Szívszorító érzés még most is, kb. 2 héttel az olvasás után. Másrészt - ezt már többször is leírtam - addig jó, amíg emlékeztetnek minket, hogy mi történt. Nem szabad hagyni, hogy a feledés homályába vesszen.

Edith Eva Eger túlélte Auschwitzot, ami épp elég lenne a történethez. De ebből a könyvből megismerhetjük az azóta eltelt évtizedeit, hogyan próbálta meg feldolgozni az ott történteket, ezzel segítséget nyújtva hasonló vagy esetleg teljesen más traumát átélt embertársainak is.

Arról, hogy mit éltek át a deportált zsidók a koncentrációs táborokban, már nagyon sokat hallhattunk, olvashattunk, számtalan film is feldolgozta. Azt nem hinném, hogy bármennyiszer is találkozunk egy-egy ilyen történettel, elegendő lenne, hogy meg is értsük, fel is tudjuk fogni, hogyan lehet ezt ép ésszel feldolgozni, ha egyáltalán túlélték.

De aki azon szerencsések között volt - mint például Edit -, hogy élve kijutottak onnan, azoknak hogyan tovább??? Folytatódhat egyáltalán az élet? Van még bármi ezen a földön, amiért érdemes reggelente felkelni? És ha esetleg mégis akad bármi, ami életben tartja az ember, hogyan lehet együtt élni azokkal az emlékekkel?

Edit végtelen őszinteséggel tárja elénk az elmúlt évtizedek történéseit.

Évek múltán, mikor már egyre tisztábban értette a lélek, az elme dolgait, fő üzenete az lett, hogy a legnagyobb börtön a saját elménk, és mindig van választásunk, hogy ezt hogyan "használjuk". Mivel a múltat kitörölni, megváltoztatni nem lehet, azzal kell kezdenünk valamit, amink van. Ott pedig már dönthetünk, hogy milyen úton indulunk el.

Amerikában végzett pszichiáterként rengeteg emberen segített. És hát ha egy ilyen tapasztalatokat átélt emberre nem hallgatnánk, akkor kire!? Minden oka meglett volna, hogy gyűlölje az egész világot, az embereket. Ezt végül is meg is tette, de tudta, hogy a gyász időszaka után újra fel kell építeni az egész életét, át kell alakítania a gondolkodását.

Azt gondolom, hogy az az optimizmus, életszeretet, kedvesség, érzékenység, ami őt körülöleli, mindenképpen fő pillérei voltak annak, hogy sikerült talpon maradni, és egy nagyon is sikeres pályát végigfutni, boldog családot létrehozni, megőrizni.

Nem tudom, hogy van-e ember (a kétkedőket, holokauszttagadókat is beleértve), aki elolvas egy ilyen történetet, nem borul le rögtön sírva, elgondolkodva, hogy ki vagy mi is az ember!?