Caroline Jourdan élete szinte a tökéletessel egyenlő. Igencsak busásan fizető állása van a Washington-beli Capitoliumban. Rangos eseményeken, világhíres emberek között forog nap mint nap. Panaszra tényleg semmi oka.

Villámcsapásként éri a hír, hogy haza kell térnie Tennesseebe, mivel édesanyját szívroham érte, előre nem látható, hosszú kórházi ápolásra szorul. Édesapja háziorvosi praxist működtet, ahol első számú asszisztense pont felesége volt. Gyakorlatilag éhbérért dolgoznak, sokszor a rászorulóknak (akikből sok van a környéken) ingyen adják oda a gyógyulásukhoz szükséges orvosságot, eszközöket. Új alkalmazottat nem tudnak felvenni, hiszen tisztességes bért nem tudnának kifizetni, így lánya segítségét kell kérnie.

Caroline kezdetben pár napos ott tartózkodásra számít, ám ebből jóval több idő kerekedik. Egymást érik a néhol nem egyszerű orvosi esetek, mindez általában ironikus humorral fűszerezve.

A negyvenes nő nap mint nap azon gondolkodik, hogy kerül vissza a családi fészekbe, amikor éveken át azért küzdött, hogy saját, önálló életet tudjon kialakítani, ráadásul ez a vártnál sokkal jobban sikerült is. Úgy érzi, visszafelé halad, a kezdeteknél téblábol ismét. De vajon mire elegendő az a bő egy év, amit ott tölt. Rájön vajon arra, hogy többet ér-e a jól fizető, ámde sablonos kapcsolatokon alapuló állás az igazi, kézzelfogható segítségnél, amit napról napra nyújtani tud a környezetében élőknek?

Nekem kicsit felsorolásszerűek voltak az esetek, jöttek egymásutánban, vég nélkül.

Nem nagyon tudom hova tenni a könyvet magamban. Valahogy a célját, az értelmét nem nagyon látom. Érzem, hogy mély mondanivalója lenne/van, de valahogy nem jutott el hozzám teljes egészében. Inkább a humora, vicces mivolta miatt élveztem többnyire. Tetszett az is, hogy nem tökéletes emberekről szólt, hanem hiányosságokkal küzdőkkel volt tele, akik így is elégedettek voltak. A borító viszont nagyon az ízlésemnek megfelelő. Mondjuk nem a bonyolultság jellemző rá. :-)