Pozitívan csalódtam a könyvben. Túlírt érzelmekre számítottam, ami végül is megvalósult, de nem olyan elviselhetetlen nyálas stílusban. És az ilyen történeteknél el is várható, hogy az érzelmek borzolódnak.

Egy család a főszereplő. Anya, apa és lányuk, Faith. A lány testvére odaveszett a tengerben, amikor édesapjukkal együtt közös halászatra indultak. Az apa érthető módon magát okolja, de ami a nagyobb baj, az anya is gőzerővel érezteti mindennap férjével, hogy hibás a történtek miatt. Emiatt házasságuk romokban, de nem csak egymással küzdenek, saját magukkal is.

Mindeközben a fiatalabb lány szentül hiszi, hogy nővére él. Még abban is biztos, hogy hol van. Korábban testvérével sokszor áthajóztak egy nem messze lévő, ámde annál veszélyesebben megközelíthető szigetre. Testvére mindig is bevállalósabb volt, Faith csak csapódott a kalandokhoz, bátortalanságát mindig legyőzve. Most is tudja, hogy ott van valahol a szigeten Eva, de senki nem hisz neki.

Abban biztos, hogy cselekedni fog, csak azt nem tudja, hogyan... Egyedül képtelen átevezni a túlpartra, segítséget nem kap, hiszen mindenki csak legyint egyet, mondván, a gyász ilyen módon dolgozik benne.

Remélem, hogy ilyen a valóságban nem történhet meg, ettől függetlenül bennem volt a zabszem, mi lenne, ha... Nehéz volt látni a családot, ahogy széthullik, holott jó emberek mindannyian, akik még szeretik is egymást, ám annyi, de annyi gát van bennük a tragédia miatt.

Ahogy az lenni szokott, egy jelen probléma előhoz sok száz másikat is a múltból, amelyekkel ugyanúgy foglalkozni kell, amelyek ott dolgoztak akár éveken keresztül, csak nem vettük észre.

Vajon helyre lehet hozni a dolgokat? Képesek lehetnek a szereplők a józan eszüket megőrizni egy ilyen tragédia után? Ha mégsem, akkor tud valaki segíteni ebben? A bizalom, a hit, a szeretet tud-e működni ilyen esetben is?

A végénél volt kis hiányérzetem, de csak egy nüansznyi. :D