Én nem is tudom, mit és hogyan írjak erről a könyvről. Nem azért, mert nem tetszett, sőt! Nagyon is tetszett. Amolyan kis ékszerládika, tele kinccsel, de emésztgetem, gondolkodom rajta, ugyanakkor nem tudom a gondolataimat megfogalmazni. Azt sem tudom, mire számítottam, amikor belevágtam, pedig régóta készülök rá, hiszen nagyon  nagy becsben tartják könyvmoly ismerőseim. Nem az a fajta könyv, ami a befejezése után nagyon nyugton hagyna.

Mindannyian szeretjük a meséket, a történeteket, de nem mindenkinek van képessége arra, hogy jól, illetve legyen mit mesélnie. Ebben a könyvben a főszereplő Péter, aki előtt már gyermekkorában világos, hogy a történetmesélés lesz az élete, szó szerint. Eleinte az iskolában adogatja, cserélgeti el a történeteit, így húzván hasznot "tehetségéből", később aztán valóban ebből él. Csak Pók néven ismerik, személyét szigorú titok övezi. Akár könyvek tucatjait adathatná ki saját nevén, de ő úgy dönt, hogy inkognitóban marad, a neve ismeretlen az írói társadalomban, történetei pedig beterítik a piacot. Ő lesz a szó szerint értendő történetárus. Hihetetlen pontossággal, diszkrécióval végzi munkáját, mindent a részletekig menően megszervez, viszont egy idő után saját hálójába gabalyodik bele...