A kötetek megjelenése közötti időszakban kaparom a falat, annyira várom az új megjelenéseket. Nagyon örültem ennek a harmadik résznek is. A két barátnő története teljesen magához láncolt, elvonási tüneteim vannak, ha nem kapom meg az adagom. :)

Ez a harmadik rész az, amelynek a hangulata talán már emlékeztet kissé a tv-ben futó sorozatra. Az számomra rettenetesen sötét, borzongató. Nyilván a nápolyi, nem éppen felkapaszkodott élet sosem volt csupa öröm és boldogság, de a pörgős olasz temperamentum becsempészte eddig a történetekbe a humort, jókedvet is.

Most ez megtört, nagyon nyomasztóra sikeredett a sorozatnak ez a darabja. De persze az értékéből egy jottányit sem von le.

Elena és Lila kapcsolata már korántsem annyira szoros, mint fiatalabb korukban. Mindketten családanyák, némiképp belefáradva a hétköznapi teendőkbe. Most már Elena sem tud annyira szabadon olvasni, gondolkodni, tanulni, mint ahogy azt a szerencséjének is köszönhetően megszokta.

Immár mindkettejük élete boldogtalan, és bármennyire szükségük lenne egymásra, egyre inkább távolodnak a másiktól. Hónapok is eltelnek, hogy hallanának egymásról, és ha össze is sodorja őket az élet, akkor sem nagyon tudnak kinyílni egymás előtt.

Az eddig csak burkoltan megjelenő versengés Elena részéről is egyértelművé válik. Számomra még érthetetlen, miért szeretne Lila fölé kerülni egzisztenciában, intellektuálisan, anyaként, és már a szerelmi életben is. Az mindig is egyértelmű volt, hogy Lila a példaképe (pedig pont fordítva lenne logikus), de ez valami beteges, megmagyarázhatatlan, fájdalmas viszonnyá fajul.

Nagyon sokat gondolkodtam az egész történeten, de ugye itt a két nő barátsága(?), kapcsolata a fő irányvonal. Foglalkoztat, hogy vajon a való világban milyen játszmákon megyünk keresztül? Észrevesszük-e, amikor mi is elhagyva a tiszta, nyílt utat, hamis, csalóka eszközökhöz nyúlunk? Minden barátságban, kapcsolatban hol erősebb, hol gyengébb személyiségek csapnak össze, és a legtöbbször nem minden fekete-fehér.

Olyan fordulatokat vett a történet ebben a kötetben, hogy elképzelni sem tudom, hogyan folytatódhat. Ugye a legvégéről némi sejtésünk van, hiszen úgy indult az első rész, de hogy milyen úton-módon jutunk oda, tényleg halvány sejtésem sincs.

Döbbenetesen ír Ferrante, ezt már többször is leírtam. De abban is biztos vagyok, hogy az egyik legnagyobb kortárs író, aki örökre beírja nevét az irodalom nagykönyvébe. Tökéletesen érti az emberi lelket, mértani pontossággal húzgálja érzelmeink legapróbb szálacskáit is, miközben mi kitágult pupillával, belemélyedve a fotelba, egy teljesen más világba merülünk.

Park Kiadó!!! Rettenetesen várom a folytatást!!!!!


A Nápolyi regények első részéről itt, második részéről pedig itt írtam.