Ismét kedvencet avattam, megy a féltve őrzött könyvek közé a polcon. Borító, leírás alapján valami könnyed, szórakoztató irodalomra számítottam. Végül is könnyed is, szórakoztató is, de mégis abszolút a szépirodalom kategóriába sorolom, ami utána még jócskán elgondolkodtat, sokat ad.

A főszereplő maláj kisfiú az ásványi kincsekben burjánzó Belitung szigetén él, ahol vagy ügyesen kiaknázza az ember a sziget adta lehetőségeket és mesésen gazdag, vagy pedig eleve szegény sorsba született és az is marad, mint a mesélő kisfiú. Itt is, mint mindenhol, az élet minden területére kiterjed, ha szegény vagy, csak talán itt még sarkalatosabban is. Az, hogy iskolába járjon egy gyerek korántsem  természetes. A történet elején epekedve várja kilenc gyerek, hogy megérkezzen tizedik társuk, hogy elindulhasson számukra a tanév. A tíz fő a feltétele annak, hogy áldatlan körülmények között részesülhessenek a tanulás örömében, nehézségeiben.

Ennek a maroknyi kis csapatnak a kalandokkal tarkított élettöredékét kísérhetjük nyomon, sokszor könnyel az arcunkon, máskor pedig jóízű nevetéssel. Az egzotikus indonéz sziget, annak kultúrája igen távol áll tőlünk, mégis olyan közel kerülnek hozzánk a szereplők, mintha csak ránk lennének bízva és nem jószívű tanítójukra, Bu Musra, aki az életét is odaadná ezért a szedett-vedett kis társaságért. Itt szó sincs róla, hogy rá kellene vennie őket a tanulásra, hiszen ők mindannyian esőben, fagyban, télbe, nyárban ott vannak és  epekedve szomjazzák a tudást. Az elvakult, mindenen áttipró gazdagság ellen küzdenek, miközben olyan emberi értékek mutatkoznak meg közöttük, ami ritka, legalábbis ritkán figyelünk fel rá, még ritkábban tulajdonítunk neki jelentőséget.

Példaértékű volt ezeknek a gyerekeknek a kitartása, állhatatossága, a tanítójuk elhivatottsága. Az egész történet változtatásra késztet.

Az önéletrajzi ihletésű könyv remek beugró, egy könyv alapján is az egyik kedvenc szerzőmmé lépett elő Andrea Hirata. Döbbenetes érzékenységgel tárta fel ezeket a sorsokat. Valahogy ettől a könyvtől is jobbá szeretne lenni az ember, és megnyugodtam, hogy valahol még rendben van a világ, még ha a körülmények nem is erről tanúskodnak, de ott bent lehet még rend.

"A bölcsesség olyan egyszerű volt, mint maga a jámbor iskola. Sors, erőfeszítés és végzet - olyan, mint három, magasban kéklő hegycsúcs. Köztük ring lágyan az emberiség bölcsője. Sors, erőfeszítés és végzet összefonódásából születik meg a jövő, de hogy e három dolog miként működik együtt, azt a legtöbben nehezen értik meg. Azok, akik kudarcot vallanak az élet egyes területein, Istent okolják. Azt mondják, azért szegények, mert Isten így alakította a sorsukat. A nyughatatlanok kihívják maguk ellen a végzetet. A lusták és kényelmesek egyszerűen elfogadják a sorsukat, mert megváltoztathatatlannak hiszik - végül is minden előre elrendeltetett, így be is zárul a kör. De biztosan tudom a szegény iskolában szerzett tapasztalataimból, hogy a kemény munkával töltött élet olyan, mint bekötött szemmel gyümölcsöt válogatni egy kosárból. Bármilyen gyümölcsöt kapun ki végül, legalább van gyümölcsünk. Eközben a kemény munka nélküli élet olyan, mint behunyt szemmel sötét szobában fekete macskát keresni úgy, hogy a macska nincs is bent."