. Nem mindig emlékszem, így sokszor nem is tudok kiválasztani egyet a sok közül. Most viszont teljesen egyértelmű, illetve mégsem annyira. A szerzőn nem kell gondolkodnom, hiszen Moyes az, csak még vacillálok, hogy a Mielőtt megismertelek avagy ez győzött-e?

Nem is tudom, hol kezdjem!? Hajnal 1-kor fejeztem be a könyvet, bár az utolsó oldalakat már alig láttam a könnyeimtől. Sok könyv van, ami képes könnyekre fakasztani, de az ritka, amikor ráz a zokogó sírás. Azt márpedig nem bírtam volna ki, hogy letegyem és ne tudjam meg, hogy végződik ez a számomra nagyon sokat nyújtó, kedvenccé vált történet.

A történet megrázó, az írónő mégis valahogy olyan finoman nyúlt a témához, hogy semmi giccs, semmi mézes-mázas, hatásvadász eszköz nincs benne. Egyszerűen csak úgy szép, ahogy van. Nagyon fontos témát boncolgat, amelyről a könyv nem változtatta meg a véleményemet, inkább toleránsabbá tett vele kapcsolatban, illetve ráébresztett, hogy ne csak mint valami "esetekre" gondoljak, hanem lássam a mögötte zajló családi drámákat. Ez a téma pedig az eutanázia.

Louisa Clark éli a kis viszonylag unalmas életét szüleivel. Bár 27 éves, sokra nem vitte, és szándékában sem áll szélesíteni látókörét. Bőven megfelel neki az a szűken szabott világ, amit saját maga köré épített. A város egyik kávézójában dolgozik, ezzel sincs gond mindaddig, amíg a tulajdonos nem kényszerül azt eladni. Lou munkanélkülivé válik, ami nagy gond egyrészt azért, mert semmi képesítése nincs, amivel másik, megfelelő állást találhatna, másrészt családját is jelentősen támogatja, és keresetének kiesése miatt az anyagi összeomlás fenyegeti őket. A munkaügyi központban képzettsége hiányában csak alantas munkákat kaphatna, de ezeket képtelen elvégezni. Végső kétségbeesésében elvállalja Will Traynor gondozását, aki egy súlyos motorbaleset következtében kvadriplégiában szenved, amely miatt az összes végtagja lebénult, így tolószékbe kényszerült, és a nap 24 órájában szigorú felügyeletre szorul. Lou helyzetét az sem könnyíti meg, hogy a férfi érthető okokból súlyos depresszióban szenved, mogorva mindenkivel, aki csak a közelébe kerül, így a lányt is rendkívül barátságtalanul fogadja, és ez hosszú időn át nem is változik. Viszont a hetek múlásával mindketten megváltoznak a másik hatására, és akkor megtudja a lány, hogy mire készül a férfi. Feltesz mindent, tényleg mindent egy lapra, hogy megmentse, és erre hat hónapja van.

Kedvenc szereplőim egyértelműen Lou és Will, azaz az ő kapcsolatuk úgy, ahogy van. Az elején a lány számomra is egy kis szürke egér volt minden tekintetben, de ahogy haladtunk előre a regényben, egyre érdekesebb, egyedibb lett, és a férfi tette azzá. Mindkettőjük családja borzalmas volt számomra, egyik szörnyebben viselkedett, mint a másik, de ők ketten a saját kis világukban... fantasztikusak.

Elég sok szempontból mutatja be ezt az erkölcsi kérdéseket súlyosan feszegető állapotot, lehetőséget. Megismerhettük magának az érintettnek az álláspontját, és szinte egy hajszál választott el a támogatásától. Aztán ott voltak a szülők érzései, a gondozó véleménye és a szerelem megnyilvánulása is. Ezek mind-mind együtt nehezítették az amúgy is elviselhetetlen helyzetet.

Olyan sokszor tudunk a saját kis nüansznyi problémáinkon görcsölni, pedig vannak ezeknél sokkal-sokkal nagyobb problémák az életben. Tudom, hogy az sem jó, ha mindig máshoz hasonlítjuk saját életünket, de néha jó elgondolkodni, és hálásnak lenni a sorsnak, hogy minden rendben van!

A könyv hatására valahogy sokkal jobb ember szeretnék lenni.

Ó, ez gyönyörű volt! Annak ellenére mondom ezt, hogy nem nagyon vagyok híve a megcsalásos történeteknek, de itt valahogy a jó oldaláról volt megközelítve, ha van egyáltalán ilyen!?

Időutazáson jártam több tekintetben is. Egyrészt mintha csak egy nagy kedvencem, A tizenharmadik történetet hangulatát éltem volna újra át, másrészt szó szerint is egy időutazásra vitt a szerző, hiszen több évtizednyi időszakon ugrálunk keresztül-kasul.

Azon túl, hogy igazi kockás plédes, forró teás, hintaágyas olvasmány megrögzött romantikusoknak, tele van izgalommal is, hiszen mint minden valamirevaló szerelmes történet, ez sem megy olyan egyszerűen.

Ellie, a fiatal újságírónő, és egyben megrögzött (vagy nem?) szingli csaj sikeres karrierje árnyékában, anyagi függetlensége biztonságában próbálja elhitetni magával, hogy ez így mind rendjén van. Azt, hogy egy nős férfiba szerelmes és azzal viszonyt folytat, elrejti egy titkos kis hátsó fiókba, az smafu, belefér az "egészséges" életszemléletébe. Bár titkon reménykedik, hogy a férfi otthagyja őérte a családját... Miközben egy, a szerkesztőség által felkért cikk után kutat az irattárban, rábukkan egy szerelmes levélre, amely egyrészt a munka szempontjából is felkelti az érdeklődését, másrészt pedig mély, elrejtett sebeket szakít fel benne.

Kutakodása során rátalál Jenniferre, akiről kiderül, hogy neki írták a '60-as években azt a bizonyos levelet, és egy férfi kéri őt arra, hogy hagyja ott férjét, tartson vele egy távoli vidékre. Szóval a két nő eléggé hasonló cipőben jár, a különbség "csak" az a jó pár évtized. Ellie szinte megszállottjává válik a kutatásnak, hiszen a munkahelyén is rezeg a léc, de már érzelmileg is annyira belebonyolódott a történetbe, hogy akkor sem tudna nyugodtan aludni, ha nem derítené ki, mi történt a levél írójával, illetve a szerelmes párral. Aztán pedig még a saját életét is rendbe kéne szednie, főként, hogy teljesen új megvilágításba került az egész élete.

Én mélységesen sajnálom, hogy kihalni látszanak a kézzel írott levelek, nem is beszélve a szerelmes levelekről... Az írónő fantasztikus hangulatot varázsolt elém. Kép-, illetve filmszerűen jelentek meg előttem a sorok. De ha ez még mindig nem meggyőző, tessék a borítóra tekinteni, mindent elárul már az is.

5/5