Salvatore Piracci az olasz parti őrség hajóskapitánya. Illegális bevándorlókat szállító hajókat kutat, illetve tartóztat fel a tengeren. A változást akkor észleli magában, amikor a piacon sétálva észreveszi, hogy egy szomorúsággal, gyötrelemmel teli szemű asszony követi, majd megszólítja őt.

Az asszony egyike egy olyan hajón érkezett bevándorlóknak, akiket a kapitány tartóztatott fel. Hihetetlen kérést intéz hozzá, amely megdöbbenti, elgondolkodtatja. A kérés kapcsán ráébred, hogy munkájába a sok nyomorúság, kiszolgáltatottság láttán belefáradt, megfásult.

Segíteni szeretne ezeken az embereken, de munkája egyben gátat is szab ennek. Feldolgozni lehetetlen azt a látványt, ahogy a kiszolgáltatott menekülők magukra hagyatva sodródnak halálbárkáikban a gyilkos tengeren, pénzüktől teljesen megfosztva (ha egyáltalán túlélték...).

Egyre nehezebben tudja a munkáját ellátni, érzelmeinek, tetteinek már nem tud határt szabni. Nagy lépésre szánja el magát.

A cselekmény több szálon fut, ami csak egy apró ponton kapcsolódik össze. Bár számomra ez adta a történet magját, ezt tartottam a történet legjelentősebb részének.

Nehezen, sőt szinte alig tudtam elképzelni, hogy egy ilyen tisztségben lévő személy így feladjon (szó szerint) mindent. Hiszen nem az Újpest és Pünkösdfürdő között közlekedő Gyöngy hajóról van szó, ahol a legénység két cigi között ingázókat szállít egyik oldalról a másikra. Ugyanakkor nagyra tartom, hogy a témával ilyen nyíltan, bátran foglalkozik. A könyv fő mondanivalója a mai napig nagy problémát jelent szerte a világban.