Feltételezem, hogy sok szülőtársam megbirkózott már azzal a "problémával", hogy szülés előtt kissé másként nézett ki, másként látta a világot, másképp jutott idő szinte mindenre. Szóval megváltoztak a dolgok kívül-belül a csemeték érkezése után.

Jodie Hedley-Ward úgy gondolta, megosztja tapasztalatait, sorokba önti gondolatait, hogyan is élhetne az ember lánya kiegyensúlyozottabb, boldogabb életet gyermekek, család mellett is.

Sok mindenről szó van a könyvben, nagyon széles területet foglal magában, amit át kell tekintenie az olvasónak a saját életében is. Kitér az otthon átalakítására, hogy az mindenkor meleg fészekként szolgáljon a család számára (ha addig nem volt az). De - és talán ez a legfontosabb - az önkép helyreállításával, a magunk elfogadásával is foglalkozik. Szerintem tényleg ez a legfontosabb, mert bár közhelynek hangzik, de saját életemben is folyamatosan tapasztalom, hogy ha belül minden rendben van, akkor nagy gond nem lehet, illetve ha jön is, sokkal könnyebben birkózunk meg vele. Nem beszélve arról, hogy egy magával megbékélt anya sokkal jobban oda tudja magát tenni a család számára is.

Tanácsolja egy ideális heti menetrend elkészítését, gyakorlatilag óráról órára. Lehet, hogy van olyan, akinél ez hatékony lenne, nálam semmiképpen sem. Ha másnapra tervezek is valamit, vagy akár csak pár órával későbbre, két gyerek pár perc alatt boríthatja a dolgot. Úgyhogy nekem valami más megoldás után kell néznem! :-)

Természetes, hogy nem maradhatott ki a "szexi csipke vagy kinyúlt pamut" rovat sem! :-) Ezzel mondjuk mindenképpen egyet értek, de néha azért nagyon jó a kinyúlt macinaciban is elüldögélni egy könyv fölött... (csak ne ez legyen az általános!!!)

Bátorít abban, hogy keressük azokat a "réseket", ahol párunkkal kettesben tudunk elmenni bárhová, akár csak egy sétáról legyen is szó. Ebben is maximálisan egyetértek. Félre kell tenni a lelkiismeret-furdalást, ami éppenséggel az én esetemben nem egyszerű, állandóan küzdök vele, de akkor is menni kell, programokat kell kettesben szervezni.

Hiba, ha a régi életünket keressük, az már rég nem jön vissza, de nem hinném, hogy mindent el kell vetni, felejteni. Szükséges CSAK magunkra is időt szánni, legyen szó moziról, kozmetikusról, bármiről, ami nekünk, és tényleg csakis nekünk kikapcsolódást okoz. Mondjam úgy, hogy néha lehetünk egy picit önzőek?!

Rendkívül ideális, szinte tökéletes életet, családi idillt vázol fel az írónő, ilyen szinte nincs is. De nem is hinném, hogy ezt a célt akarta volna elérni, azaz mindenkor ilyennek kéne lennie a kiegyensúlyozott életnek. Inkább figyelemfelhívásnak, gondolatébresztőnek, életmód (át)alakító célzatúnak tartom a könyvet. Egyértelműen ösztönöz, hogy sokkal többet sportoljak, egészségesebben éljek, béküljek ki önmagammal, hogy mosolygós, vidám anyukát, feleséget lásson a családom, amikor rám néznek.

És hogy lennék-e szexi anyuka? Hát naná!!! :-)

Caleb és Catherine kapcsolata válságban van, házasságuk az utolsókat rúgja. Pedig hatalmas szerelemmel indult minden, mást el sem tudtak képzelni maguk mellé. Ráadásul olyan sok idő nem is telt el, "csak" 6 év. Ezek alatt az évek alatt viszont teljesen elhidegültek egymástól, már egyiket sem igazán érdekli a másik. Mint két idegen, úgy közlekednek ugyanabban az élettérben. Tenni egyikük sem akar, mindenki a maga igazát hajtogatja, de nem ám egymásnak, csakis ismerősöknek panaszkodnak.

Caleb szerencsére beavatja édesapját, aki egy naplót ad a kezébe. Ez a napló 40 napra való "jótanácsot" tartalmaz. Napról-napra követnie kell a leírtakat, attól nem eltérve. Nem olyan nagyon bonyolult dolgokat tartalmaz ez a napló. Vagy mégis? Olyasmiket, hogy ma kedveskedj a feleségednek egy aprósággal, ne szólj vissza semmi rosszat, még ha le akarna égni a nyelved, akkor se.

Caleb fogcsikorgatva hajtja végre az utasításokat, minden porcikája küzd ellene, hiszen a büszkesége neki is dolgozik rendesen. Sokáig nem történik semmi, sőt, ellenkezőleg, hiszen felesége azt hiszi, csupán a válóperből való kedvezőbb kimenetelre hajt a férfi. De vajon sikerül "megpuhítani" elvesztettnek hitt feleségét?

Tanulság a könyvből, amit persze eddig is tudtam, hogy mindenhol vannak problémák, de a legrosszabb az, amikor már meghallgatni sem vagyunk hajlandóak a másikat, a kommunikáció pedig teljesen megszűnik két ember között. Szörnyű nagy hiba. Pedig sokszor pici apróságokkal meg tudnánk előzni a hatalmas tűzvészt.

Bajban vagyok ezzel a könyvvel! Nem is nagyon tudom pontozással értékelni! Irodalmilag nincs a helyzet magaslatán, mondhatnám elég kezdetlegesen van megírva, viszont a tartalma nagyon megfogott, nagyon elgondolkodtatott és lebeg előttem folyamatosan.

Nagyon fontos dolognak tartom a házasságot. És nagyon szomorúnak a válást. Persze elhiszem, hogy adódhat olyan helyzet, hogy nem nagyon van más választás. Én is amellett voksolok, hogy "foggal-körömmel"... Nap mint nap gondolkodom, hogyan lehetne jobban csinálni, hogyan lehetne még inkább értékelni a másikat és ezt ki is fejezni számára. Nem könnyű dolog. Mi az hogy? Iszonyatosan nehéz!

Gondolom többféle ember van. Aki észre sem veszi, hogy baj van; aki észreveszi, de nem tudja a módját, hogyan kéne változtatnia; és talán van, aki tudja is a módját, de lusta a tettek mezejére lépni. Pedig mindenképpen érdemes!

És valakinek még feltétlenül helyet kell szorítani a középpontban? Én ebben hiszek, hogy egy kapcsolat csakis úgy működhet igazán jól, tartalmasan, ha Ő ott van, egy harmadik személy, de nem akárki!

Ízek, színek, hangulatok, emlékek... Ezek sokfélesége mindenképp előjött legbelülről. Olyanok, amikről azt hittem, már rég elvesztek, elhalványultak. Ismét lementem régi, Tömő utcai társasházunk pincéjébe, ahol szenet rakosgattam kupacba, újból elvittek a szüleim a Szigony utcai étterembe a hatalmas akváriumban lévő halakat csodálni, közben a gyönyörűen kikeményített, apró virágokkal kihímzett kisruhámban "kölcsönadtak" a személyzetnek, hogy a konyhában is megmutassák a csodákat. Aztán persze Csöpi néniék is elkunyeráltak szintén nyolcadik kerületi lakásukba, ahol kedvemre pakolászhattam vitrines szekrényükben a rém ronda kerámiafigurákat.

És akkor Vas megyei "kirándulásomat" nem is említettem, ahol nagymamám kamrájába rendszeresen beosontunk unokatestvéreimmel és a házi készítésű finomságot dézsmáltuk, málnaszörpöt szürcsöltünk. És amikor nagybátyám jött haza a tsz-ből, nem kevés unokatestvér kíséretében megrohamoztuk a csatos táskáját a frissen sült kifliért, és rohantunk hátra a pajtába elmajszolni a széna tetején... És hogy mik rejtőztek ezek mögött? Kit érdekelt akkor?

Persze nem az én élményeimről szól a könyv, természetesen. De olyan hatással volt rám, hogy nem csak a megírott történetben éltem, hanem az én saját, gyermekkori élményeim is felsejlettek folyamatosan. Jók is, rosszak is. Párhuzamosan zajlottak az események. A külvilágból mit sem vettem én észre a könyv olvasása közben. Vajon önismeretet elősegítő ez a könyv? Nem tudom, de nagyon sokat foglalkoztat azóta is. Nem tudom elfelejteni, nem tudom félretenni.

Folyamatosan Vámos Miklós könyvei jutottak eszembe. Szintén nagy kedvenc. Ő is kegyetlen őszinteséggel tudja kimondani, amit más nem mer, amiket más csak évekig hordoz magában szégyenteljesen. Én nem tudom, hogy Grecsó Krisztián mennyit merített a saját életéből. Gyanúsan sok hasonlóságot, párhuzamot vettem észre a saját életrajzában, de erre utaló "nyomot" nem találtam. De ha ezek saját élmények, saját megélt múlt, akkor le a kalappal! Mi előtt? Hát mindenképpen a bátorság előtt!

Fontos-e a történet? Kinek hogy? Nekem annyira nem, a részletekhez képest persze. Nem akarom ledegradálni a történetet még véletlenül sem, mert nagyon is érdekelt, hogy a Juszti mamát körülvevő népes családdal mi történik, hogyan dolgozzák fel a tragédiákat, hogyan élnek egymás mellett. De az egész iromány annyira finom, érzékeny módon van megírva, hogy az sokkal többet jelentett számomra.

Mindenkinek van múltja. Kinek ilyen, kinek olyan. De abban talán egyetértünk, hogy mindenhol vannak homályos foltok, olyanok, amit kitörölnénk, elfelejtenénk, mégsem lehet! Vajon fontos, hogy előássuk őket, meg kell vajon birkóznunk velük? Egyáltalán meg tudunk velük birkózni? Vagy jobb a szőnyeg alá seperni őket!? Nem tudom! A könyv olvasása után azt gondolom, hogy sokkal jobb felszínre hozni őket. A fene tudja, de legalább gondolkodik az ember. Az sem semmi, sőt!

"De szerencsére azt megtanultam, hogy üres ember, aki mellett nem fér el a múltja" (Grecsó Krisztián)

Nyolc történetet tartalmazó novelláskötetről van szó. Középpontjában a nő és a szerelem áll. De persze nem ennyire lesarkítva. Kanada különböző részein élő nők élettöredékeire, visszaemlékezéseire alapozva álltak össze ezek a lélektani novellák.

Picit mindig félek novellát a kezembe venni. Regényhez vagyok szokva, sokkal "kényelmesebbnek" érzem. Aztán a végén mindig ellent kell, hogy mondjak magamnak. Munro könyvei gondolkodásra késztetnek, továbbszövöm a történeteit magamban, sokáig rágódom még rajtuk. Szó szerint rágódom, hiszen az eddig megszokott módon boncolgatja, elemezgeti az embert magát. Az írónő szemszögéből nézve nagyon bonyolult az élet. Kb. én is így agyalok minden nap, csak nem tudom ilyen szépen megfogalmazni. Kérdésből viszont jó sokat tudok feltenni. :-) Filozofál és megfejt, ugyanakkor nyitva hagyja a kiskapukat, hadd járjanak a mi fogaskerekeink is.

Egy-egy novellában teljes élettörténeteket dolgoz fel mindennapi problémákon, eseményeken keresztül. Érintve van szinte minden, ami a "NŐ" fogalmával kapcsolatba hozható, kezdve a társkereséstől a férjhez menésen keresztül a szülésig, gyermeknevelésig sok minden. Végigkövethetjük, hogy változnak meg sorsok, hogy teljesülnek be vágyak, hogy omlanak össze az álmok.

Néhol kifejezetten nyomasztó, ettől függetlenül nagyon életszerű, tapintható sorsok vannak papírra vetve. Máshol a fülledt erotika jelenik meg. Mindez szinte hozzátartozik véleményem szerint Munro könyveihez. Eddig ez a második művem tőle, és nagyon szeretem, ahogy ír, bár nem nevezném könnyen emészthetőnek az írásmódját. Ráadásul mint nő, nem is vennék részt szívesen Munro írásaiban, csak ha picit lazább, könnyedebb, vidámabb lenne... De az meg már nem Munro lenne! És ezt még csak nem is bántásból írtam! :-)

A kötet 2009-ben elnyerte a Nemzetközi Man Booker-díjat.

Na kérem, hát az itt a fennforgás, hogy az ismerőseim már nem hagytak békét nekem ezzel a könyvvel kapcsolatban. Ráadásul csatlakoztam is egy eseményhez, amely kellemes kötelezettségeket is von maga után. A kellemes szó ebben az esetben semmiképpen sem túlzás.

Kínában járunk. Adva van egy nem túl eszes, ámde gyönyörű fiatal hölgy, aki nem mellesleg férjezett is..., meg szeretője is van! És kész is a botrány, hiszen a lángoló viszonyt hamar leleplezi a megcsalt férj.

Megmondom őszintén, eddig a pontig egy szokványos, nem feltétlenül mindennapi, de nem is túl áll leesős történettel volt dolgom. Ha agyonütnek, akkor sem tudtam volna kisilabizálni, hogy mi lesz ebből. Hát ami a történet kimenetelét illeti, azt álmomban nem tudtam volna kitalálni.

A férj ultimátumot ad feleségének. Egyfelől választhatja azt, hogy nyilvánosságra hozzák illegális kapcsolatát, aminek következményeként egyértelműen borulna mindenki élete, hiszen a szerető is házas ember. A másik lehetőség pedig, hogy egy kolera által erősen sújtott területre utazik férjével. A férfi biológus, úgyhogy nagy hasznát vehetik a vírus által terjesztett betegség legyőzésében. De ez csak egy másodlagos szempont. Igazából a bosszú vezérli. Már semmi sem számít.

Nagyon érzékletesen, kézzel foghatóan vannak leírva a jellemváltozások, hiszen férj is, feleség is teljes átalakuláson megy át. De van még esély bármire is? Kitty el tudja felejteni igaznak vélt szerelmét?

A férj jellemétől kezdettől fogva a hidegrázás kerülgetett. Egy nyámnyila, halvérű ember, akit dróton rángat kirakatfelesége, akivel bármit meg lehet tenni, egy árva mukk nem hagyja el a torkát akkor sem. Na erre mi történik??? A végére még bele is szerettem... :-) A látszat sokszor csal ugyebár, ezt tudjuk!

A könyv végén sok mindenre fény derül. Ki miért olyan, amilyen? Mindenkit megértettem a végére, és annyira, de annyira drukkoltam a szerelemnek!!!

A fél pont levonás valószínűleg az én hibámból ered. Nagyon finoman, szépen van megírva a könyv. Tulajdonképpen a történet fontossága az írás minősége, milyensége mellett eltörpül. Szóval nagyon oda kell(ett volna) figyelni. Ez sokszor nem ment, meg kellett szakítanom többször az olvasást és kiestem a lendületből, hangulatból. Mindettől függetlenül kihagyhatatlan, értékes kis könyvecskéről van szó. És bár az első, de nem az utolsó Maugham könyvről van szó, amit olvasok életemben.

Nem mellékesen, a könyvből film is készült Edward Norton és Naomi Watts főszereplésével. Én még a mai napon tervezem megtekintését! :-) Állítólag kihagyhatatlan...

Tudtam én, hogy megint megtaláltam az én könyvemet! És igen, igen, igen, ismét a klasszikus magyar szépirodalom mellett teszem le a voksom, és buzdítok mindenkit, hogy vegye elő őket, mert megéri, van itt érték bőven!

Zilahyt még sosem olvastam, viszont az eddig olvasott értékelések nagyon meggyőzőek voltak. Nem véletlenül. Rendkívül választékosan, részletesen, ugyanakkor finoman fogalmazza meg mondandóját. Úsztam a történetben, aztán teljesen elvesztem benne.

Takács Péter és Almády Miett megindító szerelmi történetéről szól a könyv. Már a nevük is gyönyörű így együtt! A gombócokat a torkomban megszámlálni nem tudtam olvasás közben. Ugyanakkor dühös is, tehetetlen is voltam. Csak sodródtam a szereplőkkel és belül ordítoztam, hogy miért???

A század elején, a háború kitörése előtti utolsó békebeli időkben a tökéletes szerelem bontakozik ki kettejük között. Fogadásról fogadásra járnak, élvezik a könnyed élet mindennapjait. Péternek nincs túl nehéz dolga Miett meghódításával kapcsolatosan, de hát az Isten is egymásnak teremtette őket. Tiszta ez a kapcsolat, mint a friss folyóvíz, semmi hiba nincs benne. Nem mondom, hogy nem voltak döcögések az elején, hiszen mindkettő önbizalom hiányától szenved. Pedig hát miért is? De annyira helyesek voltak, ahogy irultak-pirultak minden szóváltás közben, hát még az első csók előtt!

Viszont kitör a háború, ennek ellenére mindenki bizakodva néz elébe. Senki nem hiszi, hogy több hónapnál tovább kellene a másik társaságát nélkülözni. Nem is sejtik, hogy 7 évig lesznek egymástól távol.

Mi történik 7 év alatt egy ember életével? Szinte minden. Házasodik, gyerekeket szül, neveli őket. De hogyan lehet túlélni a mindennapokat, amikor egyáltalán nem találkoznak, azt sem tudják, él-e, hal-e a társuk. Hogyan lehet a szerelmet életben tartani? Az emlékek elegendőek, hogy a parazsat szítsák?

Péter Oroszországban egy hadifogolytáborban, Miett saját érzelmei fogságában vergődik ezalatt a 7 év alatt. Próbáltam belegondolni, elképzelni, hogy lehet 7 évet kibírni a másik nélkül, amikor annyira összeillenek, annyira tökéletes volt minden. Kizárt, hogy ugyanazok az érzelmek megmaradjanak. Egyszer Miett vergődését, máskor Péter szinte önkínzás számba menő belső vívódásait olvashatjuk.

Szívszorító éveken vannak túl, vége a háborúnak, és végre nem áll az útjukban semmi, hogy megkeressék egymást...

Papír zsebkendőre szükség van, de nem érdemes kihagyni ezt a könyvet!

Nekem a '82-es, régebbi kiadás borítója sokkal-sokkal jobban tetszik. Ezt az új borítót próbáltam takarni magam elől, mert az én képzeletvilágomban teljesen másképp jelent meg Péter és Miett...

Mark Logue nagyapja, Lionel Logue naplójegyzetei és archív dokumentumai alapján szedte össze a könyv alapjául szolgáló részleteket.

Igazából Logue életrajzi adatain keresztül ismerhetjük meg VI. György életét, kihegyezve a történetet a beszédproblémájára.

Nem megszokott módon kapunk betekintést a nagyon zárt angol királyi életbe. Érdekes volt ebből az aspektusból is figyelni a történetet, bár nem erről szólt.

Mivel VIII. Edward fordulatos szerelmi élete miatt lemond a trónról, Bertie (később VI. György) bármennyire is akarja, nem tudja elkerülni a trónra kerülést. Leginkább beszédhibája miatt ágál a trón ellen. Meg nem is az a szereplőfajta ember.

Gyerekkoráig nyúlik vissza ez a nem kis kellemetlenség. Megnehezíti a mindennapjait, a társkeresés sem történik egyszerűen az életében. Nyilvánvalóan tele van komplexusokkal és ez a nyilvánosság előtt nem könnyíti meg a dolgát, sőt. Az orvosok egyértelműen lelki eredetűnek vélik beszédhibáját. Lionel Logue az, aki először mondja azt, hogy csupán "csak" beszédtechnikai javításokra van szükség. Sok gyakorlással, kitartással segíteni tud neki. Logue visszaemlékezésében kitér arra, hogy soha szorgalmasabb páciense nem volt.

Nem mindennapi kapcsolat alakul ki a két férfi között. Ez talán annak is köszönhető, hogy Logue rögtön az első találkozás előtt leszögezi, hogy csak és kizárólag a rendelőjében találkozhatnak, hogy amennyire csak lehet, az emberi egyenrangúság megmaradjon. Természetesen a tisztelet - főként, miután Bertie király lesz - mindenképpen kialakul, megtiszteltetésnek érzi, hogy némiképp részese a királyi udvarnak. Az ausztrál Loguenak a király szolgálata meghatározza egész életét, munkásságára is befolyással van, hiszen az elismerés nem kerüli el.

Lionel Logue és VI. György nem mindennapi kapcsolatának izgalmas története ez. Számomra nagyon megrendítő volt a bizalom, később barátság kialakulása köztük.

Mélyen megrázott ez a könyv. Rengetegféle érzelmet váltott ki belőlem. Kedvesnek, melengetőnek, ugyanakkor rémisztőnek is találtam az egész történetet. Rettegtem is, szerettem is.

Sokszor kívántam a főszereplő kislány helyében lenni, végeredményben viszont messze elkerülném ezt az életutat, amit ő végigjárt. Irigyeltem a komoly, érett, mélyreható gondolataiért, érzelemvilágáért. A legtöbbször nem egy gyermek gondolatait olvashattam. Irigyeltem is, féltettem is.

A tizenhárom éves Matilda édesanyjával él egy trópusi szigeten, ahol a zavargások mindennaposak. A fehér emberek közül csak Mr. Watts marad, aki fekete feleségével él itt, és akik furcsaságaikról híresek. Bolondnak tartják őket, illetve nem értik őket. A gyerekek csak Gülüszeműnek hívják.

Mr. Watts vállalja el a gyermekek tanítását. A kezdeti bizalmatlanság után hamar elfogadják, felnéznek rá, isszák minden szavát. Tananyag nincs, saját bevallása szerint tudása sem sok, viszont kéznél van Dickens Szép remények c. kötete. Ezt olvassa fel nekik, fejezetről fejezetre értékelik, elemzik, megbeszélik a hallottakat. Matilda számára a főhős, Pip hamar életre kel, barátjaként tekint rá. Önkéntelenül is összehasonlítja a való, saját világát Pip életével. Vajon ez rendjén van így?

Mindenképpen arra tanít a könyv, hogy lássunk a sorok mögé. Megmutatja, hogyan tudja megváltoztatni az ember mindennapjait, akár az életét egy könyv, egy másik sors.

Csak érdekességképpen, egyébként nekem Matilda végig fehér lány volt...

A vége picit elúszott nálam, azért a fél pont levonás.

Lake Edenben, a minnesotai kisvárosban javában készülődnek a karácsonyi állófogadásra. Természetesen Hannah és barátai is lázasan sütnek-főznek, hiszen most is, mint mindig, elsősorban ők gondoskodnak a finomságokról. Gondtalanul folynak az előkészületek, a legnagyobb problémát az jelentheti csak, hogy a zselé elég strapabíró lesz-e!? :-)

Ám, ahogy eddig is megszokhattuk, Hannah körül biztos, hogy nem sokáig maradhat nyugodt a levegő. Gyilkosságnak már pedig történnie kell!!! És történik is...

Egy halott nőt találnak a parkolóban. Próbálják ugyan titkolni, nem megzavarni az ünnepi eseményt, de Hannah nem igazán a titoktartásáról híres. Ilyen módon kb. 5 perc múlva a fél társaság tudja. Több ember neve is felmerül a gyanúsítottak között.

Amíg a vérbeli nyomozó (mellékesen Hannah egyik udvarlója) órákon keresztül próbálja "profi" módon felgöngyölíteni az ügyet egy bezárt szobában, addig a lány a maga módján, szalvétákra jegyzetelve gyűjti az információt, amolyan "minden lében kanál", de mindenképpen kedves, szerethető módon.

Szerencsére ezek a történetek nincsenek kiszínezve véres jelenetekkel, úgyhogy tényleg nagyon szórakoztató, könnyed olvasmány.

Nagyon kellemes kis karácsonyi hangulatot adott nekem így márciusban a könyv. A büféasztalt én is szívesen végigkóstoltam volna. :-)

Az alábbi helyen további érdekességek találhatóak a könyvről, annak szereplőiről, továbbá a receptekről is: http://sutiskrimi.hu

Figyelem! Fogyókúrázók óvatosan vegyék kezükbe a könyvet! :-) Én mindvégig az asztal szélét rágtam, próbáltam elvonatkoztatni a finomabbnál finomabb sütiktől, de nem volt könnyű.

A Süti Éden eddigi zavartalan életét megzavarja a konkurencia. Az üzlettel pontosan szemben megnyit a pazar berendezésű, finom és ismeretlennek számító süteményeket árusító cukrászda. Ráadásként még a felszolgálást is férfiszemeket gyönyörködtető, mély dekoltázsú lányok végzik. Persze, hogy az újdonság varázsa, a "friss hús" odavonzza még a Süti Éden törzsvendégeit is.

Hannah nagy bajban van, nap végére még a nullszaldót is alig éri el a bevételük, látszólag elpártolt tőlük minden vendég. Teljes elkeseredésében az üzlet bezárásán, felszámolásán gondolkodik. Ez ugye azért is nagy gond, mert ez az üzlet az élete értelme, megszállottan süti a kis csodáit. Különböző éghajlatokra kívánja a konkurens testvérpárt, gondolatban sok mindenre képes, hogy befuccsoljon a másik üzlet.

És megint mennyire igaz, hogy Hannah úgy vonzza a holttesteket, mint villany a bogarat! Naná, hogy megint történik valami... És naná, hogy a vetélytársak közül az egyik nőt találja holtan.

Ismét elkezdődik a nyomozás, bár főként újból csak Hannah tüsténkedik a nyomok felkutatásában. Az egyik szívszerelme, Mike kódorog a saját feje után, igazából az ügy érdekében sok mindent nem tesz. A másik daliás férfi Norman, a fogorvos, aki a lány kegyeiért sok mindenre képes, és segítség tekintetében is sokkal hasznosabbnak bizonyul.

A zsigereket összehúzó izgalomtól senki ne féljen, tényleg kímélő üzemmódban tartja az embert az írónő, a cél ismét a kellemes szórakoztatás.

Arról már leszoktam ezzel a sorozattal kapcsolatban, hogy mély értelmeket, miérteket keressek. Elfogadtam, hogy ezek könnyed, kikapcsolódásra tökéletesen megfelelő történetek. Már-már Hannah-t is kezdem megkedvelni! :-)

A szerző nem is gondolta volna, hogy egy mondat, egy kérés miképpen fogja megváltoztatni a jövőjét, az életét. Ez a mondat egy 80 éves rabbi szájából hangzott el, így szól: "Hajlandó vagy-e elmondani majd a búcsúztatómat?"

Bár a rabbi a közelgő halálára készült, mégis még hosszú évekig tartó kapcsolat alakult ki közöttük, amely időről-időre, folyamatosan mélyült el.

Albom zsidó vallása ellenére egy katolikus lányt vesz feleségül, ebből következően nyilvánvalóan nem gyakorolja vallását. Ugyan meg sem tagadja, amolyan közönyösen éli e tekintetben életét.

A rabbival való beszélgetésekből merít bölcsességet, hitet, tiszteletet más emberek, azok vallásai iránt. Sokat jelent neki a rendszeres találkozás Lewis rabbival. Annak életszeretete, vidámsága az ő látásmódját is teljesen átalakítja, megváltoztatja.

Nagyon őszinte, nagyon tiszta sorokat osztott meg velem Albom. Eléggé kihegyezett a fülem a témára, sokat foglalkozom a miértekkel, hogyanokkal, az élet nagy dolgaival. Talán túl sokat is. Így nagyon nagyot kell mondani nekem, hogy meghalljam!

Én nem hiszek abban, hogy minden vallás egyfelé vezet. Szerintem csak egy út van. Én is hiszek valamiben. Nagyon. Viszont egy mondat nagyon megragadott a könyvben:

"…azzal nem tagadod meg saját vallásod igazságát, ha elfogadod, hogy mások más valamiben hisznek!"

Meg kell mondjam, ez azért most picit jobban esett, mint a Jéghercegnő. Ott egy kicsit lelombozódtam, ahhoz képest, milyen nagy elánnal futottam neki a skandináv krimiknek. Most ismét felfelé ível a görbe! :-)

Patrik és Erica már megint nem tudnak a se..., bocsánat, a fenekükön ülni egy helyben. Bár Erica bizonyos fizikai gátak miatt most inkább csak a háttérből próbál közreműködni, de a férfi, illetve a kisváros élete ismét fenekestül felfordul.

Holtan találnak egy német nőt, de ez még nem minden, mert bónuszként két csontváz is ott hever alatta, akik azonosítása szintén nem egyszerű feladat. Az izgalmak fokozása érdekében persze, hogy azok is bűncselekmény folyományaként kerültek oda.

Ismét kiderül, hogy a kisváros lakóközössége nem biztos, hogy jól ismeri minden tagját, egyáltalán nem lehet rá mérget venni, hogy minden és mindenki az, aminek látszik. Két testvérpár, azok családi viszálya is nehezíti a nyomozást. Az kezdettől fogva egyértelmű, hogy tudhatnak valamit, de mindenki a másikra mutogat, saját sebeiket nyalogatják, a maguk igazáért küzdenek, szó szerint foggal-körömmel. Ez a család egy jó nagy vegyes felvágott. Van itt minden, vallási fanatikus, notórius bűnöző, étkezési zavarokkal küzdő, szép leánykorát sirató anya, vérfertőzés stb. Úgyhogy bármi belefér, hadd durranjon!

Közben fogy az idő, mivel újabb eltűnt személyt jelentenek be, aki valószínűleg emberünk kezei között van, az élete forog kockán, ha egyáltalán még életben van. A nyomozócsoportban sem működik minden akadálymentesen, a szokásos ellentétek ott is felütik a fejüket.

Nagyon szeretek benne élni Fjällbacka mindennapjaiban, ha csak egy könyv erejéig is.

Már a Jéghercegnőnél is észrevettem, hogy sokszor magyarázza egyik mondatát a másikkal, ami néhol felesleges, de tény, hogy itt már jóval kisebb mértékben fordult ez elő.

Igaz, kicsit szaftosabb végre számítottam, na nem a vérmennyiség és törött csontok tekintetében, hanem a kiszámíthatatlanság terén, de azért ismét jól szórakoztam. Szóval nekem nagy meglepetést nem okozott a vége, pedig nem vagyok egy észlény, ha a gonosz kilétét kell kitalálni bármilyen krimiben.

Fő érdekessége számomra a könyvnek az volt, hogy a II. világháború "kulisszatitkait" most nem Európa szemszögén keresztül láttam, hanem az írónő Hongkongba vitt el, onnan élhettem át a történteket.

Attól, hogy évek óta véget ért a háború, minden helyreállhat nyomtalanul? Dehogyis! Milyen hatásai lehetnek egy háborúnak, a II. világháborúnak az emberek életére? Nyilvánvalóan nagyon sok, ez nem kérdés. De sok-sok év múlva milyen elfojtott, belső szorongások, titkok, kérdések merülhetnek fel egy emberben.

Mielőtt a háború előszelei elérnék Hongkongot, az angol bevándorlóknak csuda jó dolguk van. Kínai szolgálók, mérhetetlen anyagi javak, partik, szép ruhák, gondtalan élet. Will is élvezi ezeket az előnyöket, ráadásul még a szerelem is megtalálja egy eurázsiai lány személyében. Kapcsolatuk nem mentes a különböző szóbeszédektől, de ez mit sem zavarja őket. Két különböző, de nagyon erős egyéniség. Az irányító Trudy, Will pedig mint pincsikutya követi, ketten alkotnak egy nagyon egyedi párt.

Közben ugrálunk át a mába, amikor is Will életébe belép Claire is, aki házas, konzervatív és minden, ami kizárná Willel való kapcsolatát... Annak ellenére, hogy kapcsolatuk viharos, szenvedélyes, Claire tele van kérdésekkel, talányokkal. A múlt kísérti őket, a háború alatt történtek üldözik a köztük lévő harmóniát. Hol van Trudy? Ki a jó és ki a rossz? Kiben bízhatunk meg? Szinte a történet végéig nyitva maradnak ezek a kérdések.

Bár Will volt az egyik legszimpatikusabb katakter a történetben, melankóliája rányomta bélyegét a hangulatomra. Claire szerepe pedig nekem túlerőltetett volt ebben a könyvben. Egyszerűen nem értettem, hogy került oda, annyira kirítt az egész történetből. Így igazából a könyv címével sem tudtam mélyebben megbarátkozni!

Klassz volt ez a könyv! Ezzel úgy érzem, ki is fulladtam, de mégis muszáj valamit írnom. Igazából nem is tudom, hogy foglaljam össze! Túl nagy története, tanulsága nem volt számomra, mégis faltam a sorait. Ráadásul igen tömény, nem hagy nyugtot az embernek, de akkor sincs egyszerű dolgom. Az biztos, hogy végig nyugalom szükségeltetett az olvasásához.

Először azt hittem, hogy a címe félrevezetett, hiszen csak egy lányról szól. Aztán rájöttem, hogyha valami tanulsága van is a könyvnek, akkor az az, hogy a történetek, mozzanatok ennek a lánynak az életéből bármelyikünkkel, bármikor megtörténhetnek. Semmi különleges, semmi extra, mégis az életünk része lehet. Egyébként is a nők szemszögéből mutat be minden eseményt, a férfiak itt "csak" asszisztálnak.

Aztán arra is rábukkantam, hogy ez egyfajta önéletrajz jellegű regény. Így már érdekesebb volt a dolog.

Dell, az esetlen, tenyeres-talpas leány a kanadai Ontario tartományban él szüleivel, testvérével, és ezüstróka-tenyésztéssel foglalkoznak. Fiatal lányként ismerhetjük meg. Életét egész kamaszkoráig nyomon kísérhetjük, hogyan próbálja az adott korban, adott társadalmi-anyagi-családi körülmények között a határait feszegetni.

Istenkeresése csapongó, kíváncsiskodó és igen befolyásolható. Egy jóképű pasiért mindent! :-) Azért huhhh, amikor a szexualitás kérdéseit kutatta, néhol meghűlt bennem a vér, főként, hogy sokszor nyilvános helyen olvastam. Próbáltam a szemem csücskéből figyelni, hogy látja-e valaki milyen sorokat darálok!? De ezek is annyira érzékelhetően (ez itt mondjuk félreérthető), szépen vannak leírva, hogy csak na! A lány nem igazán veszi komolyan a dolgokat, és sokszor szerintem ez a szerencséje... amilyen helyzetekbe keveredik!!!

Megkedveltem Dell történetét, izgultam érte, drukkoltam neki és hiányérzetem volt, amikor vége lett a történetnek. De kis emésztés után rájöttem, hogy dehogy van vége, én továbbírhatom magamban nagyon sokféle módon!

Szerettem a finom, szarkasztikus, hűvös humorát is a könyvnek. És hát állatian jól ír a nő!

Hűha!!! Ez aztán nagyon jól esett a lelkemnek! Rég éreztem ekkora megelégedést egy könyv elolvasása után.

Kortársaim, ismerőseim körében - nem igazán érthető okokból - azt tapasztalom, hogy nagyon el van hanyagolva, feledve a klasszikus magyar irodalom. Ez a hiányosság az én életemben is jelen van. Nem is értem, hogy miért!? Az biztos, hogy ezentúl másként lesz.

Mikszáth valami olyan fondorlatossággal, profizmussal rakja egymás mellé a szavakat, mondatokat, hogy csak győzzük nyomon követni a történéseket, és törölgetni arcunkról a könnyeket a nevetéstől. Merthogy nem csak írni tud nagyon-nagyon jól, de humorból sem szűkölködnek sorai, anekdotái ott ütnek, ahol kell.

Milyen szép is az élet, hiszen Buttler János Sárospatakról Bornócra igyekezvén megpillantja élete szerelmét, Piroskát. Minden a rendes kerékvágásban halad, annak rendje és módja szerint megkéri a leány kezét, aki igent is mond, megtörténik az eljegyzés.

Na itt jön a bibi, mivel Dőry báró lányának, Máriának nem kívánt terhességét valahogy el kell tusolni. A lány apja jó nagy ármánykodással, fondorlattal csapdába ejti Buttler Jánost, akit erőnek erejével belevisznek egy kényszerházasságra. Természetesen a gróf családja mindent elkövet a házasság érvénytelenítése érdekében, perre viszik a dolgot. Magával az egyházzal állnak szemben, óriási, évekig tartó küzdelem kezdődik. Az egyházzal, a klérussal vívott csata felemészti Buttler idegrendszerét, de szerelmüket nem tudja elpusztítani! Mindvégig reménykednek, hogy vágyuk egymás iránt beteljesedhet, de közben csak telnek az évek...

Mikszáth 1900-ban írta ezt a művét. Sok helyütt megvádolták egyházellenességgel. Van benne valami... Bár, ha valóban igaz történeten alapul (amit maga Mikszáth állít), akkor még érthető is.

Mindenképp el kell vonatkoztatni a több, mint száz éves kulturális, történelmi, politikai változásoktól, de a humora, írásmódja egy lábon is megállja a helyét mind a mai napig.

Tényleg csak áradozni tudok erről a könyvről. Örülök és megtiszteltetés, hogy "összetalálkozhattam" az íróval! Már be is gyűjtöttem szűk családi körömből jó pár Mikszáth kötetet a folytatáshoz.

Az alábbi helyen pedig több idézet is található a könyvből, azoknak már az újraolvasása is nagy örömet szerez nekem! Szeretem Mikszáthot!!!

Nem igazán tudok leszakadni mostanában a skandináv krimikről, úgyhogy erre is sort kerítettem. Az előző kettő után (Árulás, A megváltó) nagyon kíváncsi voltam, hogy tényleg valami csoda birtokában vannak-e ezek a skandináv írók? :-) Most azért picit elégedetlen voltam, némiképp erőltetett volt néhol a történet, bár mindvégig talány maradt számomra a végkimenetel.

Erica, a főszereplő Stockholmból tér haza Fjällbackába, a szülői házba. Tervei szerint nyugalomban befejezi legújabb könyvét. Ennek a nyugalomnak viszont elég hamar lőttek, mivel legjobb gyermekkori barátnőjét, Alexet vérbe fagyva találják. A halott nő családja felkéri Ericát, hogy írjon egy életrajzi megemlékezést Alexről.

Nehezíti a helyeztet, hogy bár gyermekkorukban elválaszthatatlan barátnők voltak, Alex nagy hirtelenséggel lépett ki az életéből, elköltöztek szülőfalujukból, onnantól kezdve senki nem hallott róla.

Ahogy mindjobban beleássa magát Erica a részletekbe, annál több elvarratlan szál, rejtélyes töredék kerül napvilágra. A mozaikdarabkák összeillesztése egyáltalán nem tűnik egyszerű feladatnak. Eleinte öngyilkosságként kezelik az ügyet, de ez az elmélet elég hamar megdőlni látszik.

A nyomozást Patrik Hedström vezeti, aki fiatalkora óta rajong az írónőért, aki erről mit sem sejt. A férfi egy váláson van túl, úgyhogy szabad a pálya... Mellesleg pedig a lány nagyon sokat segít neki a nyomozásban, úgyhogy van ürügy a talált randikra is.

A nyomozás, az írás nehézségei mellett Ericának a saját életét is rendbe kell szednie. Szerelmi élete is kétesélyes, de itt a remek alkalom, hogy helyes mederbe terelje a dolgait.

Összességében egy izgalmakkal teli krimit olvashattam egy ígéretes, fiatal írónő tollából.

A levonás oka még a sok-sok helyesírási hiba volt, amelyek minduntalan elvonták a figyelmemet a történetről. Egyébként pedig azért még mindig skandináv krimi fan vagyok!!! :-)

"Hogy hova tűnök olyankor?

Ajtó-ablak nélküli szobába, aminek a falai elég vékonyak ahhoz, hogy mindent lássak és halljak az odakinti világból, ahhoz viszont már túl vastagok, hogy áttörhessek rajtuk.

Ott is vagyok, meg nem is.

Dörömbölök, de kívül senki sem hallja.

Hogy hova tűnök olyankor?

Idegen országba, amelynek lakosai még csak nem is hasonlítanak rám, ráadásul beszéd nélkül beszélnek, és a levegővel együtt az örökös zajt is be kell lélegeznem. "Rómában mint a rómaiak", mondogatom magamnak, és meg is próbálok szóba elegyedni a helyiekkel, akikről csak azt felejtették el közölni velem, hogy valójában tök süketek.

Hogy hova tűnök olyankor?

Végtelen, kimondhatatlan narancssárgaságba.

Hogy hova tűnök olyankor?

Zongorává változom, de csak fekete billentyűk vannak rajtam. Csupa félhang, márpedig az emberi fogyasztásra alkalmas dallamokhoz a fehér billentyűkre is szükség lenne.

Pontosan emiatt jövök vissza:

A fehér billentyűkért."

Nagyon vártam ezt az újabb könyvét az írónőnek, hiszen nagy rajongója vagyok. Abszolút hozta a "Picoult-os" formát. Ha nem tudtam volna, kinek a tollából származik, akkor is rájövök, mivel rendkívül jellegzetes maga az írásmód is, de a szerkesztése is. Ismét, mint mindig, a történet szereplői szemszögén keresztül, váltakozva követhetjük nyomon a történteket.

Újból egy jó velős témánál kötött ki a szerző, amihez most is nagyon finoman, érzékenyen nyúlt hozzá, mélyen beleásva magát a szakirodalomba.

Jacob Asperger-szindrómában szenved, amely egy neurobiológiai fejlődési zavar, az autizmus egy enyhébb formája. A nyelvhasználata gyakran eltér a megszokottól. Jellemző, hogy az elmondottakat szó szerint értelmezi, másrészt pedig kóros bőbeszédűségben szenved, az árnyalatokat egyáltalán nem érti a kommunikációban.

Gyakran nem is lehet megérteni mondandójának logikáját, következtetéseket sem könnyű levonni, megérteni, hogy miről van szó, vagy szinte rögtön más témára tereli a beszélgetést. Ha zavarban van, filmekből idéz szó szerinti részleteket, ezzel is megzavarva környezetét.

Apja kisgyermekkorukban elhagyta őket, pénzük nagy része Jacob étrend-kiegészítőire, gyógyszereire megy el. Közvetlen családtagjain kívül nem igazán akad ember, akit viszonylag közel engedne magához, kivéve Jess-t, a fejlesztőpedagógust. Benne megbízik, hallgat rá, valóban hasznos segítségnek bizonyul.

Jacob megszállottan, már-már betegesen vonzódik a kriminalisztikához, a bűnügyi helyszínelők munkájához. Ez is az Asperger-szindróma egyik fő tünete, a szűk körre korlátozott érdeklődés. Hihetetlen, többkötetnyi információ birtokában van, bár ez mind lexikális és sokszor az értelmét sem fogja fel.

Anyjától kapott adóvevőjén rendszeresen értesül a bűnügyek helyszínéről, amelyet egyből célba is vesz, a nyomozók nagy örömére...

A dolog pikantériája, hogy egy napon Jess eltűnik, majd pár nap múltán holtan találják. Igen hamar minden gyanú Jacobra terelődik. Betegségéből adódóan egyértelmű válaszok nincsenek, saját magát is egyre inkább "beleviszi" a bűnténybe. Az empátia hiányának megmutatkozása sem éppen az ő malmára hajtja a vizet. Nagyméretű nyomozás kezdődik, amit bírósági tárgyalás követ. Leginkább azt szeretnék bebizonyítani, hogy a fiú betegsége miatt nem büntethető. Anyja is dilemmában van, szeretne hinni fia ártatlanságában, de ott vannak a bizonyítékok.

Természetesen nem ennyire egyszerű a dolog, tartogat a történet épp elég meglepetést...

Magáról a betegségről nagyon sokat megtudtam, letenni sem bírtam a könyvet, végig élveztem. Viszont az eddigiekhez képest fél pontnyit csalódtam, nem volt akkora durranás, mint az eddigiek. Szóval nem vágott annyira padlóra, mint az eddigiek! :-) Persze ettől még mindig ott van a menőbb könyveim között! :-)

4,5/5

Athenaeum Kiadó, 2011
Fordította: Mallász Rita
Eredeti cím: Handle With Care
596 oldal

Amikor érdeklődtem a könyv után, nagyon megrémültem a borítótól, rá sem mertem nézni. Azért túlzásba most sem viszem, tényleg rettenetes!

Biztattak sokan, hogy a tartalom ellensúlyozza a küllemet, tényleg így is lett, ráadásul jó értékeléseket is kapott a könyv. Szerintem a téma már sokféleképpen fel lett dolgozva, más-más módon.

Mit tegyen egy kisfiú, Blue, aki eleve visszahúzódó, sok bántás éri, édesapját elveszti? Milyen módszerekhez tud folyamodni az igazságtalanság elkerülése, kivédése végett? Hogyan dolgozza fel az őt ért sérelmeket. Az, hogy kiírja magából elképzelt történet formájában, az adott helyzetben még talán a legszimpatikusabb volt számomra. Az ő álmait, vágyait, kívánságait rejti a sorok közé. A történet főszereplője és egyben álmai fő karaktere is Vadóc, aki már a nevéből is sejlik, igen vad körülmények között éli életét. Beszélni nem tud, kommunikációja leszűkül a hörgésre, morgásra. Vadóc egy erdő mélyén él, soha nem járt iskolába és kerüli az embereket. Ez a fiú, aki megtorolja Blue sérelmeit, kiáll a fiú igazáért.

A könyv képregényszerű, tele van mások által igen igényesnek tartott illusztrációkkal. Én sajnos nem tudtam elvonatkoztatni a horrorisztikus érzettől, amikor ezeket a képeket mustráltam.

A könyv fontos apropója, hogy David Almond édesapja váratlanul halt meg, gyerekként Almond nem tudta ezt feldolgozni. Az iskolában is bántották, így egy nap hirtelen ötlettől vezérelve született meg a történet. Persze a szerző saját magát és húgát is beleszőtte a történetbe, na meg az Őt megalázó fiút is.

Egy bő fél óra alatt el lehet olvasni ezt a kis mesét. Én különösebben nem vártam semmit a történettől, de a végén mégis jólesően nyugtáztam, hogy vannak még csodák.

Olvasva a szöveget, egy sokkal lágyabb illusztrációt képzeltem a történethez. Számomra egyenesen rémisztőek a rajzok. Vadóc néha igazán vad, ezeknél a részeknél megdöbben az ember, hogy mennyi agresszió lakozhat egy kisgyermek lelkében, ha valami trauma éri.

Vaskos volta miatt sokáig tologattam a könyvet, bár vonzott, mint a mágnes. Nagyon emlékeztetett engem A tizenharmadik történetre, amely nagy kedvencem. A főszereplő ott is egy idős hölgy, aki saját életrajza megírásának céljából emlékszik vissza régmúlt időkre. Ebben a történetben viszont egy rendező szeretné filmre vinni egy hajdan történt öngyilkosság(?) történetét, a sokat látott-hallott 98 éves Grace Bradley segítségével.

A Riverton udvarházban 1924-ben fejbe lövi magát a híres író, Robbie Hunter. A haláleset körülményei mindvégig tisztázatlanok. A tragédia szemtanúi Hannah és Emmeline Hartford, az elegáns angol Riverton udvarház testvérpárja.

Grace az udvarházban szolgál a lányok kamaszkora óta, később Hannah komornája is lesz. Sok titkukat ismeri, vágyakozik azt az életet a saját bőrén megtapasztalni, amelyet ők élnek. Persze ez lehetetlen, annak ellenére, hogy nap mint nap egy levegőt szívnak. Irigység van benne, de semmiképp nem rosszindulatú ez az érzés. Életét feláldozta a lányokért, később Hannahért, még az előkelőbb udvarházakból érkező állásajánlatot is elutasítja hűsége jelképeként. Csendben, alázatosan szolgál, nem szúrja senki szemét.

Különös, később nagyon fontos szálak keverednek már a történet elejétől fogva, amelyek még jobban bonyolítják a helyzetet. A szerző végigszövi ezeket a fonalakat a mai napig és a végén áll össze a teljes kép. Nagyjából lehetett következtetni dolgokra, de így is igencsak meglepődtem a végén.

És mi köze az egészhez Gracenek? Milyen sötét titkokat rejteget magában már hosszú évtizedek óta? Mit tehetett volna, hogy másképp alakuljanak a dolgok? Illetve mit nem kellett volna megtennie? Vajon az, hogy kibeszéli magából a történteket, segít ennyi idő elteltével, hogy könnyebben feldolgozza az emlékeket?

Unalmasnak nem mondanám a könyvet, de körülbelül a kétharmada kissé cammogós volt. Szép lassacskán csepegtette az írónő az információkat, nagyon igényesen kidolgozva benne szereplőket, részleteket. Az érzelmeket, hangulatokat gyönyörűen vetette papírra, engem nagyon megfogott.

Ifjúsági irodalomnak van titulálva a könyv, de én azért a thriller kategóriát is megkockáztatnám. Előfordult, hogy hajnalban olvastam és minden apró neszre majd' összetojtam magam. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a stressztűrő határaim nem túl tágak! :-)

Hol is van az a biztonságos hely, ahova egy testvérpár menekülhet? Még visszaemlékszem "horroridőszakomra", amikor soha nem értettem, hogy a sejtelmes zene alatt, amikor nyilvánvalóan van valami a sötétben, a szereplők miért menekülnek az erdőbe, a még sötétebb útvonalakon!? Hát itt is ez a helyzet, bár Julia és Robert előre nem tudhatta hova is tartanak. Hiszen a Grace College egy, a világ tetején álló, csak életveszélyes szerpentinen megközelíthető, eldugott völgyben helyezkedik el, és ahol semmi sem normális.

Fura a környezet, furák az emberek, rendkívül szokatlan dolgok történnek, amelyet mind az üldöztetésük jelének tudnak be. Pedig az is lehet, hogy a többiek sem véletlenül kerültek oda. Nem elég az új környezet, küzdenek a beilleszkedéssel is, hiszen egy menekülő ember mindenhol ellenséget lát. A fiútestvérnek még ráadásul szociális problémái is vannak, valahogy ezt is "kezelni" kell.

És ekkor jön a hab a tortára, történik egy rejtélyes haláleset, ahol szinte mindenkinek van alibije. Hát még szép! Tényleg nem tudtam, hogy kapcsolódnak majd az események egymáshoz, és persze nyitva is maradt jó pár ajtó, de mivel sorozatról van szó, így nem probléma, csak még izgalmasabb a dolog.

Számomra nagyon filmszerűen jöttek le a jelenetek, ahogy ecseteli hogy nyikorogtak a bútorok, ahogy susog éjnek évadján a szél, persze mikor máskor legyen kint az ember lánya? :-) Tényleg, mintha visszacsöppentem volna tinikoromba, amikor faltam ezeket a típusú filmeket.

Mindvégig titokban marad, hogy ki elől, mi elől menekülnek, illetve ennek mi az oka. Én a jelekből sejtelmesebb, picit horrorisztikusabb okra gyanakodtam, de azért így is épp elég izgalomnak voltam kitéve.

Hogy hány fejezete lesz a könyvnek, erről viták vannak. Én ebbe nem bocsátkoznék bele, fogalmam sincs. Az tuti, hogy tavasszal jön a következő rész A katasztrófa címmel. Én nagyon várom a folytatást!

Nem tudom hova tenni ezt a könyvet magamban. Mindenképpen tetszett, de volt benne valami visszásság is. Még nem értem, mi lehet az! Fura volt, nekem minden túl idillikusnak tűnt, pedig van benne megrázó esemény is, nem is kicsi. Valahogy olyan valószínűtlenek voltak a szereplők, a táj, a történések is. Mégis tetszett! Mégis megragadott, kis híján meg is siratott.

Meg apja író. Hogy nyugalomban tudja befejezni könyvét, egy eldugott vidéki házba költöznek. A családban viszonylag rend van, de azért a két lánynak, Megnek és Mollynak megvannak a maguk kis stiklijei, háborúi. Meg a furcsább lány. Önbizalma szinte semmi, különösen a feltűnő szépségű nővére mellett, aki a legmenőbb fiúval jár az iskolából, sőt még a szurkolócsapat élére is beválasztják.

Szerencséjére Meg egyik magányos sétája alkalmával összeismerkedik azzal az emberrel, akitől egyébként a házukat is bérlik. Ő Will Banks, aki nagyon sokat segít Megnek abban, hogy ráismerjen az élet apró szépségeire, legyen az egy picike virág, de akár a nagy dolgokra is, mint például a születés. De a legfontosabb, hogy különösen a saját maga elfogadásában segít neki a férfi!

Meg a fényképezésben leli legnagyobb örömét, ebben találja meg fő kifejezési formáját a világgal szemben. A lencsén keresztül úgy érzi, hogy a valóságot látja, minden köntörfalazás nélkül. Will bácsival együtt vetik bele magukat ebbe az elfoglaltságba, közösen hívják elő a fényképeket, tanácsokat adnak egymásnak, igazi jó barátság szövődik köztük, még a nagy korkülönbség ellenére is.

Amikor Mollyt orrvérzéssel kórházba viszik, Meg egyáltalán nem sejti, hogy nagyobb a baj. Hiszen eddig is vérzett az orra, és nyilvánvalóan a hideg miatt van. Pár nap ápolás, pihenés, és újból minden rendben lesz! Az ijedtség azonban nem marad el, mindent megfogad, soha többé nem fog veszekedni a testvérével, jó barátnők is lesznek egyben. Sokáig nem fogja fel, hogy a baj nagyobb egy kis megfázásnál. Szülei reakcióit is rendeznie kéne magában, belső csatáit is folyamatosan vívja.

Mindenképpen úgy éreztem a történet végére, hogy Meg, ez a kishitű, visszahúzódó lány jócskán felnőtt!

Elrabolták az érdeklődési körömet a megnyugtató, kiszámítható, lelket simogató romantikus történetektől. Ehelyett jött ismét egy skandináv krimi személyében a körömrágás, hajvég húzogatás, párnacsücsök szorongatás.

Hát én azt sem tudom honnan keveredtünk hova! Csak kapkodtam a fejem, az idegrendszerem néhol majd' felmondta a szolgálatot.

A történet legeleje is már egy elég nagy turpissággal kezdődik. Mondtam is magamnak, hogy erre jól oda kell figyelni, mert ebből még lesz valami! :-) De mire odáig értünk, hogy megértsem, helyretegyem, addigra már annyi minden más is történt, hogy rég elfelejtettem. Persze aztán gondoskodtak róla, hogy ismét előtérbe kerüljön, de már teljesen más megvilágításban, a történet vége felé, amikor már aztán tényleg réges-régen elfelejtettem.

Oslóban valami nagyon nem stimmel az Üdvhadsereg környéke táján. A karácsonyi ünnepek előtt egy rendezvényen lelövik az egyik munkatársukat. Nyom szinte semmi, kiindulópont nuku. Az én új kedvencemnek Harry Holenak viszont nincs lehetetlen. Az egyedüli, amit tudni lehet, hogy a gyilkos piros kendőt viselt a nyakában. Másrészről meg mindenki gyanús, meg sok mindenki szimpatikus is. :-)

A nyomozónak nem sok hitele van felettesei körében, ennek ellenére a tapasztalatok azt mutatják, hogy nagy hatékonysággal deríti fel a bűnügyeket. Itt sincs nagyon más választás, mint őrá bízni a nyomozás vezetését. A megbízhatósága kérdéses az előélete miatt, viszont van egy nagyon jó módszere, a megérzés! Szinte szlogenjévé válik az első sejtésekre, sugallatokra hallgatni. És úgy tűnik, ez be is válik. Sokszor kell korábbi kudarcaival, tévedéseivel, belső vívódásaival megküzdenie, így tényleg nem könnyű a helyzete, de a jó kis kopóorra nem hagyja cserben. A szálak egészen Horvátországig nyúlnak vissza.

Kinek, miért, mikor állt útjában a meggyilkolt vezető? És a múltban történtek mennyiben hatottak ki a cselekményre?

A pénz nagy szerepet játszik a történetben, talán ez az egész mozgatórugója. És persze, hogy van szerelmi szál, nem is egy! Már ezek kibogozása sem volt egyszerű feladat.

Végig feszültségben tartott a történet, ideges voltam, ha megszakítottak olvasás közben! :-) Én nem is értem, hogy kerültek elő ezek a skandinávok krimiügyileg, de jól teszik, hogy itt vannak!

Az már gáz, ha belezúgtam Harry Hole-ba? Aki amúgy egy lecsúszott alkoholista, dohányfüsttől bűzölgő, kissé depressziós (az már mé' ne?), de veszett jó nyomozó??? Meg a borítón szereplő pasiba is! :-) Egyébként ilyennek képzelném Hole-t, pedig ez a rosszaság, aki a történetben az én szemeimben egy kis csíra volt! :-)

Egyébként pedig senkiben ne bízzatok a történet szereplői közül!!! :-)

Skandináv krimi-fan lettem.

Nagyon élveztem a könyvet. Megszerettem a Czeisler családot és az évtizedeken át hozzájuk csapódó különböző szereplőket is. Nagyjából egy évszázadon átívelő, nagyon érdekes történelmi korrajzzal átitatott családregényt olvashattam.

A történet középpontjában Auguszta áll, aki hosszú éveken át próbálja egyben tartani a hatalmas családot, küzdve hittel, bánattal, szeretettel.

Annak ellenére, hogy egy korábbi posztomban pont a háborús történetektől való megcsömörlésem miatt fakadtam ki, most ez mégsem okozott gondot, pedig átitatja többek között a II. világháború, az 56-os forradalom is a regényt, amelyek nem kímélték a család tagjait sem, főként hogy egy zsidó családról van szó. Ortodoxnak nem nevezhetőek, azért mégis a zsidóság gyökere mélyen ott rejtőzik kezdetekben mindegyikük lelkében, mindennapjaiban. Fontos számukra, főként az idősebb generációnak a jeles ünnepekről megemlékezni, Széder estét kihagyni nagy vétek. Innentől kezdve nálam majdhogynem garantált volt a siker...

Egyben visszaemlékezés a könyv egy jó pár generációval későbbi leszármazottól, Auguszta dédunokájától, akinek a vallás már nem jelent szinte semmit, a hagyományok réges-régen tovaszálltak. Maradt a depresszió, a kilátástalanság. Tulajdonában vannak feljegyzések, emléktárgyak, amelyek talán közelebb vihetik felmenőihez. Segít, ha visszamegy a múltba? Tudnak neki az ősei jó tanácsokat adni? Számít honnan jött? Mindez kiderül (vagy talán mégsem) a könyv olvasása után.

Az 1800-as évek végére, 1900-as évek elejére, Mezőkövesdre nyúlik vissza a történet kezdete. Mezőkövesd mindvégig nagy hangsúlyt kap a történetben, hiszen ez a család bázisa, ide megy férjhez Pollner Auguszta. Nagyon sokáig innen "irányítja" családját, ide születnek meg gyermekei, szám szerint hat. Mindegyik más-más egyéniséggel, így más-más problémával vág neki az életnek.

A család a háborús viszonyok következtében, az új lehetőségek reményében szerteszét szóródik a világban, Mezőkövesden már írmagja sincs a hajdani zsidó családnak. Hogy ott éltek e nemzetség lakói, már csak a lezárt zsidó temető bizonyítja.

Szerintem nagyon jól voltak ábrázolva a karakterek, mindegyiket "személyesen" megismertem, aggódtam értük, szerettem őket, drukkoltam nekik, velük éltem. Hihetetlen gazdag, színes háttérrel rendelkező család sok-sok évébe pillanthattam bele.

Én nagyon bírtam az öreglányt, annak ellenére, hogy a vele való együttélést nem biztos, hogy nagyon preferáltam volna. Szegényt néhol már karosszékestül, ordebálás közepette tették fel a platóra továbbköltöztetés céljából, de szinte már úgy tűnt, mindenkit túlél. Az egész család mozgatórugója volt.

És mi az, ami elveszett? A hit, a hagyomány mindenképpen, de a családi köteléket, szeretetet, összetartást sem találtam már meg a regény végén az emberek életében, még akkor is, ha ez néha nagyon nehéz teherként helyezkedett el a vállukon.

Caroline Jourdan élete szinte a tökéletessel egyenlő. Igencsak busásan fizető állása van a Washington-beli Capitoliumban. Rangos eseményeken, világhíres emberek között forog nap mint nap. Panaszra tényleg semmi oka.

Villámcsapásként éri a hír, hogy haza kell térnie Tennesseebe, mivel édesanyját szívroham érte, előre nem látható, hosszú kórházi ápolásra szorul. Édesapja háziorvosi praxist működtet, ahol első számú asszisztense pont felesége volt. Gyakorlatilag éhbérért dolgoznak, sokszor a rászorulóknak (akikből sok van a környéken) ingyen adják oda a gyógyulásukhoz szükséges orvosságot, eszközöket. Új alkalmazottat nem tudnak felvenni, hiszen tisztességes bért nem tudnának kifizetni, így lánya segítségét kell kérnie.

Caroline kezdetben pár napos ott tartózkodásra számít, ám ebből jóval több idő kerekedik. Egymást érik a néhol nem egyszerű orvosi esetek, mindez általában ironikus humorral fűszerezve.

A negyvenes nő nap mint nap azon gondolkodik, hogy kerül vissza a családi fészekbe, amikor éveken át azért küzdött, hogy saját, önálló életet tudjon kialakítani, ráadásul ez a vártnál sokkal jobban sikerült is. Úgy érzi, visszafelé halad, a kezdeteknél téblábol ismét. De vajon mire elegendő az a bő egy év, amit ott tölt. Rájön vajon arra, hogy többet ér-e a jól fizető, ámde sablonos kapcsolatokon alapuló állás az igazi, kézzelfogható segítségnél, amit napról napra nyújtani tud a környezetében élőknek?

Nekem kicsit felsorolásszerűek voltak az esetek, jöttek egymásutánban, vég nélkül.

Nem nagyon tudom hova tenni a könyvet magamban. Valahogy a célját, az értelmét nem nagyon látom. Érzem, hogy mély mondanivalója lenne/van, de valahogy nem jutott el hozzám teljes egészében. Inkább a humora, vicces mivolta miatt élveztem többnyire. Tetszett az is, hogy nem tökéletes emberekről szólt, hanem hiányosságokkal küzdőkkel volt tele, akik így is elégedettek voltak. A borító viszont nagyon az ízlésemnek megfelelő. Mondjuk nem a bonyolultság jellemző rá. :-)

Hirtelenjében kell írnom a könyvről, hiszen annyiféle érzelmet, gondolatot váltott ki belőlem. Korántsem biztos, hogy mindet vissza tudom adni ezen a poszton keresztül. Sírok, szorongok, nevetek, drukkolok! És ezeknek még számtalan árnyalata, ami át-, meg átfut rajtam még az olvasás után is. Nagy valószínűséggel ez még nem is fog véget érni egy jó darabig.

Igaz történetet olvastam Zariffa Saada pár évéről, 8 éves korától körülbelül 17 éves koráig. Ebből a röpke 255 oldalból következtethetünk az előzményekre és élete további szakaszaira is.

Olyan érzésem volt, mintha egy kis kincsesládikát tartottam volna a kezemben, egy mesekönyvet, pedig a legtöbb esetben korántsem volt megnyugtató, vidám a történet.

A helyszín a Líbia-beli Tripoli. A múlt század közepén járunk, ahol egy gettóban élő, a mindennapi megélhetésért küzdő, 8 gyermekes zsidó család életébe pillanthatunk bele. Ennek a családnak a tagja Zariffa, a 8 éves, fantasztikus tálentumokkal megáldott kislány. Mindenki életébe fényt visz, szeretnek a közelében lenni, Ő is szereti az embereket. Még az sem zavarja, hogy mindenütt "bolondok" veszik körül.

Az, hogy ki a bolond, a történet egyértelművé teszi, hogy sokszor a társadalom mondja ki, de nem biztos, hogy ez a valóságban is így van. Legyen szó a szörnyű tragédián átesett Mabrukról, vagy az önjelölt anyáról, Alexisról. Mindkét személlyel egymás hiányosságait kívánják pótolni. De mindenkinek szüksége van a másikra.

A II. világháború következményei itt is eléri őket, a nyugodt élet megvalósítása már csak emiatt sem lehetséges. Zariffa nehezen dolgozza fel a pogromok emlékét, élményét. Fiatal korához képest jóval érettebben gondolkodik, de így sem könnyű megemésztenie a látottakat.

Ez a kislány küzd a gyermek-, illetve felnőttkor között tátongó szakadék szélén. Identitása kialakulóban, bár korántsem nevezném határozatlan, jellemtelen egyénnek, sőt! Nemcsak barátságára szomjaznak az emberek, hiszen egy nap újdonsült munkahelyének, a Profumeria ajtaján belép álmai hercege, akinek szintén nem közömbös a lány kisugárzása.

Zariffa párkapcsolat terén nem igazán rendelkezik jó mintával, hiszen szülei, illetve a környezetében élő zsidó házaspárok igen konzervatív módon "élik" meg ezt az állapotot. Szüleit még egymást megcsókolni sem látta, nem tudja, mi illő, mely érzelem helyénvaló!? Azonban szívének nem tud parancsolni, menthetetlenül beleszeret a sem társadalmilag, sem korban hozzá nem illő férfiba, aki szintén viszonozza a lány érzéseit. Hihetetlenül tiszta, gyönyörű, sallangoktól mentes szerelem bontakozok ki köztük.

Hogy szerelmük be tud-e teljesedni, hogy Zariffa szerelméért elkövetett tettének milyen következményei lesznek, hogy ezt megtudja az olvasó, mindenképp ajánlom elolvasni a könyvet! Meg amúgy is, mert nagyon jó kis könyv ez!

Véletlenül cseréltem ezt a könyvet, de most már biztos vagyok benne, hogy jönni akart hozzám! És milyen jó, hogy rátaláltam! Állítólag ennél a könyvnél A Sorel-ház még jobb is! Izgatottan várom.

Modern kori shakespeare-i történettel találtam szemben magam. A fülszöveg, borító és a sejtéseim alapján gondoltam, hogy köze van a nagy klasszikushoz! :-) De azért titkon reménykedtem (főként a végében), hogy némiképp szakítunk a hagyományokkal.

Magáról a történetről mit is írhatnék? Nyilván mindenki töviről-hegyire ismeri, felesleges lenne belemenni. Ráadásul én sosem voltam oda Rómeó és Júlia bármely változatáért sem. Soha nem értettem, hogyan lehetett ekkora baklövést elkövetni. :-)

Viszont nagyon tetszett, hogy ebben a könyvben a szerző úgy közelítette meg a szereplőket, mint akik valóban hús-vér emberek. Tisztán, egyértelműen ábrázolta az érzéseiket, mindamellett, hogy itt is folyamatosan verseltek, fennkölt idézetekkel volt tele az egész könyv! :-) Míg a klasszikus verziónál el nem tudtam volna képzelni, hogy az égből jövő, szinte plátói szerelem kézzel fogható is lehet közöttük, szinte nem is e világi volt, itt teljesen egyértelműen érezhető volt, hogy testileg is vonzódnak egymáshoz, nem is kicsit. Ha a szövegkörnyezet és a nyilvánvaló korbehatárolás nem lett volna, akár két mai szerelmespárnak is el tudtam volna képzelni őket.

Kellemes, olvasmányos, szórakoztató kis könyv!

Mint mondtam, egészen a végéig reménykedtem, bárcsak valami csoda folytán másképp végződne...

Nagyon cuki kis történet ez egy cicáról. Biztos vagyok benne, hogy minden állattartó különlegesnek tartja saját háziállatát. Ki ezért, ki azért. Nekem is volt 6 évig egy cicám, ráadásul az is fekete, és ő volt a világ legklasszabb cicusa. Ez már elég rég volt, és már nem is vagyok akkora macskarajongó, de ettől függetlenül szeretem az állatokról szóló könyveket. Ez a könyv szerintem a pálmát elsősorban a "macskabolondok"nál fogja vinni. :-)

Homér nem egy átlagos cica, már ha a testi "adottságait" vesszük. Születése után egyből elveszíti mindkét szemét. Az állatorvos ebben az állapotában hívja fel Gwent, aki híres hatalmas állatszeretetéről, nem utolsó sorban másik két cica is várja otthon, hátha befogadja harmadiknak a vak cicát. Első pillantásra beleszeret, így egyértelmű a döntése.

Mindenki sokkal inkább aggódik a cica testi épségéért, mint azt kéne, hiszen a kis állatban olyan, a természetesnél sokkal erősebb ösztönök fejlődnek ki fogyatékossága által, amelyek jól irányítják, segítik a mindennapokban.

Nem tagadom, sokszor összeszorult a torkom, különösen akkor, amikor a tragédia bekövetkeztekor nem lehetett tudni, mi van a cicákkal. Bár némiképp butaságnak hangzik, de sok felnőtt megirigyelhetné Homér akaraterejét. Ráadásul egy kis szeretetbomba a cicus. De ha arról van szó, hogy megvédje gazdáját, otthonát, akkor viszont, mint egy bivaly áll elébe a harcnak. :-)

A történet középpontjában Homér áll, de nagy szerepet kap (természetesen) a másik két macsek is, és Gwen szerelmi kalandjai is, amelyeket úgy éreztem, rendesen a macskák irányítanak.

Nem tagadhatom le, hogy sokszor meg lehet engem venni a szirupos, ömlengős történetekkel, de nekem ez a történet néhol egy picit túl nyálas volt már. (Sicc!!!) Azért mindenképpen örülök, hogy elolvashattam! Macskás barátaimnak pedig feltétlenül ajánlani fogom!

Azt a mindenit, de jó volt ez a könyv! Olyan kis jelentéktelennek tűnt, pedig micsoda fordulatokkal, izgalmakkal van tele!

Két szálon fut a történet, amit egyszerűen felfogni nem voltam képes, hogyan fog kapcsolódni egymáshoz.

Jonas magatehetetlen szerelme mellett virraszt éjjel-nappal a kórházban. Egy kényszeres emberről van szó, aki csak a lány mellett érzi biztonságban magát, mellette találta meg boldogságát az életben, vele ki tudna gyógyulni pszichés betegségéből. De a lány mozdulatlan, talán örökre ágyhoz kötött marad.

A másik szálon Eva és Henrik házassága igencsak kihűlőfélben van. Gyakorlatilag a párbeszéd is megszűnt közöttük, bár ez különösebben nem gyanús a nőnek. Amikor véletlen elszólásból kiderül, hogy megcsalja őt a férje, már késő. A nő észérvekkel próbál férjére hatni, mindent megtenne, hogy visszaszerezze a férfit, aki hajthatatlan, borítani akar mindent.

Henriktől egyébként végig felállt a szőr a hátamon gerinctelensége miatt. Egy piponya, málészájú, szerencsétlen alak.

Szóval a szálak teljes mértékben összegubancolódnak, az izgalom a tetőfokán. Ki kit szeret, ki kicsodán áll bosszút, és milyen módon? Akinek kell, annak lesz-e módja elmenekülni? Van-e esély a túlélésre? Eszméletlen gyorsaságban peregnek az események, tényleg szó szerint nem bírtam letenni a könyvet, az utcán gyalogolva is olvastam, amire még nem volt példa.

És a szálak tényleg összekapcsolódnak, de micsoda furfanggal, szenzációs csavarral...

Óriási élményt adott a könyv. A krimi meghatározás kicsit túlzás, mert a hagyományos értelemben vett "gyilkos, aki lelövi az áldozatát, aztán a rendőrség nyomoz és elkapja stb." nincs a történetben. Mind a tíz körmömet széjjelrágtam, nagyon klasszul használja fel az idegtépés hangulatát az írónő szinte minden pillanatban.

Aki nem olvasta el a fülszöveget, ne is tegye, ugyanis szerintem egy olyan kulcsfontosságú személy kilétét fedi fel benne, amely a könyv legalább egyharmadáig nem derülne ki. Persze így is van elég izgalom benne, de miért ne halmozzuk az élvezeteket!? :-)

Jamie Reidy számára a Notre Dame katolikus magánegyetem elvégzése és 3 év katonaság után egy valami számít: olyan állást találni, ahol dolgozni nem nagyon kell, viszont azt szépen honorálják!

Többfordulós felvételi eljárás után a világ egyik legnagyobb gyógyszergyártó cégénél, a Pfizernél nyer alkalmazást. Mindennapi munkáját az orvoslátogatás teszi ki, gyógyszerügynökként dolgozik. Feladata, hogy bizonyos termékeket reklámozzon, az általa meglátogatott orvosokat rávegye, hogy csakis a Pfizer termékeit írják fel betegeiknek.

Általánosságban egy ügynök célja a minél nagyobb arányú eladás. Jamie viszont tökéletesen meg van elégedve a középszerűséggel is.

Új ajtók nyílnak meg előtte a Viagra bevezetésével egy időben, illetve már a bevezetést megelőzően is. A kis kék gyógyszer beviszi a hisztériát az urológiai rendelőkbe, híre jóval megelőzi magát a szert. Jamie előtt is új lehetőségek állnak, akár az előléptetés is cél lehet már. Ismerősei, barátai előtt nagy tekintélyre tesz szert, valamiféle Viagra-gurunak gondolják.

A csúcson hagyja ott a céget, miután a rivális Eli Lillynél helyezkedik el. A könyv megírását egyértelműen nem nézték jó szemmel (vajon miért?), így onnan eltanácsolták.

Az mindvégig egyértelmű, hogy ez nem az ő "pályája". Nem is ezen a szakterületen találja meg számításait, a mai napig íróként él.

Öniróniával megspékelve rántja le a leplet a gyógyszeripar hátterében működő anyagi, hatalmi harcokról. Nem kíméli magát sem, amikor munkaundoritiszéről nyilatkozik.

Sikersztori az övé, bemutatja milyen módon manipulálta főnökeit, munkakörülményeit. Hihetetlen képessége volt az ott eltöltött évek alatt a jó helyezkedésre. Én igazából a gyógyszerárak meghatározásának hátteréről nem sokat tudtam meg, nem látom eltérőbben a gyógyszeripart, mint eddig. Mondjuk azt is hozzáteszem, hogy szerencsére nem is nagyon költök rájuk!