És ismét egy csodaszép borító, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Elsőre megfogja az embert. A cím is sokat sejtet, szóval mindenképp nagyon kíváncsian vártam, hogy a történet is ugyanilyen vonzó lesz-e?

 

Nem igazán vidám történet, de nem is mindig arra van szüksége az embernek. Már az első soroktól belemélyed az ember a fotelba, ha épp nincs kánikula, magára teríti a kockás plédet, és egy bögre forró teával máris tökéletes a hangulat.

 

Az idős főszereplő, Doris élete rendkívül tele volt megpróbáltatásokkal, aki élete alkonyán is tele van reménnyel, bízik abban, hogy az élet jó, még ha az nem is bánt vele kesztyűs kézzel.

 

Stockholmban él magányosan, betegen, majdhogynem magatehetetlenül, és nap mint nap elővesz egy kis füzetet.

 

A mai világban ugyan már nem jellemző, de régebben ahogy sokunknak, Dorisnak is van egy jegyzetfüzete, amiben az ismerősök nevét vezeti. Ide mindenki bekerül, akivel csak találkozott és fontos volt az életében. Szokása, hogy aki meghalt, annak a nevét áthúzza. És ahogy lapozgatja, rádöbben, hogy már alig van áthuzatlan név. Ezzel együtt törnek fel benne az emlékek, visszatérve az egészen fiatal éveihez, és ezáltal mi is egyre inkább mélyedhetünk el a múltban.

 

A külvilággal nagyon kevés kapcsolata van. Időnként szociális gondozók érkeznek hozzá, hogy a mindennapi, alapvető szükségletei kielégítésében segítsék. Ha éppen nem feledkeznek meg róla... A másik kapcsolata Jenny, a húga unokája, aki másik kontinensen él, így csak skype-on tartják a kapcsolatot. Dorisnak ezek a pillanatok a legfontosabbak az életében.

 

Elhatározza, hogy Jenny kedvéért memoárt készít azokról az emberekről, akik a noteszben szerepelnek, hogy ne vesszenek el a feledés homályában.

 

Ugrálunk a jelen és a múlt között. Egyik sem túl vidám, mert a jelenben Doris kórházba kerül, a múltban pedig a folyamatos megpróbáltatások részesei lehetünk. Szép sorjában az összes névvel megismerkedünk, kezdenek összeállni a mozaikdarabkák, ki milyen szerepet töltött be Doris életében, hogyan alakították ezt a nehéz utat.

 

Az egész emlékezés arra is jó, hogy Doris az utolsó napjaiban átgondolja, dönthetett-e volna másképp bizonyos helyzetekben? Vajon az óriási szerelem valóban az volt-e? És vajon él-e még az adott személy?

 

Közben Jenny is Svédországba érkezik, hiszen érzi ő is, hogy idős rokonának az utolsó napjaiban a lányra van a legnagyobb szüksége.

 

Időben és térben is nagy távolságokat tesznek meg, az érzelmekről nem is beszélve. Egy tartalmas, ám mégis szomorú élettörténet, aminek a vége happy end, ha az azt jelenti, hogy az ember végül megnyugvással, békességben távozik az élők sorából. 96 évbe rengeteg minden belefér, de az utolsó percekbe talán még több. A legfontosabbak!