Már tavaly év végén elolvastam, csak sűrű volt az évzárás. Pedig annyi minden kavargott bennem a könyv olvasása előtt, alatt és utána is. Nem kevesebbet állítok, mint életem egyik legfantasztikusabb olvasmánya  volt. Van még pár ilyen, de tényleg csak pár.

Szavakat sem nagyon találtam rá, most sem vagyok okosabb, de azért megpróbálok írni róla valamit.

A főszereplő fiú Theo, aki kamaszkorára annyi életet él meg, mint száz másik sem. Soha! Olyan életutat tudhat magáénak fiatalkora ellenére is, amelynek mindegyik szakasza megért volna egy külön regényt. Donna Tartt összegyúrta és valami fantasztikusat hozott ki belőle.

Theo az egyik reggelen úgy gondolja, hogy élete legrosszabb napja következik, hiszen édesanyjával együtt az iskolájának igazgatójával van találkozója, hiszen rossz fát tett a tűzre. Ezen a találkozón sok minden eldőlhet. Retteg az odafelé vezető úton, és akkor még nem tudja, hogy ha valóban odaértek volna az iskolához, talán egy unalmas élet folytatódott volna tovább.

Közbeszól a sors, ami mindenki életét megváltoztatja. Mit megváltoztatja??? Gyökerestől kitépi és újraformálja, teljesen új szemlélettel, teljesen új jövővel, teljesen új lehetőségekkel.

Nem mondom, hogy ez bármelyikünkkel megtörténhetett volna, mert dehogyis! Illetve egy-egy mozzanata a Theo körül zajló eseményeknek megtörténhetne, de nem ilyen halmozottan.

Ahogy utaltam rá, az iskolába sosem érnek be, és édesanyjával sem találkozik többé. Viszont találkozik egy férfival, aki pár szót még ki tud nyögni, és egy festményt is "kap" tőle a fiú. Ez a festmény, az Aranypinty ezentúl mindenhová kíséri őt, vigyáz rá, mint a szeme fényére. Legalábbis próbál.

És innentől kezdve elindul a kálvária. Nincs maradása, nyugta sehol sem. Úgy él, mint egy űzött vad, amely keresi valahol a nagyvilágban a megnyugvást. De úgy tűnik, nemhogy egy békés otthon felé haladna, mindig nagyobb zűrbe keveredik, mintha a mellére ki lenne tűzve, hogy "itt egy balek, vigyetek nyugodtan!".

A fiú senkinek nem tud nemet mondani, semmilyen helyzetből nem hajlandó kihátrálni, bármennyire is elátkozottnak látszik már az első pillanattól kezdve.

A nagykorúvá válás mellett, ami önmagában sem egyszerű feladat, ismerkedik a barátsággal, szerelemmel és kénytelen az elmúlással is foglalkozni. A festmény által pedig az örökkévalóság is belép a képbe, és mindezek ellentétbe kerülése, vagy éppen hogy harmóniája az, ami lapról lapra váltakozik, és mi sem tudjuk, épp mi a fontos.

Theo egy rendkívül különleges kis krapek. Első pillanattól kezdve a szívem mélyére zártam, és azóta sem engedtem ki onnan. Bármi kerüljön is az útjába, hihetetlen őszintén, tisztán nyúl mindenhez és mindenkihez. Senkiről nem feltételez semmi rosszat, mégsem nyámnyila. Csak kihasználható.

Nem csak Theo szerethető ebben a történetben, hanem szinte mindenki. Tényleg! Még a negatív szereplők is valamilyen módon a bőrünk alá kúsznak, annyira valóságosak, annyira érthetőek.

Nyomasztónak kéne értékelnem a könyvet, de erre képtelen vagyok. Szomorú az egész, ez igaz, mégis valami olyan mérhetetlen örömmel tölt el a "tulajdonlása" is, és hogy én ezt olvashattam, hogy a részem lett, hogy na! Döbbenetesen sok munka érződik az egész művön, úgy érzem, meg lettem tisztelve, hogy megírták "nekem" ezt a könyvet.

Amikor először kézbe vettem a könyvet, megrémültem, hogyan fogom én ezt magammal cipelni? 2018-ra sem végzek vele. Pár nap után pedig csak némán zokogtam, hogy én ebből még szeretnék! Nagyon sokat!

Remekmű!