Ó, hát ezt a könyvet nagyon régen fejeztem be, és emlékszem, akkor félreraktam, mert annyira letaglózott a drámaisága.

Az első észrevétel természetesen az volt, hogy mennyire érződik a másfajta kultúra ezen az íráson. Nagyon szokatlan volt, bár rögtön magamévá tudtam tenni.

A 69 éves Szonjo szó szerint egyik pillanatról a másikra eltűnik a szöuli pályaudvaron férje mellől. Egyértelműen felelőssé tehető a demencia is az idős hölgy eltűnése kapcsán, de ahogy haladunk előre a történetben, egyre több rejtély lát napvilágot, ezzel együtt egyre több kérdés merül fel az egész családban, amelyek szintén okozói lehetnek a rejtélyes eltűnésnek.

Vajon az édesanyjuk, párjuk valóban csak az az egyszerű, visszahúzódó, mindenkiről gondoskodó családtag volt? Vagy volt egy sűrű függöny a szemük előtt, amit ha elhúztak volna, minden mostani kérdésükre választ kapnának? Talán még arra is, hogy hol van most az anyjuk?

Tény, hogy a nő tartotta össze az egyébként széthullásra ítélt családot, ő volt az egész rendszer mozgatórugója. Mióta eltűnt, mindenki keresi önmagát és persze a nőt is.

Szinte minden szereplő szemszögéből megismerhetjük a történetet, és az ilyen fajta leírásokat én nagyon szeretem, mert véleményt is sokkal másképpen és hát nehezebben is tudok alkotni egy-egy szereplőről.

Érdekes volt egy távoli kultúrába belecsöppenni, ráadásul egy tragédián keresztül. Koreai szemmel nézni bele a problémákba, az anya-gyerek, anya-férj kapcsolatokba nem volt könnyű, pedig ugyanazokkal a problémákkal szembesülnek, mint pl. mi európaiak, mégis ott az a bizonyos esszencia, ami "más"sá teszi. Aztán még az is ott van, hogy az ember elkezd gondolkodni a saját életén, hogy anyaként én milyen vagyok? Jól csinálom? És gyerekként milyen vagyok? Jól csinálom?