Hű, igazi hullámvasúton ültem, amelynek azt sem tudtam, hol az eleje, hol a vége. Elindult ugyanis valahonnan a történet, és ekkor még kényelmesen ültem a hintaszékemben, fantasztikusan éreztem magam, tudtam, hogy nagyon jó könyvet találtam. De aztán, ahogy egyre inkább haladtunk előre (illetve időben visszafelé) a történetben, fokozatosan fészkelődni kezdtem, hogy várjunk csak, mi lesz ebből, hová jutunk!?

 

Szeretem a kiszámíthatatlan történeteket, amikor jól meg tudnak lepni. Így volt ez most is.

 

Szóval belecsöppennünk ugyan egy tragédiába, de mégis valami végtelen békességet érzünk, mert egy idős pár békés, szeretetteli kapcsolatába helyezkedhetünk bele, jó pár évtizeddel a hátuk mögött. És bár a tragédia beárnyékolja a történet elejét, ahogy minél jobban megismerjük a szereplőket, kezdjük megérteni a miérteket. Legalábbis próbálkozunk.

 

Mindvégig érezteti velünk a szerző, hogy valami óriási titok lappang a háttérben, de bevallom, bennem fel sem merült a lehetőségek között az, ami a múltban történt.

 

A két főszereplő Robert és Emily, akiknek nagyon régre nyúlik vissza megismerkedésük. Az ő történetüket, de még milyen történetüket ismerhetjük meg a regényben. Olyan viszontagságokon mennek át, amelyeket nem élhet túl semmilyen kapcsolat, csak akkor, ha olyan mérhetetlenül szeretik egymást, hogy akár a halálba is rohannának a másikért. Kettejük kapcsolata pont ilyen. És bár hihetetlen, szinte feldolgozhatatlan dolgok történnek kapcsolatukban, az ő esetükben a szerelem győz. Persze ennek nem kicsi az ára, de ha a halált vállalnák a másikért, akkor egy kis szenvedés bele kell, hogy férjen.

 

Persze az izgalom, és a nem várt befejezés kellemes volt, nekem az egész elég életszerűtlennek tűnt, nehezen tudtam beleképzelni magam az adott szituációba. Szerintem én hanyatt homlok menekülnék az ilyen helyzetek elől. De ez a két ember mégis megtalálta valahogy a saját maga boldogságát, és ez így volt jól.