Ó, szegény Helmer, te szamaras ember! Jól kiszúrt veled az élet.

Idősödő, magányos gazdaként ismerjük őt meg, aki édesapjával és az állatokkal él tanyájukon. Magatehetetlen apjával a kommunikáció szinte egyenlő a nullával, időnként enni is elfelejt adni neki. Zárkózottságának, keménységének megvan a maga oka, amelyekről visszagondolásaiban képet is kapunk, és talán már egy kicsit meg is értjük.

Az egykor nagy reményekkel teli fiú ikertestvére váratlanul, tragikus módon meghal. Ha minden a "normális" kerékvágásban haladt volna tovább, akkor az elhunyt fiú, Henk vitte volna tovább a gazdaságot, Helmer pedig egy nagyvárosi egyetemen tanult volna tovább. Mivel a sors közbeszólt, apja felszólítására azonnali hatállyal fel kellett függesztenie tanulmányait, hogy segíteni tudjon a gazdaságban. Az élete fáklyája pedig innentől kezdve folyamatosan hunyt ki.

Ötvenöt évesen újból kénytelen szembenéznie a múlttal, amikor is öccse volt menyasszonya jelentkezik nála. Hogy mi okból, az Helmer számára is érthetetlen. Az asszony arra hivatkozik, hogy léhűtő fiának (akit szintén Henknek hívnak...) szeretne helyet találni, ahol embert faragnak belőle, és erre talán egy falusi gazdaság a legmegfelelőbb hely. A fiú érkezése szintén nagy port kavar Helmer életében, kénytelen egy csomó dologra visszaemlékezni, a régi sebek pedig egy pillanat alatt felszakadnak.

Rendkívül finom, óvatos, nyugodt írás kapcsolatokról, nő-férfi, férfi-férfi, fiú-apa, fiú-állat között, mind-mind egy külön tanulmány, mind-mind órákig való gondolkodásra okot adó téma. És a végén mégsem tudja eldönteni az ember, legalábbis én nem, hogy ki mellé álljon, hogy kell-e valaki mellé állni? Helmer, a szamaras ember mindenképp a szívemben volt, bár néha azért adtam volna egy jó nagy tockost. Ugyanakkor döntögeti az emberben az előítéleteket is, de azért ellenálltam.

Egy könyv arról, hogy mi lett volna, ha...

Nem is tudom, hogy olvastam-e már holland írótól? Mindenesetre nagyon egyedi íz-, hangulatvilága van a könyvnek, amit nagyon szerettem.

5/5