Erika
Nagyon boldog, sikerekben gazdag új esztendőt kívánok minden barátomnak, látogatómnak!!! Köszönök mindent!!! :-)



Erika
Huhhh, a végére értem! Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem könnyebbültem meg egy picit, de ez kizárólag az utolsó fejezet majd' 800 oldalas terjedelmének volt köszönhető.

A sorozat továbbra is a szívem mélyéig hatol, nagyon megszerettem ezt a történetet.

Némiképp ez a kötet különvált a többitől, hiszen az első három viszonylag szoros folytatólagosságot követ. Itt viszont eltelt röpke 15 év, nagyon sok minden megváltozott. Kaedének és Takeonak három gyönyörű leánygyermeke született, akik ilyen-olyan módon örökölték szüleiktől a kiváló képességeket, bár az ikrek kapcsolata nagyon érdekes a szülőkkel, kiváltképp Kaedéval. Mindez a babonának, hiedelmeknek köszönhető, amely fura lényként tartja számon az ikertestvéreket.

A Hármas Birodalomban megteremtett béke miatt gyermekeik csak hallomásból ismerik, miféle háborúkon mentek keresztül szüleik. Idillikus környezetben nőttek fel, viszonylagos szeretet veszi őket körül. Főként a legnagyobb leány, Sigeko élvezi szülei osztatlan szeretetét, figyelmét. Reményeik elsősorban benne vannak.

Persze így azért nem lenne elég izgalmas a történet, hiszen megszokhattuk, hogy a szerző folyamatosan ellátott minket eddig is nem kis izgalmakkal. A nagy béke közepette olyan helyről érkezik a szurka-piszka, ahonnan Takeo álmában sem remélte volna. Komoly vészhelyzet áll ismét elő, csatarendbe kell állni. Mi több, a lányoknak is ki kell venniük a harcból a részüket.

Kaede és Takeo szerelme töretlen. Bár bevallom, amennyire kedveltem a nőt korábban, ebben a részben nagyon a bögyömben volt. Pedig próbáltam belehelyezni magam az akkori hagyományok, elvárások, hiedelmek világába - hiszen négy fejezet óta benne éltem -, nem sikerült megértenem "anyai" viselkedését. Valahogy úgy gondolom, hogy az anya az minden korban, társadalmi helyzetben, kultúrában ANYA!

Mint mindegyik része a sorozatnak, a végére ez is megríkatott rendesen. A szerző kiválóan bánt az érzelmeimmel! Legyen szó haragról, szerelemről, bánatról!

Köszönet Csengának a hosszadalmas kölcsönzésért! :-)

4,5/5

Első rész: Lian Hearn: Fülemülepadló
Második rész: Lian Hearn: Fűpárna
Harmadik rész: Lian Hearn: Ragyog a hold

Európa Könyvkiadó, Budapest, 2008
Fordította: Tábori Zoltán
Eredeti cím: The Harsh Cry of the Heron
770 oldal
Erika
Annyira esetlenek vagyunk mi emberek, amikor valami/valaki MÁS-sal találkozunk, tőlünk ellenkezővel. Olyan nagyon szerencsétlen mondatokat tudunk összehozni, bármennyire is igyekszünk vigasztalót, együttérzéssel teli mondatot összeeszkábálni! Leginkább valami nagyon béna, pont az ellenkező hatást váltunk ki. Az évek folyamán megtanultam, hogy inkább ne mondjak semmit, minthogy kényszerből kínlódjak!

Mély, elgondolkodtató könyv az elfogadásról, a másság elfogadásáról. Bár a könyv fő mondanivalója számomra a másság elfogadásáról szól, az emberi kapcsolatokból adódó mindennapi problémák, a nüansznyi csetepaték is benne vannak, telecsepegtetve iróniával, öniróniával.

Két fiatal, Annette és Bruce a fülszöveg szerint más esetben sohasem találkoztak volna. Én másként érzem! Szerintem, ha a balszerencse elkerüli őket, akkor is lett volna esélyük a szerelemre. Egymással. Oly mértékben kiegészítették egymást, hogy kizártnak érzem, hogy zsák a foltját hasonló esetben ne találja meg! A kérdés csak az, hogy a "jó" helyen "jó" időben tényező is közrejátszik-e!? Itt közreműködött rendesen, bár nem nevezném túl pozitívnak.

Bruce a nyomornegyedben él, ennek ellenére humora, intelligenciája nekem mást sugallt. Nem azért, mert a humoros, okos emberek nem lehetnek szegények... De az elkeseredés, a kilátástalanság egyáltalán nem jellemző rá. Vagy csak a humorával leplezi?

Annette orvoscsaládból származik. Adódik, hogy ő is ezt az utat válassza, ami annyira nincs kedvére, mégis célul tűzi ki. Mindketten élik az életüket a maguk módján, ám az a fent említett tényező igencsak közbeszól. Egyikőjük sem akarja elfogadni a társadalmi, szülői elvárásokat. Lázadnak szinte minden ellen. Saját családjukban is alig-alig találják meg a hangot. Vagy sehogyan sem! De még ez is betudható fiatalkori lázadásnak.

Olyan helyzetbe kerülnek, amin változtatni nem igazán tudnak. Ugyanabban a cipőben járnak. Nemsokára együtt tapossák ezt a cipőt. Bruce első látásra beleszeret Annette-ba, aki szinte rögtön viszonozza is. A fiú végre meglátja a lányban élete értelmét, az adott, nem választott élethelyzet ellenére. Minden jövőt illető dologban a lányt látja, csakis ő adja mindenre a vigaszt, a reményt.

"Furcsa, új, nemes, adakozó gyöngédség áramlott át a szívemen és a karomon. Ilyet sosem éreztem hajdan, vissza már nem térő ifjúságom mellékutcácskáin és rétjein. Aztán egyszerre magam is ott vágtattam érzékeim vad hullámtaraján. Nem, az mégsem én voltam. Annette volt. Engem kicseréltek, és minden, ami csak voltam, vagy lehettem volna, minden, amit csak ismertem, vagy amit ismernem kellett, azé a lányé volt, azé a barna, náthától fulladozó, takarókba temetett lányé. Egész énem őt illető ajándékká vált, hogy tulajdonaként birtokba vehesse, ismerhesse és szeresse széles e világon minden halál előtt és után, ajándékká, mely az övé marad akkor is, mikor minden kihűl, amikor már nincs, ami emlékezzen... mire?... az életre?"

Könnyű egészségesen okoskodni az embernek, nem ismerve szinte semmilyen betegséget. Könnyű arra gondolni, hogy én mit tennék, hogy csinálnám. De néha tényleg használni kéne az eszünket, hogy mi a jó a másiknak, akinek olyan problémája van, amit szerencsére hírből sem ismerünk. Nem feltétlenül a mi szempontunk szerint lehet vigasztalni.

Fogalmam sincs rendelkezem-e humorral!? Vagy ha igen, milyennel? Jóval? Rosszal? Viszont azt tudom száz százalékosan, hogy nagyon szeretem, ha valakinek van humora. Jó humora! Bruce humorát én megvettem, nagyon szerettem, bár leginkább társadalmi-, családi-, illetve öniróniával párosult. De ezt hogy is lehetne a szemére vetni?

Bárhogy is alakult a vége, ők mindenképpen boldogok voltak!


"Mosolyogtunk, aztán nevettünk, nem tudtuk abbahagyni, s a nagy nevetéstől majd kicsattant a képünk."

5/5

Aranytoll kötetek, Szeged, 2008
Fordította: Bányay Geyza
Eredeti cím: The Raging Moon
191 oldal
Erika
Állt az erdőben egy szép, sudár kis fenyőfa. Jó helye volt: nap is érte, levegő is simogatta, idősebb társai, lucfenyők meg jegenyefenyők zúgtak körülötte. De a kisfenyőnek minden vágya az volt, hogy magasabbra nőjön; a meleg napot, az üdítő levegőt sem élvezte, s ügyet se vetett a parasztgyerekekre, akik ott jártak-keltek, fecsegtek körülötte, amikor szamócáért, málnáért mentek az erdőre. Sokszor egész köcsöggel szedtek, máskor szalmaszálra fűzték fel a szamócaszemeket, aztán leültek pihenni a kisfenyő tövébe, és azt mondták:

- Milyen szép ez a kicsi fa! - S ezt a kisfenyő nem szívesen hallgatta.

A következő esztendőben egy jókora hajtással lett magasabb, újabb év múlva még egy hajtással; a fenyőfák hajtásaiból mindig meg lehet mondani, hány évesek a fák.

- Ó, ha akkora lehetnék én is, mint a társaim - sóhajtotta a kis fenyőfa -, akkor messzire szétterjeszthetném ágaimat, koronámmal pedig kitekinthetnék a nagyvilágba! Madarak fészkelnének az ágaim között, s ha szél támad, én is olyan méltóságosan bólogathatnék, mint azok ott!

És nem örült a napfénynek, sem a madárkáknak, még a szép kis piros felhőknek sem, amelyek napkeltekor, napnyugtakor elvitorláztak fölötte. Elközelgett a tél, csillogó-fehér hótakaró borított körülötte mindent, néha egy-egy nyúl iramodott el arra, és futtában átugrotta a kisfenyőt. Ó, milyen bosszantó volt! Két tél is elmúlt, míg végre a harmadikon akkorára nőtt, hogy a nyulak már nem ugorhatták át, meg kellett kerülniük. Ó, nőni, nőni, nagyra nőni és hatalmasra, mégiscsak ez ér legtöbbet ezen a világon - áhítozott a kisfenyő.

Ősszel favágók jöttek az erdőre, és minden esztendőben kidöntöttek néhányat a legmagasabbak közül. A fiatal fenyő, amely időközben szépen felcseperedett, reszketve figyelt: a fenséges faóriások recsegve-ropogva zuhantak a földre. Fejszével lecsapkodták ágaikat, csupaszon hevertek; így, ágaiktól fosztottan, soványan, alig lehetett megismerni őket, Aztán szekérre emelték a rönköket, a lovak közé csaptak, és elvitték őket az erdőből.

Hová vihették? S mi várhat rájuk?

Tavasszal, amikor a fecskék, gólyák visszatértek, megkérdezte tőlük a fenyő:

- Nem tudjátok, hová vitték a társaimat? Nem találkoztatok velük az úton?
A fecskék nem tudtak róluk, de egy öreg gólya hosszan elgondolkozott, aztán bólintott, és azt mondta:

- Alighanem láttam a társaidat. Amikor Egyiptomból útra keltem, új hajókat láttam a tengeren. Pompás árbocaik voltak - a társaidból faraghatták őket, mert fenyőillatuk volt. Köszöntem is nekik, de igen magasan hordták a fejüket.

- Ó, lennék csak magasabb! Most a tengert járhatnám. Milyen is az a tenger, mesélj róla!

- Hosszú volna arról a mese! - felelte a gólya, és továbblépdelt.

- Örülj az ifjúságnak! - intették a napsugarak. - Örülj üde hajtásaidnak, a fiatal életerőnek, ami betölt!


És a szél csókot lehelt a fára, a harmat megkönnyezte, de a kis fenyőfa velük sem törődött.

Karácsony táján aztán fiatal fenyőket is kivágtak az erdőn, még olyanokat is, amelyek zsengébbek voltak a nyughatatlan fenyőfánál. Ezekről a zsenge fákról - a legszebbeket válogatták ki - nem csapkodták le a gallyakat, úgy rakták szekérre, s a lovak ezeket is elvitték az erdőből.

- Ugyan hová viszik őket? - töprengett a mi fenyőfánk. - Nem nagyobbak nálam, volt köztük egy, amelyik még kisebb is, mint én. Mért hagyhatták meg az ágaikat? Hová vihette őket a szekér?

- Mi tudjuk! Mi tudjuk! - zsinatolták a verebek. - Lent a városban benéztünk itt is, ott is a házak ablakán. Tudjuk, hová mentek a szekéren. Olyan pompa és fény veszi körül őket, amilyenről te nem is álmodol! Bekukucskáltunk az ablakon, és láttuk őket: meleg szobában álltak szépséges díszekkel, aranyalmával, mézeskaláccsal, sokféle játékkal aggatták tele az ágaikat, s az ágak hegyén száz meg száz gyertya fénylett.

- És aztán? - kérdezte a fenyőfa, és reszketett minden ága. - És aztán? Aztán mi történt?

- Többet nem láttunk. De ez gyönyörűséges Szép volt.

- Hátha engem is szerencse ér, s megjárhatom ezt a ragyogó utat! - ujjongott a fenyőfa. - Hiszen ez még nagyszerűbb, mint a tengereket járni! Ó, hogy epedek, hogy vágyakozom! Bár itt volna már újra a karácsony! Vagyok már akkora, mint a társaim, akiket tavaly a városba vittek. Csak már szekérre emelnének! Csak ott állhatnék már a meleg szobában, pompa és fényesség közepette! Vajon mi következik aztán? Biztosan még jobb lesz, még szebb, különben minek díszítenének föl olyan gazdagon? Utána még nagyszerűbb, még pompásabb dolgok várnak rám. De mik azok? Ó, hogy mennék már, hogy vágyom el innét! Magam sem tudom, mi lelt.

- Örülj nekünk! - mondta a levegő meg a napsugár. - Örülj az üde ifjúságnak itt az isten szabad ege alatt!


De a fenyőfa nekik sem tudott örülni. Nőtt, nőtt, ahogy csak erejétől telt, s zöldellt télen-nyáron. Az emberek, akik látták sötétzöld pompájában, azt mondták: "De szép fa ez!" És karácsony táján őt vágták ki elsőnek. Velejéig hatolt a fejsze, s egy mély sóhajjal elzuhant. Kínzó fájdalmat érzett s félájultan feküdt a földön; nem tudott most a szerencséjére gondolni, elszomorította, hogy meg kell válnia szülőföldjétől, a helytől, ahol felnövekedett; tudta, hogy nem látja soha többé kedves öregebb társait, körül a kis bokrokat, virágokat, talán még a madarakat sem. Bizony, az utazás nem volt kellemes.

Csak akkor tért újra magához, amikor társaival együtt lerakták egy udvaron, s hallotta, hogy egy ember így szól:

- Ez a legszebb! Ezt választjuk.

Aztán két libériás inas egy szép, tágas terembe vitte a fenyőfát. A falakon körös-körül arcképek függtek, a cserépkályha mellett magas kínai vázák pompáztak - oroszlán díszítette a tetejüket -, hintaszékek, selyemhuzatú heverők voltak a nagy szobában, meg hatalmas asztalok tele képeskönyvekkel, játékokkal, amelyek százszor száz tallérba kerültek - legalábbis így mondták a gyerekek. A fenyőfát egy homokkal megtöltött, nagy hordóba állították: a hordót senki sem láthatta, mert zöld szövettel vonták be, és egy nagy, tarka szőnyegre állították. Ó, hogy remegett a fenyőfa, hogy leste-várta, mi következik!

Inasok és szobalányok léptek a szobába, és díszítéséhez láttak. Színes papírból kivágott kis hálókat aggattak ágaira; a hálókat cukorkákkal töltötték meg; aranyozott almát, diót függesztettek fel gallyaira - úgy festettek, mintha rajta termettek volna. Ágai hegyére vagy száz piros, kék, fehér gyertyát erősítettek. Zöld tűi között babák ringatóztak, szakasztott olyanok voltak, mint az emberek, csak kicsinyek - a fenyőfa még sohasem látott ilyeneket -, fönt, a fa csúcsán pedig egy nagy aranycsillag tündöklött. Szép volt, ó, milyen szépséges szép!

- Ma este - mondták körülötte -, ma este meggyújtjuk minden gyertyáját.

"Ó, csak már este volna! - sóvárgott a fenyőfa. - Csak már meggyújtanák a gyertyáimat! Vajon mi következik aztán? Eljönnek-e társaim az erdőből, s látnak-e engem? Bekukucskálnak-e a verebek? Gyökereket eresztek-e itt, s így állok-e feldíszítve, télen-nyáron, öröklétig?"

A roppant vágyakozásba belefájdult a kérge, a kéregfájás pedig éppen úgy gyötri a fákat, mint az embereket a fejfájás.

Aztán végre meggyújtották a gyertyákat az ágain. Micsoda ragyogás! Micsoda pompa! A fenyőfának minden ága beleremegett; az egyik gyertya le is perzselte zöld tűit egy jó darabon.

- Jaj, istenem! - kiáltozták ijedten a szobalányok, s gyorsan eloltották a tüzet.

Most már vigyáznia kellett, nehogy megint elfogja a remegés. Pedig ó, hogy félt! Folyton attól reszketett, hogy elveszíti valamelyik ékességét - szinte eszét vette a kápráztató ragyogás. De egyszer csak kitárult a szárnyasajtó, s egy sereg gyerek rontott be, olyan hevesen, mintha föl akarnák dönteni a fát. A felnőttek nyugodt léptekkel követték őket. A kicsinyek némán álltak egy pillanatig, aztán megint kitört belőlük az ujjongás, de úgy, hogy zengett belé a nagy szoba. Körültáncolták a fenyőfát, és egymás után szedegették le róla az ajándékokat.

- Mit akarnak? - töprengett a fa. - Ugyan mi lesz velem?

A gyertyák tövig égtek az ágain, s akkor gyorsan elfújták őket, aztán megengedték a gyerekeknek, hogy leszedjék a fáról, amit csak megkívánnak. Azok megrohamozták, hogy csak úgy recsegtek az ágai; ha a csúcsát meg az aranycsillagot nem erősítették volna a mennyezethez, talán fel is döntik.

A gyerekek boldogan ugráltak körülötte pompás játékaikkal; a fára már ügyet se vetett senki, legföljebb az öreg dajka pillantgatott ágai közé, de ő is csak azt nézte, nem felejtettek-e egy almát vagy fügét a fán.

- Most egy mesét! Egy mesét! - hízelegtek körül a gyerekek egy alacsony, kövér embert, és odavonszolták a fenyőfa alá. A kövér ember leült a fa tövébe.

- Itt erdőben vagyunk - mondta -, s hátha a fának is hasznára válik, ha meghallgatja a mesét. Hanem igazán csak egy mesét mondok el. Válasszatok: Mákszem Matyiról akartok hallani, vagy Együgyű Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a királykisasszonyt?

- Mákszem Matyiról mesélj! - kiáltották néhányan. - Együgyű Jankóról! - követelték a többiek. Nagy zsivaj kerekedett. Csak a fenyőfa állt szótlanul és tűnődve, s azt gondolta: "Velem már nem is törődnek!" Pedig hát ő már kivette a részét a dicsőségből.


És a kövér ember mesélt Együgyű Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a királykisasszonyt. A gyerekek tapsoltak, és azt kiabálták:

- Mesélj még! Mesélj!

Mákszem Matyi történetét is hallani szerették volna, de be kellett érniük Együgyű Jankóval.

A fenyőfa némán és elgondolkozva meredt maga elé: az erdei madaraktól nem hallott efféle mesét soha. "Együgyű Jankó lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a királykisasszony kezét! Igen, úgy látszik, ez a világ sora!" - tűnődött, és elhitte a mesét az utolsó szóig, hiszen olyan derék embernek látszott, aki elmondta! "Bizony, bizony, ki tudja! Hátha egyszer én is lebucskázom a grádicson, és királykisasszonyt kapok feleségül!" - álmodozott. S már előre örült a másnapnak; biztosan újra gyertyákkal, játékokkal, aranyos gyümölcsökkel ékesítik fel.

"De holnap nem remegek! - fogadkozott. - Szívből örülök majd a pompámnak. Holnap újra meghallgatom Együgyű Jankó történetét, talán még Mákszem Matyiét is", és hallgatagon, tűnődve virrasztott egész éjszaka.

Reggel inasok és szolgák léptek a nagy szobába.

"Újra feldíszítenek!" - gondolta ujjongva a fenyőfa.

De megfogták, és kivonszolták a szobából, fölvitték a lépcsőn a padlásra, s egy sötét zugba állították, ahová egyetlen napsugár sem ért el.

"Hát ez meg micsoda? - kérdezte magában a fa. - Mit csináljak itt? Hiszen ide egy hang se jut el hozzám!"

Nekidőlt a falnak, és gondolkozott, gondolkozott: Ráért: napok mentek, éjszakák múltak, de a padlásra nem ment föl senki. Végre megjelent valaki, de csak azért, hogy néhány ládát állítson a sarokba. A fenyőfa ott állt a sötét zugban, s már úgy látszott, hogy mindenki megfeledkezett róla.

"Odakinn most tél van - vigasztalta magát. - Kemény és fagyos a föld, hó takar mindent. Most nem tudnak elültetni, azért kell ebben a zugban megvárnom a tavaszt. Lám, gondot viselnek rám. Milyen jók is az emberek! Csak olyan sötét ne volna, s akadna valami társam!"

- Cin, cin! - cincogta egy előiramodó egérke. Aztán odaszaladt egy másik is. Körülszimatolták a fát, és besurrantak az ágai közé.

- Rettenetesen hideg van! - panaszkodtak a kisegerek. - Különben egészen jó itt, igaz-e, te öreg fenyő?

- Nem vagyok én öreg! - felelte a fenyő. - Vannak nálam sokkal öregebbek.

- Honnan jöttél? - kérdezték az egerek. - És mit láttál? - Szörnyen kíváncsi szerzetek voltak. - Mesélj nekünk a világ leggyönyörűbb helyéről, ha ugyan jártál ott! Voltál-e az éléskamrában, ahol sajtok illatoznak a polcon, és sonkák lógnak a rúdról? Ahol faggyúgyertyán táncol az egérnép? Soványan megyünk be oda, és kövéren jövünk ki. Jártál-e ott?

- Ott nem jártam - felelte a fenyőfa. - De mesélek nektek az erdőről, ahol nap süt, és madarak énekelnek.

És elmesélte egész ifjúságát. A kisegerek még sohasem hallottak ilyen mesét, buzgón hallgatták, és azt mondták a végén:

- Ó, de sok mindent láttál te! És milyen boldog voltál!

- Boldog? - kérdezte a fenyő, aztán újra végiggondolta, amit elmondott. - Csakugyan, egészen szép idők voltak azok!

Aztán elmesélte, mit látott karácsony este, amikor mézeskaláccsal aggatták teli, gyertyákat gyújtottak az ágain.

- Ó! - álmélkodtak az egérkék. - Milyen boldog is lehettél, öreg fenyő!

- Mondtam már, hogy nem vagyok öreg! - bosszankodott a fenyő. - Ezen a télen hoztak az erdőről. A legszebb korban vagyok. Csak nagyon magasra nőttem.

- Olyan szépen tudsz mesélni! - lelkesedtek a kisegerek. És másnap éjjel magukkal hoztak még négy egérkét, hogy azok is hallhassák a fenyőfa meséit. A fenyő pedig minél tovább mesélt, annál jobban emlékezett ifjúságára, és azt sóhajtotta magában:

"Mégiscsak szép idők voltak azok! De visszatérhetnek, még visszatérhetnek egyszer! Együgyű Jankó is lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a királykisasszony kezét, hátha nekem is királykisasszony jut feleségül!" - és az erdő legszebb fiatal nyárfája jutott az eszébe. Az ő számára az a kis nyárfa volt a világ legszebb királykisasszonya.

- Ki az az Együgyű Jankó? - kérdezték az egérkék. És a fenyő elmondta nekik az egész mesét - karácsony este minden szavát megjegyezte magának. Az egerek majdnem a fa csúcsáig szökdeltek gyönyörűségükben. A következő éjjel már egész sereg egér hallgatta a fenyőfát, vasárnap pedig két patkány is odavetődött, de ezek ócsárolták a mesét, s elszomorították vele az egérkéket. Most már nekik sem tetszett olyan nagyon a fenyőfa meséje.

- Csak ezt az egyetlenegy mesét tudod? - kérdezték a patkányok.

- Csak ezt - felelte a fenyő. - Életem legboldogabb estéjén hallottam, csakhogy akkor még nem tudtam, milyen boldog vagyok.

- Nyomorúságos mese ez! Nem tudsz olyat, ami faggyúról meg szalonnáról szól? Valami éléskamramesét?

- Olyat nem tudok - mondta a fenyő.

- Akkor ajánljuk magunkat! - És a patkányok faképnél hagyták. Lassanként a kisegerek is elmaradoztak, és a fenyőfa keserűen sóhajtotta - Milyen jó is volt, amikor a fürge kisegerek körém telepedtek, és a meséimet hallgatták! Ők is elfelejtettek. Most már csak akkor leszek boldog, ha egy napon levisznek innen.


De mikor lesz az, mikor?

Egy reggel emberek jöttek fel a padlásra, félretolták a ládákat, és kiráncigálták a sötét zugból a fenyőt. Nem bántak éppen szelíden vele, odacsapták a padlóhoz, s egy szolga már vonszolta is a lépcső felé, ahol fényesen sütött a nap.

- Újra kezdődik az élet! - ujjongott a fenyő. Érezte az üde levegőt, az első napsugarakat - kinn volt az udvaron. Olyan gyorsan történt vele mindez, hogy ideje sem volt végignézni magát. Volt elég látnivaló körülötte. Az udvaron túl viruló kert illatozott; rózsák hajoltak üdén, mosolyogva az alacsony sövényre, a virágzó hársak között fecskék cikáztak, és boldogan csivitelték: "Csivitt, csivitt, a párom, az van itt!" De persze nem a fenyőfára értették.

- Most aztán élek! - örvendezett a fenyőfa, és kinyújtóztatta az ágait, de jaj, megsárgult és elszáradt minden kicsi tűlevele.


Ott hevert csalán és gaz között az udvar sarkában. De a csúcsán még ott tündöklött az aranycsillag, s visszaverte a napsugarakat.

Az udvaron vidáman játszottak a gyerekek, akik karácsony este körültáncolták a fenyőfát, és annyiszor örültek neki. A legkisebbik most odaszaladt hozzá, és leszakította csúcsáról az aranycsillagot.

- Nézzétek, mit találtam ezen a csúnya, vén karácsonyfán! - kiáltotta, és rátaposott a száraz ágakra, amelyek recsegve törtek le kis csizmája alatt.

A fenyőfa elnézte az üdén virágzó, szép kertet, aztán végigtekintett magán, és szégyenkezve vágyott vissza a padlás sötét zugába. Az erdőre gondolt, üde ifjúságára, a vidám karácsonyestre meg a kisegerekre, akik olyan gyönyörűséggel hallgatták Együgyű Jankó meséjét.

- Elmúlt, minden elmúlt! - sóhajtotta a szegény fenyőfa. - Mért is nem örültem akkor, amikor még örülhettem volna? Most már késő!

Jött egy fejszés ember, és fölvágta a fenyőfát; jókora nyaláb aprófa lett belőle. Föllobogott a nagy üst alatt, s mélyeket sóhajtott, olyan hangosan, hogy puskaropogásnak hallatszott. A kint játszadozó gyerekek be is szaladtak, leguggoltak a tűzhely elé, belenéztek, és harciasan kiabálták: "Piff-puff!" A fenyőfa pedig minden roppanásnál - egy-egy sóhaj volt minden roppanása - egy nyári napra gondolt, vagy egy téli éjre kinn az erdőben, amikor csillagok szikráztak fölötte; a karácsonyestre gondolt meg Együgyű Jankóra, az egyetlen mesére, amit hallott és elmesélt. Végül nem maradt belőle más, csak egy marék hamu.

A gyerekek tovább játszottak az udvaron; a legkisebbik a mellére tűzte az aranycsillagot, amely azon a boldog estén a fenyőfa legszebb ékessége volt. De annak az estének vége; vége a fának is, vége a mesének is; vége, vége - minden mesének ez a vége.


BÉKÉS, BOLDOG KARÁCSONYT KÍVÁNOK MINDENKINEK!!!
Erika
Nincs mese, menthetetlenül beleszerettem a történetbe. Nem győzöm dicsérni, áradozni róla. Megunni pedig végképp nem sikerül!

Házasságával és a Törzstől való menekülésével Takeo kivívta Arai, illetve Fudzsivara nagyúr haragját is, ráadásul a Törzs is üldözi őt minden erejével.

Arai Daiicsi, aki a Tohanok bukását kihasználva megkaparintotta a Hármas Birodalom fölötti hatalmat, azért haragszik rá, mert szövetségeseként elvárta volna Takeotól a tájékoztatást házasságáról, illetve nehezményezte a Törzzsel való szó nélküli eltávozását is. Fudzsivara pedig egyoldalúan kreált egy eljegyzést Kaedével, így ő is "joggal" dühös.

Takeónak nincs könnyű helyzete, rengetegféle elvárásnak kell megfelelnie, nem tud lelkiismeretével sem rendesen elszámolni.

"Neveltetés a Rejtettek közt, befogadás a harcosok osztályba, ráadásul törzsi elvárások: csupa kibékíthetetlen elem Takeo életében."

Miközben Takeo hadakozik uradalmukért, az őket megillető jussukért, Kaede elhatározza, hogy meglátogatja testvéreit. Döbbenettel veszi tudomásul, hogy Fudzsivara nagyúr elrabolta őket. Hamarosan ő maga is fogságba esik, miközben menteni próbálja testvéreit.

Vajon elegendőek Takeo képességei és a bosszúvágy céljai eléréséhez, a jóslatok megvalósításához? Ő és Kaede vajon valaha békés módon tudják élni együtt az életüket?

A szerelem Takeo és Kaede között nem hogy nem múlik, de minden eddiginél lángolóbb.

"Rábámultam. A haja nedves volt, a vonásait ellágyította az iménti szeretkezés. Ő volt a legszebb teremtés, akit valaha is láttam, de közben az agya úgy vágott, mint a borotva. Kimondhatatlanul erotikusnak találtam ezt a kettősséget, nem kevésbé azt, hogy ez a nő a feleségem."

Az utolsó oldalaknál alig láttam a sorokat, úgy potyogtak a könnyeim. Az örömtől vagy a bánattól? Mindkettőtől egyszerre. Nagyon hatásos vége volt!

Így a harmadik résznél ideje volt utánanéznem az írónőnek is, ha már ennyire rajongok munkájáért! :-)

Lian Hearn modern nyelveket tanult az Oxfordi Egyetemen. Londonban dolgozott nint filmkritikus és művészeti szerkesztő, mielőtt letelepedett Ausztráliában. Egész életen át tartó érdeklődése Japán felé, a sok utazás, tanulmányai meghozták az eredményt, az Otori trilógiát.



Íme az eredeti borító. Nekem jobban tetszik a magyar verzió! De azért ez sem rossz! :-)










Egyértelműen 5/5***

Első rész: Lian Hearn: Fülemülepadló
Második rész: Lian Hearn: Fűpárna

Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005
Fordította: Tábori Zoltán
Eredeti cím: Brillance of the Moon
426 oldal
Erika
Rettentő helyes kis történetet olvastam Mona Lisa mosolyának vásznon való megszületéséről.

Évszázadok óta nagy kérdés, ki is lehetett Leonardo da Vinci modellje!? A szerző tesz egy kísérletet, hogy elvarázsoljon minket egy lehetséges világba. Engem meggyőzött! :-)

A történet főszereplője a kamasz Monna Elisabetta, aki a 15. századi Firenze melletti Villa Vignamaggioban él. Nemesi, jómódú családja selyemhernyó-tenyésztéssel foglalkozik, amiben Lisa is előszeretettel vesz részt. Bár nem igazán vagyok oda a csúszómászókért, itt nagyon nagy örömmel olvastam, mekkora szeretettel bánik a munkás kis hernyókkal. Szinte már kedvem támadt nekem is ehhez a foglalatossághoz.

Lisa nem egy elkényeztetett úrilány, szívesen veszi ki a részét a házimunkából is. Lázadását a nemesi pöffeszkedés ellen jól jellemzi például az is, hogy szívesen merül el a főzéstudomány művészetében. Valóban művészetnek éreztem, mert hatalmas élvezettel készített el gasztronómiai csodákat, ráadásul ezeket nagy-nagy örömmel tette szerettei elé. Legjobb barátnőjét sem a nemesség köreiből választja. Silvia a család egyik szolgálója, vele osztja meg minden búját-baját, tőle kér szerelmi, érzelmi ügyekben tanácsot.

Ez a lány gondolkodik, használja az eszét. Igazi kis tűzrőlpattant egyéniség, nagyon szerettem. Minden szeretetét megosztja Uccioval, a kecskével, rém bájos kis jelenetekkel tarkítva.

Leonardo da Vincit, a család barátját már gyermekkorában elvarázsolja, megihleti Lisa mosolya, és pontosan ő mutatja be őt Giulianonak, a legkisebb Medici fiúnak, akivel már kezdettől fogva mély érzelmi szálakba gabalyodnak.

Lisa készülődik az első báljára, ahol szülei reményei szerint talán egy jómódú, szintén nemes családból származó udvarlója is akad. Sajnos egy balszerencse folytán ez a bál elmarad. Az évek meg csak telnek és telnek. Mikor végre megtörténik ez az első bál, már senki sem ugyanaz, főként Lisa. Az akkori időknek megfelelően felnőtt nő lett belőle. Giulianoval való szerelmének gátat szab a politika, elszakítva őket egymástól nagyon hosszú időre.

Az én szememben irigylésre méltóan alakult Lisa élete. Bár boldogsága nem volt maradéktalan, megbecsülte, hálát adott azért, amije van. És ez nem volt kevés!

Szentimentalizmusomat rendkívüli módon táplálta ez a könyv, nagy-nagy örömmel olvastam az utolsó soráig. Balzsamos érzés volt elmerülni valóban ebben a világban, kis ékszerekre lehet benne lelni. :-)

Nagyon pontos képet fest a szerző a politikai, vallási, kulturális háttérről, arról az életről, amely Firenzét abban az időben jellemezte. Maga a történet sok helyen a képzeletből merítkezik, de velem nagyon el tudta hitetni, hogy ez akár így is lehetett.

Bevallom, engem eddig ez a festmény hidegen hagyott, de a könyv hatására mindenképp másképp tekintek ezentúl rá!














A könyvért köszönet a Tericum Kiadónak és Szeee-nek!

5/5

Tericum Kiadó, 2010
Fordította: G. Szilágyi Zsófia
Eredeti cím: The Smile
314 oldal
Erika
Bár kissé kezdetlegesnek éreztem, azért egész jó kis krimit olvastam. E könyv alapján én azt gondoltam, hogy elsőkötetes szerzőről van szó, de tévedtem. Ehhez képest egy picit többet vártam volna.

Léna egy belevaló középkorú orosz újságírónő. A saját lábán áll, önmaga igazgatja életét. És gyermeket vár. Igazából csalódott a szerelemben, párja nincs. A gyermek véletlenül köszöntött be az életébe. Vagy talán mégsem!? Igen! Akarja ezt a gyermeket minden erejével, minden szeretetével, de férfit, apát nem tud elképzelni mellé, mivel nem találkozott még számára megfelelővel, és erre az esélyt sem látja.

Egy napon viszont kórházi ágyon ébred, fogalma sincs, mi történt vele, hogy került oda, mit csinálnak vele. De abban biztos, hogy valami nem kóser. A kezébe infúzió kötve, a kábulattól még gondolkodni is alig bír. Miközben próbál rájönni, mi a fene folyik körülötte, sikerül kihallgatnia egy beszélgetést két ápoló között, amiből kiderül, hogy gyermeke meghalt, de egyébként is életképtelen lett volna. De ez hogy történhetett, amikor semmi gond nem volt? Még zavarosabbá válik minden!

Miután továbbra is biztos benne, hogy szörnyű dologba keveredett, próbál megszökni, ami nehézségek árán ugyan, de azért sikerül is neki. Természetesen első útja a rendőrségre viszi, de senki nem hajlandó hinni neki.

Innentől kezdve meg van pecsételve a sorsa, nincs más hátra, mint a menekülés, segítségkérés, magyarázkodás. Szerencsére van segítsége, talál barátokat a bajban, és persze újságírói vénája sem száradt ki. Kiderül, hogy nem pár érdekhajhász, pénzsóvár ember ellen küzd, még csak nem is nemzetközi, annál inkább egy világméretű maffiahálózattal.

Menekülése során el kell hagynia Oroszországot is, ahol szintén hajtóvadászat folyik ellene. Mindent megtesz szerettei, illetve saját maga megmentése érdekében. Vajon sikerül megmenekülnie, lehetséges egy ekkora monstrum szervezettel szemben felvenni a harcot, ahol ki tudja milyen érdekek állnak a háttérben, mi mindenre képesek céljaik elérése érdekében?

Végeredményben személyes életében is váratlan, számára is teljesen meglepő ajtók nyílnak meg! Talán még sincs minden veszve?!

A téma nagyon tetszett, hiszen a szervkereskedelem témája manapság is aktuális, nem kis pénzt hozva illegális módon az alvilág számára. Mondjuk ez a része a szervkereskedelemnek, azaz a magzatvér-, illetve placentakinyerés félidős terhesekből extrán rázós volt számomra. Borzalmas belegondolni, hogy esetleg ilyen történetek a valóságban is előfordulhatnak. Ennek ellenére nem rendített meg nagyon a történet, amit a könyv rovására írok! Mindettől függetlenül viszonylag jól elszórakoztatott és mindenképpen elgondolkodtatott a könyv.

A könyvért köszönet az Athenaeum Kiadónak!

A kiadó gondozásában jelent meg a szerző másik műve is Magyarországon A téboly könnyed léptei címmel 2009-ben.

3/5

Athenaeum Kiadó, 2010
Fordította: Goretity József
Eredeti cím: Krov'nyerozsgyonnih
275 oldal
Erika
Csatlakozom barátaimhoz, akik szintén azt hitték, hogy egy nő írta a könyvet! Tévedtünk! Persze ennek nincs nagy jelentősége, csak érdekességképpen említettem. Hacsak az nem említésre méltó, hogy végig az volt az érzésem, hogy egy kiégett 60-as háziasszony sorait olvasom. :-(

Jaj, belevágtam a kellős közepébe! Nagyon nem tetszett ez a könyv! Az hagyján, hogy mondjuk a történet lehetett volna akár érdekes is, de olyan bugyután lett összerakva, hogy ihaj! De még a mondatok is olyanok, mintha csak úgy oda lettek volna dobálva véletlenszerűen a papírra. Darabosak, hidegek, zörögnek.

Peónia nagyon fiatalon megözvegyül. Belül igazából nem nagyon rendül meg, házassága rossz volt, viszont a kínai hagyományoknak megfelelően - főként, hogy az 1800-as évek végén járunk - illene méltón megsiratnia elhunyt férjét. Ő lázad mindenféle elvárás ellen. Két igen szélsőséges választási lehetősége van. Az egyik, hogy élete végéig özvegyen él, többé nem létesít semmiféle párkapcsolatot, illetve a másik, hogy "hősként" öngyilkos lesz. Számára mindkettő elfogadhatatlan, még az 1 éves gyászidőt sem hajlandó kivárni.

Miközben férje holttestét viszi haza családjához, útközben összetalálkozik egy rég nem látott rokonával. Filozofálgatnak, flörtölgetnek, az élet nagy dolgait vitatják meg. A lány hirtelen elhatározásból dönt: ő igenis éli a saját maga életét, fittyet hányva elvárásoknak, hagyományoknak. Férfiak tömkelegét fogyasztja el, használja őket, játszik velük.

Persze kérdés, hogy a végére megleli e számításait!? Talán bölcsebbé válik, ráébred igazi vágyaira. Ettől függetlenül Peóniától a hideg rázott. Mélységes mély szerelemből a rákövetkező 5 percben újabb mélységes mély szerelembe esett egy másik férfival. Ez semmi problémát nem jelentett neki. És ez olyan közhelyes, szirupos mondatokkal elénk tálalva, ami szintén nem tetszett.

2/5

A könyvért köszönet a Tericum Kiadónak és Szeee-nek!

Tericum Kiadó, 2010
Fordította: Gáti István
Eredeti cím: The Red Peony
397 oldal
Erika
Igencsak megihletett a könyv, ugyanis gyakorlatilag azonnal útra kelnék, világgá mennék, elmélkednék, élvezném az életet a könyv hatására. :-) Bugris koromban sokszor a határán voltam, hogy nyakamba kapom a világot, de nem volt hozzá bátorságom. Most már nem is tehetem, megvan a saját kis életem, családom, de a megközelítő élményt megadta Elizabeth Gilbert, aki önéletrajzi regényében beavatott minket életének jó pár évébe. Abba az életbe, ami igencsak sikeresnek volt mondható...

Van egy asszony, aki minden téren sikereket könyvelhet el... látszólag. Csodálatos házban lakik, sikeres vállalkozása van, férjnél van, vagyonnal rendelkezik. De! A házassága mégsem működik! Szenved, majd meghal benne. Egy, talán az utolsó kibírható éjszakán zokogva borul a fürdőszoba padlójára (mint ahogy ezt már sokszor megtette), segítséget kérve a fölsőbb hatalmaktól. Bár érdekes módon, de megkapja a választ.

Ő bizony tényleg nekivág a világnak. Elhatározza, hogy először Olaszországba megy a testi gyönyöröket keresni, ami akár állhat a világ legjobb pizzájának elfogyasztásából is... de azért még sok más is belefér! :-)

A következő célállomás India, ahol a meditálást, Isten, illetve önmaga keresését helyezi előtérbe. Itt elvonul egy asramba, ahol indiai guruk tanítását, vezetését élvezi. Mindezt a keleti filozófia, ezotéria segítségével.

Indonéziába egy öreg füvesember invitálja, akivel pár évvel azelőtt találkozott egy hivatali útján. Itt próbálja megtalálni az egyensúlyt a világban, önmagában. Keresi az igazságot, a szerelmet, az élet értelmét.

Mindhárom útnak úgy vág neki, hogy se kutyája, se macskája nincs az adott országban, élete ugye romokban hever. Szerintem rettentő nagy bátorság kellett hozzá, én nagyon irigyeltem ezért.

A könyv szerintem rendben van, a helyén van, bár engem túlzottan a maszturbálásának részletei és a bővelkedő szexuális élményeinek következtében kialakult hólyaggyulladása nem érdekelt volna, de ezt betudom a nagy őszinteségnek! No és a sok meditálás, az indiai elvonulások részletezése is kissé túllőtt nálam már a célon.

Természetesen a humor nem hiányozhatott a történetből, ez adta a sava-borsát. Hazudnék, ha azt mondanám, óriási irodalmi értékkel gazdagodtam, de jó időben jött, megfelelő módon. Összességében nagyon kellemesen kikapcsolódtam, jót szórakoztam a könyv olvasása közben.

A könyv történetéből mozifilm készült Julia Robert főszereplésével, amit éppenséggel jelenleg is meg lehet tekinteni a filmstúdiókban!

4/5

Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2010
Fordította: Balázs Laura
Eredeti cím: Eat, Pray, Love
463 oldal