Hűha! Egyelőre sokkhatás alatt állok. Nem tudom, hogy anyaként el kellett-e olvasnom ezt a könyvet, mert az egyébként is meglévő paráim csak felerősödtek, megsokasodtak.

Nem tudom, mi az egészséges féltés. Szerintem olyan nincs is. Ahogy megszületik egy gyermek, onnantól kezdve akarva akaratlanul az ember agyában cikáznak hülye gondolatok afelől, hogy mik történhetnek meg a gyermekével. De nyilván nem élhetjük ennek a fényében a mindennapjainkat. Valahogy bízni kell a legjobban!

Sajnos a téma jó pár éve eléggé aktuális, főként az Egyesület Államokat értve ez alatt. Úgy tűnik, hogy az iskolai lövöldözés már velejárója a mindennapoknak. A megelőzés érdekében tett erőfeszítések úgy tűnik, nem elegendőek. És a megelőzésen nem is feltétlenül azt értem, hogy időben észrevegyék az iskolába fegyverrel érkező diákokat, hanem a jóval előtte történt dolgokra gondolok. Úgy mint családi háttér, szülői gondoskodás, biztonságos otthon. Mert talán minden innen indul ki.

Zach Taylor élete egy pillanat alatt megváltozik, amikor egy ámokfutó az ő iskolájukban kezd el lövöldözni. Bár túléli, élete innentől kezdve teljes fordulatot vesz. Kinek ne venne???

Tizenkilenc áldozata van a lövöldözőnek, és ezeknek az áldozatoknak a családja mind-mind összeroppan, az élet kilátástalanná válik. Hogyan lehet ezt túlélni a túlélőknek, a hozzátartozóknak.

Zach családja is érintett a tragédiában, de ez a kisfiú - hiába, hogy ő is átélte az egész borzalmat - egyszerűen nem érti a helyzetet, nem fogja fel, hogy mennyiben érinti a családját a veszteség. Csak azt látja, hogy anya eszét vesztette, apja fásult, senki sem foglalkozik vele, bárhogy próbálja magára vonni a figyelmet. Eleinte még úgy gondolja, hogy ez az egész a javukra válhat, hiszen a tragédia előtt folyamatos veszekedés volt otthon, neki sem hagytak békét, viszont most itt az ideje, hogy minden helyreálljon. Pedig dehogy!

Apránként, lassacskán ébred rá a maga kis világában, hogy itt nagy baj lehet. Ő a maga kis fantasztikus módján próbálja feldolgozni a helyzetet. Különböző színű lapokat ragasztgat az új búvóhelyén a falra, ezek fejezik ki az egyes érzelmeket, amiket átél. Egyenként, különválasztva próbálja őket értelmezni, megérteni.

Ez a kisfiú hihetetlen édes és okos. A szívem szorult el, ahogy próbálja felhívni magára a szülei figyelmét, de mint a falra hányt borsó. Teljesen érthető ez az állapot a szülőknél is, mégis a szívem szakadt meg, olyan kedvesen próbál közeledni, végül pedig mindig egyedül marad a feldolgozatlan gondolatokkal.

Saját kis módszertant dolgoz ki arra, hogy helyrehozza a helyrehozhatatlant. Ez a hétéves kisfiú az, aki sajátos terápiát alkalmaz a családján, és ha ezekre a kezdeményezésekre nincsen a körülményekhez képest pozitív válasz, akkor megette a fene. :(

Az a legszörnyűbb az egészben, hogy ez bármelyik nap megtörténhet bárkivel. Isten óvja az érintetteket! De ezzel foglalkozni muszáj! Valós jelenség, semmi túlzó nem volt a történetben, épp ezért is rázott meg nagyon.