Szokatlan volt, hogy nem kell ismét hosszan várakozni egy újabb Jodi regényre. :) Boldog voltam nagyon!

 

Első nekifutásra úgy tűnik, az alaptörténet akörül forog, hogy abortuszpártiak, illetve -ellenesek vagyunk-e!? De úgy gondolom, ebben a történetben ez másodlagos kérdés volt. Nem mintha ne lenne égetően fontos és mindig is aktuális világszintű társadalmi probléma, de talán alapvetően mindenki tudja magáról, merre húzza a szíve, értékrendje.

 

Érdekes volt szembesülni azzal, hogy mégsem ez volt a fókuszban, hanem sokkal inkább az egyéni, illetve családi drámák. Rokonok, ismerősök, kollégák kapcsolata van szétszedve atomjaira, amelyet sokszor nem is érintett az abortusz kérdése.

 

Sokszereplős a történet, emiatt bőven van min rágódnunk, hiszen egy-egy életbe is olyan sok tragédia, feldolgozni való esemény fér bele, ami elég is lenne, de itt a tragikus esemény kapcsán beleláthatunk mindegyikőjükébe.

 

Nem árulok el titkot, hiszen a fülszöveg is tartalmazza, hogy a tragikus esemény egy terrortámadás. Egy középkorú férfi fegyverrel, feldúltan ront be egy abortuszklinikára Mississippi államban. Többen tartózkodnak az épületben, többek épp abortuszra készülődve, de van aki épp túlvan rajta.

 

Az abortuszellenes háborgókat már nagyjából megszokták, szinte együtt élnek velük, hiszen minden egyes nap az épület előtt tüntetnek, különböző módokon fejezik ki nemtetszésüket. A beavatkozásra érkezőket inzultálják, többféle módon próbálják meggyőzni őket, hogy álljanak el tervüktől, tartsák meg magzatukat.

 

Ez a fegyveres támadás nyilván teljesen más kategória, és sajnos a való életben is nap mint nap hallunk már hasonló helyzetről.

 

A rendőrség, a terrorelhárítás óriási erőkkel érkezik a helyszínre, köztük Hugh McElroy, a túsztárgyaló is. Azt abban a pillanatban még nem tudja, hogy lánya és nővére is bent tartózkodik a klinikán, azt meg pláne nem, hogy mi okból.

 

Ahogy megismerjük a pánikhangulatú kiinduló helyzetet, innen haladunk visszafelé óráról órára az időben. Szép lassan összeáll a kép, ki miért, hogyan került oda, milyen élethelyzetben érte ez a támadás, van-e kiút, van-e remény!?

 

A szereplők összetétele nagyon sokrétű, sok színű, és még csak nem is feltétlenül az abortusz vagy annak ellenzése köti össze őket. A szívünkhöz nőnek (vagy nem...), és ökölbe szorított kézzel szorítunk, hogy túléljék. Nem elsősorban a támadásra gondolok, bár az is feltétele nyilván!

 

Az én álláspontom, véleményem az abortusszal kapcsolatban megingathatatlanul egy oldalon áll, ezen semmiféle meggyőző erő nem tudna változtatni. De ahogy az elején említettem, ez itt most úgy érzem, nem is volt cél, ezen agyalni szinte végig nem is jutott eszembe.

 

Picoult nem lankad, évről évre tartja a nagyon magas színvonalat, igényességet, és hihetetlen nagy háttérmunkáról tesz tanúbizonyságot.