Bárki bármit mond, nekem nagyon tetszett ez a könyv. Azzal riogattak, hogy ez a leggyengébb könyve Picoultnak. Eleve nálam ez a szó nem nagyon jön szóba az írónőnél, mert mindegyik könyvét nagyon-nagyon szeretem. De ha botot nyomnának a torkomhoz, hogy állítsak sorrendet, akkor sem sorakoztatnám hátra.

Nagyon szeretem, ahogy a kényes témákhoz hozzányúl. Szeretem a felkészültségét, kidolgozottságát, érzékenységét, ahogy kezeli ezeket a nagyon nehezen feldolgozható eseményeket, élethelyzeteket. Mert most sincs ez másként, ismét felkavart bennem minden létező érzelmi vihart.

Delia szinte tökéletes életet él apjával. Azt csinálja, amit szeret, amihez ért. Eltűnt személyeket kutat fel nagyon jó eredménnyel Gréta nevű kutyájával. Boldogságát egyvalami árnyékolja be, gyermekkorban balesetben elvesztett édesanyja. Ezt mondja az apa! A rendőrség viszont teljesen mást állít, amikor egy napon beállítanak a letartóztatási paranccsal, miszerint egy láthatáson nem vitte vissza anyjának a gyermeket, magyarán elrabolta saját lányát. A döbbenet nem fejezi ki jól azt az állapotot, amit éreznek és amit én is éreztem olvasás közben. Persze a cím alapján nyilván számítottam rá valamelyest, hogy érintjük a témát, mégis annyira szépen volt felvázolva a boldogság, az összhang lány és apja között, hogy megrendítő volt a hirtelen fordulat.

Innentől kezdve tényleg nagyon beindulnak az események, és pont nemrég egy bejegyzésben írtam róla, mennyire szeretem a jogi huzavonát. Itt is kapunk belőle, merthogy azért nem annyira fekete-fehér a helyzet, mint gondoljuk. Nyilván oka volt (vagy nem?) az apának, hogy megtegye ezt a lépést. Hiszen köztiszteletben álló polgár, mindenki ódákat zeng róla az ismerősei között, hasznos tagja a társadalomnak. Akkor mégis mi indít ilyen szörnyűségre egy embert?

Picoult mélyen érinti és a történetben is több szempontból jelentős szerepe van az alkoholizmusnak. Ez nálam eleve egy kényes téma, azaz nagyon ugrok rá. De ezt is annyira jól fogta meg, olyan sokféle (árny)oldalát mutatta be, hogy kénytelen voltam picit lejjebb adni az előítéleteimből.

Delia apját Eric, a lány jövendőbelije, gyermeke apja védi, aki szintén alkoholista. Küzd ő folyamatosan, de nem csak az alkohol ellen, hanem saját démonai ellen is. Közben jó fényt kéne vetni a lány felé is, mivel az egyenlőre a pia miatt nem megy hozzá. Van a történetben még egy jelentős szereplő, Fitz. Ők hárman egész kicsi koruktól össze vannak nőve, sülve-főve együtt vannak, Delián a nőiesség jegyei is csak későn mutatkoznak meg, hiszen a két fiú nagyon nagy hatással van rá. Serdülőkorban szinte mindkét srác rákattan a lányra, de ő mégis Ericet választja (én is ezt tettem volna...).

Egy kicsit gondban voltam a védelmet illetően, mert nem tudtam elképzelni, hogy teljesen tiszta, higgadt fejjel, elfogulatlanul tudjon valaki valakit védeni, aki ekkora kötelékkel tartozik hozzá nem is egy, hanem két családtaghoz. Na, szóval meg vannak itt gabalyítva jól a szálak, az ember szimpátiája, sajnálata azt sem tudja, merre ugráljon.

Fitznek is jut szerep bőven a történetben, hiszen újságíró, és a lap, ahol dolgozik, őt küldi el tudósítónak a tárgyalásra, mondván, bőségesen szolgáltat személyes töltelékkel is a cikkhez.

Talán, sőt biztos, hogy a lánynak a legnehezebb. Hiszen imádott apját letartóztatják, egyik percről a másikra ráébred, hogy mégis él az anyja, akit a mai napig vár, pedig úgy vélte, halott. Ott van Eric, akinél fennáll a veszély, hogy a teher nyomása alatt ismét inni kezd. Szóval nem egyszerű. Sajnáltam! És csak bizakodtam, hogy úgy lesz minden, ahogy én azt szeretném...

Picoult a szokásos formában írta meg a könyvet, minden főszereplő szemszögén keresztül bemutatta a történéseket, ez így tényleg nagyon izgalmas.

Jaj, és én Ericet annyira, de annyira szerettem, és Fitzet meg úgy, de úgy utáltam...