Gyönyörű szép, megrázó történet az ember határainak feszegetéséről, bátorságról, hősiességről.

 

Teljességgel le tudok döbbeni, hogy mire képes az ember, ha a helyzet úgy kívánja. Főként amikor nem "véletlenül" sodródik bele egy veszélyes helyzetbe, hanem egyértelműen tisztában van azzal, hogy milyen kockázatos feladatot vállal.

 

Így történt ez azokkal a matrózokkal is, akik az 1914-es brit Birodalmi Transzantarktisz-expedíció tagjaiként jelentkeznek Ernest Shackleton Endurance nevű hajójára. Nagyon sok tényező játszik közre. Az út eleve veszélyes, ha ma vágnának neki, akkor is. De tekintve az akkori technikai lehetőségeket, még inkább eltátjuk a szánkat.

 

Bár az újságíró nem volt jelen ezen az "utazáson", naplóbejegyzésekből, feljegyzésekből, egyéb iratokból hozta létre ezt a kötetet. Lehetne ez nagyon unalmas is, de távol álljon tőle. Rendkívül izgalmas, olvasmányos, sokszor már túlságosan is érzékletes volt a leírás. Tökéletesen éreztem a fagyási fájdalmakat, az éhséget, a kiszolgáltatottságot, a reménytelenséget.

 

Egy lelkesedéssel teli legénység vág neki a nagyrészt ismeretlen kontinens, az Antarktisz felfedezésének. Ezeknek az embereknek álmukban nem fordul meg a fejükben, micsoda megpróbáltatások várnak rájuk. Kíváncsi lennék, ha a töredékét látták volna előre, bátorságuk vajon kitartott-e volna?

 

Én körülbelül a könyv egyharmadánál tudatosítottam magamban, hogy itt nem 1 hónapnyi kínszenvedésről volt szó, hanem 2 ÉV!!!-ről. Ennyi ideig viselte ez a legénység a minden napos stresszt és a folyamatos nélkülözést.

 

Több tagja is a legénységnek magas szakmai tudásról, hozzáértésről tett tanubizonyságot, de Shackleton vezetői képességei nélkül, úgy gondolom, ezek mit sem értek volna. Nemcsak feladatokat osztott ki fantasztikus ráérzéssel, de tökéletes pszichológiai támaszként is jelen volt mindvégig, ami nélkül nem tértek volna haza ezek a srácok. A leírások alapján egy percre sem eresztett le ez az ember. Példaértékű, követendő vezető, és egyértelműen az egész legénység elismerte az ezek által az ismérvek által kivívott tekintélyét.

 

Meg lehet őrizni az épelméjűséget, a hitet, az életet magát egy ilyen út során? Én tényleg csodálattal adózom minden ilyesfajta teljesítmény előtt. Azt gondolom, hogy piszlicsáré ügyeken való hisztiknél néha elgondolkodhatnánk, mi férhet még bele a tűrőképességünkbe? De aztán rájövök, hogy nyilván nem minden nap kell egy sarkvidéki felfedező úthoz viszonyítanom a saját életemet. :D

 

Le a kalappal a legénység előtt!