Talán 2 hónapja olvastam ezt a könyvet, de akkor nem nagyon tudtam volna írni róla, az érzelmek annyira kavarogtak bennem. Egyszerre kellett sírnom és nevetnem is, de főként az első.

Tele van a könyv fájdalommal, az elmúlással, ugyanakkor a szeretet is túlcsordul szinte minden sorából. Mindig elgondolkodok ilyen könyvek hatására, hogy vajon az én életemben vannak-e olyanok, akiknek ennyire fontos vagyok, illetve fordítva. Mit tennénk meg egymásért? Hogy viselkednénk, tolerálnánk adott helyzetben? Ez a könyv mindenképpen példa-, iránymutató, hogyan kell szinte tökéletesen csinálni, még ha tudom is, hogy ez "csak" egy regény.

Szóval mit tennénk abban a helyzetben, ha egy nagyon közeli hozzátartozónk elkezdene apró dolgokat elfelejteni? Talán ekkor még semmit, de amikor már kezdene súlyosabbá válni a helyzet, és egyértelművé válna, hogy sokkal komolyabb a probléma, mint ahogyan azt gondoltuk. Nem csak fáradtságról, kimerültségről van szó, hanem egy súlyos klinikai esetről. Az Alzheimerről.

Alice egy igen elismert professzor a Harvardon. Házassága teljesen rendben, három gyermekét tisztességben felnevelte, ennek ellenére minden nap újabb és újabb kihívásokat állít maga elé, amelyeket tökéletesen megvalósít.

Aztán úgy tűnik, picit szenilissé válik. Miután egyre komolyabbá válik a helyzet, nem csak apró teendőket felejt el, hanem akár már egy fontos konferencia időpontját, sőt, annak létét is, diagnosztizálják nála a korai stádiumban lévő Alzheimer-kórt. Sajnos annak ellenére, hogy tényleg korán észlelik a betegséget, nagyon gyors lefolyású a folyamat, így időnk sincs feleszmélni a döbbenetből, csak szorítunk, szorítunk, hogy történjen nagyon gyorsan valami csoda.

Persze sokat hallottunk már erről a rettegett, gyógyíthatatlan betegségről, amely mérhetetlen pusztítást képes elvégezni az ember életében, de döbbenetes volt egy nevesített személy (Alice) életén keresztül ezt végigkövetni. Főként úgy, hogy nagyon-nagyon megszerettem ezt az asszonyt, rendkívüli módon csodáltam a bátorságát, életszeretetét még akkor is, amikor már egyáltalán nem volt önmaga.

Gyönyörűen és úgy tudom, nagyon hitelesen írta le Genova egy beteg szemszögéből ennek a betegségnek a lefolyását. Ebből a nézőpontból tényleg nagyon érdekes volt erről a témáról olvasni és talán hozzásegít ahhoz, hogy jobban megértsük ezt a főleg idős korban előforduló, sokszor nagyon nagy türelmet igénylő jelenséget.

u.i.: Pont tegnap vásároltunk a családommal a boltban, amikor egy nagyon idős bácsi (mi ismerjük, ő már senkit nem ismer meg) hozzám fordult segítségért különböző áruk beszerzésével kapcsolatban. Közben elmondta, hogy almás süteményt szeretne készíteni (90 fölött van), ahhoz kellenek hozzávalók. Miközben sétálgattunk a sorok között, megkérdeztem a receptjét, amit töviről hegyire elmondott, és azon aggódott, hogy vajon nekünk tényleg van-e időnk arra, hogy meghallgassuk. Biztosítottam, hogy nagyon is szívesen! És azt is megígértem, hogy majd a folyosón megszaglásszuk a finom illatokat. Erre azt felelte, hogy Ő már akkor azt sem fogja tudni, hogy valaha találkoztunk, és ha legközelebb összefutunk, nyugodtan rúgjuk bokán, hogy mi ismerjük egymást. :) Persze sosem tennénk ilyet, de nagyon fogunk örülni a újbóli találkozásnak, és az is lehet, hogy semmi köze sem volt a könyv témájához, csupán csak nagyon sok évet élt meg, de olyan jó volt megállni beszélgetni vele és pár kellemes percet okozni neki. Még ha erre sosem fog többet emlékezni.