Úgy gondolom, nagyon nehéz dolga volt most Cecelianak. Bár nem tudom, hogy volt-e szándékában überelni az első részt, de az szinte talán lehetetlen is lett volna.

Szerintem mindenki felkapta a fejét, amikor jött a hír, hogy folytatódik Holly és Gerry története, hiszen kultusztörténet volt annak idején. Sőt! Épp az elmúlt hetekben néztem meg vagy századszor filmen is. Nem lehet megunni, minden egyes alkalommal odaszegez a fotelhez.

Szóval tényleg nagyon izgatottan vártam, és én elkövettem azt a hibát, hogy azért vártam valami hasonlót, de az nem jött. A könyvvel egyébként az égvilágon semmi gond nincs, ha nem kényszeríti az embert a kimondatlan elvárás.

Hosszú évek teltek el Gerry halála óta, és amióta a néhai férje által hagyott levelek is elhaltak, Holly élete kezd visszarázódni a rendes kerékvágásba.

Persze még most sem százas. Zárkózott, magába forduló életet él, csak nagy ritkán enged barátai, rokonai unszolásának, hogy néha-néha kimozduljon.

Egy átlagosnak tűnő napon viszont belecsöppen egy olyan társaságba, amelytől kezdetben a hátán feláll a szőr. Tulajdonképpen akaratán kívül megismerkedik az Utóirat: Szeretlek Klub tagjaival. Elég ijesztő az egész, merthogy ez a társaság csupa halálos beteg emberből áll, akik valami hasonlót szeretnének hátrahagyni szeretteiknek, mint ahogy azt Gerry tette. Borzongató!

Holly is rémisztőnek találja, de nem csak ő, hanem jelenlegi párja és az egész családja is. Telnek a hetek, és egyre inkább szeretné kiűzni a gondolataiból is a klubot és annak tagjait.

Az egyértelmű, hogy ő sincs még túl a gyászidőszakon, bármennyire is indokolttá tennék az elmúlt évek. Szerető társ, család van mellette, mégsem boldog. Valami folyamatosan űzi, zaklatja. És mérhetetlenül hiányzik a férje.

Nagy feladat áll Holly előtt. Bár ő úgy gondolja, semmiképp nem hagyja magát visszarángatni a gyászba, egyértelmű, hogy még jócskán benne van. Most már tényleg csak a saját kezében van a sorsa, a többiek mindent megtettek már, hogy segítsenek rajta. Persze emlékezni is kell, de a továbblépés még fontosabb!

Folyamatosan a filmben szereplő színészekkel játszódott fejemben a történet, el sem tudtam vonatkoztatni az előző résztől. :D

Ahern bármit csinál, szeretem nagyon!

Kíváncsi leszek, mi jön még ezután. Film, újabb folytatás, egyéb? :D

Egy gyönyörű mesével írta most tele Ahern a lapokat. Ő is nagy kedvencem, bármilyen témához is nyúljon.

 

A természetben is megtalálható lantmadár volt az ihletője a történetnek. Ez a madár nem különösebben szép, inkább vicces, viszont a hangokat fantasztikusan tudja utánozni.

 

A főszereplő, Laura is innen kapja a nevét, mivel bármilyen hangot tökéletesen képes ő is visszaadni. Az ő története nem mindennapi. Igazából nem kívánt terhességből született, ráadásul létezését is titkolják. Semmilyen nyoma nincs az ő létének. Egy eldugott tanyának egy rejtett részén él, ahol bogyógyűjtéssel, egyéb kis segítséggel tartja fenn magát.

 

Úgy tűnik, számára ez a magányos élet kielégítő, nem vágyik többre. Viszont amikor egy forgatócsoport tűnik fel a színen, Solomont, a hangmérnököt meglátva, egy pillanat alatt, villámcsapásként csap le rá az érzés, hogy élete párjára lelt.

 

A varázslat kölcsönös, a férfi is megbabonázva bámulja a nőt, és innentől mindkettejük élete gyökeresen megváltozik.

 

Az egész forgatócsoport úgy gondolja, hogy Laurával nagyot lehet durrantani a médiában, sikerük kulcsa a lányban van. Egyből stratégiai tervet készítenek, milyen filmet is készítsenek a lány különleges életéről.

 

Azt gondoltam, hogy ezt a társadalomtól teljesen elzárt lényt lehetetlen, hogy ki tudják mozdítani ebből a biztonságos, szűk kis környezetéből. De tévedtem! Laura is a lehetőséget látja abban, hogy kipróbáljon sok-sok dolgot a világban, amiből eddig kimaradt. Van bepótolnivalója.

 

Eleinte a tévések csapata segíti őt, de egy idő után felfelé ívelő karrierjéből kiszorul ez a kicsi, gondoskodó csoport. Ahogy halad előre, felfelé a siker útján, úgy süllyed egyre lejjebb a lelke, az örömöt már alig-alig látja az életben.

 

De vajon marad ereje ebben a hajtásban az embernek arra, hogy kimozduljon, és visszatérjen a gyökerekhez, ahol még minden békés volt? Főként, ha ez az ember nincs felvértezve a valóságshow-k gyötrelmes világában működő borzalmak ellen?

 

Sok, közhelynek tűnő igazságot tartalmaz a történet. A mostani évtizedekben rendkívül közkedvelt valóságshow-k világába láthatunk bele, és ismét rá kell jönnünk, hogy a pénz, siker, csillogás semmit nem tud adni, ha kivész a lélek mögüle. Anélkül semmire sem jutunk. De egyébként is sanszos, hogy ez a világ tönkreteszi az abban részt vevőket.

 

Az sem utolsó dolog, hogy megismertem a természetben élő lantmadarat. Nagy madárrajongók lévén, erről az egyedről még nem hallottam. Csodás kis állat! :D

 

Van több olyan könyve Ahernnek, amik jobban tetszettek, úgyhogy ez csak a viszonyítás miatt kapott 4-est.

Azt már számtalanszor leírtam, hogy Ahern az egyik kedvenc szerzőm. De ennél a sorozatnál ugye kicsit faramuci a helyzet, mert merőben más, tőle szokatlan formát hoz, teljesen új stílussal állt elő. Egy némiképp ifjúsági, disztópikus regényről van szó, amelyet nyugodtan a felnőttek is kézbe foghatnak, nagyon fogják élvezni.

Az első részről itt áradoztam, és nagyon vártam a folytatást, amit nem sietett el Ahern. :-) Amikor kézbe vettem ezt a kötetet, féltem tőle, hogy már nem is fogok emlékezni az előzményekre, de szinte már az első oldaltól kezdve folyamatosan, rekord sebességgel jöttek elő az emlékek, semmi gond nem volt.

Egy olyan társadalomba csöppennünk bele valahol/valamikor, ahol vannak a vétkesek és a tökéletesek. Vagy-vagy! A tökéletesből le lehet zuhanni a vétkességbe, onnan nincs visszaút, szinte vége az életednek. Legalábbis az már nem nevezhető normális életnek, amit onnantól kezdve visel az ember.

Celestine North a főszereplő, akitől úgy búcsúztunk az első rész végén, hogy egy némelyek szerint meggondolatlan, mások szerint nagyon bátor cselekedete miatt vétkessé nyilvánítják, fájdalmas módon megbélyegzik, kirekesztik minden lehetséges módon a társadalomból.

Előtte ő egy nagyon elismert család tagja volt, ráadásul barátja családja körében is megbecsülésnek örvend, szuper minden. Pont ennek a barátnak az apja a vizsgálóbíró, aki később elítéli, és fő ellenségévé válik.

Amikor belecsöppenünk a folytatásba, Celestine éppen menekül, bujdokol üldözői elől, főként Crevan bíró és az ő hordája elől. Nagyon nehéz a helyzete, mert egy tanács lebeg mindig a szeme előtt, amit nagyapja mondott neki: senkiben ne bízzon meg! De így nagyon nehéz, muszáj kérnie és elfogadnia a segítséget, másképpen nem menekülhet.

Beindulnak az események, izgalmasabbnál izgalmasabb helyzetekbe kerül, én pedig nem győztem rágni a körmöm, hogy ebből már tuti nem menekül ki. Egyre többen vannak, egyre nagyobb az összefogás, de így is kerülhet piszok a gépezetbe. Folyamatosan mérlegelni kell, résen lenni, hogy az ellenség ne férkőzhessen be közéjük.

Az ellenállás folyamatosan növekszik, már konkrét tervek vannak, hogyan buktassák meg Crevant, de az eszközök nem állnak rendelkezésre. Változásra mindenképp szükség van, de vajon elég erős-e ez a kis mag ahhoz, hogy legyőzze a fenevadat!?

Celestine elsőre egy nagyon félénk, visszafogott lány képét kelti, de amikor sarokba szorítják, a sziklákat is lebontja maga elől.

Lendületes pörgés jellemzi végig a könyvet. Amikor végre lenyugodnánk kicsit, újból előkap valami meglepetést Ahern, nem ad lélegzetvételnyi békét sem. :-)

Jól van, maradhat Ahern a kedvencek között! :-)

4,5/5

Ahern imádatáról, nagyságáról nem akarok most elkezdeni ódákat zengni, hiszen írtam már a könyveiről itt, itt, itt, itt, itt és itt is. Szóval a rajongásomat nem kell bizonyítanom! Így ez az újabb könyve sem tántorított el attól, hogy legközelebb is fejvesztve rohanjak, hogy beszerezzem az újakat.

Utolsó, itthon megjelent regénye a Vétkes volt (jó lenne amúgy a folytatás!!!), ami ugye egy más, eddig tőle nem megszokott írás volt. Szuper volt az is, csak szokatlan. Most viszont megint egy olyan fantasztikus történettel rukkolt elő, amit tőle már megszokhattunk. Ismét gondolkodásra késztet, mély szálakat rezget meg az ember lelkében.

Szerintem nincs olyan ember, akinek ne lett volna gyermekkorában üveggolyó gyűjteménye. Hogy ez a gyűjtemény egy hosszú élet fontos részévé váljon, szinte jelképezze egy ember életét, az talán jóval kevesebb embernél fordul elő. Leginkább felnőtté válásunk előtt már el is felejtjük, milyen csodákat gyűjtögettünk, teljesen értéküket vesztik.

Nem így van ezzel Sabrina, aki súlyos amnéziában szenvedő apja dolgai között megtalál egy csomó üveggolyót. Már abból is látszik, mennyire fontosak lehettek édesapja életében ezek a tárgyak, hogy gondosan vezetett, részletes nyilvántartást is talál róluk.

Bár apjával a kapcsolata nem volt túl szoros, egy olyan fontos dologról mindenképp tudnia kellett volna, hogy kerültek apja életébe az üveggolyók, és azok milyen szerepet játszottak élete alakulásában.

Persze egyből felmerülnek a lányban különböző kérdések, de első körben az foglalkoztatja a leginkább, hogy a nagyon is szigorúan vezetett nyilvántartáshoz képest miért hiányos a gyűjtemény?

A nyomozás itt kezdetét is veszi, bár Sabrina még nem tudja, milyen titkokat rejtő múltba tenyerel bele. Viszont innen már nincs visszaút.

Nincs sok ideje, igyekeznie kell, de minél inkább beleássa magát a nyomozásba, annál több kérdés merül fel, egyre több szereplő lép közbe. És mi egyre inkább megismerhetjük a lány apjának, Fergusnak az életét gyermekkorától kezdve, az üveggolyók iránti szeretetének, mániájának eredetét.

Nekünk könnyebb dolgunk van, hiszen ugye váltva mesél nekünk Sabrina és Fergus, több az infónk, de a lánynak szinte elölről kell kezdeni az ismerkedést saját apjával. Teljesen új oldaláról ismerheti meg a férfit, és ezt nem könnyű feldolgozni. Ráadásul Sabrinának emellett saját életét is gatyába kéne ráznia valahogy.

Folyamatosan váltakozó szemszögből olvashatjuk a történetet, amit én nagyon szoktam szeretni. Esélyt ad arra, hogy még inkább megértsem a másik fél álláspontját, mit miért tett vagy éppenséggel nem tett.

Ahogy az elején is írtam, elgondolkodtató, lelki anomáliákat okozó kérdéseket vet fel az őszinteségről, egymás tiszteletéről, szeretetéről. Vajon minden hazugság megbocsáthatatlan? Van olyan indok, amely felülírja az őszinteség, becsület szabályait? Megérthetjük az olyan cselekedeteket, amely akár életeket tehet tönkre? Egyáltalán hogy gondolkodhatunk ilyesmin? És mégis kénytelenek vagyunk, és rágjuk magunkat ismét, hogy mi mit tettünk volna, hogy döntöttünk volna? Vajon ezek a pici, látszólag értéktelen, mégis hihetetlen pénzösszegeket érő golyócskák lehetnek-e kapcsok múlt és jelen között?!

"Szeretem megtartani a titkaimat. Így én szabom meg, hogy az emberek mit tudnak rólam."

Már nagyon vártam az új Ahern könyvet, nagy rajongó lévén. Ez most kicsit más volt. De semmi vész, ugyanúgy faltam, mint a többi könyvét.

Annyiban nincs változás, hogy ismét lelkiismereti kérdéseket vet fel, boncolgat velünk együtt. Ami más, az a futurisztikus jellege, de azt sem víve túlzásba.

Celestine North egy tökéletes világban él. Legalábbis ő jó ideig ezt hiszi, hiszen minden a helyén van az életében. Van egy fantasztikus családja, sok-sok remek barát és még a szerelem is bimbózik az életében, ráadásul párja családjával is fantasztikus a kapcsolat. Azt csak mi, kívülálló(?) olvasók látjuk már a kezdet kezdetén is, hogy valami azért mégsem stimmel...

A biztonság maximálisan biztosított az ő világukban. Nemcsak a bűnözőket éri utol tettük, hanem aki a legapróbb vétséget elköveti, annak is meggyűlik a baja a szervekkel. Nem kell félni semmitől, hiszen a lány családja példás életével a közelébe sem kerülhet a romlásnak. Viszont a lelkiismerettel mihez kezdjenek???

Ismét csak rengeteg kérdést felvet az írónő. A megbocsátás, az irgalmasság, a korrupció, a megalománia, a szeretet vagy annak hiánya - az ezekkel kapcsolatos kérdések mind-mind ott vannak végig a történetben. Az nem kérdés, hogy melyik oldalon állunk, de mégis ott van a félsz, a lehetőség, hogy akár így is lehetne? És akkor mernénk vagy nem?!

Hajtottam el magam mellől mindenkit, amikor csak időm engedte, hogy picit leüljek olvasni. Érdekfeszítő, jó írás, csakúgy mint mindig! Jöhet a folytatás!!! (Remélem, hamar!)

Úgy megörültem annak, hogy kőkemény 470 oldal áll előttem, de aztán sírt a szám, amikor kb. másfél-két nap alatt a végére is értem. Nagy kedvencemmé vált Ahern, de ezt már régebben is említettem, nincs ebben semmi újdonság. Ráadásul a téma is pont jókor kapott el, mivel egyfolytában az életemen, annak alakulásán, milyenségén agyalok.

A téma számtalanszor fel lett már dolgozva, de ilyen ötletesen, meseszerűen még hasonlóan sem. A fülszöveget nem olvastam el, nem is szoktam sosem, így az elején, amikor kezdtem kapiskálni, hogy miről is van szó, el sem hittem, csak pislogtam.

Lucy Silchester eljut oda, ahol kb. én is tartok, azaz kb. fogalma sincs mi történik vele, de úgy általában mindent megváltoztatna, átalakítana, újragondolna.

És akkor hirtelen ott van a lehetőség, bár ő inkább nyűgnek érzi. Egy ápolatlan, szakadt fiatal férfi képében bekopogtat ajtaján az Élete. Kevés taszítóbb dolgot tudna elképzelni abban a pillanatban, de természetesen nem is sejt semmit. Csak azt akarja, hogy hagyják békén. A családja, a világ, az Élete.

Bárhogy hadakozik is ellene, útjuk innentől kezdve kéz a kézben folytatódik. A legintimebb pillanatokban is jelen van az Élete, mindenből kiveszi a részét. Lucy nagyon lassan fogja fel, hogy minden hatással van arra, ahogyan az Élete megnyilvánul. A fiatal férfi szemtől szembe odavágja a lány elbaltázott lépéseit, negatív gondolatait, úgy általában az élethez és saját magához való szörnyű hozzáállását. Hogy ezzel a lány mit kezd, az az ő dolga, viszont menekülni nem tud előle.

A stílus ismét könnyed, gördülékeny, pedig a téma fontos, sokat mondó.

Tükröt állít elénk, már aki hajlandó belenézni. Minden csupa-csupa szimbólum, amik ha nem is így küldenék a jelet felénk, fel sem fognánk. Így megvolt a maga humora, könnyedsége, pedig dehogyis könnyű ez az egész!

"Továbbra is ugyanolyan magányos és boldogtalan leszel, és ugyanúgy fogsz unatkozni, mint mielőtt velem találkoztál, de ezúttal rosszabb lesz, mert most már tudatában leszel ennek, minden egyes nap minden egyes másodpercében."

Na ő az a könyv, ami még az előzőnél is jobban tetszett. Totálisan az én könyvem, az biztos! Megint egy olyan történet, ami simán megtörténhet a való életben is, feszeget egy csomó fontos élethelyzetet, erkölcsi kérdéseket.

Jasmine egy nagyon jól menő cégnél társtulajdonos, életét sokkal magasabb színvonalon élheti, mint sok embertársa, ám egyik pillanatról a másikra üzlettársa kiszúr vele és munka nélkül marad. Anyagi gondjai nincsenek, viszont olyan ürességgel találja szemben magát, amellyel nem nagyon tud mit kezdeni.

Genetikai betegséggel küzdő nővérét szeretné istápolgatni, de rá kell jönnie, hogy azzal nem segít neki, ha minden lépését folyamatosan felügyeli, csak úgy tudja támogatni, ha hagyja, a saját lábára álljon.

Egyéb napi tevékenység híján depresszióba esik, és leginkább várt foglalatossága, hogy a hajnalonta hazaérkező, rádiósként dolgozó szomszéd részeg dühöngéseit nézze végig, amolyan kukkoló üzemmódban, elsötétített ablakok mögül.

A sors fintora, hogy temperamentumának köszönhetően a férfi is elveszíti munkáját, így majdhogynem egy cipőben járnak. Két addig különösen tevékeny, túlontúl is energikus ember ott találja magát egymással szemközt, csak egy utca választja el őket, és mi mást tehetnének, mint egymás életét "boldogítsák".

Jasmine unalmában saját kertjének építésébe kezd, miközben a szemben lévő kertből adja neki az utasításokat a nagyokos. :D Pillanatonként csapnak össze az indulatok, de közben valahol már el sem tudnák képzelni a napokat ezek nélkül a színfoltok nélkül. Jobb pillanataikban együtt elemzik ki az utcában lakókat, és próbálják kideríteni a lakóközösség titkait. Mint két pletykás vénasszony. :D

A két ember a hosszú hetek alatt folyó mély filozófálgatásaik közben gyökeresen megváltozik, ahogyan a lány kertje is. Egymás terapeutájává válnak, bár kapcsolatuk mindvégig erősen ingadozó, hiszen két különbözőbb ember nem is létezhet a földön. :)

A férfi megtanulja, mik az igazi értékek az életében, hogyan tisztelje, fogadja el a másikat, Jasmine sok más mellett pedig arra jön rá, hogy szeretheti, segítheti úgy is a nővérét, hogy nem fojtja meg őt a szeretetével, gondoskodásával.

A történet nagy része elég szomorú, mégis sokszor pont a nevetéstől folytak a könnyeim. Ez a két ember valami hihetetlen páros, jobb "társra" nem is találhattak volna.

Ahern történeteinek egyre nagyobb rajongója vagyok. Nem most olvastam ezt a könyvet, kb. 2 hónapja, de utána rögtön elővettem a másikat is, annyira a hatása alá kerültem. Amellett, hogy nagyon olvasmányos mindegyik eddig olvasott könyve, ő is szeret mélyreható, fontos témákat feszegetni. Úgyhogy látatlanban is gondolkodtat minket, miközben szinte felhőtlenül szórakozunk.

Ez egy levélregény. Főként Rosie és Alex között, akik gyermekkori, elválaszthatatlan jó barátok. Végtelenül romantikus, és sok minden a képzeletünkre van bízva, viszont megvan az a nagy hátránya is, hogy a mimika, a tekintet nincs benne. Sokszor eszembe jutott a mai túlpörgött virtuális világ is, ahol csak írogatjuk a másiknak az egymás hegyére-hátára a leveleket, amit a másik meg folytonosan félreért, és így telnek el évek óriási félreértésekben.

Így van ez valahogy ezzel a furcsa kis párral is. Hol sírhatnékom volt, hol a nevetéstől töröltem a könnyeimet. Mert évtizedek telnek el, és ez a két ember éli az életét. Külön. Pedig együtt kéne.

Alexnek viszonylag jobban megy sora, Rosie viszont folyton fennakadásokkal küzd, úgy vonzza a bajt, a problémás embereket, mint molylepkét a villanykörte. Van, amikor kontinens választja el őket, de kapcsolatukat nap mint nap leveleken keresztül fenntartják, és sok mindent kimondanak, megosztanak egymással, de a legfontosabbat nem.

Házasságokat kötnek, gyermekeik születnek, folyamatosan változnak az életesemények, de legbelül egyvalami mindig ugyanolyan erős marad.

Igazából nagyon életszerű volt az egész történet, talán ez a hitelesség az egyik erőssége a könyvnek. De természetesen a karakterekért is nagyon odavoltam. Szuper kis könyv ez!

Ahern könyveivel kb. a tavalyi év óta ismerkedem, és most már nem tudom megmondani, miért tologattam őket egyfolytában odébb a polcomon, hogy "majd később". Nagyon szeretem, ahogy ír, bár - mint ahogy most is - a témával kapcsolatban vannak fenntartásaim. Aztán a végeredmény mindig jóra sikeredik. :D

A fenntartásom pl. ezzel a könyvvel kapcsolatban amiatt volt, hogy nem értettem, hogy lehet ennyire lehetetlen történetet összehozni? :D Amikor ilyen gondolataim vannak egy írással kapcsolatban, mindig lehiggasztom magam, hogy költői szabadság van, és a képzelet, ha szárnyakat kap...

Christine Rose egy olyan fiatal lány, akinek az útjába folyamatosan öngyilkosok, illetve -jelöltek kerülnek, és akiket ő próbál megmenteni, kisebb-nagyobb sikerrel. (De amúgy sokszor úgy tűnt, hogy bármilyen katasztrófa is történik, Christine ott van és megoldja... na, erről beszéltem az elején). A legújabb jelölt Adam Basil a jóképű milliomos, akinek a körülményeiről persze a lány semmit sem tud. Csak azt látja, amint egy dublini híd pereméről éppen készül a mélybe vetni magát. Christine mindent elkövet, hogy megmentse ezt a fiút, ami ideig-óráig sikerül is, viszont megállapodást kötnek. E szerint 2 hete van a lánynak arra, hogy az akkor a 35. életévét betöltő férfinak bebizonyítsa, hogy érdemes élni, hiszen az élet szép!

Na most 2 hét egy depressziós ember megmentésére amúgy is kevés, de ha még magunk sem vagyunk a topon egy elrontott házasság miatt, ahol az ex folyamatosan veri az ajtót a sérelmeivel, még kevésbé reményteljes. És akkor rögtön az elején ott van a kérdés, ami mindvégig jellemző a történetre, hogy ki ment meg kit?

Christine és Adam gyakorlatilag összeköltözik, minden percüket együtt töltik, lévén, hogy a lány még a mosdóba sem engedi ki egyedül, nehogy kárt tegyen magában a fiú. Időközben megtudja, hogy depressziója fő oka, hogy épp megkérni készült barátnője kezét, amikor meglátta azt a legjobb barátjával intim helyzetben. Ráadásul az élete egyéb területén is gondok adódnak, az is okot adott arra, hogy véget vessen életének. Ahogy telnek a napok, egyre jobb barátságba kerülnek, ideig-óráig úgy tűnik, hogy talán nem is lehetetlen a lány küldetése. De mindig történik valami, ami megkavarja az eseményeket.

Kellő mennyiségű humorral oldja a feszültséget az írónő, és összességével véve nekem tetszett Christine, a csodalány és a depressziójából kiszabadulni vágyó, macsó Adam története. :D Drukkoltam nekik, hogy megleljék az élet apró örömeit.

Azért a borító nekem egy kicsit túl flincflancos lett, néha rejtegetésre szorultam a járműveken. :D

Cecelia Ahern leginkább az Ui.: Szeretlek című regényével lett híres, amit meg is filmesítettek, és mellékesen az egyik kedvenc filmem. Ennek ellenére is, és annak is, hogy halomban állnak a polcomon az Ahern regények, valahogy eddig kimaradt mindegyik. Nagyon sok ismerősöm rajong írásaiért, ezt a könyvét pedig különösen magasztalta mindenki, úgyhogy végre próbát tettem, amit nem is bántam meg. Különös érzékenységet éreztem az írónőnél a történet, azon belül a szereplők karakterének megformázása terén. Kicsit Picoult-os szindrómám volt, ami nálam mindenképp pozitív.

Jó ideig halvány lila gőzöm sem volt, mi akar kisülni ebből a történetből, utólag viszont minden pici mozaikdarabka a helyére került, és egészében véve tényleg fantasztikus élményt kaptam. Amit nagyon szeretek egy könyvnél - különösen annak a fényében, hogy zsinórban olvasok általában - az, amikor még sokáig fogva tart, foglalkoztatja a gondolataimat, sőt... belenyúl az életembe. Az Életed regénye mindenképp ebbe a kategóriába tartozik.

Kitty Logannak van egy listája, amely száz nevet tartalmaz, amelyet kezdetektől fogva sem ő, sem mi nem tudunk hová tenni. Jelentéktelennek tűnnek, de vajon mi kapcsolja őket össze, van-e értelme ennek a listának?

A nő újságíró, bár karrierje épp a végét járja, mivel egy neves tévéműsorban nagyon mellényúlt egy ügy kapcsán, alaptalanul megrágalmazott valakit, akinek ezzel tönkretette az életét. Mentorához és egyben barátjához, Constancehoz fordul segítségért, de ő sem nagyon tudja támogatni, mivel halálos beteg, halála pedig hamarosan be is következik. Egy utolsó "ajándék" Kittynek ez a száz nevet tartalmazó lista, de mint, ahogy már fentebb említettem, Constance nem fűzött hozzájuk semmiféle kommentárt.

Kittynek kevesebb, mint 1 hete van, hogy leadja az Etcetera magazinnak cikkét, amely pont Constance emlékére adatik ki. Ez az idő vajmi kevés ahhoz, hogy elegendő legyen száz személy megkereséséhez, az interjúk elkészítéséhez. Nincs más választása, ha még valamelyest meg akarja védeni önbecsülését, visszaszerezni mások elismerését, kénytelen nekivágni a teljesíthetetlennek tűnő feladatnak. Erejét, idejét nem kímélve ássa bele magát a száz személy felkutatásába, de amikor már benne van a kellős közepében, akkor sem érti, mi az egésznek a célja. Közben számot vet egész addigi életével, miközben a jelenlegi is percről percre változik. Emberek jönnek, emberek lépnek ki az életéből, amelyek mind-mind arra késztetik, hogy még mélyebbre ásson a dolgok sűrűjében. És a végén kiderül, hogy akár Te is lehetsz pillangó, vagy ha csak kicsit is elgondolkodsz egy barátodon, hogy mivel lepd meg, nem lehetetlen egy olyan ajándékot találni a számára, ami tényleg csakis neki szól és egy életre szóló is lehet.

Az ember akarva, akaratlanul is a könyv végén saját életének, önmagának vizsgálatához jut el, vajon ki is ő és mit ad a másik embernek?