Meg merném kockáztatni, hogy majdnem minden nőnek, akinek megközelítőleg 25 év alatt nem sikerült spontán vagy tervezetten családot alapítania, felmerült szinte az összes gondolat, amely ebben a könyvben megíródott. Bár így, ilyen kis rövidke könyvben elég töményen ott voltak ezek a mély lélektani kérdések, problémák, mégis sok éven keresztül kísérjük el Csillát, a főszereplőt, így belefér ez a sok gondolatébresztő, illetve emlékeztető, hogy miről is van szó tulajdonképpen.

Mindig azt vallottam, hogy akik nem gondolkodnak, illetve nem kombinálják túl a dolgokat, azoknak sokkal könnyebb lehet az életük. Én is egyfolytában járatom az agyamat, és az egyik ilyen fő terület a családalapítás, gyermekvállalás volt. Szerencsére ez a része az életemnek már megoldódott, de éveim mentek rá, hogy törtem a fejem, hogyan, mikor, mi módon, kivel lenne a legjobb.

Csillát is ezek a kétségek gyötrik, miközben számos partnert "elfogyaszt". Mindegyik férfi mellett újra átvizsgálja önmagát, a párját, hogy vajon alkalmasak lennének-e ők maguk, illetve az idő, hogy most szülessen meg a gyermeke. Abszolút túlkomplikálja a dolgot, ahogyan én is tenném, tettem anno, de nem tehet mást, hiszen Ő ilyen, és mindennél fontosabb neki, hogy az a kisgyermek pontban akkor érkezzen, amikor az meg van írva. Aztán persze ott van ugye az a nagyon fontos tény is, hogy sok mindent nem tehet az ügy érdekében a fizikai dolgokon kívül.

Emellett a fő cél mellett pedig építi karrierjét is, amelyet kemény, szorgalmas tanulással ért el, és egyáltalán nem mindegy, hogy alakul ez a terület sem az életében. Hangulata nagyon ingadozó. Hol pozitívan, mindent összeegyeztetve, harmonikusan eltervez, máskor "összeomlik" és nem látja a kiutat, a miértekre a válaszokat.

A fejezetek egy-egy levelet tartalmaznak a már valahol bizton várakozó gyermekhez, akinek leírja saját érzéseit, aggályait, terveit, vágyait, ugyanakkor neki is felteszi azokat a kérdéseket, amelyekkel Ő maga is vívódik. Teljes értékű társnak, emberi lénynek tekinti, kész ténynek veszi, hogy létezik valahol. És így talán még nehezebb.

Nem tudom, vajon a nők be merik-e vallani maguk előtt, a világ előtt, hogy küzdenek ezekkel a gondolatokkal. Egyáltalán kell-e küzdeni, ami nyilván alkati kérdés. De azért jó, hogy valaki papírra vetette, mert ilyenkor olyan sorstársnős érzésem van. :)

Galgóczi Dórával már találkoztam a Felpróbált életek c. könyvét olvasva. Bevallom, az egy fokkal jobban tetszett. Itt talán tényleg az adott téma sűrűsége volt kicsit nyomasztó. Ettől függetlenül kedvelem a stílusát, kedvelem azokat a gondolatokat, amiket próbál átadni, ahogy próbál gondolkodtatni. Ha nem lenne épp elég, amennyit én járatom az agyamat... :D

4/5